'Dark Night Of My Soul'

A könyvről már írtam itt, most a film is sorra került.
Ez sem jött be. A (táj)képek egészen jók, van is egyfajta hangulata az egésznek, de ugyanaz a bajom vele, mint a könyvvel. Logikátlan, céltalan és nem áll össze egésszé. És noha a filmen - meglepő módon - jobban, már-már érthetően előkerül, hogy miért választja a megtörtént eset (!!) főhőse a társadalmon kívüli életet és végül Alaszkát, nem érzek benne semmilyen tanulságot, mondanivalót, mélységet.
Nem a főhőst ítélem el (a No Ceiling "klip" legvégén és ezen bejegyzés alján Ő látható a busznak támaszkodva, nem az őt játszó színész!), hiszen az motivációi valószínűleg tiszták, érthetőek voltak. A könyv és a film azonban ezekből sajnos nem sokat ad vissza. Legalábbis számomra.
(Lehet, hogy sznobság, de a vadon közepén lévő iskolabuszt, amit a főhős magic bus-nak (csodabusz, varázsbusz) nevez el, hiszen szürreális és tájidegen, a filmben "bűvészbusz"nak fordítani, vagy a "no game" (nincs vad(ászzsákmány)) naplóbejegyzést "ez már nem játék"-ként olvasni, hogy a "tramp" szóról nem tudja, hogy csavargót jelent... Maradjunk annyiban, hogy nem emelt az összképen.)
Ha valaki látta a filmet, érdekelne róla a véleménye!!

     Az előző két bejegyzésben nem akartam beszélni, de most több gondolatom előtört.
Néztem a filmet (Út a vadonba), és hallgattam a zenéjét - egyben Eddie Vedder első szólólemeze - és azon agyaltam, hogy különösebben soha nem szerettem az amerikai zenéket, de mostanra kifejezetten irritálnak. Természetesen nem mindegyik, de van olyan stílus, szerzői megközelítés, amely annyira alátámasztja az amerikaiakról kialakult sztereotípiát, hogy már nem bírom tolerálni.
Jó példa erre a film zenéje is. Country, folk, inkább csak felszín (és butaság), mintsem eredeti vagy tartalmas. Kicsit meglepett vele Vedder, mélyebb dolgokat vártam.
Az itt megmutatott No Ceiling a dal kivétel, elsőre hatott és csodálom, ahányszor hallom.
     Megadeth, Guns 'n'Roses, Suzanne Vega, Fear Factory - gyakorlatilag a nagy kedvenceim közül csak ez a négy amerikai (ráadásul az első három igazából csak egy-gy gitáros/zeneszerző zsenihez köthető). (Hopp: The Smashing Pumpkins!!!) Rajtuk kívül olyan tengerentúli zenekar sincs, akiket rendszeresen hallgatok. (Oooops: The Killers első 3 lemez, esetleg: Ramones) A britektől (és a svédektől), írektől viszont rengeteg banda betalált nálam az évek során a Maidentől a Prodigyn át akár a Pet Shop Boysig :), számtalan (!). A két legnagyobbal - The Cure, Depeche Mode - az élen.
(New Model Army, Toy Dolls, Pistols, Clash, Motörhead, korai U2, Clannad, Mission, (Enya), Sisters Of Mercy, Paradise Lost... - erősen túl van reprezentálva a Szigetek környéke és Svédország (In Flames, The Cardigans) a kedvenceim között. Nem véletlenül.)

Én ugyan nem tartozom közéjük, de tudom, hogy sokan vannak, akik jobban szeretik a stúdióban felvett zenéket, mint az élőben játszottat. Mivel ez esetben a kettő igencsak összevethető, megmutatom az "eredetit" is.
Ritka jó a fickó orgánuma.

((Ez is káprázatos, a szó teljesen más értelmében, mint az előző videó.))

Hűtőmágnes. Nem vettem meg, de Star Wars fanoknak nem kell mondanom, mennyire poénos. Ötnapos időjárás előrejelzés az Alderaanra:

