'Dark Night Of My Soul'

Kellemes meglepetés ért. Felfedeztem egy új Asterix képregényt. Mármint számomra újat. Nem vagyok megszállott rajongó, de az évek során nagyon sok történetüket olvastam, megismertem. Annak is örülök, hogy viszik tovább az örökséget, és napjainkig/napjainkban ismét jelennek meg néhány évente új füzetek. A tegnap olvasott eredetije a '80-as évekből való, de eddig nem tudtam a létezéséről. Valószínűleg most jelent meg a magyar fordítás. Rá is vetődtem. A sztori átlagos, a végére kissé leül, a rajzok a szokott színvonalúak, az első fele kifejezetten humoros, többször felröhögtem, nem egyszer a remek magyar fordításnak köszönhetően. Összességében kellemes kiadvány, remek kikapcsolódás.

... alázattal, egyéniséggel.
Guns N'Roses napokat tartottam, melynek végén, az Appetite... CD-m végére helykitöltőnek felvett Mark Knopfler filmzenék között találtam ezt a gyönyörűséget. Az eleje úgy Schindler listájás, hogy az a film ennek a "dalnak" a megírásakor még nem is létezett, az egészben pedig akkora Morricone átérzés van, hogy azt akár arcpirítónak is lehetne nevezni. Valahogy' mégsem bántóak ezek a dolgok, mert egyből hat. Szimplán kerek és csodaszép.
Aki a világ egyik legnagyobb riffjét (Money For Nothing) írta, játssza, majd komponál egy ilyet... Az tud.

... alázattal, egyéniséggel:

Lehet, hogy operát könnyebb elfogadhatóan énekelni, mint egy egyéni énekes dalát vállalhatóan előadni. Nem tudom. Ennek a hölgynek sikerült:

Azért olykor egy-egy magyar borító is sikerül.

... turisták között.

Mi Palacsintaország fővárosa?

Lekváros.

Vettem egy The Cure sztorit (könyv). Olvasom. Azt is és az Üvegszendvicset (szintén hasonló) is újra, egyszerre. Közben lehetetlen megállni, hogy őket hallgassam. (Hogy ne őket hallgassam? :) Ha már tegnap borítókról volt szó, az első The Cure borítója is ott van a szeren. Tetszik a tagokat szimbolizáló (?) három háztartási gép. Ez nem tudom, hogy a legtipikusabb, vagy lekülönösebb daluk-e azon az albumon. A betűzős "refrén" borzalmas, de a gitár érdekes (stílusú) dolgokat játszik:

Újabban ismét rendszeresen hallgatok Iron Maident. Az elemzésben soron következő albumukat (Fear Of The Dark) ráaadásul megkaptam dupla LP-n! Így most már az összes stúdió albumuk megvan LP-n (1995. előttiek) vagy műsoros CD-n (1995-től). Némelyik pluszban még műsoros kazettán is. A Fear... bemutatása előtt annyit, hogy a borítóikról is egy külön rovatot lehetne indítani. A Fear... borítója nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy ez az első, amelyet nem Derek Riggs rajzolt/festett.

.... Boglárkába szerelmes,

és van, aki egészen másba.

A The Killersben gyilok :))) jó a dobos!!! Viszont, ha az énekes basszusgitározik, akkor egy rajongó játszhat a dobokon, a dobos pedig addig elfoglalja magát gitáron:

"Volt egy szabad szék, Tony beleült" - beleszőtte a szövegbe is a srácot.

