Egy dobon alkotó haverom mailben ajánlott dobszólós videókat. Erre válaszoltam,
mutattam egy (ex-)Fear Factory lemezfelvétel részletet (lásd link), majd jött
az Ő reakciója:
- Ügyesek, de az elismeréshez nálam legalább ennyi lábmunka kell: :) :)
Nézd végig, szerintem megéri! https://www.youtube.com/watch?v=zL-Sbpw0j68
- Oh, én ezt egy lábbal kijátszom. Csak kicsit lassabban :)
Még annyit a hétvégéhez, hogy ha azt akarjátok megtudni egy (ütős) komolyzenésztől,
hogy mikor kezdődik a hangversenye, azt ne úgy kérdezzétek meg Tőle, hogy "Mikor ütöd az elsõt?", mert könnyen lehet, hogy azt a választ kapjátok, mint én: "nyolc ütem
szünettel kezdek, utána rögtön".
:)
Szombaton este hívott kedvenc szólamvezetőm, hogy kérek-e két tiszteletjegyet a
másnapi, egész napos Kortárs Napra. Így nem láttam az Arsenal-Manchester United
végét.
Láttam viszont délelőtt (!!) három komolyzenei darabot, a LEKŐKE hármas alkotásait
kedvenc Szimpatikus Zenekarom előadásában.
Lendvay Péter öt tételes nagyzenekari műve egyből hatott. Csak a legnagyobb tetszés
és elismerés hangján tudok róla szólni. TARTALMAS, jól felépített, hangulatos, remek
alkotást hallhattunk. A legnagyobb zeneszerzõk legjobb művei mellett sem vallana
szégyent, sőt!
Kőszeghy Péter fuvolaversenye előtt elkeltek egykori tanárának, Siklósi Tamásnak
bíztató, magyarázó szavai. Ha azt mondom, hogy formabontó, vagy avantgard a mű,
akkor még semmi különöset nem mondtam. Nagyvárosi, szürreális, horrorfilmzenés,
zaklatott, de kifejező és eredeti darab. A felénél volt egy lassabb, csendesebb
rész. Ha ott vége lett volna - és kevesebb fuvola lett volna benne :) - azt mondanám,
hogy nehezebb befogadhatósága ellenére is nagyon jó volt.
A harmadik kompozíció szerzőjét, Kerek Gábort ismertem fiatal koromban és nem voltam
róla, mint emberről nagy véleménnyel (azóta én biztosan változtam, gondolom, Ő is).
Nem akarom, azonban, hogy ez befolyásoljon, amikor zenéről beszélek, így az ő
Négy Ikonjáról annyit, hogy a mély fekvésben szóló rézfúvósokat és a csőharangot remekül alkalmazta.
Az összkép itt sem volt rossz, de továbbra sem nem az én zenémet írja.
Ex-gitáredzőm: ismered a szerzők valamelyikét személyesen?
Hogy teljes legyen a stíluskavalkád, délután még meghallgattam a The Smashing
Pumpkins 2008-as torontói koncertjének kalóz felvételét. Billy elemében lehetett,
mert már a nyito Ava Adore-ban eléggé kötetlenül alkalmazta az énekdallamokat,
sorokat és a 'Drinking mercury' sora előtt/után kiszólt egy
'I'm drinking everything, people'-t csak úgy.
A délutáni kamarakoncertek az Arsenal-Manchester United áldozatai lettek, este
hétkor visszont ismét a koncertteremben ültem.
Nos, nem kellett volna úgy sietni, ugyanis Sugár Rezső: Epilógus, Dubrovay László:
Concerto magyar népi hangszerekre és zenekarra, illetve Keuler Jenő: Jubileumi
nyitány című darabjai egyaránt a hallgatógyilkos kategóriába estek. Nehezen viseltem
őket. A Dubrovay concerto az utolsó harmadára "magához tért", az kifejezetten jó volt.
Ezt követően két (VÉGRE) közérthetőbb darab következett. John Adams: Short Ride
In A Fast Machine és Carter Pann: Slalom. Mindkettőt tudom ajánlani, nagyon
dallamosak, kreatívak.
Este negyed tízkor kezdődött a nap áltlam leginkább várt elõadása: Borlai Gergely
és Ladányi Andrea "kortárs multimédiás táncest"je.
Behalás, fetrengés!!!
Gergő - most már inkább Gergely - egy zseni, ezt senki nem vitatja szerintem, aki
egyszer is látta, hallotta dobolni, bármilyen sílusban. Andrea táncos.
