'Dark Night Of My Soul'

Ryan Giggs nyerte a BBC hagyományos Év sportolója választását, az aktuális Forma-1-es világbajnok Jenson Buttont is megelőzve. Labdarúgó legutóbb 2001-ben nyert, Giggs egykori csapattársa, bizonyos David Beckham.

     Hú, mennyi gondolatot ébresztett ez a film (Gettó milliomos)!
(Nem) voltam Indiában, és az Új-Delhi-i (ezt hogy' írják helyesen?) reptér
alapján éppen olyannak képzelem, mint amilyennek ez a film ábrázolja.
Szeretem Ázsiát (NAGYON), de Indiába semmiképp nem mennék. A film is
megerősített abban, hogy jól sejtem, milyen lehet az az ország.
Viszont, a filmek "hazudnak", nem hiteles képet festenek egy-egy országról.
Több ismerősöm, barátom is volt Indiában, és a beszámolóikból, képeikből
teljesen más arcát ismertem meg, mint ami bennem él... Fura ez.
     Azzal, hogy filmipar lett a filmművészetbõl, oda jutottunk,
hogy egy rendesen megírt, összerakott, úgy-ahogy tartalmas film, amit 15 éve
"jó kis mozi"nak tituláltunk volna, most díj hegyeket söpör be. Teljesen megér-
demelten, teszem hozzá gyorsan.
Az utoló szó - amit a bal alsó sarokba írnak ki a végén, a film elején elkezdett
gondolatot befejezendő - teszik leginkább a filmben. Nagyon nagy egésszé áll
össze vele a történet.
Persze, semmi különös nincs benne, de ettõl (is) jók a nagy alkotások, hogy
egyszerű dolgokat mutatnak meg.
Láttam már indiai filmeket. Az életben NE nézzetek megy egyet sem! :) Olyanok,
mint a Slumdog Millionaire végén a stáblista alatti táncikálás.
Szerencsére csak ennyiben emlékeztet az ottani alkotásokra.
Továbbra sem vágyom Indiába (majd, talán, ha már az összes többi érdekes ázsiai
országba eljutottam :), de ez egy remek film. Minden filmnek legalább ennyire
tartalmasnak, igényesnek kellene lennie!

Ezzel a dallammal kívánom, hogy minden napotok olyan legyen, amilyennek a Karácsonynak lennie kellene:

https://www.youtube.com/watch?v=KWmETxWM0h0

Valamikor általános iskolás koromban volt síléc a lábamon, akkor sem sokszor.
Aztán most, pénteken. És hétfőn is.
Gyakorolnom kell, hogy ne nulláról kezdjek, amikor komolyra fordul a dolog.
Találtam egy olyan helyet, ahol senki nem láthatott, és egyre magasabbról
nekilendültem a kicsi (kb. 100 méteres) dombnak.
Érdekes érzés volt. Az egyensúllyal, lesiklással nincs gond (súlypont előre,
lábakat nem engedni kalandozni és keresztezni). A megállással sem
sok (éljen a hóekézés!), de kanyarodni egyáltalán tudok. Remélem, a többiek
majd egy fél óra alatt megtanítanak, és onnan kezdve minden sima lesz.
        Vannak azért kételyeim. A bal lábamat még annyira sem tudom használni,
mint fociban - ott támaszkodni tökéletesen tud :), sőt, alkalom
adtán közelre még passzolni is szoktam vele. Síeléskor megy, amerre akar.
A másik "gondom" az, hogy nem igazán estem el. Nagyot legalábbis nem.
Így nem sok félelemérzet van bennem. Pedig annyira azért nem veszélytelen sport.

The Air I Breathe
Na, végre, ismét egy remek film. Nem tudom, mi tetszett benne. A jó filmeknek ez is lehet a sajátjuk. Egyszerű alkotás, noha sok minden sok mindennel összefügg benne, követhető, átlátható, nem túl sodró, elgondolkodtató (?), kikapcsoló. Ennyi bőven elég, hogy a sok tucatfilm közül kiemelkedjen. Forest Whitaker nagyot játszik benne, de pl. Kevin Baconről is süt, hogy tud ezt-azt a szakmáról. Csak ajánlani tudom.

