'Dark Night Of My Soul'

... nincsenek Semjén Zsoltok. Vagy ezért, vagy mert az emberek a helyén tudják kezelni a dolgokat, ilyesmiket is lehet látni, például egy régiségbolt kirakatában:

Semjén Zsolt "elfogadhatatlannak és tűrhetetlennek nevezte az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú megjelenítését". Ezen kívül "a Heineken logójában vörös csillag szerepel, ami nyilvánvaló politikai tartalom". Éppen ezért egy törvény javaslatot (indítványt) nyújtott be, mely "betilthatóvá tenné az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú használatát".

Hogy mi az a Heineken, az gondolom, mindenkinek megvan. Semjén Zsoltról elég annyit tudni, hogy pártja ránőtt a Fidesz s...ére (szájjal), így megvan az összeköttetése, hogy gyakorlatilag bármilyen törvényt elfogadtasson a parlamenttel.

Amikor miniszter adta át a magyarországi "Heineken gyár" fejlesztését, hogy hurrá, mostantól a dobozt is itt gyártják vagy amikor stratégiai partneri szerződést írt alá a kormány ugyanezzel a gyárral, akkor még nem zavarta az urakat, hogy a dobozon ott a vörös csillag.

Kósa Lajos kérdésre válaszolva azt nyilatkozta a témakörben, hogy nem tervezik Indiában betiltani a szvasztikát. Aki oda megy, az fogadja el, hogy ott az van.

Miközben az ÁLLAMI televízió adóin naponta látni Heineken reklámot. A vörös csillaggal. Mely 1889. óta ott figyel a sörösüvegeken.

Politikusok értelmi szintje, 2017., Magyarország.

A nóta kétszer (!?) halkul le. Az ilyesmit nem szeretem, de egyik "olvasómmal" mailben jókat vitázom arról, hogy mikor indokolt (ha én annak érzem :) és mikor nem (minden más esetben, főleg a Roxette-nél :) ezt alkalmazni. Itt szerintem teljesen jogos.
A dal egyébként valami miatt (gondolom azért, mert erős brit népdal jelleget hallok az elejében) Stingre emlékeztet, de egyértelmű Simon & Garfunkel nyúlást is észlelek benne, Ugyanazt, amelyről az egyik Beatles album elemzésekor beszéltem. (Ez is kezd kóros lenni nálam?) Ettől még az egyik kedvencem a zenekartól.

(Azt csak most vettem észre, hogy az egyik kedvenc angol szavam, a mesmerize(d) is szerepel a szövegében. Jó jel.)

Ott tartok a hanglemezek gyűjtésében, hogy felfedeztem magamon a "vén trotty, ott ül a cucc előtt, és nem a zenét hallgatja, hanem azt, hogy mennyire jól szól" szindróma enyhe tüneteit. Aggasztó. :) Történt, hogy vettem egy Pink Floyd albumot. Pedig nem különösebben kedvelem őket. Azonban van néhány (2-3) dal tőlük, melyeket kifejezetten szeretek. Mivel ezek közül az egyik a megvett albumon van, és azt is tudom, hogy nehéz hozzájutni a lemezeikhez, és tartja az értékét az ilyesmi, tettem egy próbát. És nagyon nem bántam meg.
Sok gondolatot beindított bennem. Például, hogy milyen régen nem gitároztam. Illetve, hogy az említett dal fő dallamait mennyire egyszerű eljátszani, és hogy a szólójára mennyire jó imprózni! (Bőven hagynak teret neki/nekem.:) Nagy élmény volt.

Nagyon fel van építve, össze van rakva. Pedig gyakorlatilag végig ugyanazt játsszák.

A minap szedem ki a postaládából "a város lapját", a többször említett, Fidesz propagandaújsággá silányítottat, és az első szó, amit meglátok a címlapon az, hogy "Nemzeti...".
És jött a reflex, hogy "na, MOSTantól mit neveznek még annak?".
Pedig csak az volt a cím, hogy "Nemzeti ünnepünk 2017. március 15."

A bejárat a Büdös-(Új?)Pest barlangé, a denevérek a Kecskelyuk barlangban lógtak.

Szépen elvont? (De az a hang!! :)

Mennyei Bajnokság I. Mezőkövesd, hazai meccs. :)

Hamarosan.

"Egy átlag magyarnak 4 millió Ft megtakarítása van."

