"Gyilok laza riff és refrén megvan, a verzét simán hozzuk, szóval ne agyaljunk tovább, hanem toljuk! A szólókat érzésből nyomjátok majd, nem kell széttechnikázni, te dobos pedig sziporkázhatsz (főleg lábbal), de azért ne ütsd szét a bulit! Megvagytok? Kamera? Na, akkor három és...!" Kb. így képzelem ennek a dalnak a megírását. :)
/Nightrage: Falsifying Life/
... is megmutatta tudását. Az első lehetőségnél kiestek a hazai rendezésű EB-n, 15. helyezés. Három meccs, egy győzelem, két vereség. A szövetségnek még mindig Kocsis Máté fideszes mindenre alkalmas ember az elnöke.
Little Earthquakes (1992.)
A megjelenéskor 28 éves hősnőnk nem árul zsákbamacskát, a nyitó, zongora-basszus-dob hármasra épülő Crucify-ban minden fő stílusjegye ott van úgy a hangzásban, mint a szenvedély, dallam, tartalom terén. Egyszerre csodás, érdekes, egyszerű, mégis kiismerhetetlen. A stílus könnyednek hangzó (már-már) popzene.
Ahogy a dal, úgy az album sincs túlhangszerelve – szeretem az ilyesmit –, de ügyesen, okosan fel-feltűnnek hangok, dallamok vokalistáktól és különböző hangszerektől. Nem állandóan és nem mindenáron, pláne nem folyamatosan.
Amos zongorázási stílusa is megér egy értekezést – hiszen erre és a zeneszerzési képességére (jut eszembe a konstans mondat Koncz Zsuzsa rajongóknak: az album összes dalát az szerezte, akinek a neve alatt megjelent) épül a karrierje –, de ilyesmivel nem szolgálhatok, mert az ösztönös, virtuóz (?), zenei egységben gondolkodó és hasonló jelzőkön kívül sajnos nem sokat tudok róla írni sportszakmailag.
Ami viszont még az egyértelműen egyéni billentyűs játékánál is figyelemre méltóbb, az az, amit a hangjával művel. Egyrészt van egy csodás mezzo-szoprán hangja, amelyen csodálatosan (China), szívet melengetően, tisztán tud énekelni, de úgy, hogy a lelke is benne van a hangjában, másrészt – bizony, van tovább, ráadásul ez a nagyobb szó – kerül minden skatulyát, szinte állandóan játszik a hangjával, rengeteg dolgot kihoz belőle. Gyakran alkalmaz váratlan ugrásokat, hajlításokat, stílusváltásokat, a hangképzés módjában pedig kiéli magát, gyakorlatilag felrúg minden konvenciót. A sóhajtól a legfurább sikolyokig bármi, bárhol előfordulhat nála, ha éppen olyanja van, ha a dalban ennek érzi szükségét. Talán azért nem még sikeresebb mint amennyire, mert ezt szokni „kell” a laikus (ortodox :) füleknek.
Hat-nyolc dalt ki lehetne emelni (a Precious Things és az őt követő Winter talán a két legnagyobb kedvencem), gyenge pontja viszont nincs. A pop és az alter határán mozog. Első szóló album létére kiforrott, komplett, teljes, úgy, hogy érzelmek, gondolatok, stílusok széles tárházát vonultatja fel. Annyira, hogy a legkonzervatívabb felépítésű, a ’90-es évek rádiós popdalai közé is beilleszthető Tear In Your Hand után közvetlenül az a cappella előadott, a megerőszakolásáról szóló Me And A Gun következik.
Ettől a kezdettől napjainkig megvan az a művészetében, hogy csak a színvonal és az eredetiség a biztos, minden más kiszámíthatatlan. A dalok mennyiségétől, azok hosszán át a hangszerelésig.
Hibátlan, fantasztikus bemutatkozás, óriási
10/10 pont.
12 dal, 57:11, de a művésznő feltette a Youtube-ra a dupla lemezes, újrakevert, 2015-ös változatot két óránál hosszabb játékidővel.