"Néha úgy alakul, hogy a megváltoztathatatlan dolgok minket változtatnak meg."

Szép időnk van! Tegnap gyakorlatilag egész nap havazott a tél első hóesése. Mindig szerettem a telet. Ez azóta kezdett változni, mióta saját lakásom van, saját gázszámlával.
Ne vegyetek sarokházat! Ma rájöttem, hogy nem jó buli kétszer olyan hosszú szakaszon seperni - majd később lapátolni - a havat egész délután, mint a szomszédok.
A város közlekedése egy vicc. A hóeltakarítás annyiban kimerült, hogy sóval leszórták egyik-másik utat, de eltolni nem igazán sikerült. Gondolom, a szélre vagy a tavaszra bízza az illetékes szerv a hó/szutyok eltűntetését. (A télre felkészültek, a hóra nem - ahogy lenni szokott.)  A sok mazsola kb. 35-40-nek "szaggat" városszerte. Még szerencse, hogy van villamos!
 
A képet az idokep.hu-rol loptam.

Nem a saját gépemmel fotóztam, ezért megkéstek a képek:

Egy tipikus, jó kis Fish! koncert volt. Rendesen átmozgatták, megugráltatták
a termet. Az I Kissed A Girl/ I Was Made For Loving You egybegyúrt feldolgozás
helyett én a Diggin' The Grave-et zúztam volna, de ők tudják.
Ami viszont NAGYON nem tetszett és nálam hazavágta a koncert hangulatát az
az volt, hogy Krisztián a "mondjatok nekem sz.r zenekarokat!" után nem állt le,
amikor a közönség említett kettőt (Nox, United), hanem megkérdezte, hogy ki
szereti a Kaukázust. Erre kb. 10-en jelentkeztek - sok arc ismerős volt az
egy héttel ezelőtt ugyanitt tartott Kauk. koncertről. K. nyilván azt hitte,
hogy csak poénból jelentkeznek, és szólt még 1-2 félmondatot.
Ez még éppen (sem) megmaradt a tűrhetõségen belül, de nem telt bele 10 perc,
és kifejezte afölött érzett örömét, hogy végre feloszlanak (még mindig a
Kaukázus), és el is mondta, hogy mikor, hol lesz a búcsúkoncert.
Tette mindezt a(z eddigi) kedvencem, a Szépen hangosan elõtt és után.
Nem értem, ez mire volt jó, vagy hogy mi miatt mondta, amit mondott.
Ez egy pozitív blog, így, ha jól rémlik, még senkit nem parasztoztam le itt.
Most sem teszem.
A tanulság talán az, hogy nem árt, ha az ember tudja a helyét, és vannak határok.

A sok komolyzenei művész mellett Tori Amos sorai is ott vannak a Bösendorfer (zongora) honlapján. Így kell hangszert, minőséget "reklámozni". A gyógyszeres mondat nagyon tetszik. (A "kiváltságos" szó helyett melyik ilik oda magyarosabban?)

"Nincs a világon másik zongora, melyet Élőnek hívhatnánk. Élő, amilyennek barátként önmagunkat szeretnénk látni. Egy Bösendorferben megbízhatunk, sok esetben inkább, mint az emberekben. Soha nem fedik fel titkodat, hacsak nem akarod kifejezetten. Úgy gyógyítanak, ahogy gyógyszer nem képes. Kiváltságos vagyok, hogy ismerek egy olyan teremtményt, mint a Bösendorfer. Szeretettel: Tori Amos"