Akkor egy négytagú családnak elvileg 12MFt. Ez a "szép" az átlagszámításban, statisztikában.

Vr. kérdezte egyszer, hogy "Te mennyire számítasz tipikus (átlag?) magyarnak?".

Amerika már itt jár a művészetekben és a népművelésben:

Az év első két hónapjában meglepően sokat olvastam.
Ez egy 2004-es könyv, melyből megtudjuk, hogy nem az a kellemetlen, ha egy legénybúcsún rettenet kínos és magatehetetlen helyzetbe kerül az ember, és még csak az sem, ha azok, akik segíthetnének önhibájukon kívül, de nem jöhetnek számításba... A - kezdetben - boldog vőlegény szemszögéből ez egy "lesz még rosszabb" könyv az elejétől a végéig.
A fő cselekményszál azonban nem az ő kétségbeesett harca a túlélésért, hanem az előkerítésével megbízott Roy Grace főfelügyelőé. Ahogy az olvasónak, neki sincs sok lehetséges megoldás, pláne tettes, gyanúsított a kezében, de aztán lassan jönnek az apró jelek, hogy talán nem lehetetlen megtalálni az férj jelöltet, még ha akár a föld nyelte is el.
Egyetlen angol várost, Brightont ismerem úgy, ahogy - ez a történet ott játszódik. Érdekes volt ilyen szempontból is olvasni.
A lélekről szóló idézetet is ebből a könyvből vettem 1-2 hete, és ez is nagy igazság: "Ahelyett hogy felnőnénk képességeink szintjére, lesüllyedünk kifogásaink színvonalára".
Aki szeret olvasni vagy kedveli a krimiket, tuti nem csalódik a könyvben.

Gízai nagy piramis: eredeti magasság: 146,7m, eredeti szélesség/hosszúság: 232,4m.
Csernobili szarkofág: magasság: 105m, szélesség: 257m, hossz: 110m.

Valahogy úgy kell karriert csinálni, ahogyan ez a hölgy tette. Művész családban nőtt fel, gyermekkorától támogatták, hagyták, hogy verseket, írásokat, dalokat szerezzen. Aztán (egy angol nyelvből (irodalomból?) szerzett diploma előtt/alatt/után) fogta a gitárját és járta a városa (New York) kocsmáit, játszott, ahol lehetett. Először csak néhány embernek, de aki érdeklődött, azok címét elkérte és lapot küldött nekik a következő fellépéseiről. A közönség nőtt, annyira, hogy egy kiadó is felfigyelt rá. "A többi történelem." Az első album eladása közel jár a két millióhoz. Ezé:

Suzanne Vega: Suzanne Vega (1985.)

A dátum azért érdekes, mert hősnőnk 25 éves ezen első lemeze készítésekor, megjelenésekor. Az itt hallható 10 dal markáns bemutatkozás. Azonnal és tökéletesen megmutatja az előadó és szerző (nem írom majd le az összes lemezénél, de valamennyi dalát (zene és szöveg) Ő szerezte, ritkán társszerzővel ((de SOHA nem Koncz Zsuzsával :))) stílusát, melyből - lévén a "saját bőre" - azóta sem bújt ki. Zenei kalandozások sem igazán jellemzik - de azért látjuk majd, hogy főleg a hangszereléssel variált, hol finoman, hol nyilvánvalóan - az évek során. Nincs zsákbamacska, az első másodpercek alapján bárki eldöntheti, hogy érez-e valamit a zenében, vagy sem, és ez jó eséllyel az egész S.V. életműhöz való hozzáállást is meghatározza.
A nyitó Cracking és a B oldalt indító Undertow talán a két legjellemzőbb, nekem leginkább tetsző dal, de a populárisabb Marlene On The Wall és a Small Blue Thing is talán a mai napig részei a koncertjeinek. Előbbiben előkerül az elektromos gitár a poposabb hangképben és nem csak a védjegy visszafogott, hanem a nyersebb ének is megmutatkozik. Utóbbi (ének) csak most tűnt fel, "ezredik" hallgatásra. Tetszik.
Kiemelendő még a szintén az életmű ékkövévé vált The Queen And The Soldier, nem csak a szöveg története, de a hangulata, dallamai miatt is.
Érdekes, hogy sokan (én is) egy "egyszálgitáros énekesnőnek" tartjuk Vegat, de gyakorlatilag nincs olyan dala, amely (az általában domináló gitárján kívül) ne tartalmazna más hangszert is. A The Queen...-ben is akad helyenként zongora, orgona és 12 húros gitár is.
Az Undertow szó egyébként tökéletesen leírja Vega teljes életművét. Nem tudom, van-e rá magyar szó - a (tenger) vízfelszín alatti áramlatot jelöli, amely ellentétes irányú a felszínivel.
Valamennyi dalnál külön felsorolja, hogy ki és milyen hangszeren játszik a felvételen. Ha jól rémlik, a teljes életműre igaz ez. Szimpatikus.
Az is, hogy szinte valamennyi albumának belső borítóin is vannak képek róla, jól dokumentálva az akkori stílusát és az idő előre haladtát.
Az talán a legjobb és legfurább Suzanne Vega zenéjében számomra, hogy noha gitár alapú, ez a hangszer dominál benne, de teljesen egyedi megközelítésben használja azt. Nem is tudom máshoz viszonyítani, hasonlítani, és noha hallottam már sok véleményt a játékáról, én csak annyit tudok róla mondani, hogy Suzanne Vegás. És kész. Még csak meg sem próbáltam soha egyetlen dalát sem eljátszani, annyira egyéni, amit csinál.
Meghallgattam LP-n és CD-n is az albumot. Nekem a hanglemez hangzása jobban tetszett. Ez jelentheti azt, hogy AZ az igazi formátum, hogy ideje lenne lecserélni a CD lejátszómat vagy, hogy nincs hallásom.
Mivel a 35 és fél perc egyéni, karakteres, könnyen emészthető, de helyenként kellően elvont zenét rejt egy azonnal felismerhető hangú és stílusú előadótól és a záró Neighborhood Girls-t leszámítva nincs halványabb pontja, nem vitás hogy nálam ez

