'Dark Night Of My Soul'

A régiségvásáron Tankcsapda könyvet szerváltam be. Őket kivételesen nem olvasás közben hallgatom, mert a szövegek elvinnék a figyelmemet.

"Én se örömből faragom ezeket a faragatlan rímeket
 És ha kérsz én adok a sörömből
 De nem akarom látni a híreket

Hogy bombát dobnak az arabokra
Gyerekek szakadnak szét apró darabokra
Vagy arccal a falnak éhen halnak
Közbe' meg annyi reklám megy a tévébe'
Mintha a világ az utolsó évébe lépett volna
Csak valahogy eddig senki nem szólt róla"

- Milyen zenét hallgatnak a matek tanárok?
- Recip rockot.

1-2 év után friss füllel hallgattam őket ismét, és azt mondom, hogy nem csak az idő és az "énekes" halála szépíti meg, hanem bármilyen "pirmitív"(nek tűnő) zene is, a The Prodigy sokkal jobb, mint a rengeteg szemét, ami a rádiókból ömlik brutális ismétlési rátával.

/The Prodigy: Invisible Sun/

Visszalépett a kormány, a párt a vezér - a következő héttől lehet végre meccsre menni oltatlanoknak is. Már maszk sem kell szinte sehova, az eddig aranyat érő oltásit pedig feldughatják (a kéménybe)! Lapoztak a naptárban, és rájöttek, hogy egy hónapjuk van hátra?

... hallgat Joy Division-t, New Ordert. Le sem tagadhatnák. Bár ez a már-már szomorkás Garbage szám is sokkal vidámabb, mint a legfelszabadultabb dal a két említett zenekartól.

                                                                                       /Garbage: Flipping The Bird/

Volt egyetlen ilyen is. A világ legnagyobb repülőgépe. 2022.02.24-én az orosz támadásban a földön megsemmisült.

Talán most először (??) hallgatom az Images and Words albumot - TUDOM, de gyakorlatilag az összes számot játszották róla élőben, és én a koncertfelvételeket preferálom -, és meglepő módon ez a nyitó, egyszerű zongora dallam fogott meg. Meg is van, mit fogok délután gitározni, ha el nem felejtem addig.
Ez alapján a dal alapján azt hihetnénk, hogy egy egyszerű, buta amerikai zenekarról van szó. Pedig nagyon nem.

/Dream Theater: Wait for Sleep, live in Japan, jó régen/

Általános ihlethiányban szenvedek.

Tetszik a fura hangulata, sodrása, az egyszerre pozitív és vészjósló "refrénje".

/At The Gates: Cosmic Pessimism, 2021./

Az általam nem tegnap felfedezett, már 31 éves Eve Muirhead felért a csúcsra, megnyerte a téi olimpiát a skót brit női curling csapattal. Az elődöntőjüket láttam a végül bronzérmes svédek ellen, az szoros meccs volt. A döntőben 10-3-ra lelépték a japánokat.

Összegezve: volt három nap magas láz, plusz három, négy nap hőemelkedés fájó torokkal. Köhögés megesett olykor, szaglás, ízlelés normálisan működik.

Ez a Tarantino film eddig kimaradt. Nem volt kár érte, ugyanis egy újabb csalódás az öntörvényű rendezőtől. Nem annyira unalmas vagy vontatott, mint mondjuk a Volt egyszer egy Hollywood vagy a Jackie Brown, cserébe teljességgel felesleges, értelmetlen, tanulság és tartalom nélküli. Kurt Russell karaktere és játéka remek, minden más önismétlő, öncélú, mesterkélt.

Három nappal a hirtelen magas láz megjelenése után ma már csak hőemelkedésem van, nyeléskor fáj a torkom, a gyomrom érdekes, de működik - a felénél tartok a hét napos antibiotikum kúrának -, a kondim nincs a csúcson, de remélem, hogy a láz megszűnése azt jelenti, hogy kifelé tartok a betegségből. Ritkán köhögök, és olyankor általában fel is szakadozik ez-az. Nem részletezem. Éjjelente legalább 10 órát alszom, izzadtan ébredek. Ha semmi negatív változás nem lesz, akkor visszatérek a blog rendes menetéhez - már, ha volt neki olyanja.

12 óra izzadós alvás után az esti 39,9 után 38 fokkal ébredtem ma, ami mostanra magától lement 37,5-re. Néha köhögök egyet-egyet, kedvem nem sok dologhoz van - olimpiát nézek, neten olvasgatok.
Én sem értem, miért nem teszteltetett a doki(m asszisztense). Gondolom, egyértelmű, hogy mi bajom van és így nem terhelem a rendszert, hamarabb letelik az egy hét karantén és nem rontom a statisztikát.

