'Dark Night Of My Soul'

Emlékszünk Feczkó Tamásra, akit "Sokkhatásként ért a kapott gól" az előző fordulóban? Nos, sokat fejlődött a Mester. A hétvégén ugyanis "A hazaiak gólja felébresztett minket, ez is kellett ahhoz, hogy megnyerjük a mérkőzést.".

"Ügynök."
"A malomban három tarka macska."

     Ez a rész nem rémlik, tehát az ezt megelőzőt követően hagytam abba, amikor először nekifutottam a sorozatnak. Ez legalább annyira unalmas, mint az. A kb. Mr. Bean alatti szellemi szinten lévő, de cseppet sem szórakoztató Cooper – ki hinné!? – a munkahelyén sem tud beilleszkedni. Csak annyiban hasonlít önmagára, hogy szereti a kávét.
     Gonosz alteregója csinál egy kis galibát a börtönben, plusz kapunk pár régi, klasszikus képkockát, amely alapján biztosak lehetünk abban, amit eddig is sejtethettünk, hogy ki ő valójában.
Pár másodperc erejéig belép Buenos Aires a helyszínek közé, ahol valami történik, amit nem sikerült értelmeznem.
     A félszemű nő és a kávézóban egy (két?) pincérnő gyarapítja a visszatérő régi szereplők listáját (ha jól emlékszem), és emeli a nosztalgia faktort. A sorozat nimbuszát jelzi, hogy ismert színészek sora szerepel benne, akár a legapróbb szerepekben. Most Jim Belushi és Amanda Seyfried tűnt fel még nekem is, pedig én aztán színészekben nem vagyok otthon.
     A bárban ezúttal egy dob+szaxofon+ 2 szólógitár felállású fiúbanda játszik remek (természetesem elvont) zenét. Nem kis tülekedés lehetett ezekért a helyekért, de azt sem tartom kizártnak, hogy a (zenei) rendező direkt vadászott ismeretlenebb bandákra, hogy segítse őket.
     Nem mondom, hogy nagy kedvet érzek a folytatáshoz, de mindent az olvasókért! :)

     10 éve láttam utoljára a zenekart, akkor is fesztiválon - meg vagyok tehát nélkülük, de azért ilyen időközönként belefér még télvíz idején, szabadtéren is, hogy megnézzem, hol tartanak.
      Jelentem, megvannak, élnek, virulnak. Nagyszínpad, fő fellépő a fesztivál zárónapján, hatalmas tömeg. A látvány, a piro, a fények, a színpadkép teljesen korrekt volt, jól funkcionált, semmiből nem volt sok, nem volt kevés. Írom ezt úgy, hogy eléggé oldalt álltam, így a dobcucc fölötti fő kivetítőből semmit nem láttam. Az oldalsó kivetítők 80%-ban az általában a mikrofonnál álldogáló Lukácsot mutatták, de szerencsére Sidi oldalán álltam, így őt is láttam.
A hangerő korrekt volt a lehetőségekhez képest, a hangzást pedig nem nagyon lehet elrontani egy trió esetében. Mondjuk, a basszus az elején túl volt vezérelve, amikorra pedig beállt normálisra, kiderült, hogy (a basszushangzás) lágy, és nyilvánvaló lett, hogy nagyon szellős ez a zene ilyen kevés hangszerrel. Zene... Na, igen... Zeneileg gyakorlatilag elemezhetetlen a koncertjük. Mondjuk úgy, hogy nem bonyolult - ami egy punk irányból érkezett zenekarnál alapból nem hátrány. Én úgy fogtam fel, mint egy Sidi estet, annak pedig remek volt. Ő ugyanis stílusosan végigriffelte és -szólózta a másfél órát. Precízen, megbízhatóan és hibátlanul. Laza természetességgel vitte a hátán a showt. Ráadásul a wah pedált is úgy használta, hogy az hozzátett a játékához, nem pedig helyettesítette azt (Kirk Hammetnek üzenem, hogy így is lehet).
A Metallica koncerten sem hallottam annak idején, hogy bármi gond lenne a dobossal, itt sem szeretném Fejest bántani, mert nem szolgált rá. Teszi a dolgát a képességei szerint. Nagyon nem az én ízlésemnek megfelelően üt, de a zenéhez illik, innen kezdve részemről oké.
Lukács hozta önmagát, úgy az olykor poénos átkötésekben, mint az egyszerű ének+basszus témák előadásában. Elhiszem és valószínűsítem is, hogy civilben is ilyen, de a káromkodásról az a véleményem, hogy eleve egy szintet jelez, de egy kor fölött inkább kínos, mint vagány. Kibírtam, mert önazonosnak tűnt.
Tartom, hogy rengeteg remek slágert írt a zenekar, melyek közül sokat el is játszottak, de nekem kifejezetten csak három tempósabb, ütős, fogós riffel megáldott dal tetszett: a Rock a nevem, a lemezen nem szereplő Csajom a rúdról, és A Rock & roll rugója. A többi túl nyugisnak, kevésnek tűnt számomra.
     Az a balszerencséje a zenekarnak, hogy december közepétől sok zenét hallgatok, aminek kb. 80%-a Motörhead - most ezt a korszakomat élem, sok albumukat mostanában szereztem be -, és velük kb. akkor lennének partyban, ha mondjuk Lukács visszaváltana ritmusgitárra, bevennének egy basszert, és nyomnának egy kettes szorzót az átlagsebességen. A rajongótábor nagy, a zenészek hozzák a szintjüket, a show korrekt, minden más csak ízlés kérdése. A fentiek az enyémet tükrözik.
Külön kalapemelést érdemel a zenekar és a közönség azért, mert nem érződött semmi abból, hogy mínusz 2-3 fok volt a koncertkor a helyszínen.