     Az elmúlt fél évben ismét jobban rákattantam a Maiden lemezeire, heti rendszerességgel hallgatom őket. Erről az1986-os albumról már 11 éve (!) írtam (itt). A hétfő esti hallgatás alkalmával új gondolataim támadtak.
     Az tűnt fel, hogy Maiden léptékkel mérve kifejezetten kevés a gitártéma, főleg a gyors ebben az 51 percben, ennek ellenére (éppen ezért?) az "A" oldal valami hatalmas dob és basszusgitár sziporkát hoz. Fetrengés hallgatni Nicko (és Steve) játékát! A gitárok valahogy' nem dominálnak ezen az albumom, "csak úgy" vannak. A gyorsabb dalokat is inkább csak lekísérik, ami egy heavy metal lemezen nem kimondott előny. A hangzásukkal vannak inkább jelen, mint a lejátszott hangok nagyszerűségével. Utóbbiakról ugyanis nem beszélhetünk.
A dalok összességében jóknak nevezhetők mai füllel, kezdek (ismét?) megbarátkozni ezzel a zenével, de inkább érdekes lemez ez, mint kiemelkedő. (Az első (?) lehalkulással végetérő dal is hallható rajta.)
     A végső ítéletem az, hogy noha annak idején nem igazán tetszett mert túlságosan újító volt, mostanra valahová középtájra helyezném el a Maiden albumok listáján. Olvastam pár listát, amelyen "jósági" sorrendbe próbálják rakni a Maiden albumait. Nem egyszerű feladat. Nem tudom, nekem menne-e a saját ízlésem szerint elkészíteni egy ilyet. Előbb megpróbálok itt a végére érni az albumaik bemutatásának. Az sem lesz könnyű.

Egy laza 50 év zenélés után 2018-ban abbahagyta a Rush a dolgait. Neil Peart a dobosuk volt 44 éven át. Nem voltam rajongójuk, életművük nagy részét nem ismerem, de az utolsó három albumukat (plusz még párat) hallottam, láttam koncert DVD-jüket, és csak az elismerés hangján tudnék róluk szólni, mert nagyon jó zenészek, pozitív kisugárzású (volt) a trió. Peart dobolásában pedig laikus számára is hallható a hatalmas tudás, rutin, a gyakorlás, a zenei alázat. Annyira, hogy a legjobb 5-10 dobos között van, akit valaha hallottam.
A '90-es évek végén rettenetes családi tragédiákat, fájdalmakat kellett átélnie, a zenekar másik két tagja pedig példásan mögötte állt.
Holnap lesz egy hete, hogy 67 évesen, agydaganatban elhunyt. :(((

... hatalmas barátaim.

Rendesen megfáztam és még a munka is sok. Hamar elszállt az elmúlt hetek nyugalma.

Lassan öt éve, hogy elkezdtem a zenekar lemezeiről írni, és egyre nagyobb a szünet - három év! Rohan az idő!! - a róluk szóló irományaim között. Nem véletlenül.
Új év, új esély. Lássuk, mit rejt a nyolcadik lemez, amelyet, mint arra már céloztam - először a "rovat" történetében - hanglemezen hallgattam meg. Sajnos nem '67-es első kiadáson, de egy nem sokkal ezt követően utánnyomott sztereo példányon.

Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (1967.): Mindig a zenével foglalkozom főleg, de ahogy utánaolvastam, 1-2 elgondolkodtató dologra akadtam azon kívül is. Mindössze négysávos motyóval vették fel. Ehhez képest - és ennek ellenére - sok hangsáv szól egyszerre az album nagy részén. Kellett tehát trükközniük rendesen. Ráadásul vállalhatóan szól a mai napig, a basszusgitár pedig kiemelkedően. Állítólag ez az első album, amely tartalmazta a számszövegeket a borítón. Ha már borító: horror összegből készült a képen látható fénykép. Többek között viaszbábuk és tengernyi életnagyságú kivágott fénykép segítségével.
A lemezt kézbevéve látszik, hogy nincs üres, elválasztó terület a dalok (khömm) között, azt a benyomást keltvén, hogy egyetlen összefüggő hangmontázs a teljes játékidő (mindkét fele). Ez így nem igaz, de volt erre törekvés.
A zenére mondjuk, hogy érett - már nem "a '60-as évek Spice Girls-e". Hippis.
Eddig azért bántottam a zenekart, mert tingli-tangli, felszínes nulla dalokat írtak, most viszont az a baj, hogy a 40 perces játékidő nem tartalmaz semmi megjegyezhetőt. Akár érdekesnek is lehet nevezni (elsőre). Vagy időpocséklásnak."Az év legjobb kortárs albuma" - ez a díj akár jogos is lehet -> különös, nagy szám lehetett akkoriban. Meki bácsinak azonban tuti nem tetszik, hiszen süt a "zenéből", hogy - "A drog rossz, értem?!" - a négyes tolta a drogokat annak készültekor. Nem popzene ez, hanem enyhén megpiszkált agyak "okos", de azért light-os kreatívkodása. Egy elképzelt zenekar valós lemeze.
Indiai "dal", állathangok, vonósokkal (+hárfa) énekelt szerzemény, fúvósok, közönségzaj, a héliumosság határáig gyorsított énekhang felvétel, van itt minden (is). Csak éppen olyasmi nincs, ami miatt kedvem lenne ismét elővenni és meghallgatni.
Végül is nem taszít  - ez előrelépés az eddigi dolgaikhoz képest, ezért is a magasabb pontszám -, de nem is vonz.
Arra mindenképpen jó, hogy szinte garantáltan azonnali kedvet ébreszt egy értelmes album meghallgatására.
6/10 pont

     Kellett magamat győzködni, de megnéztem az új Star Wars filmet. Hát, izé. Az előző rész megtekintése után is furcsa érzésekkel voltam tele, most is. Azt a filmet utóbb kvázi rehabilitáltam (itt), erre az epizódra nem hiszem, hogy ez a dicső (?) vég vár nálam.
      Kezdjük a pozitív dolgokkal: C-3PO végre ismét a helyére került, hozza magát, poénok, jó poénok épülnek rá. R2 is szerepel, sajnos keveset, statisztaként. A főhős csajszról továbbra is azt mondom, hogy remek választás volt a szerepre. A zene és a látvány is hozza az átlagot, bár előbbi a kitaposott úton mozog, az új elemei pedig olykor már a totális amerikai tucat-nyál filmzene kategóriába süllyesztik. És…. Nincs és. Kb. ennyi, ami jó.
Talán még az is említhető, hogy vannak történések, sodródunk a cselekménnyel. Csak hát…
      A film címe nullás - kifejezetten nincs semmi köze a történetnek a Skywalker családhoz. A fő csavar már a nyitó felirat első pár mondatában kiderül és sokkolja a nézőt. A hülyeségével. A másik nagy csavar, a nagy összecsapásnál pedig… Pfff.
Maga a végső nagy összecsapás nem nagy és nem is összecsapás. Ha csak abban az értelemben nem, hogy rendesen össze van csapva.
A tonnányi negatívumból csak két szösszenet: az éppen harcoló csillagromboló külső felszínén lovagló (!!!) csapat láttán talán jobb, ha nem gondolkodik a néző semmin, azonban amikor egyikük egy íjjal lelő egy űrhajót…
Az űrben lévő csillagromboló belsejéből nyitott hangárajtó mellett utcai viseletben simán átszáll a dolgozó az éppen arra szálló másik űrhajóba. „Nem fénylik erre az értelem”, maradjunk ennyiben.
     Van a filmben egy dialógus, az egészen jól összefoglalja a koncepciót, amely mentén ez a film létrejöhetett:
- Merre?
- Fogalmam sincs. Kövessetek!

5/10 pont. Remélem, végleg vége!!!

„A kormány elmúlt kilencéves tevékenységének köszönhetően a negyedére csökkent Magyarországon a mélyszegénységben élők száma – mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára.”
                                                                                  /Állami sajtóhír 2019. végén/

- Milyen a hangulat tifelétek?
- Hááááát...
- Azt olvastam kitűnő.
-  Hol olvastad?
-  A hangulatjelentésben.
-  Akkor biztos kitűnő.
                                 /A tanú/

Hogy most éppen Eurázsiával vagy Keletázsiával állunk-e harcban - mi, Óceánia -, arról nem szólt a hír.