10 pont.

A nyitó remekmű: https://www.youtube.com/watch?v=32GGaizRqu0

És amiből kialakult: https://www.youtube.com/watch?v=W0Trp3U5IJI

Undertow: https://www.youtube.com/watch?v=_VdptStNu-k

Bővebben holnap.

     Francia író, 2009-es mű, 2010-es a magyar kiadás. Az olvasóm előző tulaja szerezte be.
      Sophie memóriája egyre inkább kihagy. Először csak apróságokat felejt el, tárgyak helyét, azt, hogy hova parkolt, de az idő előrehaladtával egyre komolyabb és durvább dolgok történnek az emlékezetéből kieső időben. Történetünk kezdetekor - agyának egyre megbízhatatlanabb voltának hála - karrierjének és házasságának lőttek, éppen gyermekfelügyeletből él. Ez sem tart azonban sokáig, az egyre őrültebb történések menekülni kényszerülő bűnözővé teszik.
A sztorit Sophie szemszögéből látja az olvasó, apránként megismeri múltját, miközben egyre kilátástalanabb jelenét követjük.
Nincsenek leírások, okfejtések - a szerző remekül azonosul a szereplővel, szinte érzi az olvasó, ahogyan lassan bekattan és kicsúszik a talaj a lába alól.
Sophiet azonban kemény fából faragták. Van egy mentő ötlete. És itt bejön a képbe egy másik szereplő, aki átveszi a mesélő szerepét. Ugyanazt (?) látjuk tehát, egy teljesen más szemszögből.
      Már ez is érdekessé teszi a történetet (krimi?, thriller?), de a cselekmény maga is izgalmas és érdekes.
Gyors sodrású, remek könyv, a stílusa tökéletesen idomul a tartalmához.
Két megfázásos nap alatt befaltam.
A magyar borító nem adja annyira jól vissza a könyv hangulatát, mint az eredeti, ezért választottam azt.

"Ha a lélek egyszer tág térbe szabadul, soha nem tér vissza eredeti, szűk lakába."

Minél                          a
demokrácia
annál                           a
cenzúra.
     /"Dembinszky úr első törvénye"/

Megpróbáltam. Komolyan.
Meghallgattam. Talán kétszer is. Jegyzeteltem. Aztán több mint egy hónapig pihentettem, majd ismét elővettem, de a második szám (sokak szerint a lemez legjobbja, az Atlas, Rise!) közepén "kivágtam" a lejátszóból az egészet, mondván: az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rettenetesen korlátolt banda görcsös erőlködését hallgassam.
Így aki esetleg a félig megígért lemezismertetőmre volt kíváncsi, az kénytelen ennyivel beérni.
Az album első lemez(én)e(k első négy dala) majdnem hallgatható, a Moth Into The Flame egy (a Metallica szintjén) erős dal, a második lemez azonban minden kritikán aluli. Kirk "szólói" pedig... Áh, hagyjuk!