      Megvan az Egy fiúról mesélője? (- Rosszabb keresztapát el se tudnék képzelni Imogene-nek. Ismertek. Leejteném a keresztelőn, 18 éves koráig mindig elfelejteném a szülinapját, akkor meg elvinném bulizni, leitatnám, és bizony még az is lehet,hogy megpróbálnám megkettyinteni. Szóval én tényleg nagyon-nagyon rossz választás lennék.
- Tudjuk. Csak azt hittem, vannak rejtett mélységeid.
- Nem, nem. Ezt mindig is rosszul gondoltad. Én tényleg ilyen sekélyes vagyok.)
Vagy még inkább az Igazából szerelem őszinte öreg rocksztárja?!
(- Gyerekek is néznek minket.
- Ja, persze! Sziasztok! Itt egy fontos tanács Billy bácsitól... Ne vegyetek drogot. Legyetek popsztárok és megkapjátok ingyen.)
      Nos, a regény elején a férfi főhős kb. ilyen. Az 1800-as évek elejének Londonjában, márki létére. Az őszintesége, köntörfalazás nélküli szókimondása többször felnevettetett olvasás közben. Ez persze groteszk vagy idétlen is lehetne, hiszen abban a korban az óvatos, szépen fogalmazott, erősen "becsomagolt" választékos és körülményes beszéd volt a divat és persze az illem és etikett mindenek felett. Ezek meg is vannak hősünkben, csak éppen ő megteheti, hogy egyenesen nemet mond, amikor nincs kedve valamihez.
Márpedig rokonsága bőven ad okot neki a visszautasításra.
Majd megérkezik a címszereplő a testvéreivel vidékről, hogy - elhunyt szülei helyett - bevezesse csodaszép húgát a társaságba, nem különösebben titkoltan egy előnyös házasság reményében...
      "Természetesen" egy nő, egy angol nő írta, és ha az eddigiek alapján erősen Jane Austennel rokonítanánk, ez nem lenne helyes. Heyer több mint száz évvel később alkotott - ez egyszerre könnyít és nehezít a helyzetén -, és sokkal termékenyebb volt világhírű elődjénél.
       Úgy voltam vele, hogy belekezdek, aztán meglátom, meddig jutok. Ehhez képest befaltam és remekül szórakoztam olvasása közben.
A vége összecsapottnak, túl hirtelennek tűnt, de ez cseppet sem ront az élvezeti értékén, hiszen az olvasó gyakorlatilag az elejétől sejti, tudja, hogy mi lesz a csattanó. Ebben az esetben az út érdekesebb, mint a megérkezés.
Az a szerzőt dicséri, hogy a márki szinte észrevétlenül vetkőzi le a kezdetben nagyon mókás tulajdonságait és veszi észre magában, hogy mégsem olyan sekélyes, mint az Egy fiúról playboya.
Nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv (GABO Kiadó 2010.). Lekötött, kikapcsolt.

Vettem egy százast egy százasért.

A főszereplő egy visszavonult titkos ügynök. Paff, de eredeti!! Pláne egy amerikai írótól!
A történet egy 1971-ben egy titkos küldetésben lévő tengeralattjáró vesztével kezdődik, de hamar a "jelenbe" váltunk, és indul az egyszerre legalább három szálon/helyszínen/kontinensen játszódó cselekmény.
Egy adag történelem, misztikum is van a dologban, ebben hasonlít a Da Vinci kódhoz. És abban is, hogy igyekszik végig fenntartani az érdeklődést, az izgalmat. Meglehetősen sikeresen, teszem hozzá.
Nem rövid, 700 oldal, de ez olvasás közben nem tűnik soknak, Sőt! Mivel az eseménydús történetnek történelmi előzményei is vannak, volt egy olyan érzésem, hogy a mesélés a karakterépítés és a személyiségek kidolgozásának rovására megy.
Valósághű (ha a lövöldözéseket, műemlék épületekben elrejtőzést, gyors regenerálódásokat stb. leszámítom), kézzel foghatóak a helyszínek. Annyira, hogy a könyv végén - számomra nagyon szimpatikusan - el is meséli a szerző, hogy mi igaz és mi kitalált a helyszínek, a történelmi szereplők, események közül.
Szórakoztató, olvasható (ez nálam dicséret), nem bántam meg, hogy a kezembe adták és az esős napokon vele időztem.

Tényleg cowboyok voltak talán,
délután
a porfelhő elült
és nem volt senki az utcán.
Tovább kötöztem a mély sebet,
hátha meg-
menthetem talán
még az én szerelmemet.
De meghalt
és sírós hangon kértem,
hogy ébredj végre fel,
de nem, nem és nem,
ott fekszik egy fakereszt alatt.

Másnap jól leszúrt a nagymamám,
hogy a babám,
amit tőle kaptam az
miért nincs a többiek között.
Nem tudom, mondtam,
hogy hol lehet,
és közben meg
sírni kezdtem én,
mert nyomták a szívem a rögök
és a csönd.
Aztán meg, hogy jól van,
majd meglesz, semmi baj.
De van, gondoltam,
ott fekszik egy fakereszt alatt
az én szerelmem, aki nem jött többet el.
Az én szerelmem, aki nem jön többet el.

Tényleg cowboyok voltak talán,
délután
a porfelhő elült
és nem volt senki az utcán.
Tovább kötöztem a mély sebet,
hátha meg-
menthetem talán
még az én szerelmemet.

/Péterfy Bori & Love Band: Az én szerelmem/ szövegíró: Lovasi András

     Na, de most komolyan, már a lemez címe is! Persze, hogy csak szeretni lehet.
Nem ment azonnal. Elsőre az előző album árnyékának tűnt. Később is. Még most is.
Viszont mostanra megkedveltem. Hallgatom/hallgattam. Többször az átlagnál, ami beszédes.
     Zeneileg nem részletezném. Nincs mit. Tipikus rádióbarát semmi. Itt ott kis rézfúvósok, a Bányászkórusban keményebb gitár is felbukkan, de semmi túlzás, ez vérbeli popzene. Ott van benne az alter vonal is, de nem az dominál.
Nehéz "szűz" füllel hallgatni, hiszen egy évvel követte a nagy sikerű előző lemezt, amelyhez óhatatlanul is hasonlítja a hallgató. Én, legalábbis. És A legnagyobb hőshöz képest bizony "lightos" ez a 46 perc. Nem annyira ütős és berobbanó, noha a dallamérzék, a szöveg-sziporkák és természetesen az énekesnő hangja megmaradtak.
      Kevesebb az odamondás, a korunkat fanyarul, kegyetlenül, humorosan leíró szöveg és a telitalálat dal.
Alexnál leírtam - nem is áll velem szóba azóta! :) - és itt is igaz, hogy gyakorlatilag minden dal más stílusú. A 14 szerzemény - mondhatni - mindegyike hajaz valakire, valamilyen stílusra, konkrét dallamok átvételének szintjéig. Gátlástalanul, készakarva. :) Ám amíg a művész úrnál ezt egyértelműen az útkeresés jelének tulajdonítottam, addig itt megvan a karakter, egyéniség, amely összetartja, formába önti az egészet. Tiri-tarkaság helyett inkább olyan, mintha egy esztrádműsort hallgatnék.
     Mindezekkel együtt ez egy pop lemez, melynek maximum a fele tetszik igazán, így a pontszámom sem lehet magas.
Noha sikerült megkedvelnem.

Honeybeast: Bódottá (2015.)

 "Akváriumban a díszhalak,
  azt hiszik, a kozmosz: üvegfalak.
  Miért tudnák, hogy határtalan?
  Úszkálnak ott bambán és boldogan."

 "Hallgatni arany, pont 30 ezüstöt ér"

 "Ott az igazság, ahol Bud Spencer"

https://www.youtube.com/watch?v=zqNCm2DiLgA

6/10 pont

"Földgáz elszámoló számla.
Fizetendő összeg: 30 Ft
Fizetési határidő: 2016.05.06."

Postás, rendőr, vasutas, TIGÁZos??

Új lakásdísz.

"...McCandless elsősorban nem azért ment a vadonba, hogy elmerengjen a természeten és a világon úgy általában, hanem inkább azért, hogy saját lelkének belső világát kutassa. Azonban hamarosan felfedezte azt, amit Muir és Thoreau már tudott: a hosszú tartózkodás a vadonban óhatatlanul éppannyira a külvilág, mint belső világunk felé tereli figyelmünket, és képtelenség megélni a földből, ha nem fejlesztjük ki magunkban a táj és élővilága kifinomult megértésének és a vele való erős érzelmi azonosulásnak a képességét."
     Félig poénból (?) ajánlották a filmet. Gondoltam, előtte elolvasom könyvben.
A történet (és nem lövök le semmilyen poént): Chris McCandless a diploma megszerzése után elkezdett barangolni, megszabadult az anyagi javaktól és bevetette magát az alaszkai vadonba. Ahol aztán meg is halt.
Gyakorlatilag ennyi.
     A megtörtént esetet (!!) leíró könyv a fiatalember naplóbejegyzéseiből, ismerősei visszaemlékezéseiből, kedvenc könyveiben megjelölt idézetekből áll össze egy teljesnek mondható sztorivá.
Hogy van-e tanulsága, élmény-e olvasni, az jó kérdés. Tőlem szokatlan módon nem is válaszolom meg.
Valami miatt nem tetszett a könyv, nagyon nem az én stílusom. Úgy érzem, nem vezet sehová, az elején megtudjuk a végkifejletet, nem ad pluszt. Ettől persze még nemzetközi bestseller, úgyhogy lehet, hogy az én ízlésem áll távol a többségétől.
Angolul olvastam (Into The Wild) de nem volt elég hozzá a tudásom, így a legnagyobb részét magyarul is elolvastam az adott szakasz után.
     A filmet (2007.) is megnézem majd, de szinte csak azért, mert Sean Penn rendezte (+ forgatókönyv) és Eddie Vedder (Pearl Jam) írta a zenéjét.

... túlélte a telet.

Dobosoknak pláne:

A néhai Honvéd Papp József SE pályája.

Mielőtt az elfeledett Zwan egyetlen lemezét sok év után ismét elindítottam, gondolkodtam, hogy vajon Jimmy Chamberlin dobol-e rajta. Aztán megszólalt. Nagyon üt nálam, amit ez a két ember leművel:

Billy mániája, hogy basszusgitáron nő játsszon... Három szólógitár...