       Idén májusban jelent meg Tori Amos legutóbbi stúdióalbuma az Abnormally Attracted To Sin. Ennek turnéján írta meg a Midwinter Graces dalait, mely november elején jelent meg. Mondhatjuk rá, hogy karácsonyi album, de egyben vérbeli Tori Amos lemez is. Nagyon tetszik! Tori (született Myra Ellen) Amos zenéje mindig is egyéni és különleges volt. Minden lemeze azonnal felismerhetően magán hordozza a stílusjegyeit (zongora, jellegzetes énekhang, gyönyörű, már-már megható dallamok és elvont, kissé zakkant melódiák), de el is térnek egymástól, szó nincs önismétlésről. A Midwinter Graces az élő hangszerekre és a tiszta, lélekemelő énekre helyezi a súlyt, de közben egy vérbeli Tori Amos sorlemez. Már a tizenegyedik!
       Van itt minden (ZONGORA (Bösendorfer), hegedű, csőharang, csengettyű), csak egy valami nincs - ami a karácsonyi piacra szánt zenékre általában jellemző -, giccs, mesterkéltség. (Ez kettő valami volt.) A tizenkét dalból csak ötöt szerzett a művésznő, a többi tradicionális - de nehogy azt higgye bárki, hogy a bevásárlóközpontokban, vagy filmekben hallható agyonjátszott karácsonyi "slágerek"! -, de a borító megtekintése nélkül nem mondaná meg a hallgató, hogy melyik új és melyik régi. Kivétel talán a jazz-be hajló Pink And Glitter.
       Adventi, alternatív, pop, művészi. Valami félelmetesen hiteles. Egy metodista lelkész ZENÉSZ lányának hangokból festett meghitt, spirituális karácsonyi képeslapja, mely az év bármely szakában megérinti a lelket. Mint Tori Amos lemezei.

Jajj, már megint Enya!
Nem akarom én bántani, megtettem a legutóbbit megelőző albuma kapcsán, de ismét megküzdött a "pofonért".
Nem tudom, mennyi Best Of albuma van (egy mindenképp), erre most, Karácsony közeledtével kiad egy Very Best Of albumot. Jó, van mellette egy DVD is, de ez akkor is szánalmas. Talán még el is mentem volna mellette szótlanul, de a borító!!! Nem írok semmit (önfegyelem hegyek :), csak idepakolom az új "alkotása" borítóját, utána pedig a The Smashing Pumpkins 1998-as Adore albumának színes verzióját (a hivatalos kiadvány a kép fekete-fehér változatával jelent meg (eredetileg)). Íme:

A Trio Duecento Corde egy hegedű, gordonka, zongora alkotta trió.
Változatos, jó estet raktak össze. Kezdtek Haydn E-moll triójával, amiben semmi
különös nincs - hangok egymás utánja, szépen, rendben, de ennyi.
Debussy G-dúr triójában már sokkal nagyobb összhang van a hengszerek között,
sokkal inkább kiegészítik egymást, mintsem csak kísérgetnek. Kellemes, jó darab.
A koncert második fele egy merő meglepetés volt. A zongorista (Szabó Ferenc János) átiratában szólaltak meg ismert operarészletek és az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime-jai. Bizony, ilyen is volt, ezek szerint!
A ragtime nagyon könnyed műfaj, de amennyire egyszerűnek tűnik, annyira nehéz
játszani. Legalábbis egy zeneileg ennyire képzetlen embernek, mint én.
Kicsit fura is volt ilyen könnyed dallamokat (is) hallani egy komolyzenei
hangversenyen, de nagyon élveztem. Ritkán lát az ember csellista lányt a
hangszerén dobolni, rockabily nagybőgős módjára hangszert pörgetni pedig még
ritkábban. Itt is csak egyszer történt ilyesmi, de az vicces volt.
Az ilyen kamarazene eléggé elveszetten szólt egy nagy koncertteremben, gondoltam
az első néhány tétel alatt, de összességében egy nagyszerű zenei csemegét kaptunk,
a hármas pedig megérdemelt vastapsot.

