'Dark Night Of My Soul'

Ahogyan valószínűleg még nem láttátok őket (pulcsi, sál! :), avagy: lassú dalban is lehet jól dobolni. Még a két lábgépet is meg lehet zörrenteni a végén.

Metallica (1991.): a fekete vagy kigyós album.
He-he! Mekkorát röhögtünk a koleszban Töltőn, akinek habzott a szája, mikor meghallgatta, hogy "mi ez a fos!!?" :)) (vagy éppen Ő próbálta a habzó szájúakat győzködni, hogy jó ez?? :)
Nekem tetszett a zene annak idején (bár jót röhögtem rajta, hogy ezzel a lemezzel a süketek is belátták, hogy Dave Mustainnek igaza van, és lezenéli egykori bandáját - még ha nincs is ilyen ige, és ha lenne sem lenne értelme), de én éppen akkoriban kattantantam rá az akkor majdnem ennyire kemény Depeche Mode-ra is.
Ez az album ugyanis minden, csak nem kemény. Nem hogy nem thrash metal, de metal helyett is inkább azt mondanám rá, hogy kemény (hopp, ellent mondok magamnak?) rock.
Elődjéhez képest gyilkosan szólal meg! Megjött a basszus, a ritmusgitárok mélye, és a lábdob is remek.
Zeneileg viszont elment a négyes a kommersz tömegzene irányába. Rövid, slágeres, könnyed dalok alkotják. Egészen jó dalok, teszem hozzá gyorsan. Ha már gyorsaság: ez a lemez lassú, az elődeihez képest kifejezetten lomha, de az egyszerű dalstruktúrák miatt ez annyira fel sem tűnik.
A hangszereket figyelve még a gyorsabb tempókat tartalmazó Holier Than Thou és a Through The Never is lassú.
A hangszeres dolgok jók, bár kiemelkedő momentumot nem találok. A szólók? Rövid nyávogások, melyeket Kirk inkább a pedálokon játszik mint a gitáron, vagy valami rövid bluesos nyekergés. A két ballada sokkolt mindenkit, aki ezt megelőzően hallotta a zenekart. A The Unforgiven megbocsátható :), a Nothing Else Matters elsőre szép, sokadszorra nyálas és unalmas.
A Megadeth-Metallica sztori pikantériája, hogy az esti imát szinte egyszerre szőtték bele egy-egy dalba, azt pedig csak most vettem észre, hogy a The God That Failed Mustaine-ék előző évben megjelent lemezéről a Dawn Patrol vezértémájával indít.
Akkor és most is a Wherever I May Roam-ot és az Of Wolf And Man-t bírtam leginkább, de az egész lemez hoz egy jó átlagot, 1-2 gyengébb ponttal.
Az ...And Justice... korlátoltsága után a "fekete" lemezzel kaput nyitott a zenekar egy új világra (ezzel elvesztve addigi rajongói jelentős részét, de új tömegeket meghóditva).
A teljes '90-es években ebben a világban botorkáltak, útjukat keresve.
7/10 pont

Load (1996.): Egységes megjelenés: rövid haj, kihúzott szemek, bunda, napszemüveg, ha jól rémlik, még körömfestés is volt. A zene? Végül is még zenének lehet nevezni.
A hangzás pepec, van súlya a brutálisan hosszú (78 perc fölötti játékidő!) anyagnak.
Fémessége viszont nincs sok. Keményebb rock, blues alapú rockzene, amit hallunk.
A nem gyors, de lendületes, egészen kellemes Ain't My Bitch-csel indul, majd gyors hanyatlásba kezd a hangzó.
A pozitív dolgok említését egyérteműen az Enter Sandman keményebb kis tesójával, az Until It Sleeps-szel kell kezdenem. Álladék egy dal. Totálisan egyben van: a felépítése, a szövege, a hangulata, a dallamai... Még Lars is bedob néhány ötletet a dobokon. Ez utóbbi sajnos ritkaság ezen a lemezen.
A King Nothing-ben van egy-két jó hangulat/dallam, ezek el is viszik a szerzeményt.
Mostanra már természetes lett, hogy van ballada. A Hero Of The Day az. Jó, de én ki nem állhatom a balladákat, és az amerikai életérzés is távol áll tőlem, amely sugárzik belőle.
A Wasting My Hate is vállalható, sőt, egészen jó, a többihez képest egy friss, egészséges dal.
A Mama Said-del aztán elérkeztünk a gáz zónába. Ez szimplán egy country nóta. A stílusában jó, de a Metallicától nevetséges.
A nem említett track-ek nagyon változatosak: akad közöttük bluesosan unalmas (2 x 4 és The House Jack Built), merengően unalmas (Bleeding Me), bután unalmas (Cure), egyszerre álmosítóan és redneck módra unalmas (Poor Twisted Me), semmitmondóan unalmas (Thorn Within), idegesítően unalmas (Ronnie) és leírhatatlanul unalmas (The Outlaw Torn) is.
Összességében ez egy metalnak is alig nevezhető lemez, mely erősen húz a blues és a country felé. Ettől még lehetne jó, de nem az.
Egy vontatott útkeresés, zeneileg gyakorlatilag érdektelen.
A szólók lomha nyávogások, aki pedig Lars itteni teljesítményéből indul ki, az azt hiheti, hogy ilyen sebességnél (lassúságnál) nem lehet ötletesen, jól dobolni, pedig lehet(ne).
Load, "Nem fecsérlem rád a gyűlöletem. Megtartom magamnak."
5,5/10 pont

ReLoad (1997.): A Load második része. Olyan is. Na, persze nem mindenben. Hangzásban, hangulatában és abban igen, hogy lendületesen, Load mércével mérve nagyon jól indul (Fuel), majd hamar (The Memory Remains) érkezik a már megismert vidéki Amerika egyhangú, bluesba oltott unalma. Megjelenésekor sokat kapott a dal, amiért egy "vénasszony" károg benne refrén helyett, de mindezekkel együtt a lemez egyik jobb szerzeménye.
Az Unforgiven II az, aminek látszik. Saját, két albummal előbb kiadott lírájuk átdolgozása. Fölösleges.
A Better Than You egy laza, egyszerű, hangulatos rock nóta lehetne a verzéi és a szólói alapján, a lendületes Prince Charming-ban pedig egyik ősi riffjüket (Creeping Death) és refrénjüket melegítik újra.
A ballada semmilyen (Low Man's Lyric).
Aztán... Kb ennyi.
A szólók talán hallgathatóbbak, mint elődjén, de ez a lemez is baklövés. A dalok "csak" jellegtelenek, gyengék (középszerűek?), nem annyira irritálóan unalmasak, de kevesebb közöttük a jobb, vagy akár csak több hallgatásra érdemes, mint a Loadon.
A fekete lemezt még meg lehetett magyarázni, a Load-ReLoad duplát már nem érdemes.
És a következő fordulat sem lesz kellemesebb.
5/10 pont

Vártam a sí-tanítványomat (már ilyen is volt néhány órára!), amikor egy srác kérdezett valamit franciául. Mondtam, hogy ez nem fog menni, ekkor angolra váltott. Nem okozott nagy gondot Neki, lévén Newcastle-i. Mivel két hölgy is volt Vele, akik közül az egyik huhhh, felvezettem Őket a gleccserre, nem csak elmagyaráztam, hogyan juthatnak el oda.
Így ismertem meg Catherine-t, a Manchesterből származó newcastlei fogorvos növendéket.
Szép, magas, fehér bőrű, nagyon kedves és kellemes személyiség, csoda fogsor :), "és hogy' beszél angolul!!!" :).
Rádöbbentett (főleg a neve, ugye :( ), hogy mennyire bezártam magamban dolgokat, önmagamat dolgok elől egy jó ideje.
Síeltünk 1-2 órát, közben beszélgettünk, ennyi volt a Cat (Kate) sztori - túl fiatal volt ahhoz, hogy elinduljanak bennem dolgok, de (ismét) felnyílt a szemem.
"Vak voltam, aki egyszerre fényt lát"
És persze (sors, kapcsok, egymásra érzés) Vr. is előkerült. Mint kiderült, nem messze tőlem, az Olasz Alpokban snowboardoztt éppen.
Az élet szép.

Hú, de nagyon kellett már. Így, hazaérkezés után, nagyon érzem.
Nem is annyira a síelés - egyre jobban megy -, a friss, tiszta, hideg levegő (tisztít, feltölt, felüdít) vagy az, hogy angolul beszélhettem, hanem az, hogy kiszakadtam megszokott környezetemből.
Átgondoltam dolgokat, más megvilágításba került ez-az, teljesen kipihentem magam, és az agyam is kitisztult.
Nagyon kellett.

"Szeretném a homokórát beállítani."

Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.

... éppen ilyesmi látvány tárul most elém:

Jó évről évre újra megnézni a Manchester United- munich BL döntő utolsó 10 percét. :)
Maga a meccs rendkívül gagyi volt - korai német vezetés, majd az egyik nem akart, a másik nem tudott focizni -, de idén megnéztem az egészet, mert régen láttam. A vége persze mindenért kárpótol. Ahogy lothar légszomjjal támolyog le a cseréjekor a nulla iramú meccsen, ott kezdődik a móka, kacagás.
Meglepett, Giggs milyen gyakran használta a jobb lábát akkoriban.
Az idei BL döntő ismétlése is jól esett. Szerintem az még nagyobb szívás volt a bajoroknak, mint a fenti. Vezettek, 11-est hagytak ki a hosszabbításban, mindezt hazai pályán... És ezt is egy angol (angliai) csapat ellen.
Egy évig jól elleszek "német foci" nélkül. Akkor pedig újra ismétlik amint a United két perc alatt lerendezi a kirakat csapatukat.

Írtam itt tavaly (is) a Sex Pistolsról. 30-35 év elmúltával is állnak a dalaik. Még az sem ront a rajtuk, a zenekar image-én, hitelességén, hogy már egészen jól zenélnek (aki még él közülük, RIP Sid) és hogy olykor csinálnak egy turnét ("Hogy miért? Kizárólag a pénzért." :) és már bivalyul szólnak. Bölcsek voltak, hogy a feloszlás után már nem írtak egyetlen dalt sem.
Az aranyköpések pedig változatlanul jönnek - "Nem is vagyunk annyira rosszak, nemde?", "Szerencsés p@cs vagyok, mert ez a világ legjobb bandája" stb.
Mégsem mertem őket (még) élőben megnézni. Mert nálam ők a 70-es évek legendái.

... kaptam képeket egy ismerőstől, aki Münchenben járt. Jó (volt) az ismert várost más szemén/képein keresztül is látni.

Írtam, hogy a róluk szóló könyv kapcsán ismét meghallgatom a lemezeiket. Több bejegyzésben be is mutatom ezeket, szépen, időrendben.

Kill 'Em All (1983.): lendületes, fiatalos, ötletes, jó a basszus. Ahhoz képest (is), hogy a stílus nagyon korai lemeze, egészen muzikális. Mai füllel is simán vállalható.
A szólók is tetszenek, de lehet, hogy csak azért, mert erősen Dave Mustaine stílusában fogantak.
Akkori kedvencem: Motorbreath. Mostani kedvenc: Anesthesia, Motorbreath és az újrakiadáson a Blitzkrieg feldogozás dal - utóbbi a szóló utáni beindulás miatt (bár a nyitó riff is király). A 2:20 és 3:20 közötti rész 100%-ban az én világom. Mindegyik hangszer ötletesen játszik, az összkép pedig olyan húzós, amilyen csak lehetett akkoriban.
6,4/10 pont

Ride the Lightning (1984.): az általam - méltatlanul - legalulértékeltebb lemezük. Pusztán azért, mert később hallottam, mint a Mastert, amelyet nehéz verni, így a a Ride nálam elsikkadt. Max. 5-ször hallottam eddig.
Pedig "újságírói" ""karrieremet"" is ennek a lemeznek köszönhetem.
Mai füllel hallgatva is kemény, mégis kellően muzikális. Bár a(z azóta meg)szokott dalstruktúrát nem rúgják fel, a sok, főleg ritmusgitáron játszott ötlet kiszámíthatatlanná teszi.
Tipikus thrash metal album, a nyitott, műfajt tágító fajtából.
Akkori kedvenceim: Ride The Lightning, For Whom The Bell Tolls, Trapped Under Ice. Mostani kedvencek: Ride..., For Whom... és a Fade To Black, amely előrevetíti a zenekar '90-es évekbeli elcountrysodását, mégis remek. Régen nyálas disconak tartottam. :)
A nyolc dal közül talán egyedül az Escape nem telitalálat, de a refrénje és a zárása azt is elviszi.
Lars kezd kikupálódni, egészen jó dolgokat üt, a Creeping Death gitárszólója pedig kiemelkedő.
Alapmű.
Óriási a fejlődés az első lemezhez képest, de volt még egy lépcső a csúcsig.
8/10 pont, vagy még több.

Dementieva visszavonulása és Zvonareva sérülése óta nem igazán érdekel a tenisz, de nincs fél éve, hogy megemlítettem itt a fiatal angol lányt, aki akkor néhány napon belül megvert két nagy játékost.
Ma a szintén balkezes, világranglista 8. Kvitovát hozta össze vele a balsors. Robson nyert a nem kis meccsen 2-6, 6-3, 11-9 (!!!)-re az ausztrál Grand Slam-en.
Négy nappal a 19. szülinapja előtt.
Már az 50. hely körül jár az említett listán (89. volt négy és fél hónapja).

Szeretem az "anarchistákat", a rendszernek beintő embereket.
Így - noha elsőre fura az eset - teljesen megértem Depardieu húzását, hogy orosz állampolgárságot kért és kapott, a francia dolgairól pedig hajlandó lemondani.
Lehet persze köpködni, hogy milyen francia hazafi az ilyen, de attól, hogy valaki behány egy (tervezett) adótól, az egész rendszertől, még (gondolom) senki nem vitatja el, hogy Ő francia volt, és az is marad.
Tetszett a lépése, mert merész és provokatív.
Persze, Ő megteheti, monhatnánk, de meg is tette!
"Ha nem tetszik, el lehet menni" - ez lehetne minden EU-s ország mottója.
Mekkora jogdíjat kapnánk értte!? :)

"Egy eset kapcsán Morooka Hikoemont felkérték, esküdjön meg az istenek előtt, hogy igazat fog mondani egy ügyben. Ő viszont azt mondta: 'Egy szamuráj szava az acélnál is keményebb. Én magamba véstem ezt. Ennél többet még az istenek és a buddhák sem tehetnek.' Az esküt nem kellett letennie. Ez huszonhat éves korában történt."

Mikor írom ezt a bejegyzést, 409Ft egy liter benzin, az Euro valutaKÖZÉP árfolyama 291Ft, egypárti alkotmány-utánzatunk van. Törvényeket is egyetlen párt hoz, az Áfa az egekben. Az már biztos, hogy a jövőben olyanok is szavazhatnak a választásainkon, akik egyetlen percet sem tartózkodtak az országban életük folyamán. Az a kísérlet (ideiglenesen éppen) megbukott, hogy csak ők szavazhassanak.
Nevünkben nem vagyunk köztársaság többé. Csak tudnám, akkor ezek miért érvényesek!:

A minap rácsodálkoztam (sőt, kétségbe vontam) egy beszélgetésben, hogy Mozart írt szimfóniát. "Kulturálccsági müvvelccségem" ismét alkotott, a memóriámmal karöltve.
Az volt tehát a minimum, hogy itthom meghallgattam (mert persze találtam Mozart szimfóniás CD-t) hármat ezen művei közül.
Rögtön a 35-ös (D-dur, 'Haffner') egy király nyitó tétellel indul (Allegro con spirito), a 40-es (g-moll) pedig az egyik legismertebb komolyzenei dallammal.
A 41-es (C dur, 'Jupiter') pedig bátran ajánlandó, odapakolható a jó szimfóniák közé.
Mondom én, akinél Haydn a minden.

Szerencsére véletlenül elcsíptem Piers Morgan műsorát este. Mondanom sem kell, hogy végignéztem.
Először csak lestem, hogy "ekkora egy bukó parasztot!!!", aztán röhögtem, hogy Piers mennyire profin és Úriemberhez méltóan kezeli a helyzetet, most pedig írok, mert az ilyen arrogáns, militáns bunkó taj parasztok miatt hiszi (joggal?) a fél világ, hogy ez az általános arrafelé, és ebből fakad az USA külpolitikája és háborús attitűdje.
Amint egy amerikai kilép az országából, csodálkozik, hogy vannak más vélemények is, mint az övé, a nemzetéé, és nem hogy a világ megmentőjének, hanem a legagresszívabb államának tartják őket sokan. És le vannak döbbenve ezen.

Ha egy szót sem értetek belőle, akkor is érdemes megnézni, amint az amerikai CNN brit (!) műsorvezetője "beszélget" (az automata fegyverek betiltásáról, tartásának szigorításáról - bár ez nem derül ki az "interjúból" - a véleménye miatt személyét ért provokáció kapcsán) egy... Nem is tudom, minek nevezzem.

A végén vagy egy rész, ahol a tufa amerikai az "én vagyok a világ közepe" kiejtésével (az angol nyelv megcsúfolása) gúnyolja és utánozza Piers brit kiejtését. Na, az a legszánalmasabb az egészben.

- Do you know the answer?
- No, I don't.
- You said hundreds.
- It's very low.
- It's actually 35.
- Well, the point is....

- Próbáljuk újra! Hány embert lőttek halálra Britanniában tavaly? Tudja a választ?
- Nem.
- Azt mondta, százakat.
- Alacsony szám.
- Valójában 35-öt.

- Why do you have bodyguards?
- I don't have a bodyguard.

Előnye is van a feledékenységnek, rendetlenségnek. Például az, amikor váratlanul talál az ember valamit a holmijai között. Ezen a héten egy ezrest találtam az egyik nadrágom zsebében, illetve finoman szólva is jelentős mennyiségű szegfűszeget, egész és por fahéjat a konyhaszekrény egyik hátsó részében. Úgy látszik, minden ősszel vettem, hogy legyen.
Mivel jó kis vörösbor szinte mindig van itthon, újabban kellemes, forralt boros, mosolygós estéim vannak.

When a man lies he murders some part of the world
These are the pale deaths which men miscall their lives
/Metallica: To Live Is To Die, részlet/

Mikor az ember hazudik, a világ egy részét megöli
(De ezeket az ember nem veszi észre/Ezeket a kis halálokat hívja tévedésből életnek)

'90? '95? Később? Nem is tudom, mikor robbantak és arattak a Green Day-jel karöltve.
Kb. azóta nem is hallottam róluk. Aztán tavaly hallottam egy dalt a rádióban, melyről rögtön az első ütemektől tudtam, hogy ők játsszák.
Hiába változtak (poposodtak rendesen), a dalról sütött, hogy ők azok, már a jellegzetes hangú énekes megszólalása előtt, aztán pedig végigmosolyogtam, bólogattam, fütyörésztem az egészet.
Belegondoltam, hogy (főleg manapság) hány ilyen, azonnal felismerhető zenekar van...
Nem az én zeném, de tisztelem őket, mert a mai napig tolják, hallani, hogy nem veszik magukat komolyan (az a szöveg! :), annyira messze áll tőlem ez az életérzés, mégis tetszik), és végülis jók.
Azért jutott eszembe, mert tegnap ismét hallotam a dalt a rádióban.
Soha rosszabb, butább (amerikai) zenét!
"my friends are drinkin' " :)

"A tervezet szerint az önkormányzat 2013. évre tervezett bevétele 29 milliárd 275,9 millió forint, kiadása pedig 33 milliárd 471,9 millió forint."

"Végre sikerült eljutni oda, hogy nem költünk többet, mint amennyi bevételünk van..."
/hazánkba szakadt polgármesterünk/

"We are not bound by the passing of time.
  Underneath every layer of the vessel that we call the body, there lies only the soul, where memory lives on."
 /from the CD booklet of Japanese band Mono, 2009/

Az idő múlása nem köt minket.
A testnek hívott edény rétegei alatt csupán a lélek lakozik, ahol az emlék tovább él.
/A japán Mono együttes 2009-es CD borítójáról/

Happy New Year.