Mai menü, második: Csípős pulyka párolt rizzsel

Még él???

Tulajdonképpen poénos, hogy ugyanarra épül csaknem minden Motörhead borító, de most, a jobbakhoz érkezvén belegondoltam, hogy az ugyan igaz, hogy a borítóik nagy része leginkább csak közepes, ha viszont megfordítjuk a kérdést, hogy hány zenekar tud 8-10 remek és/vagy ikonikus borítót felmutatni, akkor már egészen jó a Motörhead a szeren.

10. Ace Of Spades (1980.): Nagy klasszikus. Azt hihetnénk, hogy nincs rajta a zenekar védjegye, Snaggletooth, a koponya, de Philty kitűzőjén (felarróján?) ott van (és talán Lemmyén is), ez az LP borítóján jól látszik. Az egyszerűsége, koszossága miatt tökéletesen illik a zenekarhoz. A fotót Alan Ballard, a borítót Martin Poole készítette. Sokkal jobban tetszik az eredeti (felső kép), mint a tisztább, fényesebb 2005-ös design (alsó kép).

9. Motörhead (1977.): Abban igazuk volt később is, hogy nem kell agyonvariálni a borítókat - főleg, ha van egy ennyire eredeti és feltűnő védjegyed. Az első album borítója ettől patent: egyszerű, minden cicoma nélküli, hatásos. Joe Petagno, természetesen.

8. Sacrifice (1995.): Sok minden van rajta, jó az összkép is. A nyelvről és a torokról nincs véleményem... Joe Petagno alkotása.

7. Rock ’n’ Roll (1987.): A Sacrifice-nál újra elővett téma eredetije. Kevésbé részletgazdag, mégis jobban tetszik, mint az. Érdekesség, hogy az album címe csak a lemez hátsó borítóján – és élén - jelenik meg, valamint a nyolc metsző és a négy szemfog. Joe Petagno, le sem tagadhatná.

     Tizenkét írásból álló novella gyűjtemény. Noha nem ebben erős a Mester, jó volt olvasni a kötetet.
A rövidek vagy jók, vagy kellően kevés oldalból állnak ahhoz, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, a hosszabbak között pedig akadnak igencsak élményszámba menők. 
     Danny Coughlin rossz álma volt az egyik kedvencem. Annyira bele tudtam magam képzelni a főszereplő helyébe, hogy szinte zavart a tehetetlenségem, ahogyan egyre rosszabb helyzetbe került, holott csak jót tett. A másik remek írás A Válaszember, amely végigköveti egy ember életét, ötletes, kerek, sok gondolatot felvet. Egyik sem klasszikus King stílusú, mégis hibátlanok. 100%-ban King viszont a Csörgőkígyók és Az álmodók, de egyikben sincs semmi különös - hozzák a megszokott borzongást és fordulatokat. Nem tetszettek különösebben, de bajom sincs velük. A Két tehetséges suttyó terjedelmesebb még, ami egy King light írás. Amolyan sima ujjgyakorlat, semmi több.
Ezeket egészítik ki a néhol ötletes, olykor megdöbbentő, máskor "csak" átlagos rövid sztorik.
     Kellően változatos ahhoz, hogy ajánljam, de - ha van még néhány klasszikus, amit nem olvastatok Kingtől - ki lehet bírni, ha nem része a gyűjteményeteknek.