Az utolsó Kaukázus jelenés kis városomban.
Nem is tudom, milyen koncert volt.
Nem fotóztam, mert nem szeretek vakuzni, a Vian fényei viszont kevesek a gépemnek.
Írni sem tudok róla, mert túl sok belsõ infót tudok, amit nem szellõztethetek.
Az elsõ 2-3 szám (szerencsére a Teszkóval nyitottak, amit nem szeretek, noha nagy
sláger) alatt neutrális volt az egész, már-már hakni jellegû. Aztán belemelegedett
a zenekar, és olykor egészen hangulatosan, a körülményekhez képest jól lehozták a
koncertet. Janó visszafogott volt. Alig politizált, alig poénkodott. Itt-ott
látszott, érzõdött, hogy nem hagyja hidegen a mostanra kimondott megszûnés, de
mindig leállt, amikor vallomás, vagy véleménynyilvánítás jellege lett volna a
dolognak. Kíváncsi vagyok, az utolsó koncerten is lesz-e ekkora önfegyelme.
A dalok nagyon jók voltak, és ez a lényeg. Több új kedvencem is lett. Sajnos nagy
részüket többször már nem fogom hallani, és sok közülük élõben játszott verzióban
nincs is meg. Pl. a Megmozdultam valami nagyon nagyot üt élõben, és semmi köze
nincs a honlapon található akusztikus változathoz.
Nagy kedvencem, a Tartós béke zárta az estét. Janó (poénból?) szólt elõtte,
hogy "ez az utolsó alkalom a színpadon táncolásra". Na, több sem kellett
az úri közönségnek! Kb. 15-en telerakták és betáncolták a nem túl nagy színpadot.
Mosolygó, bulizós lett tehát a zárás, és összességében is a koncert.
A Kicsiország, A jó a rossz és a kreatív és a Rézcsõ hiányzott, de ezzel együtt
is nagyon jó volt a játszott dalok listája. Toldi mester pedig az ultra-minimál dobszerkón ismét olyat alkotott, hogy élmény volt látni, hallani!
Nagy kár a zenekarért, de õszintén remélem, hogy legalább olyan jó dolgok
sülnek majd ki a szétválásból, mint ha tudták volna együtt folytatni.

"Valahol még találkozunk a Bécsi Kapunál. Bye-Bye
"Szevasztok, szevasztok!"."

 https://www.youtube.com/watch?v=qRGpo-Lz5fk

Hogy hogyan áll (jó szó) a helyzet a káresetemmel kapcsolatban, hogy hogyan néz ki a fürdőszobám mennyezete - már ami megmaradt belőle - abba nem mennék most bele, mert igaz ugyan, hogy különösebben nem visel meg, de az is tény, hogy kb. egy hónapja csak "munka" miatt kapcsoltam be a Hi-Fi-met, és ez azért jelent valamit.
Hogy mit össze küzdök a biztosító telefonos mestervonalával, a "mesterrel" és a fölöttem lakóval, azt ne tudjátok meg! Nem tudnám eldönteni, hogy a "mester", vagy a tsiztelt lakótárs az egyszerűbb, nemtörődömebb és kártékonyabb a történetben.

A Spektrumon megy egy sorozat (Kill Arman), mely a magyarban a jobban csengő "Küzdj, Arman, küzdj!" nevet kapta. Egy jó kötésű, de átlagos felépítésű amerikai (?) csóka vezeti, akinek semmilyen küzdősportos múltja nincs, de fél év edzés után elutazott tíz országba, hogy egy-egy küzdősporttal, harcművészettel eredeti hazájában ismerkedjen meg négy napon keresztül, helyi mesterek segítségével. A negyedik napon az adott "szakág" egyik kiemelkedő alakjával vív egy meccset az adott stílusban, aki természetesen leveri, mint a cölöpöt.
Az első néhány alkalommal még ez is nagyon vicces, de leginkább az tetszik a sorozatban, hogy egyes népek kultúrájába, mindennapjaiba enged betekintést. Számomra - természetesen - az ázsiai országokban (Kambodzsa, a japán Okinawa, Korea stb) játszódó részek jelentettek sokat, hiszen ismét láthattam azt, amit személyesen is tapasztaltam ott, ami miatt annyira szeretem azt a kontinenst.

Közben kinyomoztam, hogy Arman Iránban született, a sorozat pedig finn.

