'Dark Night Of My Soul'

Besh o droM (+komolyzenei zenekar?) lemezborító 2002-ből:

A papír ötfontost műanyagra cserélte a Bank Of England, megváltoztatva a bankjegy kinézetét is. Ilyen volt, ilyen lett:

Az első egy hajó oldalán látható:

A bristoli Bridge Farm általános iskola diákjait megszavaztatták, hogy melyik helyi hírességről nevezzék el az iskola egyik "házát". (A la Harry Potter. :) Úgy döntöttek, legyen az "utcai művész" Banksy.
Egyik reggel ez várta az iskolába érkezőket az egyik falon:

És egy levél: "Köszönöm a levelet és a ház elnevezését. Fogadjátok ezt a képet. Ha nem tetszik, nyugodtan tegyetek hozzá. Biztosra veszem, hogy a tanárok nem fogják bánni.
Emlékezzetek: mindig könnyebb bocsánatot nyerni/kapni, mint engedélyt.
Sok szeretettel: Banksy"

     Noha a zenekar nagy kedvelője vagyok, nem olvashattatok tőlem ismertetőket a blog indulása óta megjelent albumaikról. Ennek annyi az oka, hogy nem tartom őket kiemelkedőnek, sőt, akárcsak jónak sem.
Részletesebben: az Exciter-t (2001.) egy az egyben bekajáltam, az utolsó tökéletes lemezüknek tartom; a Playing The Angel-ről (2005.) a Nothing Is Impossible telibe csapott, a többi messze nem; a Sounds Of The Universe (2009.) a Peace-t leszámítva gyakorlatilag csak hangzásra kiemelkedő (igaz, úgy nagyon); a Delta Machine (2013.) pedig csak néhány hallgatásig jutott nálam, szóval csalódás.
     Az előzetes, klipes Where's The Revolution is a fenti vonalat viszi tovább. Nem lenne rossz, de a refrénje a "van, de minek?" kategóriába teszi nálam.
Az őt megelőző, az albumot nyitó Going Backward zeneileg, felépítésében az előző 1-2 lemez világát idézi, de van hangulata, lelke.
A kettős után viszont jó kis fordulatot vesz az album. A The Worst Crime-tól a már szintén ismert lenyugodott, gospelbe hajló világ dominál. Noha a körítés, a hangszerelés változik olykor, ez a hangulat, indíttatás jellemzi a zenét. Nem Exciter ismétlés, de hasonló az összkép, a hatás. Én pedig nagyon vevő vagyok az ilyesmire.
A Worst... Dave szólólemezeinek, illetve a Soulsavers-zel készített dalainak lecsupaszított, "igazi" hangszeres érzetét kelti. Egy ember, egy LÉLEK áll egy mikrofon előtt, és dalba önti a lelkét.
A Cover Me is hasonlóan minimalista - és hangulatos - noha a végére "beelektronikusodik".
A Marti énekelte nóták közül az Eternal kifejezetten gyenge, a záró Fail már jobb.
A Question Of Time módon zakatoló remek So Much Love az egyetlen gyors dal.
     Nem minden dal erős, de érezni, hogy van egy vezérfonal, ami az egészet egyben tartja, sőt, egybefonja. Innen kezdve hiteles az egész, minden más csak részletkérdés.
      Ez egy jó lemez, végre ismét méltó a zenekar nevéhez. Biztos vagyok benne, hogy hallgatásról hallgatásra jobban fog tetszeni. Hogy Hi-Fi, de nagyon - azaz élmény hallgatni, olyan gyönyörűen szól - azt nem is kell említenem, ez alap a zenekarnál. A Deluxe változat öt gyakorlatilag instrumentális remix dala a szokottnál is alaposabban öblíti át a hangfalak tekercseit.

Depeche Mode - Spirit (2017.)

7,6/10 pont

A kis részleteket már említettem. A tisztelgésképpen szereplőnek rajzolt ismert embereket még nem. Pedig ilyesmi is akad olykor. Például ez a két római legionárius.

