'Dark Night Of My Soul'

    Az, aminek látszik: egy focistából - ráadásul London mészárosáról beszélünk, ha jól rémlik, hogyan "becézték" annak idején - lett "filmsztár" önéletrajzi könyve. Focistaként és színészként sem tartozott az elithez, de mindkét minőségében ismert, karakteres figura.
Az eddigi életéről ír. Semmi különös nincs a könyvben - család, barátok fontossága, néhány sztori, a megkomolyodás, éretté válás hogyanja, ilyesmi.
Amikor hazaértem vele az volt a terv, hogy beleolvasok, aztán folytatom A keresztapa olvasását, ehhez képest 3-4 óra alatt elolvastam a kétharmadát, majd másnap a maradékot.
((Az egy másik történet, hogy az eredeti 3490Ft-os ár helyett 1200Ft-ért is megéri a boltnak árusítani az új példányt.))
      A cím remek, az utolsó mondata a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőből. Az eredeti "It's been emotional", és a fordítás is tökéletes.
A fia anyjáról alig ír, ráadásul annál a résznél mintha egy szakaszt véletlenszerűen kivágtak volna a példányomból - egy mondat félben marad, majd egy másik téma folytatódik -, ezen kívül talán 1-2 magyartalan mondatot, rosszul egyeztetett fordítást találtam. Ez a mai felhozatal általános színvonala mellett gyakorlatilag elhanyagolható.
Nem tudom, miért olvasok ennyi önéletrajzot. Ez is tetszett.

"Azt hiszem, egyáltalán nem értem szabályosan labdába az első 45 percben.
A szünetben Sid Neal, aki 65 éves volt akkor, azt mondta, hogy inkább adjam neki a mezemet, jobb munkát végezne a pályán, mint én. El is hittem neki." - Első elsőosztályú meccséről.

'And maybe you're gonna be the one that saves me' (És talán te leszel az, aki megment) énekli Charlie, Desmond pedig hallgatja.

"Nem Penny hajója" - a mai napig emlékszem, mekkorát ütött Charlie utolsó üzenete a tenyerén.

Port töröltem, és találtam egy olyan (írott) CD-t, amelyre nem is emlékeztem. Az Oasis egyetlen koncert lemeze 2000-ből. Azon tűnődtem el, miközben hallgattam, hogy azóta (Linkin Park??) nőtte ki magát hozzájuk hasonló léptékben (stadionokat éveken át megtöltő, slágert slágerre halmozó) sikeres banda. Szerintem nem. Csak a korom miatt gondolom így? Mi még hallottunk, láthattunk olyan bandákat alkotni, fellépni, mint az REM, az Oasis, a GunsN'Roses vagy éppen Bon Jovi. Mi lesz, ha Madonna, a U2 és az AC/DC leteszi a lantot? Maradnak a fesztiválok és az 1-2 nyári pop zenék? Kisebb lett a lépték?

10-20 éve még tudtuk, hogy ha kijön egy lemez (Faith No More, Depeche Mode, Nirvana, Roxette, Red Hot Ch. P., stb., stb., ízlés szerint folytatható a sor) az tele lesz jó dalokkal. Most mi van???

Akkor természetes volt, hogy vannak pl. a videón szereplő slágerek, melyek világszerte arattak. Annyiszor hallottuk, hogy akkor fel sem fogtuk, mekkora dal. Csak most lesek (azon, hogy tudom a szöveg nagy részét), hogy mennyire jó nóta:

És hány ilyet írtak!!! (Don't Look Back In Anger - wow!!) Óriási banda (voltak), de "a drog rossz, értem!??!".

...., az tény, de kitaláltak valamit annak idején. Bár ez a dal már helyenként klisés, a dob és ütőshangszerek terén több mint érdekes. A 3:02-től kezdődő ZENÉLÉS miatt pakolom ide. Csak zenekari fotót, koncertfelvételt ne nézzen róluk senki! :)

Once you’ve lived a little you will find that whatever you send out into the world comes back to you one way or another. It may be today, tomorrow, or years from now, but it happens; usually when you least expect it, usually in a form that’s pretty different from the original. Those coincidental moments that change your life seem random at the time, but I don’t think they are. At least that’s how it’s worked out in my life. And I know I’m not the only one.