Az egykori vasércbánya kapcsán találtak rá, mélyen a hegy gyomrában. Nagy élmény, mindenkinek ajánlom. Fényképekkel nem lehet visszaadni.

      Dupla CD, jócskán két óra feletti játékidő, olyan hatalmas zenei tudás és annyira komplex dalok egymásutánja, hogy elsőre végig sem tudtam hallgatni, meghaladta azt, amit az agyam egyben bevesz - így ismerkedtem meg annak idején a Dream Theater-rel az 1998-as Once In A Livetime album képében.
Azóta rengeteg dolog történt. Még velem is, nem hogy a zenekarral.
A dupla CD és a hosszú játékidő maradt, a zenészek közül is csak kettő cserélődött, mégis - az énekes nyújtotta segítség nélkül - nehéz elhinni, hogy a két (négy) lemezen ugyanaz a zenekar játszik.
      Komplexitás, összetettség, sziporka, játékosság, könnyedség, tempó, ötlet gyakorlatilag nyomokban sincs az új lemezen. (De olyan szinten, hogy amikor a 2285 Entr'acte-ben triangulumot ütögetnek, az már erős felüdülés.)
Van viszont - olykor egy az egyben Bernstein/Webber - szirupos, nyálas, hatásvadász musical jellegű giccs, teátrális dallam szép számmal. A zenekar nevében lévő "helyesírási hiba" nélkül is kitalálható - ordít!! -, hogy ezt a rettenetet egy amerikai zenekar alkotta. (Legrémesebb példák: Three Days és Begin Again. Utóbbi egy karácsonyi Disney film zenéjének is elmenne.)
A Prágai Filharmonikusok dobnak kicsit az összképen, de újdonságot vagy nagyobb ötletet ők sem jelentenek. Sajnos nincs csúcsa, kiemelkedő darabja ennek a 34 szerzeménynek. Olyan, mint a zenekar honlapján bemutatott karakterek: mű, erőltetett és nem túl színvonalas.
Egy többszereplős történethez - mert erről beszélhetünk - nem ártana több énekes, vagy egy olyan (King Diamond rulez!), aki legalább kettőt hitelesen meg tud szólaltatni közülük. LaBrie hangja finoman szólva sem alkalmas erre. Nem tudom, megpróbálta-e a lehetetlent (a Ravenskill-ben mintha lennének erre utaló jelek), de ha igen, abból itt semmi nem hallatszik. Mivel megterhelő dallamok nem hallhatók, korrekten lehozza az éneket, de semmi különöset nem alkot. Talán jobb is így.
      A Savior In The Square egy jól felépített gyengébb rock dal. Mármint a refrénje, mert a zenéjének nagy részét a történet elviszi Zizifalvára.
Az A Life Left Behind-ban zenélnek egy keveset, a dal ezen részeit élmény hallgatni.
Az A New Beginning - ha eltekintinkük az önismétléstől és az Amerika-túltengéstől - elmenne egy gyengébb Dream Theater szerzeménynek. Itt tartunk, hogy már az ilyesmit is pozitívan kell említenem. A végén még - egészen jó - gitárszóló is van!
A Moment Of Betrayal képében kapunk egy vállalható, az életműbe büszkén belehelyezhető dalt is. Vérbeli Dream Theater szerzemény!
A második lemez nagy része is hallgatható, többször emlékeztet arra, hogy melyik együttes neve szerepel a borítón.
Hogy ezekkel szemben mennyi szirupos, zongora vagy gitár prüntyögéssel kísért negédes dalolgatás hallható a lemezen, azt inkább nem számolom össze.
Most is meg kell említenem, hogy Mike Mangini dobolása fantáziátlan, de itt a teljes zenekar idomult hozzá.
     Vagyok annyira jóhiszemű, és elhiszem, hogy jót akartak, azt is elhiszem, hogy ha valaki nagyon korán a csúcsra ér zenei értelemben, annak már-már lehetetlen fejlődnie és olykor tapogat, kitekint érdekes irányokba, de ez a próba nálam nagyon nem jött be.
A legrosszabb az benne, hogy nem találtam az albumról a jegyzeteimet, és meg kellett még egyszer hallgatnom.
     Csak olyannak ajánlom, aki életében nem hallott még Dream Theatert és nem fér hozzá egyetlen, még Mike Portnoy-jal készített albumukhoz sem és/vagy elkötelezett musical, rockopera és Amerika rajongó.
Nagy csalódás.
A kettes lemez kevésbé kiábrándító, az felfelé húzza a pontszámot, de a közepest így is alig súrolja.

Dream Theater: The Astonishing (2016.)

 4,5/10 pont