A képi világ (a homályos, szemcsés borítóval együtt is) a szokásosnak mondható:

     Rendhagyóan és azonnal megragadóan indul, a karrier legsikeresebb számának, a Tom's Diner-nek "egyszálénekes" változatával. Csak Suzanne hangja, és semmi más. Ezt fokozza a második (legismertebb dal, a) Luka, ami szintén nagy sláger lett. Itt már hallani a "zenekaribbságot", ami a fő különbséget jelenti az első lemezhez képest. Ugyanazok a zenészek szerepelnek az album dalaiban, sőt a két előremutató, a következő album hangulatát előrevetítő dal zenéjét (a címadó Solitude Standing, és a zenéjében és szövegében is kissé elvontabb, borultabb Wooden Horse/Caspar Hauser's Song) együtt írta a négyes az énekesnővel.
Közülük említés érdemel a basszusgitáros Michael Visceglia, aki sok-sok évvel később is részese volt a turnéknak.
      Alapjaiban nem változott a zene. Kissé populárisabb, "hagyományosabb" lett, de nem vesztette el a meghittséget, őszinteséget, a komolyságot, a személyes bájt. Röviden: maradt 100%-ban Suzanne Vega.
Érdekesség, hogy noha a lemez 1987-es - április elsején volt 30 éves! -, több dala lényegesen korábban született. Tom's...1982., Luka '84., Calypso és Gypsy 1978. (!! 19 éves korában !!).
A Gypsy szimplán a nekem leginkább tetsző Suzanne Vega dal. Bármikor, bármilyen formában meg tudom hallgatni és a refrének végi "oh"-zásokba mindannyiszor belezúgok.
Ötletes, hogy a Tom's Diner ének nélküli változatával zárul, keretbe téve a lemezt és teljessé a dalt.
     Nagyon megörültem, amikor egy volt osztálytárs nekem adandó lemezei (LP) között megláttam. Egy régi kedves ismerőst kaptam meg eredeti (számomra új) formában.
Picit más, mint az első lemez, de már négy kiemelkedő dalt tartalmaz és továbbra is a HANG és a szerző egyénisége dominál, úgyhogy még mindig

10 pont.                            A színes dalcímekre kattintva látható/hallható az adott mű.

Menta.

Angliában tűnt fel, hogy mennyire hangulatosak az ottani temetők. A minap jártam egyben kis hazánkban is.

Tudjátok, hogy nem akarom bántani :), de úgy nézem, Semjén Zsolt katasztrofálisan teszi a dolgát rögeszméjét. Az állami televízión (M4) vasárnap délelőtt - amikor gyermekek is nézhetik!! - órákon át voltak láthatók "önkényuralmi jelképek". Megszámlálhatatlan mennyiségben és méretben. Kereskedelmi célzattal.
Várom a Forma-1 teljes körű betiltását.

Mint a Bikininél. Volt egy dal, aztán - hogy', hogy nem - teljesen más (szövegű) lett. Ez egy soha meg nem jelent KFT nóta, amiből a tegnapi Valami mocorog sok dolgot átvett. De nem a szövegből.

A kép remek utalás az első lemez borítójára. Azon ebben a sarokban kuporog a zenekar meztelenül.

A nagy lemezmániám (a nagylemez mániám) kapcsán sok dologra jöttem rá. Például, hogy az LGT mennyire jó volt, de eddig szinte teljesen hanyagoltam őket. Vagy, hogy egyetlen KFT albumom sem volt mostanáig. Utóbbiakat el is kezdtem beszerezni vinylen. És az azokon hallható dolgok újabb gondolatokat hoztak. Például, hogy "régen" mennyivel karakteresebb, egyénibb zenekarok alkottak, mint manapság. A KFT első lemeze is tartalmaz érdekes dolgokat és sok slágert (!), de a második már a borítótól/címtől kezdve formabontó volt. Itt egy "soha nem hallott" remekmű az utóbbiról. Számomra friss felfedezés:

Nem a piktekes sztoriban van, de amióta megláttam, röhögök rajta (a harkály feje!! :), ahányszor eszembe jut. Semmi köze a történethez, az egyik kép szélén/alján van, csak úgy, mellékesen.

Ami a Star Wars-éknál nagyon nem sikerült - az eredetihez méltó folytatásokat készíteni az eredeti alkotók kiszállása után -, azt Asterixéknél simán megvalósították.
A 35. füzet az első az új szerzőkkel és minden maradt a régi. A karakterek, a poénok, a humor jellege, a sok finom poén a részletekben (a "szörny" a klánválasztó gyűlésen a tömegben stb.). A fordítók is hozták a szintet ("Úgy nézem, ez ráfázott." az első ide tett képen. stb.). Szóval minden szép és jó, én pedig sokadszor olvasom, nézegetem. Ezúttal Skóciába veti a sors főhőseinket.

9-11 milliárdos költséggel, közpénzből.

Egy kislemezzel kezdődik a sztori. Kaptam. Ma hallottam életemben először.
1979-et írunk. Annyira az elején járunk a történetnek, hogy még Művek sincs, csak simán Edda látható a borítón. A lemezen pedig a Minden sarkon álltam már és az Álom Budai Ifjúsági Parkban rögzített koncert változata szerepel.
A dalok nagyon jók, a felvétel tényleg élő hangulatú (ez azért nem minden magyar zenekarra volt jellemző annak idején (sem)), simán hihető, hogy akkor és ott készült. Ennél természetesen sokkal jobb, gyakorlatilag hibátlan minőségben, de szinte ugyanerről van szó:
https://www.youtube.com/watch?v=nX-8eD6DqCQ
A borító is beszédes.
Mivel minden lemezt pontozok, ez egy sima                                            9/10 pont.

Lesz dolga Semjén úrnak.

Az jutott még eszembe, hogy a Heineken vörös csillagáról tudjuk, hogy nincs köze a kommunizmushoz. Semjén úrról viszont sajnos nem tudjuk ugyanezt. Ugyanis 27 év alatt nem sikerült megnyitni az ügynök aktákat. Például az ő hathatós ellenkezése miatt sem.

Ez nálam az első hallgatástól (1995.) a mai napig 10 pontos:

Már az együttes nevéből és a borítóról is sugárzik, hogy itt nem földi tájakon járunk, és a nyitó zongora dallamtól, az első szavakon át - "Oh, like a fever, fever, inside of me" - egészen a végéig tartó hibátlan, egyedi stílusú, nagyon erős kisugárzással bíró remekmű igazolja is, hogy Yorkshire szépei :), bajnokai komolyan gondolják a lélekgondozást.
Dallamos, szomorú, TISZTA, kreatív, kiszámíthatatlan. 100%-ban az én ízlésem. (Most éppen a videón 42 percnél kezdődő I See Your Face a kedvencem (a dobolás(!!), és az egész), de  Shadowkings záró szólóját is ahányszor hallom, annyiszor játszom gitáron. De nem részletezem, mert EGYBEN hibátlan.)
Mivel úgy kemény (ha ezt keménynek lehet nevezni manapság), hogy közben dallamos (Greg gyakorlatilag végigszólózza a teljes albumot ízes dallamokkal) és egyáltalán nem agresszív, sőt, kifejezetten lassúnak mondható, talán a stílussal nem szimpatizálók is tovább bírják hallgatni, mint egy "átlag" metal lemezt.
A remekül érthető szövegek koronázzák az egészet.

Paradise Lost: Draconian Times (1995.)

Emberi hallásküszöb: egy (gondolom, nőstény) szúnyog repülésének meghallása 3 méteres távolságból.

     Az ének lelassult, a zene is lenyugodott, kisimult, populárisabb, rádió-barátabb lett. Persze még mindig csak rap csapatok szövegelnek többet vagy gyorsabban Robinál... A zene nekem már-már túl tingli-tangli... Viszont kellemes, hallgattatja magát. Többedszerre is. És egyre inkább úsznak be a dallamok a fülbe.
     Más, nem annyira zseniális, mint a "klasszikus" Hiperkarma, de még mindig egyéni, görcs nélküli. A 10 dal egyforma színvonalú -> semmi kiemelkedő vagy gyengébb. Ebből kifolyólag például a nyitó, itt is bemutatott címadó dal meghallgatása után könnyen eldönthető, érdekli-e az embert a másik kilenc. Ha igen, csalódás kizárva.
A Jó végre túlzottan hasonlít a Bergendy Szellemvasút dalára (és még 1-2 másikra, melyek most nem ugranak be), a szöveg nélküli Odaadom a leghangulatosabb, de az Elmondanám is nagyon tetszik...
      Vannak albumok, melyeket nem kell túlmagyarázni. Ez is ilyen. Bárhol belehallgatva 2-3 perc azonnal eldönti, milyen hatást gyakorol.
Én első hallgatás után több zsenialitást vártam, azonban a dallamossága már akkor is tetszett. Azóta ez utóbbi csak fokozódik. És már szinte a jólfésültsége sem zavar.

Hiperkarma: Délibáb (2017.)

 Itt az összes dal meghallgatható egyenesen a zenekartól:
https://www.youtube.com/watch?v=1hhvRGHbtNY&list=PLTOsBXsSLoBlHQaiwUsZatNFkY7otBFLo

8/10 pont