Metallica: Hardwired... to Self-Destruct (2016.)

4/10 pont

Segítség annak, aki (zenét szeretne hallgatni! vagy) nem ért velem egyet: közvetlenül az Atlas... szólója után a tavalyi In Flamest (Battles) kezdtem hallgatni és a Drained, The End, The Truth hármas rögtön körökkel veri a Metallica vergődését. Pedig az In Flames is messze került mára a fénykorától. És akkor az új Kreator albumról még nem is szóltam, amely osztályokkal a Metallica felett játszik, ALKOT.

    Bár gyakorlatilag folyamatosan olvasok Clarksont, itt nem írok minden könyvéről külön, ugyanis azok többsége újságban publikált írásainak gyűjteménye, és nagy részük hasonlít egymásra. Éppen ezt szeretem bennük. Maró, "politikailag" távoltól sem "korrekt", tipikusan brit humorral és stílusban szól be bennük mindenre és mindenkinek, ami nem tetszik Neki. Az esetek 95%-ában egy-egy autóról írott kritika formájában, apropóján teszi ezt.
(Az archívumban megtaláljátok, mit írtam két könyvéről és idézeteket is.)
     A címe (Tudom, hogy van lelketek) és a szokásos állatos borító alapján az sejthető, hogy ez a mű is illik a sorba, az alcím (Gépek, amelyekben ott van az a valami) már utal rá, hogy most (2005-ös a keltezés) új témát választott a szerző. És nem csak a téma, de Clarkson stílusa (!), hozzáállása is más az íráshoz. Végigmeséli, érdekes adatokkal, történelmi tényekkel tölti meg a lapokat. És, mint kiderül, remek mesélő. Legyen szó német léghajóról, francia/brit utasszállótóról (naná, hogy a Concorde), japán hadihajóról, gőzmozdonyról, gátról, repülőgép anyahajóról, vadászgépről (modernről vagy világháborúsról), gőzhajóról vagy éppen a Millenium Falconról (csak ez utóbbi a kitalált, a többi egy konkrét tárgy a történelemben), Clarkson olvasmányosan, érdekfeszítően leírja, hogy miért tartja az adott járművet, építményt a technika csodájának, valaminek, aminek tárgy létére lelke kell, hogy legyen.
A japán utam kapcsán írtam az élményről, amikor rövid ideig nagy sebességgel a kompunk felé tartott egy tengeralattjáró a felszínen. Clarkson is átélt ilyesmit, és ő sem igazán tudta szavakba önteni ('And then the next a huge black shape, the most menacing thing I've ever seen was just...there.' - És aztán hirtelen egy nagy fekete alak, a legfenyegetőbb dolog, amit valaha láttam egyszer csak...ott volt.").
     Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani, aki a történelem és/vagy a lenyűgöző technikai alkotások iránt érdeklődik. A motorcsónaktól az űrsiklóig valamennyi írás tárgyáról kép is található a kötetben.
Angolul olvastam. Nem tudom, magyarul megjelent-e (valaha valami Clarksontól).

Keresnem kellett, hogy találjak olyan "tipikus Clarkson" szakaszt, ami más írásaiban hemzseg:

'Happily, however, a nuclear submarine has only fired its torpedoes in anger once. Needless to say, it was one of ours, after the Argies invaded Mrs Thatcher.
When the Argentine light-cruiser Belgrano was hit by two torpedoes from the snout of Conqueror, a British hunter-killer, the enemy escort ships immediately gave chase. They were out of ideas after just five miles. The Royal Navy vessel had approached unseen, fired unseen and simply disappeared.'

Mindazonáltal szerencsére atommeghajtású tengeralattjáró mindössze egyszer tüzelt torpedókkal éles helyzetben. Felesleges említenem, hogy a mieink közül az egyik, miután az argik megszállták Mrs. Thatchert.
Mikor az argentin Belgrado könnyűcirkálót megcsapta a brit Conqeror két torpedója, az ellenség kísérőhajói azonnal üldözésbe kezdtek. Alig öt mérföld múlva kifogytak az ötletekből. A Királyi Flotta járműve láthatatlanul közeledett, láthatatlan volt, mikor tüzelt, majd egyszerűen eltűnt.