Ti olvastok blogokat? Na jó, csak vicceltem. Én régen belefutottam egybe - az ihlette a sajátom elindítását - , de csak újabban találtam olyanokat, melyek teljesen lekötnek. Hármat olvasok rendszeresen:

www.svedorszag.blog.hu

http://skolnotes.blogspot.com/

www.kulturpart.hu/blog/mondja_szonja/

    Az elsőt egy Stockholmban élő lány vezeti. Sajnos eléggé ritkán ír. Stockholm és Svédország óriási kedvenceim. Nem voltam még ahhoz a városhoz hasonló csodálatos helyen.
     A második egy hatalmas tudású és Isten áldotta tehetségű gitáros (Alex Skolnick) blogja. Alex a Testament nevű thrash metal legendában felelős az ultra dallamos és technikás szólókért, valamint van egy jazz zenekara is. Érett, bölcs ember "és hogy beszél angolul!!".
    A harmadik Oroszlán Szonja naplója, gondolatai. Nem igazán tudom magyarázni, miért olvasom minden bejegyzését (örömmel). Tetszik, mint nő, persze, de nem vagyok rajongója. Egyszerűen csak érdekesek a témái (Szentpétervár állítólag Stockholmmal vetekszik szépségben! Az ottani élményeivel, képeivel kezdte a blogját és azóta is olvasom.) és jól ír.

Volt két helyzet, mondat a hétvégi koncertek után, ami nagyon jól esett:

- Bencével beszélgetek, kezemben a frissen kunyerált CD-jük. Jön Marci, nekiesik Bencének: "Hülye vagy? Ingyen osztogatod a lemezt?!", Bence megdöbbenve rám mutat: "Neki??", Marci: "Nem Neki, hanem a csajszinak, aki az előbb íratta alá." (A lánynál a táncverseny győztesének járó példány volt, tehát Bence feje a helyén maradt.)

- A másikat Karva mondta, akivel 1-2 szer találkoztam eddig: "Mondtam Sug-nak, hogy hívjon fel, hogy koncert lesz, de mondta, hogy már maileztél Neki." Meglepett, hogy emlékezett rám.

A Ritmiklift azért is volt más, mert idén (a Mode mellett) ez volt a második olyan koncert, melyért fizettem. Rendesen furcsa volt, nem "hivatalból", vagy haveri alapon ott lenni. :)

Gyanús, hogy lassanként ők lettek/lesznek a kedvenc magyar zenekarom. Egyrészt nem
sok hazai kedvencem van, másrészt valahányszor láttam őket, mindig hibátlant alkottak.
Az is gyanús, hogy még mindig fejlődnek. Szerencsére ismét voltunk elegen, és remek volt a hangulat. Nagy ötlet, hogy sötétben, diaporáma (vaty hoty hívják a vetítést) előtt
játszanak, ezzel plusz egy érzékre hatnak.
Csupa olyan dolgot alkalmaznak, melyek külön-külön nálam (papíron) nem jönnek be -
jelre ütő dobos, tappingelő (ha így hívják, mikor a jobb kéz a nyakon ütögetve fog le hangokat), színpadon dohányzó basszer (bocs'! de egyszer már szóltam! :)), efektekkel, visszhangokkal, sűrű pengetéssel/hangokkal játszó gitárosok - de az összkép és maga a stílus annyira egyben van és JÓ, hogy arra nehéz ömlengés nélküli szavakat találni.
A Telecasteres csóka a szokottnál előrébb és sokkal keményebbre volt keverve, de ez inkább érdekes és újszerű volt, mint zavaró.
http://www.myspace.com/ritmiklift oldalon az Absinthe dalukat tudom ajánlani - aztán a
többit is. 2-3 napja hallgatom, játszom. Remekül épül fel, aztán 2:08-nál bejön az a
TISZTA, királyság dallam, amely megemeli az egészet.
Kérdéseim: Ritmiklift basszer: az az egy szem pick-up van a gitárodon? Vagy az nem egy
dupla ("szembe" kötve, hogy a zavart szűrje)? Hogyan lehet, hogy ennyire közel a húr-
lábhoz, ennyire lágy és telt hangot ad?
Ex-gitáredzőm: szakmailag?