Az a jó a 39 fokos lázban, hogy utána a 38 fokot már kifejezetten kellemesnek érzi az ember. Avagy: valószínűleg covidos lettem. A dokim nem teszteltet, hanem az asszisztensnő, akivel telefonon beszéltem bevágott egy hét karanténba és antibiotikummal távgyógyít.

Idősen nem mozogja szét az agyát, de a hangjára nem lehet panasz.

/Judas Priest: Night Crawler, live/

1952. február 6. óta.

     Robertről két dolgot illik tudni. Egyrészt Ő a Judas Priest máig aktív énekese, egy legenda, másrészt a metal világ egyik legnagyobb híre volt, amikor bejelentette, hogy meleg. Önéletrajzának az eredeti, angol nyelvű kiadása (ezt olvastam) 2020-as, azaz majdnem 70 (!!!) évesen írta. Volt tehát rálátása az élet(é)re, és ez sugárzik az egész könyvből.
      Időrendben halad, olykor kiemel egy-egy eseményt, de a fő irányvonal a magánélete (a történet harmada, negyede), az azzal kapcsolatos érzései, a párkeresésének nehézsége, a szorongás, frusztráció, hogy nem vállalhatja fel önmagát nyilvánosan, hiszen azt szerinte a zenekar megsínylette volna, illetve (75-80% ((tudom, nem jön ki a 100%. Vegyük úgy, hogy van metszet is. :)))  a zenekar története, az egyes albumok elkészültének, felvételének mikéntje, a turnék érdekesebb dolgai.
Nem vagyok nagy Judas P. rajongó, mint már láthattátok, nálam a Maiden nyert, szerintem nem is hallottam az összes lemezüket, de azt kell írnom, hogy ez az egyik legjobb önéletrajz, amit olvastam. Annyira humoros, mint egy átlag – jó humorú – brit, nincsenek erőltetett dolgok, semmi önfényezés, a felépítése, tartalma, gördülékenysége, tagolása, terjedelme is hibátlan.
Leírja, de az eseményekből is kiderül, hogy konfliktuskerülő és alapvetően a zenekar is ilyen (volt korábban), ha felmerült egy gond, félreértés, azt nem beszélték meg, hanem elmentek mellette, elhallgatták. Így eshetett meg például, hogy úgy lépett ki a zenekarból, hogy nem is akart, és a többiek sem kérdezték meg, hogy „most mi van?”, hanem szó nélkül (!) mentek tovább nélküle. Noha zeneileg, szakmailag kellően bemutatja azokat is, a Judas Priest nélküli időszak évei gyorsabban peregnek a lapokon.
Hozzám hasonlóan ő is átdobta magát váratlanul egy kerékpár kormányán és repülés közben gyakorlatilag ugyanazok a gondolatok futottak végig mindkettőnk agyán. Az ezt követő, mentőben játszódó részen felnevettem. Jut eszembe: az milyen, hogy addig csúszott a lejtőn, míg elvonóra ment (eddig semmi meglepő), és onnan kezdve semmi drog és nulla alkohol harminciksz éven át, napjainkig!? Hogy miért? Mert megfogadta, és az ő világában az ilyesmit betartja az ember.
Megtudjuk, hogy Rob rajongó típus. A Királynőtől Lady Gagáig sok különböző ember vívta ki csodálatát.
A teljes sztori őszintének hat, bár azt nehezen hiszem, hogy a nélküle készült Judas P. lemezeket nem hallotta. A két gitáros és általában a zenekari tagok közötti konfliktusokat sem említi különösebben, az azonban érződik, hogy Glenn közelebb áll hozzá, több a közös pontja vele, mint Kennel. (Ezért is érdekes utóbbi könyve, amit mostanában olvasok.)
A legfontosabb talán az, hogy ez egy most már nyugalomban, boldogságban élő kiegyensúlyozott ember visszatekintése, amely mentes sértődöttségtől, tüskéktől, indulatoktól, negatív gondolatoktól.
Olvasás közben természetesen a zenekar albumait hallgattam, éppen azt, amelynél a történet tartott. Még nem értem a zenék végére, de írok majd a teljes életműről albumonként néhány mondatot.
      A terjedelemhez annyit még hozzáfűznék, hogy sajnáltam, amikor a végére értem – napokig olvastam volna még, és az is esélyes, hogy újraolvasom, pláne, ha hozzájutok a magyar kiadáshoz. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy K.K. Downing is írt egy önéletrajzot. Elkezdtem/folytattam tehát a Judas Priest sztorit az ő nézőpontjából. De az már egy másik könyv.

10/10 pont

Megemlítem, hogy tegnap pályára léptem Diósgyőrben.

"Idén is elmarad az Aerosmith koncert. Most már végleg. 2019-ben vettem rá a jegyet."
                                                                                                          /egyik kollégám/

Itt tartunk: