Sok dologtól lehet jó egy film, mégis kevés kerül nálam ebbe a kategóriába. Ez az alkotás attól jó, hogy nem főleg a nyilvánvalóan kézenfekvő alaptémáról, a hallók és nem hallók együttéléséről szól, hanem sokkal többről. Olyannyira, hogy a süketség (bocs'!, nem sértés, de én olyan utólag kitalált (?) szavakat, mint keresztyén vagy siket nem használok) érzékeltetése csupán néhány helyzetben - legerősebben az iskolai előadás alatt - eleme a történetnek. A hangsúly a halló főszereplőn, az ő életén, sorsán van. A nagy húzás a zene, az éneklés behozatala a történetbe.
Ha megtekintése előtt tudtam volna, hogy Oscart nyert, óvatosabban és sajnos előítélettel közelítettem volna hozzá, így viszont végig hatott, magával ragadott.
Adott egy halászatból élő család, melyben egyedül a középiskola utolsó évében járó lány hall. A család egyszerű hétköznapjai és a lány felnőtté válása, jövőválasztása adják a cselekményt. Nem hangzik túl érdekesnek, de az élet nagy dolgai nem feltétlenül nagy eseményekhez köthetőek. Az összetartás, az egyén és a család közötti egyensúly, a szeretet filmje ez. Megértem és támogatom a díjesőt. Nálam is nyert.
Elhunyt...
1982-es, álnéven írt regény.
3. Sin After Sin (1977.): Érdekes, a hátsóval együtt egészen jó borító. Gyorsul a tempó, rockosodik, metálosodik a történet. Feltűnnek az ikerszólók, a gitárjáték gyorsabb, ötletesebb, mint az első két albumon, alakul a legendás duó összjátéka, a szólók is kezdenek karakterrel bírni. A hangzás az évszámhoz képest kifejezetten jó, friss. Két dalt leszámítva Simon Phillips dobol a lemezen. Halford csúcsforma közelében énekel, itt már a később megszokott stílusa hallható. A Last Rose Of Summer (lírai) még a hard rock irányt erősíti, de ott van benne Robert hangja, ami ezen az albumon és később is már minden dalt elvisz, ha formában van. Mérföldkő. Innen kezdve lett a zenéjük azonnal felismerhető, egyéni.
4. Stained Class (1978.): Ez az első album a klasszikus Judas Priest logoval a borítón, és ismét egy lépéssel közelebb kerültek a klasszikus/tipikus Judas P. zenéhez, hangzáshoz. A sebesség ismét emelkedett, Halford hangmagassága, hangjának szerepe a zenében szintén. A hard rock és blues elemek kisebb részben vannak jelen, mint eddig, helyükre például kidolgozott (iker)szólók kerültek, melyeket élmény hallgatni. Les Binks dobol, jól.
Ha már „szóba jött” az előző bejegyzésben (a képen balról az első), írok Steve Jones nem régen olvasott könyvéről.
1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.
2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.