Ha már éltél egy keveset, arra jössz rá, hogy amit adsz a világnak, így vagy úgy, de azt kapod vissza. Lehet, hogy ma, holnap, vagy évek múlva, de megtörténik; általában akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, általában az eredetitől meglehetősen különböző formában.
Az életedet megváltoztató pillanatok akkor véletlennek tűnnek, de nem hiszem, hogy azok. Legalábbis az én életemben nem voltak azok. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

No one expects the rug to be yanked out from under them; life-changing events usually don’t announce themselves. While instinct and intuition can help provide some warning signs, they can do little to prepare you for the feeling of rootlessness that follows when fate flips your world upside down. Anger, confusion, sadness, and frustration are shaken up together inside you like a snow globe. It takes years for the emotional dust to settle as you do your best just to see through the storm.

Senki nem számít arra, hogy kirántják a talajt a lába alól - az életet megváltoztató események nem jelentik be magukat előre. Amíg az ösztön és a megérzés segítenek, hogy néhány figyelmeztető jelet megérezzünk, arra már alig alkalmasak, hogy felkészítsenek a gyökértelenség azon érzésére, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Düh, zavarodottság, szomorúság és reményvesztés kavarog (fel) benned, mint egy hógömbben. Az érzelmi por évek alatt ülepszik le, miközben mindent megteszel, amit csak tudsz, hogy átláss a viharon, amennyire csak tudsz.

Avagy: 8-at "faltam be" a 11.450 darabból. Sikerült megdönteniük a bükkszentkeresztieknek a legtöbb (egyszerre sütött?) és legtöbbféle ízesítésű fánk hazai rekordját a Fánkfaló Napon. Jó idő, finom, friss fánkok, sok-sok ismerős.

A képek forrása a jobb alsó sarkukban látható.

Help! (1965.): A címadóval indít. Jó dal, van húzása, dallama. Mindez (a húzást leszámítva) elmondható a The Night Before-ról is.
A You Like Me Too Much az én ízlésemnek túl gáz, de hallom, hogy jó, és hogy valamit próbálnak vele adni. Jó, csak nem tetszik. Van ilyen nálam.
Az I've Just Seen a Face elején gitároznak (!!!) ez új elem. Üdítő 10 másodperc!
Említésre méltó a Ticket To Ride, amely már-már művészet, nem pedig szalon zene. Persze csak akkor, ha nincs nagy elvárása a hallgatónak.
A Yesterday mellett sem lehet szótlanul elmenni. Bár, ha nem kapta volna fel a közízlés, nem hinném, hogy kiemelném. Nem rossz, a vonósok kifejezetten jók benne, de - hogyan is fogalmazzam finoman - nincs ötletekkel túlzsúfolva. Van egy hangulata, aztán ennyi.
A többi hallgatható, de semmi különöset nem tartalmazó langyi szerzemény. Vannak, de ha nem lennének sem lenne különösebben kevesebb a világ.
(A You've Got to Hide Your Love Away a hippie ízt is behozza.)
Buta tánczene az egész. Az összkép és a színvonal mégis mintha jobb lenne, mint az az előző négy lemez átlaga. Az Act Naturally countryján és a záró Dizzy Miss Lizzy-n kívül (mindkettő fölösleges feldolgozás) már nincs kimondottan hallgathatatlan vagy vállalhatatlan szerzemény a 14 között.
5,8/10 pont (az A Hard Day's Night-ot alulpontoztam annak idején. Az egyértelműen és sokkal jobb lemez, mint ez. Ezt ahányszor hallgatom, úgy esik a pontszám. Két hallgatás után 4-es környékén jár(ok))

Rubber Soul (1965.): 14 dal, 35 perc - ez nem változott. Meglepően egy Jimi Hendrix-ízű dallal (Drive My Car) indul, majd rögtön utána bejön India is a képbe (Norwegian Wood (This Bird Has Flown)). Homogenitásról tehát nem igazán beszélhetünk (van barokk (?) csemballó (?) szóló is az In My Life-ban). Komolyodásról, érésről viszont egyértelműen.
Ez már nem egy tánci-tánci hülyegyerek lemez. Legalábbis nem annyira, mint az előzőek.
Vállalható, többszöri hallgatásra méltó album. Az A Hard Day's Night a(z eddigi) csúcs az életműben a populáris, sikerhajhász stílusban - a Rubber Soul szinte semmiben nem hasonlít hozzá, mégis majdnem/legalább annyira jó.
Jellemző, hogy a "mezei" zenehallgató - mint én is - alig-alig (sem) ismer dalokat róla, holott ez egy jó lemez. Azt le sem kell írnom, mert az eddigiekből következik, hogy nincs feldolgozás dal rajta.
Vannak gyengébb pontok, de az önkifejezésre való hajlam - amit eddig csak elvétve éreztem, itt viszont a lejátszási idő nagy részét áthatja - erősebb annál, hogy a gyengébb pontok lehúzzák az összképet. És kohéziót, sőt, homogenitást is ad a lemeznek.
A hangzás naturális, tiszta, sallang- és cicomamentes.
Kellemes meglepetés ez a zene az előzmények ismeretében. Én ezen a vonalon haladnék tovább a helyükben. :)
7/10 pont

First of all there was no set list - we never did the same set on any night. We had our standards, like "November Rain", "You Could Be Mine", "Paradise City" and "Welcome to the Jungle" but the rest was up for grabs.

Mindenek előtt, nem volt előre rögzített programunk - soha nem játszottuk ugyanazt a műsort. Megvoltak a kihagyhatatlanok, mint a November Rain, a You Could Be Mine, a Paradise City és a Welcome to the Jungle, de a többi spontán volt.

That’s my side of the story; there’s Axl’s, of course. I’m sure he’d say that we drank too much and did too many drugs. That’s true, of course; I can only vouch for myself when I say, yes, I did, but all things considered, never once in the history of the band was a show ever canceled or started late because of the guys in the band.

Én így látom a sztorit, természetesen Axl-nek is van verziója. Biztos vagyok benne, hogy azt mondaná, hogy túl sokat ittunk és túl sok drogot fogyasztottunk. Ez persze igaz, de a magam nevében annyit kijelenthetek, hogy igen, így volt, de mindent figyelembe véve a zenekar történetében soha egyetlen koncert sem maradt el vagy kezdődött késve a banda hangszeresei miatt.

There were only two things that I found difficult while recording my overdubs for Appetite. The first was the solo at the end of "Paradise City", which was always easy live but wasn’t in the studio. In concert, it could last anywhere from one to two minutes, but on the album version of the song, it was designed to be exactly thirty seconds. So it wasn’t easy for me to focus the same narrative and emotion into thirty seconds, and when the red light came on, it threw me for a loop - I actually got gun-shy. I remember going at it a few times and getting so frustrated that I just left the studio completely disappointed; the next day, though, I came in fresh and nailed it.

Csupán két dolog volt nehéz számomra a az Appetite album felvétele során. Az első a szóló a Paradise City végén, amely élőben mindig könnyű volt, de a stúdióban nem. Élőben tarthatott bármeddig egy és két perc között, de a stúdióban pontosan 30 másodpercesnek kellett lennie. Nem volt egyszerű ugyanazt a történetet és érzelmet 30 másodpercbe sűríteni, és amikor a felvétel vörös fénye kigyulladt, leblokkoltam, megriadtam. Emlékszem, nekifutottam néhányszor, és annyira frusztrált lettem, hogy teljesen csalódottan elhagytam a stúdiót. Aztán másnap bementem frissen és megcsináltam.

A záró két percben nem kis szólók vannak. Érdemes megfülelni:

... Cegléden egy katolikus templomba, mert gospel "zene" szólt. Sajnos kb. csak addig, amíg beértünk, de azt is élmény volt hallani. Egy (német?) kórus próbált az esti fellépésére, "természetesen" egy színes bőrű hölgy aktív részvételével.

    Mivel (sajnos?) nálam a "könnyű" zene 1980-ban kezdődik (kivéve a Sex Pistols-t!), a Syrius zenekarnak csak a hírét ismertem, a zenéjét nem. Syrius Legacy néven öt fiatal fura felállásban (dob/ének, két fúvós, főleg szaxofon, basszusgitár, billentyűk) jó kis íztelítőt adott az életműből. Sokkal kellemesebb volt, mint amit vártam. Kísérletező (mondjuk, ez stimmel), "agyatlan" elborulás, ósdi hangzás, idejétmúlt dolgok helyett egy egyéni (!!), helyenként (a szó jó értelmében) populáris zenét kaptunk. Nem ezen a vonalon mozog az ízlésem, de jó halgatnivaló volt.
     A Random Trip egyetlen DJ-vel indított, majd bekapcsolódtak a többiek, a két ütős, basszusgitár, billentyű és a három énekes - ha senkit nem felejtettem ki.
Szívesen néztem volna őket, mert a 3-4 "dal"ból, amit láttunk az egyik rendesen megmozgatós, partyzós volt.
Jól érezték magukat, látszott, hogy szeretik, amit csinálnak. A többség bealudt, így nekem is indulnom kellett haza... :(
Érdekes zenéjük "műfaji határokon átívelő improvizációs koncertsorozat".
És a nap legjobb pólóját is ők prezentálták. Csak lestem, hogy "Mi a ....?!". :)

Összességében örülök, hogy nem "600 óra" jazzt kaptam a fülembe, töményen, hanem kevés, de különböző stílusú fellépőt. Mert a dobolás nem csak a jazz-ről szól.

Az est "sztár" fellépője Csík Gusztáv triója (Reggie Johnson bőgős, Joan Faulkner énekesnő, Gusztáv zongorán, Alvin Queen dob) nem dob show-t produkált, hanem zenélt egy nagyot.
Az első részben instrumentális, cseppet sem "borult", (relatíve) könnyen követhető, befogadható zenét játszottak, helyenként azért a dobra fókuszálva. A második részben aztán Joan Faulkner énekesnő emelt egyet az egészen a szó jó értelmében erős, jellegzetesen fekete hangjával, megnyerő/profi személyiségével.
Az énekesnő vagy a dobos miatt lett négyes a trió, ha valaki számolt.
Négy kedves, idős ember, aki tud és szeret zenélni, jó dalokkal, együtt. Jó koncert volt.
A képeim után tettem egy videót is, hogy a zenét elképzelje, akit érdekel (és hogy Csík Úrnak is szerepeljen). Akinek bejön, nézze meg a fellépés többi dalát is a fesztiválról, ahol a videó készült. Az énekes hölgy miatt is érdemes.

 "Lelkünkben sokan beszélnek.
  Beszél az ösztönünk, a sóvárgásunk, a szomjúságunk, valamennyi félelmünk és szorongásunk, fecseg bennünk minden ősi ösztönünk. És mindegyik azt súgja vagy kiáltja, hogy ő a valódi hangod."

 "Minden életnek van egy vezérmotívuma.
  Nehéz ezt kihallani belőle. Életünk meséje szövevényes. Teli találkozásokkal, elválásokkal, búcsúkkal, reményekkel, kudarcokkal, diadalokkal és látszólag váratlan eseményekkel; gyermekek vagyunk, felnövünk, megöregszünk, családunk lesz, apák, anyák leszünk, vagy éppenséggel magányosak... Mintha forgószínpadon élnénk, változik körülöttünk a történelem. Különösen az elmúlt évszázadokban hihetetlen gyorsulás érezhető: egyetlen életben olyan változásokat, szerepcseréket, jelmezcseréket, árulásokat és önárulásokat, divatokat, forradalmakat, háborúkat, katasztrófákat éltünk meg, annyiféle politikai zenére kellett táncolnunk, hogy nemigen tudjuk kihallani belőle, melyik a mi dalunk – mikor szólal meg az a muzsika, amelyre táncolnunk kellene, mert ez most csakis a mi zenénk... Nemigen halljuk a nagy hangzavarban, mikor szólal meg a mi sorszimfóniánk - vagyis az a külső-belső életfeladatunk, amelynek megoldására a születésünkkel vállalkoztunk."

/Müller Péter: Halhatatlan szerelem/

     Hol nagyobb a nő-sűrűség, mint egy Bon Jovi koncerten? Egy Müller Péter előadáson.
Elkeveredtem egyre. Mondanom sem kell, hogy magamtól eszembe nem jutott volna. Nem volt rossz, jó, ha valaki a JÓ felé vezeti a (nőnemű) embereket...
Az egyszerre lepett és nyugtatott meg, hogy sok újat vagy az életvitelemnek ellentmondót nem említett.
     Ha már egy hétköznapi ügy(let) kapcsán összefutottam Müller Úrral, elolvastam legutóbbi könyvét, a Halhatatlan szerelmet.
A Biblia/Jézus és a reinkarnáció szépen megfér a szerző (hit) világában, ez legalábbis érdekes. A könyv Tolnai Klári életéről, lelkéről, annak előző inkarnációjáról és a művésznő ahhoz kapcsolódó küldetéséről, élet feladatáról szól... Nem kimondottan mérnök férfiaknak szóló olvasmány tehát. :)
Mivel nem szeretném elveszíteni kevés hölgy olvasómat, eltekintenék a részletesebb elemzéstől. Na, nem mintha bajom lenne a művel, vagy a fentieknél sokkal többet kellene róla írnom.

Már volt itt pár éve, de most ismét rákattantam.

Új műkincs a családban.

"Úgy csinálja, ahogyan azelőtt csinálta, hogy szóltam volna, hogy ne úgy csinálja!"
/Vásáry Tamás instruálja az egyik zenészt a főpróbán :) /

A hangverseny idejére ballagás volt beütemezve, de szerencsére a főpróbára eljutottam délelőtt. Élmény volt.
A neves zongorista és karmester meglehetősen sokszor szakította meg a próbát - főleg ahhoz képest, hogy az utolsó volt előadás előtt -, de nem bántam. A felét még értettem is annak, amiről beszélt.

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – nyitányfantázia
Most komolyan, mi az hogy nyitányfantázia?? Gyanítom, írt egy nyitányt a nagy semmihez.
Mondjuk, egy ilyen zenemű megkomponálása után én sem fárasztanám magam a folytatással, egy balett vagy szimfónia, (ne adj' Isten: opera) megírásával.
Ez a 20-25 perc ugyanis gyakorlatilag tökéletes. (Agyalok azon, hogy 10 pontos-e.)
8 percben felépít egy csodát jobbnál jobb ötletekkel, megoldásokkal, mégis teljesen természetesen; gyakorlatilag egy teljes, önálló zeneművet. Majd lezárja, lelassítja és elkezd egy újat a zenetörténet egyik (?) legismertebb, legszebb (már-már agyonjátszott, de erről nem a szerző tehet) dallamával. Majd ezt is hanyagolja (még csak a mű felénél tartunk), hogy aztán a végéig sziporkázzon a szó legjobb értelmében vett agyalás és az érzelmek áradása közepette, azok váltogatásával, egybeolvasztásával. A zárás pedig nem a kézenfekvő, nem az említett csoda-dallam felfokozása - ez korábban már megtörtént -, hanem egy szép, nyugodt (két öngyilkosságos? síron túli?), szerelmes (?) dallam. Ügyes.
10 pont. Simán beillene a Star Wars filmzenének is. :) De tényleg.
Pjotr volt. Még szép! :)

A hegedűversenyről majd legközelebb.