Avagy: hogy én mennyire unom az ilyeneket!
Levél 1:
Avagy: hogy én mennyire unom az ilyeneket!
Levél 1:
A női kézilabda EB-n ismét játszottunk a norvégokkal. 32-22-es sima vereség. Hat perccel a meccs vége előtt (állás: 28-19 oda) a magyar szövetségi kapitány az időkérésnél a csapatnak: "Tudom, hogy már nincs oxigéned." A picit idősebb norvégok valahogy bírták, az ő szövetségi kapitányuk egyetlen egyszer sem kért időt a meccs alatt. Még játszunk a dánokkal és a svédekkel is, ismét kapunk tehát egy jó kis értékelést arról, hogy hol tart a sportág hazánkban. Pénzzel teletömve, fideszes mindenhez értő emberrel a szövetség élén. De erről majd később.
A játékosok egy 10 pontos vereséget követően mosolyogva, optimistán nyilatkoztak, hogy na, most aztán már mennyit javultak, és hogy' összekapták magukat. Egy félidőre. Amit elveszítettek.
"Ahogy egy felhő eltakarja a napot, úgy ereszkedik Londonra a csend; úgy ereszkedik a lélekre is. Mintha megszűnne mindenütt minden igyekezet. Az idő ernyedten lóg árbócán. És megállunk, elcsendesedünk mi magunk is; lényünket visszafojtjuk. Csak a megszokások csontállványzata tartja mereven az emberi külszínt, a burkot. Amelyben egyébként - semmi sincs, mondta magában Peter Walsh; teljesen üresnek, kihaltank érezte magát belül. Clarissa visszautasított, gondolta. Ott állt és azt gondolta: Clarissa visszautasított."
Ilyesmi mondatokkal (és még ilyenebbekkel) van tele a regény. Nem egyszerű érteni az eredetit, fordítani is nagy meló lehetett:
"A közben eltelt korok azonban elmosták már egy kicsit annak a régi-régi májusi napnak megannyi tiszta körvonalát; a ragyogó szirmú virágokat ezüstös dér lepte be; s ő már nem látta, miközben így könyörgött a férfihoz (mert semmi kétség, ez történt): "Nézz, ó nézz a szemembe odaadó drága szemeddel", nem látta már a barna szemeket, a fekete szakállas napsütötte arcot, csak egy előtte felmeredő alakot látott, árnyalakot, annak csicseregte oda a nagyon-nagyon öreg emberek madárhoz hasonlatos élénkségével: "Nyújtsd a kezed, hadd szorítom gyengéden az enyémbe" (mit is tehetett volna Peter Walsh, mielőtt taxiba ült, odanyújtott egy pénzdarabot a szegény szerencsétlennek), "s ha meglátják is, számít-e?", tűnődött a vénasszony; s kezét szívére szorítva, mosolyogva rejtette rongyaiba shillingjét, s mintha minden kíváncsiskodó szem kihunyt volna, a mellette elhaladó nemzedékek pedig - csak úgy nyüzsögtek az utcán a dolgukra siető középoszálybeliek - eltűntek, falevelekként, melyek csak arra valók, hogy eltapossák őket, beszívja, átitassa, termékeny földdé rothassza őket ez az örök tavasz."
"Mrs. Dalloway said she would buy the flowers herself."
Tandori Dezső fordításában: "Majd ő maga elmegy és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway."
Nálam ez simán: "Mrs. Dalloway azt mondta, ő maga veszi meg a virágokat." , de ez sem adja vissza az eredeti egyszerű kerekségét.
Ez a könyv első sora.
Bizony, kemény vagyok - csaknem pontosan kilenc évvel az eredeti olvasása után magyarul is sorra került. Hamar megnyugodtam, ugyanis magyarul is csaknem annyira nehéz olvasmány, mint eredetiben. Óriási, olykor csaknem egész oldalas körmondatok, egymásba ágyazott, egymásba bugyolált fél(negyed,tized)mondatok teszik próbára az olvasó kitartását. Hátránya egyben a legfőbb erénye is - rendkívül egyéni a szerkezete, a felépítése. Gyakorlatilag egy óriási gondolatfüzér, egy 1923-as londoni nap leírása, naplója, ahol a szereplőket lineáris időrendben követjük. Egy egyszerre meglátott utca részlet, egy találkozás, egy óraütés és hasonló apróságok a snittek, melyek segítségével vált a szerző szereplőről szereplőre, hogy különböző figurák vigyék tovább a gondolatmenetet, a jelen történéseit és meséljék a múlt dolgait. Az idő telik onnan kezdve, hogy Clarissa, a címszereplő reggel elindul virágért, egészen az esti partiig. A szálak közül több összefut, ahogyan a múltban is történt néhányukkal. Nem egyszerű olvasmány, de bőven ad cserébe az erőfeszítésért.