'Dark Night Of My Soul'

Megígértem, írok a tegnapi dalról, holott ez egy pozitív blog.

Dream Theater: Fall Into The Light 

      Öszvér, eklektikus rendesen.
A metallicás, bluesos indítás nem az igazi, az énekes részek viszont tipikus, átlagos Dream Theater témák, megoldások. A "refrénben" van egy kis valami, amiről ennek az egész zenekarosdinak szólnia kellene.
2:42-től figyelemreméltó a ritmizálás, kellemes rész, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hallottam még hasonlót. Az ezt követő lassú történet is jó, csak éppen túl hosszú. Viszont egészen jól keverednek ki belőle, remek az átvezetés. Egy felesleges billentyűszólóba.
Érdekes, hogy a szimpla tekerés gitárszóló tetszik. Talán leginkább ez az egész dalból. A mód viszont, ahogyan átvezetik a lezárásba szimpla önismétlés.
      Nem dobtam tehát hátast. Pedig ez egy új Dream Theater nóta esetén igenis valós elvárás/veszély/esemény volt a múltban.
A két megismert dal alapján az körvonalazódik, hogy egy "relatíve tisztességes" munkát (!!) rejtő albumot kapunk februárban a zenekartól. Ez komoly előrelépés a legutóbbi baklövésük után, de a legjobb indulattal is csak azt mondhatom, hogy önmaguk árnyékait hozzák. Mint Portnoy kirúgása óta kb. általában.
Hangszereken játszani nem felejtettek el - aki először hallja őket, és odafigyel a részletekre ámulhat -, csak éppen a zenélés lényegét nem érzem (a refrén dallamait kivéve) ebben a 7 percben.
      Van benne valami, de kiszámíthatatlanság, könnyedség vagy meglepetés semmi. Mindez - hogy a rögeszmém is előjöjjön - hatványozottan igaz a dobra.
Mindent pontozok, úgyhogy ez egy 6/10 pontos dal. A zenekarhoz mérve pedig 4,7/10. Nem rossz, de kevés.
Tipikus "küldöm mindenkinek, aki szereti". Másnak nem. Beleértve magamat is.

Erről fogok írni legközelebb. Még én sem hallottam:

..., hogy mennyit írt, mindössze hat aláírás maradt fenn Shakespeare-től. A drámái kézirataiból gyakorlatilag semmi.
Kár.

Nem engedem, hogy a Youtube ajánlgasson zenéket, jobban tudja, mint én, hogy mit szeretnék hallgatni. Zavar, hogy figyelnek, szűrnek, kategorizálnak, nyilvántartanak. Aztán ma ráböktem erre az albumra, melyet az újabban olykor hallgatott post-rock csapatok nyomán dobott fel. És nagyon bejött. Szeretem az ilyen, a hangulattal, nem pedig külön az összetevőkkel ható zenéket. (25 percig nem is figyeltem, hogy mit üt a dobos.) Kevés igazán jó ilyen album van, de ez minimum 8,5/10 pont. Inkább több. Írom ezt az első hallgatás felénél. Az is eszembe jutott, hogy városkámból a Ritmiklift legalább ennyire jó zenét csinált, csinálna, csinálhatna, ha nem hagyták volna abba. 

És annak is örülök, de nagyon, hogy újabban van időm ilyen zenék befogadására.

Nálam ez egy tökéletes, csodaszép dal:

Rákattantam egy japán képregényre (magyarul). Tetszik, hogy teljesen más, mint a "nyugatiak". A karakterek, a rajztechnika, a sebessége, a formátum...

Fontos az emlékezés, persze, de...

A szünetben sikerült megnéznem az aktuális, 22. (!!!) évadot. Fárad is kissé, sablonos is, persze, de még mindig ott van a szeren:

Akár rejtvény is lehetne, hogy mi ez,

de inkább csak annyit írok, hogy nem tudom férfiembernek ajánlani olyan nőnemű lény/lány társaságát, aki éppen rúzst vagy bármilyen szépészeti netuddmegmiket (mert tuti, hogy nem tudod!! :) válogat. Hacsak nem nagyon türelmes az adott férfi.

u.i.: NINCS annyi szín a világon, amelyekben ezeket az izéket gyártják. :)

Ma reggel volt a kezemben egy ilyen. Átmérője kb 2,5 cm, réz, súlya is van, de a címlete sem semmi. Van hangulata.

Érdekes, hogy a híd nevét nem tudtam megjegyezni, de hogy Imabari :) településről indul, azt igen. Valami miatt ez az emlék - a hídon séta - motoszkál az agyamban néhány napja. Szerintem régen nyaraltam, utaztam. Most látom, hogy a világ leghosszabb függőhídja (4015 m). Kerestem is a neten pár képet, amelyek szebbek, mint az enyémek.

     Egy korai, Richard Bachman álnéven írott King mű, mely magyarul csak 2015-ben jelent meg.
     A sztori egy egyszerű March Ör Die, azaz menetelj vagy meghalsz történet. Egy évenkénti vetélkedő (!!?) keretén belül száz fiatal vág neki gyalog az országútnak, hogy szünetet nem tartva, kizárólag vizet és minimális élelmet kapva menjenek, amíg - a győztest kivéve - meg nem halnak. A szabályok egyszerűek: ha nem tartod a tempót, ha letérsz az útról, lelőnek.
Van sok jó gondolat a regényben, de alapvető problémáim vannak vele. Kiforratlan, említés sem esik róla, egyáltalán miért jelentkezne valaki egy ilyen "kalandra" és kevés kivételtől eltekintve arról sem, hogy mi motiválja a szereplőket a táv során. Ezen kívül, aki gyalogolt már legalább 10 órát egyhuzamban, az tudja, hogy már ilyen "rövid" idő után sincs beszélgethetnéke, másokkal filozofálgathatnéka az embernek.
A legnagyobb problémám a befejezéssel van. Ott még jóra lehetett volna menteni az összképet, ehelyett összecsapott, kidolgozatlan, ötletszerű lett.
     Összességében nem (annyira) rossz könyv, de a King életműben számtalan megelőzi.

Lehet tippelni, hogy ismét elkezdenek kreatívan zenélni és/vagy csak rutinból összerittyentenek valamit. Már, ha még foglalkozik velük valaki. Ez alapján a dal alapján lehet bármi. Február 22-én kiderül. Az én bizalmamat alaposan eljátszották.
Csak a dobost ne kellene látnom, hallanom...

Kerestem a neten képernyőkímélőnek képeket. Az egyik:

Legalább harmadszor. Mindig elfelejtem, hogy nem is olyan egyszerű feljutni a csúcsára.

Hátha közületek is rájuk kattan valaki. Mint én, pár albummal ezelőtt.
Csak nyugodtan, türelmesen, nyitottan!

Sólstafir: Berdreyminn (2017.)

Acélművek, működés közben.

... is megtekintettem. Ha már oda-vissza átszeli kis városkámat, és a legismertebb bükk kört tekerték idén is.