Kapom a hírlevelet a kiadótól egy új dalról, és nem sokkal utána már van, aki meg is tanulta a nem gyengén király és komplikált szólót:
Biztosan tudhatod, hogy komolyan gyakorolsz, ha egy ilyennek
legalább annyira tudsz örülni, mint az első ilyennek:
Túráztunk. Szabad szemmel sokkal jobban volt látható a távolban a hóval borított kis hegylánc... Sajnos ennél közelebb már évek óta nem jutok a lelkemnek kedves hegyekhez. Remélem, pártunk és kormányunk - újabban a szlovákokkal karöltve - úgy megvéd ezekkel a majdnem értelmes tiltásaival, hogy megÉLem, hogy egyszer majd ismét visszafelé tekintsek valamelyik csúcsról a Bükk felé. Akkor hátha meccsre is ismét eljutok. "Mert az szabadtér."
Billy - pár nappal az apja halála után:
/Billy Corgan: Do You Hear What I Hear?, 2021.dec./
Mátrix: Feltámadások (2021.)
Lehet, hogy már megszoktam az amerikai angolt, de az sem kizárt, hogy a Matrix készítői olyan színészekkel dolgoztak, akik tudnak angolul beszélni, nem csak gyalázzák a nyelvet. Nem fontos, de azért - a jó zenékkel együtt - hozzátesz az élményhez. Ha már színészek: Keanu Reeves sziporkázik, Carrie-Ann most (bocs'! :) nincs annyira kiemelt szerepben, mint az előzményekben, de jól áll neki a karakter. Az újak hozzák a szintet, még a régi, kedvelt figurákat játszók is jól illeszkednek a szokott (?) világokba, bár tény, hogy vannak pótolhatatlan színészek, akik nem szerepelnek ebben az epizódban. Kellemes meglepetés a történet utolsó harmadában visszatérő két régi mellékszereplő, főleg a fiatalabb. (Nehéz úgy írni, hogy ne lőjek le semmit a filmből.)
A történet az első három film folytatása, nélkülük érthetetlen. Még azok ismerete mellett is az agytorna kategóriába esik. Az indítás látszólag kidobja az előzményeket a kukába, sok humort, geget (gag-et?), tonnányi visszautalást csempészve a sztoriba - ekkor azt hihetné a néző, hogy az egész Matrix sztori végül is egyszerű, és valószínűleg igazuk van az éppen nézett mozi köpködőinek -, majd jönnek a csavarok, lassan összeáll a teljes kép és - ha ez egyáltalán lehetséges - kiderül, hogy a Matrix története valójában bonyolultabb, mint azt eddig sejtettük.
Rengeteg olvasata lehet nem csak a filmnek, de magának a cselekménynek is. Ehhez persze nem árt, ha nyitottan, befogadóan ül be/le az ember erre a két és fél órára és nem hoz elhamarkodottan döntéseket arról, hogy mit lát éppen. Ilyesmire bőven lesz idő a stáblista után(i záró poént követően).
Szórakoztató film, van azon a színvonalon, mely igazolja létjogosultságát. Az a tanácsom, hogy kellő távolságtartással közeledjen hozzá a (gyanútlan?) néző, és akkor nem kizárt, hogy úgy jár, mint én. Jól szórakozik, és a játékidő nagy részében berántja magába a sztori. Nem mondom, hogy többször meg fogom nézni vagy hogy feltétlenül piszkálni kellett a legendát, de egy (pár) klasszissal jobb, mint Az ébredő Erő.Igaz, annál szinte minden jobb.
Lehet az én gyengeségem, vagy a könyv erőssége, de nem éreztem rajta, hogy King ("A" King) a fiával és nem egyedül írta.
Ha a "Laller" alapötlettel meg bír békélni az ember, elfogadja a megmagyarázhatatlant, hihetetlent, onnan kezdve a regénynek nyert ügye van. A sztori ugyanis jó, a sok szereplő ügyesen épül bele az egyre súlyosbodó helyzetbe, reagál arra - már, aki megteheti -, veszi ki részét a konfliktusból. Nem díjért kiáltó remekmű, de méltó a Mester nevéhez. Ez pedig nagy dicséret.
Lehetet volna érdemben foglalkozni a lezárás utáni élettel, az akkor kialakult helyzet részleteivel, de (szerencsére) nem én voltam a szerzőtárs, így ez a szál érintetlen maradt.
Egyértelműen tetszett, bár 5-10%-kal lehetett volna rövidebb is.
... közben ismét nyertek egy Világbajnokságot, a megnyert Európa Bajnokság után. Az elmúlt hat VB-n négyszer voltak döntősök, ebből háromszor győztek.
Mi? Nálunk hat éve Kocsis Máté fideszes multitehetség a Kézilabda Szövetség elnöke (!). Azóta az idei tizedik helyünk a legjobb a VB-ken. EB-n egyszer a hetedik hely is összejött. No comment.
/A kép forrása a nemzetisport.hu, de ők is szedték valahonnan./
Olvasom Rob Halford életrajzát. Nehéz mást hallgatni közben, mint Judas Priest-et. Nem vagyok oda a magasaiért, de alatta is tud, és finoman szólva is van egyénisége a hangjának.
/Judas Priest: Blood Red Skies, 1990./
Haladóknak: a Death brilliánsan (!!) feldolgozta a Painkillert a Judas-tól. Chuck (nyugodjon békében!) hihetetlent alakít vokálban (!!) benne - hogy a hangszeres részeket ne is említsem.
Nyilván a klasszikusok, a Pistols és a The Ramones kivétel, de sokszor mondtam, hogy "nálam a zene 1980-tól kezdődik". A '80. előtti zenéknek a bugyutasága vagy/és a hangzása gyakorlatilag idegesít. Egyetlen kezemen meg tudnám számolni, hány kivételt hallottam eddig. Most ráakadtam egyre '78-ból. Vagy én öregszem, vagy ez egy ma is vállalható, remek album. (Esetleg mindkettő.) A Tipton-Downing páros már itt úgy szólózik...
/Judas Priest: Stained Class, 1978./
Egyszerű történetvezetés, szépen felépülő kifejlet a sokszor ellőtt kingi témára, a természetfeletti képességekre építve. Önismétlés? Mondhatjuk. Tucatmunka? Nagyon nem. Sokkal inkább egy kellemes, már nem is várt meglepetés. Egy vérbeli King könyv. Nagyon hosszú idő után az első olyan, amelyet oda lehet tenni a legjobb művei mellé, össze lehet velük hasonlítani. Izgalmas, átélhető, behúz a sztoriba, könnyű azonosulni a főszereplő sráccal. Két-három napra beszippantott. Hibátlan alkotás, a Mester a legjobb formáját hozta.
Beszerváltam angolul Rob Halford önéletrajzi könyvét. Remélem, élek addig, hogy el is olvassam egyszer.
"A hotelszobámat én sosem vertem szét – a munkásosztályból származom, tudtam, hogy valakinek a szegény mamája lenne kénytelen rendet rakni..."
"én vagyok az otthon melege minden háztartásban, ahol szeretik a heavy metalt."
Kollégám kétszer oltott barátnője tüneteket produkálva covidos ("minden oltás hasznos"). A következő lépés? Karanténba, közös légtérbe zárják az oltatlan, egészséges kollégámmal ("minden élet számít") tíz napra. Ha a srác oltott lenne, akkor nyugodtan járkálhatna, és akár terjeszthetné a betegséget. Persze, ahol "mindenki megnyugodhat, aki elkapja a betegséget, meg fogjuk gyógyítani", ott ez belefér.
Higgyetek a politikusoknak, mert soha nem hazudnak!
Magyarország: 33866 koronavírusban elhunytnak mondott személy 2021. november vége előtt.