Ketten, összhangban alkottak valami nagyon nagyot!! Noha a hölgy is művészien
mozgott, Gergő egyedül is elvitte volna a produkciót. Negyven percig dobolást
hallgattam, és a végén lestem, hogy "miért van vége, még alig játszottak?".
Szavakkal nem leírható, mennyire jó volt. Zseni(ális)!
Egy műanyag, kékesen áltlátszó nem túl összetett Gustavito szerkón, dupla
lábgéppel, de csak egy lábdobon játszott. A legfinomabb seprőzéstõl (sőt, a
seprő levegõben zizegtetésétől) a káván, állványon át történő játéktól a leggyorsabb
lábdob darálásig nagyon sok minden volt. Élmény volt hallgatni, és látni,
hogy Gergő a szeme sarkából egész elõadás alatt Andrea mozdulatait nézi, hogy
lekísérje, inspirálja azokat.
Éppen a napokban jelenik meg nyomtatásban (ha a főszerkesztőm is úgy akarta)
az a fél mondatom, hogy "Nem gonoszkodom, hogy Hrutka Róberttel és Borlai
Gergővel valószínűleg én is egy egészen jó albumot alkotnék,...". Most arra
változtatom, hogy Borlai Gergő egyedül (egy dobszerkóval) is olyan albumot
és/vagy előadást tud produkálni, amilyet nagyon kevés ember tud a Földön.
Az előadás utolsó "tétele": https://www.youtube.com/watch?v=9nCYgAjzEr4
Hú, de élményteli nap volt! És a Manchester is megverte az Arsenalt 3-1-re.
Csak az Arsenal gólját nem láttam.
Tamás, KÖSZÖNJÜK a jegyeket!!!
- Biga: nem szoktam hazudni. Hogy mit hiszel (el), az a Te dolgod. :)
A mai képek a kedvenc kék pályámat ábrázolják fentről és lentről, illetve a
kilátást a tetejéről. Egy gleccseren, 3421m és 3200m között helyezték el.
- A 20 évesről nincs sztori. A hálóban feküdt, és a hős :) egyből odament, és
segített Neki kiszedni a bakancsa és a léc közé szorult hálót. Nem oldott a
lece (gondolom, siman nekiment a hálónak, nem pedig esett), így pedig nem volt
egyszerű kikeverednie abból a testhelyzetből. Ha jól rémlik, szőke volt, francia
és csinos. Kapott tőlem 'bon voyage'-tól 'Au revoir Mademossielle'-ig mindent,
de ennyi...
- Vissza a síeléshez! Egy eléggé egyszerű mozgássorról, sportról beszélhetünk.
Az elején a hóekézést kell megérezni (max. 2 nap), majd azt GYORSAN elfelejteni és
átállni a párhuzamos lécekkel lesiklásra, abból súlypont áthelyezéses fordulásra,
esetleg farolásos megállásra. Kb. ENNYI az eleje. Kosárlabdázni (AZ milyen
tenyésztett sport!) kb. nyolcszor nehezebb.
- Az egyik helyi krimóban (Polar Bear - na, má, majd Kolibri! :) lehet csapolt
Guinnesst kapni. A csaposok közül mindegyik beszél angolul, némelyik úgy, hogy
lefogadnám, hogy éltek a Szigeten.
- Az Alpok csúcsai fölött/között/mellett tölteni egy hetet, csodás volt! Szeretem
a hegyeket. Inkább ilyen helyen egy nap, mint egy hónap Cegléden! :))
- A 2600m-en lévő hüttében (házikó), illetve elõtte a szabadban minden délután DJ
nyomta a bulit. Primitív, de jó ritmusú, hangulatot csinálni képes zene jellemezte.
- Láttam a saját porfelhőmet, mikor hátulról sütött a nap.
- A Tour De France-nak is van Les 2 Alpes környékén szakasza. Idén a szokottnál is nagyobb figyelemmel követem majd a közvetítést, ha tehetem. Szinte biztos, hogy alig doppingolnak. Á!! Ekkora emelkedőkön, ilyen oxigéntartalom mellett szinte várja az ember, hogy extrém módon terheljék a szervezetét.
- Oxigénszint: csak a csúcs közelében, és csak akkor éreztem, hogy hol vagyok,
amikor terheltem magam - síléc cipelés hegynek felfelé, ilyesmi.
2010.01.20., negyedik nap
Ma írok elõször, mert ma (sí tanulásom negyedik (!!) napján) nagy esemény történt;
a hegy tetejéről (3421m!) lesíeltem egészen az apartmanunk bejáratáig (1650m).
Óriási élmény volt! Nem tudom, hogy a sok bicajozás miatt, vagy miért, de nagyon
hamar, két nap alatt megtanultam olyan szinten síelni, amilyenen nem is álmodtam,
hogy valaha fogok tudni.
A tanulópályát már első nap zöld pályára cseréltem, második nap már a hegytetőn
lévõ kék pályán is lejöttem - ezt ma ismételtem meg, és el nem tudom képzelni,
hogyan csináltam meg egy nap tanulás után.
Síelni óriási! A táj valami gyönyörű. Ha nem lettem volna Nepálban, itt
fetrengenék a látványtól. Persze, így is csodaszép.
A felvonók segítenek a tériszony legyőzésében - ez pozitív.
Síelni egyszerû - ha ráérez az ember. Én nem vagyok technikás, de bátor vagyok és
jó a combom (legalábbis ehhez a pille súlyhoz). Egy sebesség felett a "jobbra
teszem a súlyt-balra teszem a súlyt" (esetleg: jobbal taposok, ballal taposok)
szintre egyszerűsödik az egész. Ha nagyot akar lassulni/kanyarodni az ember,
akkor erősebbet tapos, akár a farolásig. Nagy élmény!!!
Soha nem hittem volna, hogy így fogok száguldozni lefelé. A harmadik naptól
egyedül. Rengeteg jó nő síel, snowboardozik. Egyszerű ismerkedni is.
A legegyszerűbb a felvonókon, de pl. olyan is volt, hogy én szedtem ki egy
húszévest a pálya melleti hálóból.
A harmadik napon már oktattam is.
Lesikló típus vagyok - a sebesség érdekel, a szlalom nem igazán.
Zöld, kék, piros, fekete - ez a pályák besorolása nehézség szerint.
Én a harmadik naptól a kéken alkotok, és nem látom, hogy hová fejlődhetnék még.
A kékeken is olyan sebességet el lehetne érni, ami bőven több, mint amiről
álmodtam, vagy amit még kezeleni tudnék. Innen kezdve nem motivál, hogy a
még meredekebb piros, vagy - ne adj' Isten! - fekete pályákon is le tudjak
jönni. A combom néha bedurran, mert sokszor izomból tartom meg magam,
nem technikával, ezt leszámítva laza az egész.
Az 1771 méteres szintkülönbség hazasíeléskor valami leírhatatlan. Zúg a szél,
száll a por kanyarodáskor. Először kis pont a 2600 méteren lévő ház, aztán
látszik a falu nagyon fentről, majd egyre közelebbről, végül a lenti pályák
és a házunk is.
A síelésről is mesélek majd, de ahogy nézegetem a képeket, kár dumával elrontani őket. Ezeket a Venosc nevű kis falucskában készítettem, mely házai olyanok, mintha évszázadok óta semmit nem változtak volna. Fogadó, itató, templom, szűk utcácskák - HANGULAT hegyek.
'When you kill time you murder success' - Amikor időt ütsz el, a sikert ölöd meg
Aki a napot lopja, az álmait rövidíti meg - vagy nem tudom, hogyan lehetne műfordítani.
A királyságról először talán a Sex Pistols gondolkodtatott el a God Save The Queen
botrányos soraival. God save the Queen, her facist regime..., God save the Queen
'cos those tourists are money..., God save the Queen we mean it man we love our Queen
God saves.. Kemény és érdekes.
Ahogy' én látom, a háború utáni évtizedekig nem volt jelentős, vagy erős a britek
monarchia ellenessége. Elizabeth elődeit gond nélkül elfogadta a többség - a régi
korokban nem sok választásuk volt másként gondolkodni -, sőt, Vele sincs sok gondjuk,
de magával az intézménnyel kapcsolatos ellenérzéseik erősödnek, ahogy az idő halad.
Jó kérdés, hogy egy modern társadalomban van-e hely egy születése alapján felkent
uralkodónak.
Az én véleményem az, hogy a tradíció miatt belefér, de az tényleg nonszensz, ami
Angliában megy. Az hogy a teljes uralkodóHÁZ, a nagy család összes tagja busás
jövedelmet kap az adófizetõk pénzébõl nem kicsi vagyona mellé. Amit Erzsébet
csinál - feláldozva magánéletét a hivatásának él - akár dícséretes is lehet, de
nem látok olyat az utódai között, aki akár csak halványan is királyra emlékeztetne.
A legnagyobb ciki a trón első számú várományosa, Charles. Ha az a fazon király
lesz, az felér majd a brit nép és a királyság megcsúfolásával. Egyszerűen
alkalmatlan. Semmi súlya, tekintélye nem lenne.
Csak képzeljétek el azt a fejet a fonton!!!
Szóval történelmi korban élünk. Én (a konzervatív, a megszokott dolgokhoz
ragaszkodó) személy szerint azt remélem, hogy Erzsébet is legalább addig él, mint
legendás édesanyja, aki 100 évesen is sétált kalap költeményeiben, és addig
valamelyik unokája talpraesettebbnek, trónra termettebbnek bizonyul, mint
hataloméhes legidősebb fia. Akkor lehet esély, hogy marad minden, ahogy most van.
Bár apróbb-nagyobb reformokra mindenképpen szükség van, meglátásom szerint.
Az sem kizárt, hogy Erzsébe magától meglépi ezeket. Hiszen jövedelemadót is
hajlandó lett fizetni végül.
Nem is tudom, mikor említettem, hogy olvasom ezt a könyvet II. Erzsébetről.
Az ünnepek alatt a végére értem. Olyan 10-15 oldal/nap sebességgel haladva
kb. 40 nap alatt végeztem vele.
Persze sok olyan nap volt, mikor nem olvastam belőle.
Brit, választékos, de nem mesterkélt, vagy túlcizellált. Szóval kevés szótárazással
jól tudtam haladni vele. Érdekes, hogy egy-két elírást (if helyett it, ilyesmi) találtam benne.
A fejezetek (egyben témakörök) nagy része érdekelt, kevés olyan volt, amely nem
kötött le.
Nehéz lehet egy olyan emberről könyvet írni, aki soha nem ad interjút, keveset beszél
"privátban". Ehhez képest pláne jó kis könyv. Sok újdonság, érdekesség volt benne.
Szemezgetek:
- a '60-as évekig egyetlen uralkodó sem volt kórházban Angliában,
- a Jordánból hozott vízzel keresztelték meg,
- három évesen a Time címlapján és bélyegen volt,
- a memóriájára egy jó poén: Bush '89-ben észrevett Erzsébetnél egy fura, három lábú
ezüst tálat. Megkérdezte, hogy mi az. A válasz: "Nem tudom, Öntől kaptam.",
- 14 évesen (!), a háborús 1940-ben szólt bátorítólag a BBC-n a gyerkőcökhöz,
- mi Falkland háborúnak hívjuk, a könyvben többször "csak" Falkland Conflict-ként
említik ugyanazt,
- nem helyesli, nem használja a metrikus rendszert,
- nincs, soha nem is volt útlevele!!! (akkor hogy' léphetett be Magyarországra
annak idején??!)
A mellékelt fotó nem az általam olvasott kiadásé (hanem, ha jól rémlik, a kanadaié), de a kép ugyanaz.
András 2004-es könyve versekből, jelenetekből és kis filozófiai gondolkodásokból,
esszékből áll. A versek között sok a klasszikus (Ponyt, Víziló, a nagy kedvenc
Forróvíz-visszatérő vezeték a fűtési ellenáramú vezetékhez), a jelenetek közül is
ismertem néhányat, de jó volt újra elolvasni õket. Ami viszont teljesen új volt,
az a néhány kis lételméleti, gondolkodásmódot, buddhizmust lefestő, érzékeltető
kid pár oldalas szösszenet. Egyszere érdekesek, viccesek, elgondolkodtatóak.
Az Erzsébet királynős könyv után (majd mesélek) kifejezetten kellemes, könnyed,
de tartalmas kis olvasmány volt. Tetszett.
"Ha valaki átérzi egyszer, hogy milyen baromságokért folyik a kicsinyes, de ádáz
harc, ami a mai világban élő mai emberek fő tevékenységi körének mondható,
alaposan elkeseredik."
Ez a bővített kiadás borítója, én "csak" az eredetit olvastam.
Nem tudom, hány éve kezdődött, de Győrött, az biztos. A szokásos, évenkénti
egyszeri Totya látogatás alkalmával (jajj, de kár, hogy lassan elmaradtak ezek a
rendkívül mókás összejövetelek), amit egy Pál Utcai Fiúk koncerttel kötöttünk egybe.
Ott egy ismeretlen zenekar játszott Lecsóék előtt, a Kaukázus. Tutus árult,
és megkért, hogy amíg iszik/nézi a koncertet, vigyázzak a pultjára.