 Madó, Madó, Madó. Madóval kell kezdenem, ezt eldöntöttem a legutóbbi MAnökken
 ProlEtarZ koncertet követően, amikor itt - jogosan - sérelmezte, hogy csak a
 lányokkal foglalkozom.
 Madó péntek este egy stílusos, pofás kis piros Ibanezen játszott, és gyakorlatilag
 Karvával ketten elvitték a koncert zenei részét. Sug akusztikusa ugyanis a halványnál
 is csendesebb volt. Kár, mert amikor lehetett hallani (pl. egyik dal végén, amikor
 ketten egyszerre szólóztak), kifejezetten jó és hangulatos volt. Szóval Madó
 minden pengetése reflektorfényben volt - ma gyártom a képzavarokat - és jól
 vizsgázott. Érdekes, jó stílusa van. A szólói és a ritmusozása is egyéniek,
 de nem öncélúak. Nem tudom leírni. Jó és kész.
 Karva bődület kinézeteket produkál, de hogy nem egy alapokat játszó basszus-
 gitáros, az a legfinomabb kifejezés rá. Szeretem a játékát. Egy intellektuel bárdos!!!
 A dob mindkét zenekarnál amatőren szólt (a hely szelleme),
 de mindkét dobos rendben volt. Marciról (SZER) egyik dobos haverom mondta,
 hogy gyenge a jobb lába - na ja, a haverom thrash metalban kezeli a duplázót.
 Most direkt néztem. Szerintem rendben van. Kézzel mindenképpen erősen üt.
 Vissza a MAPEZ-hez! Sug kellemes meglepetés volt. Sokadszor. Kezd profi lenni
 a szó legjobb értelmében. Lámpaláz, bizonytalanság már egyáltalán nem érződik
 rajta. Kiáll és tisztán, olykor teli torokból nyomja. A lányból (énekes)nő lett.
 Beszélgetni már nem nagyon tudunk, de nem baj, majd beszélünk, ha lesz miről.:)
 A Szabad Európa Rádió lazán, gördülékenyen hozta le új, nagyon fiatal
 basszusgitárosának első koncertjét. Nem variálta túl a srác (nem is feltétlenül
 kell), de lámpaláznak nyoma sem volt rajta. Irigylem az ilyen figurákat.
 Jó koncert volt, szeretem a zenéjüket.
 Nagyon hasonlít, mégis ég és föld a különbség a két zenekar stílusa között.
 A SZER egyszerűbb, dalközpontúbb, a MAPEZ öntörvényűbb, bátrabb...
 És másnap jött a Ritmiklift!!

Többször említettem itt a My Grave-et a Fear Factory-tõl, mint az egyik kedvenc
zenémet. Egy kis példányszámú kiadványon jelent meg, melybõl én is csak
véletlenül kaptam egyet. Most viszont bárki meghallgathatja, akit érdekel.
A FearFactory.com-on ugyanis ott figyel a nyitó oldal alján a meghallgatható
dalok között 4-es sorszámmal. Nem túl komplikált (kivéve a dobot), de a mai
napig nem jöttem rá igazán, mi miatt szeretem ennyire. A nyitó énekdallam,
ami a refrénben is bejön, össze-vissza 2-3-4 hang, de nagyot üt, a dobra pedig
nem találok szavakat. A közepén van egy elcsendesedõ rész, aki addig eljutott,
az hallgassa tovább, mert ott nem hogy nincs vége, de azt követõen jön a java,
pl. az addig is komplex dobtéma kifejtése!! Gyilok!!!!!!!
Klasszikus gitár edzõknek és ütõs szólamvezetõknek kifejezetten ajánlom!
Haladók a Invisible Wounds (Dark Bodies) címû 9-es dalt is tesztelhetik, mert
az teljesen más felépítésû és keménységû. A dob is másképp brilliáns benne!!
Aztán ha azt éneklitek napokig, hogy 'My Grave', vagy 'Dark bodies floating
in darkness', esetleg 'And I saw my own face like a spark frozen in heaven',
akkor gondoljatok arra, hogy én szóltam! :)