Azon volt a Kaukázus ingyenesen osztogatható lemeze, a Majdnem Kína. Persze,
hogy osztottunk magunknak Totyával.
"Teljesen józan" este volt, de a lemez megmaradt. (Még a PUF koncertet is felvették
haverok.) A lemez pedig tetszett, tetszik. Nem mindegyik dal, de az összkép és
5-6 nagyon.
Hosszú szünet következett, majd az első (?) miskolci fellépésük kb. 14 ember előtt.
Ott már egyértelmű kedvenceim lettek/voltak. Kb. ekkor kezdett futni a szekér is.
A Teszkót nagyon nem szeretem, de a Szalai Éva, és pláne a Tartós béke már mindent
visz nálam az újabb "slágerek" közül.
Jöttek a koncertek, profi, feszes kis zenekar lett belőlük. Az nagyon tetszett,
hogy nem adtak ki lemezt, hanem netre pakoltak majdnem mindent, amit alkottak.
Persze Hi-Fi mániám van, úgyhogy vadászom a felvételeiket "igazi" minőségben.
Az is tetszett, hogy (a la Fear Factory) náluk is váltott a basszusgitáros
szólógitárra és az is, hogy volt olyan koncert, ahol Janó mezitláb játszott.
A dobosuk (Toldi Miklós) döbbenetesen jó. Minimál cuccon, ÉRZÉSBÕL játszik
valami magyon nagyot! Ráadásul, mint megtudtam, egy barátom családi vállalko-
zása által gyártott dobverőkkel. Kicsi a világ, kicsiország.
Janó politizál, gyakran koncerten is. Nem zavar, mert a világnézete közel áll
hozzám, a környezetvédelem, ökobigyó pedig pláne. Egyedül a (könnyű) drogokról
van gyökeresen ellenkező véleményem.
Aztán tavaly (előtt?) interjút is csináltam Vele. Jó volt, beszélgettünk sok
mindenről.
Alig, hogy megjelent a cikk, kiderült más forrásból, hogy a zenekarral
kapcsolatban csak vetített, hogy minden szép és jó. Ez nem esett jól - kvázi
hülyére vett -, de később megértettem, hogy az adott bizonytalan helyzetben
nem mondhatott mást.
Nyáron láttam az első egyszemélyes koncertjét (KafKaz). Hangulatos, tartalmas
volt. Utána ismét beszélgettünk, immár kötetlenül, hármasban egy közös
barátunkkal. Rá három (!!) nappal a PeCsában már ismerősként találkoztunk.
Addigra kiderült, hogy több KEDVES közös ismerõsünk is van.
Elkalandoztam...
A búcsúkoncert jó volt, de nem tetszett túlzottan. Érdekes hangulatban voltam,
a zenekar is, és a nagy zsúfoltságban nem igazán kerültem (táncolós)
hangulatba. Azért a derült égből Rézcső majdnem meghatott (szentimentális
trotty vagyok, Totya is megmondta). Fél éven belül másodszor bőgtem el magam
kevés híján zene hatására (a másik Mátrafüreden a Ballad Of Bodmin Pill alatt
(Justin Sullivan, New Model Army) történt) - ez tényleg aggasztó. :)
Sajnálom, hogy gondjaik lettek, olyan személyes ellentétek kerültek elő,
melyet nem tudtak megoldani, mert ahogy elindult, és a semmiből a csúcsra
jutott a zenekar, az elismerésre méltó, és - ha egy irányba húztak volna -
még sok-sok remek "lemezt" készíthettek volna.
Persze a zene, a mondnivaló így is bennük van, ki is jönnek majd, de azok már
másféle lemezek, zenék lesznek.
Most szomorkás vagyok, mert két napja az említett PeCsa koncert felvételét
hallgatom, és ha hivatalos kiadvány lenne, simán rajta lenne a tavalyi 10-es
listámon, akkora KIRÁLYSÁG. Pedig semmi okom melankóliázni, az élet megy
tovább. Janó is alkot, és a többiek sem állnak le. Egy nekem tetsző,
teljesen egyéni zenekarnak vége lett, "csak" ennyi történt.
A youtube tele van Kaukázus élő felvételekkel. Még a búcsúkoncerten is
készültek nagyon jó videók. Már most fura őket néznem...
Közben kiderült, hogy 2005 februárjában történt a győri koncert.
"Miért kell spanyol szőlőt például Magyarországon vásárolni, hiszen a
környéken, itt, öt kilométeres vonzáskörzetben annyi szőlővel el
lehetne árasztani az áruházakat..." - Janó Miskolc belvárosában.
Azt hiszem, számomra a gondolatébresztés marad meg a Kaukázusból.
Ez az a többlet, amit adtak, amiben mások, mint a többi zenekar.
És persze: A E F#m D - Megmozdultam.
A képekért nagy köszönet Nagy Enikõnek!
Érdekes év volt zenei termés szempontjából. "Normál" esetben, azaz, ha simán
sorbarendezem a nekem leginkább tetsző "könnyűzenei" alkotásokat, akkor a
Prodigy vitt volna mindent. Minden megvan az Invaders...-ben, amit szeretek:
tempó, dallamok, keménység, egyéniség, húzás. Aztán jött a két "miskolci",
a Therion és az Epica, és borult minden. Behozták a komolyzenét a listára - a
Therioné már-már komolyzenei lemeznek is elmegy, az Epica viszont a SZÉP részét
kapta el jól a szimfonikus muzsikának -, és nem igazán tudtam dönteni közöttük.
A Mono is szimfonikus zenekarral operál, de teljesen más vonalon - ez sem
könnyítette a helyzetem. Ráadásul japánok!! :)
Azért lett a Katatonia az első, mert ők nagyzenekar nélkül, maguktól megcsinálták
a zene csodáját, amikor nincs zenész, nincs hangszer, nincs hang, csak
gondolatok, érzések.
Metalban egyértelműen a Threat Signal lemeze tetszett leginkább, de a Kreator
is nagyon nagyot alkotott. Az Amorphis hozta a szintet, a Megadeth pedig végre
ismét összeszedte magát és szétgitározták az agyukart!
Sok instrumentális(ba hajló) zene kapott előkelő helyet - Mono, Long Distance..-,
de hozzájuk lehet sorolni a Porcupine Tree-Katatonia-Dream Th. hármast is, mert
utóbbiak a progrockkal érnek el hasonló hatásokat. A Katatonia úgy lett nálam a
legjobb progrock lemez, hogy nem is azt játszanak! :)
A sorrendet nagyon nehezen szültem meg, még most is képlékeny, hiszen egyforma
nívón, de különbözõ stílusban zenélõ csapatok verődtek össze.
Magyarok közül nagyon tetszett az Agregator és a Fish! idei lemeze.
A Depeche Mode nem fért fel, a Paradise Lost csalódás, a Metallica pedig
továbbra is sehol sincs.
És akkor még ott van a New Model Army: Today Is A Good Day-e, melyet egyszerűen nem tudom, hogy melyik helyre tegyem.
Kb. ennyi.
My favourite albums, 2009.
1. Katatonia: Night Is The New Day
2. Epica: The Classical Conspiracy, Live In Miskolc, Hungary
3. Therion: The Miskolc Experience
4. The Prodigy: Invaders Must Die
5. Threat Signal: Vigilance
6. Long Distance Calling: Avoid The Light
7. Tori Amos: Midwinter Graces
8. Mono: Hymn To The Immortal Wind
9. Kreator: Hordes Of Chaos
10. Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings
11. Amorphis: Skyforger
12. Megadeth: Endgame
13. Porcupine Tree: The Incident
Szöveg majd holnap.
Három dolog tetszett nagyon:
- A bejutásunk mókásra sikerült. Közölte ugyanis H-ral a hölgy, hogy egyikünk sincs
felírva a zenekar listájára. Gyors telefon Janónak, majd kiderült, hogy Kovács Irma
és Krapulax neveken szereplünk. :)
- A Rézcső. A nagyon hosszú koncert elsõ ráadásszáma volt. A szokás szerint egész
koncert alatt hangtalan gitárral játszó Janó egyedül adta elő. Ennél az egy számnál
szólt a hangszere. Döbbenetesen jó, és hatásos volt, már-már megindító, pedig
már kezdtem álmosodni, éjjel fél kettő lévén.
- A koncert után nem sokkal Janó megállt a teremből kivezető lépcsőn, és váltott
néhány szót mindenkivel, aki megszólította.
Nagyon fura volt az egész koncert. Tudni (közönségnek és zenésznek is), hogy
ez a zenekar valószínűleg soha nem lép fel többé...
Fura volt. Majd egyszer kifejtem, ha már nem lesz ennyire friss minden.
Sok jó fej emberkével ismerkedtem meg - szeretem az ilyesmit.
