'Dark Night Of My Soul'

Na, ez a hangverseny nagyon jól esett. Kedvenc szimpatikusaim szokott szinten
játszottak két remek komolyzenei mûvet.
Grieg Peer Gyntje egy méltán híres alkotás, de a most hallott a-moll
zongoraverseny (op.16.) sem sokkal marad el mögötte, ha egyáltalán...
Jandó Jenõ idõrõl-idõre játszik kedvenc nagyzenekarommal. Most is csak lestem,
hogy hány mûvet tudhat fejbõl. Magabiztos és jó volt a zongorajátéka.
Az elsõ tétel egy ismert dallammal indul és nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.
A második tétele pedig szép, de nagyon. A harmadik is rendben van,
összességében tehát egy kiemelkedõ komolyzenei alkotásról beszélhetünk.
A moll miatt a hangulata is tetszik. Ráadásul a-moll, az egyetlen moll
hangnem, melyben bármikor tudok játszani. Persze csak azért, mert
ugyanaz(okból a hangokból áll), mint a mindenek alfája, a C dúr skála.
Richard Strauss Alpesi szimfóniája egy összefüggõ történet.
Garmisch-partenkirchenben írta/szedte össze a szerzõ, és egy alpesi túráról
szól, mely alatt aztán minden történik: napfelkelte, madár, tehén (kolompon
játszani nem tudom, milyen lehet egy komolyzenésznek), patak, szél, esõ,
vihar, gleccser, hegycsúcs, naplemente.
Jól sikerült zenével ábrázolni a képeket. Összefüggõ, kerek, érdekes, jó
szimfónia, akkora hangszerparkkal, hogy alig fértek a színpadon.
Hét nagybõgõ, hat ütõs, sok-sok rézfúvós. Utóbbiak közül hat az erkély
egyik oldalán.
Amikor én túráztam Garmisch környékén, akkor ott SEMMI nem volt, csak
esõ, köd és szerencsére egy jó adag paprikapálesz Totyánál, ami nélkül
nehezen bírtuk volna az októberi hideget. Azt Totya miatt nem írom le,
hogy kíváncsiságból megfogta az elektromos kerítést. :)
     Valami miatt egy ideje nem hallgattam az otthoni motyót, így a teljes
frekispektrum ismételt hallása is növele a koncert élvezeti értékét.

A Hal(k) nem az én szóviccem, de annyira tetszik, hogy elloptam a helyi Est laptól.
NAGYON kellenek egy városba ilyen helyek, mint a pénteki koncert helyszíne, melyek
tulaja tudja, hogy az élõ zenének varázsa van, tehát még a mai világban is vonzza
a vendégeket. Ez még akkor is üzlet - legalábbis rremélem -, ha a koncertért nem
is kell fizetni.
A Fish! kellõen nagyszámú érdeklõdõt mozgatott meg. Szó szerint is, ugyanis
remek bulit csaptak. Dob, basszus, akusztikus gitár, ének (utóbbi olykor
gitározott, illetve csörgõzött is) felállásban is teljesen életképesek voltak.
A sok jó dal - és a Bikavér - el is feljtette velem, hogy a hangszeresek
technikáját figyeljem. Egyszerûen jók voltak és kész.
Olykor azért rálépett a torzítóra a gitáros, de 90%-ban megmaradt
az akusztikus jelleg, érzet.
Szó szerint karnyújtásnyira zenéltek, a kikövetelt (nem készültek rá, ezért nem
akarták játszani) Személyes üzenet alatt pedig még közelebb, ugyanis a dumás
részeket két, találomra kiválasztott fiatal srác nyomta a zenekarral.
Oldott, poénos volt a hangulat, volt minden "Ki hordja ide ezeket a
Becherovkakat?"-tól a "Good evening, Bucarest"-ig...
Közvetlenek, jó fejek, nagyszerûek a dalaik - hangulatos este volt.
Még az is belefért, hogy a Szépen hangosant, a legnagyobb kedvencemet, bluesban
adták elõ, és Pocsolyába léptemet és több más dalrészletet beleszõttek;
vagy, hogy az I Kissed A Girl címû Katy Perry szerzemény is terítékre került.
Ezen a pénteken Sugék és Bencéék játszanak ugyanott.

Két csapat érdekelt a VB pótselejtezőiben érintettek közül, erre összesorsolták őket. A franciák egy mákos (megpattanó) góllal nyertek Dublinban, aztán otthon kikaptak a nem gyengén hősies írektől. Jöhetett a hosszabbítás, amiben Henry egy labdát kézzel pályán tartott, mejd gólpasszt adott a helyzetből. Ezzel ők és nem Írország jutott ki a VB-re. "Tiszta szégyen, Mónika." Ezek után már nem tudok nekik szurkolni (Anglia, Skócia, Írország, Svédország, Franciaország, Trinidad és Tobago voltak eddig, akik miatt leültem meccset nézni.) Sok idő lesz, mire megnézek egy franciákat érintő meccset. Azért remélem, Dél-Amerikát végigverik. 

Így nézett ki a gól:

https://www.youtube.com/watch?v=jxw1-Id91lQ

Filmzene albumról mindenki hallott. Hát könyvzene lemezről?
Írtam itt Nikki Sixx (még mindig a Mötley Crüe basszusgitárosa) naplójáról,
mely nagyon tetszett, mint könyv. 2007-ben egy albumot is írt "hozzá" Nikki.
A zene követi a könyvet, a dalok egy-egy fejezet egy-egy (több) gondolata köré
épülnek. Az egész CD nagyon rendben van. Amerikai, de nem annyira, mint a Mötley,
szóval van mélysége, tartalma, de mégsem befelé forduló, vagy nagy megfejtő.
Zeneileg egyébként (és persze szövegileg is) veri a Mötley-t. Nekem legalabbis
SOKKAL jobban tetszik. Az első szám (Xmas) HÁTBORZONGATÓan óriási.
Nem is dal, csak egy monológ alá pengetett egyszerű dallam, majd egy tercrokon
fordulattal (mindenütt ott van :) és érdekes ritmusképlettel berobbanó
keménykedés, majd a monológ második része az ismert dallammal.
Ez úszik át a második dalt nyitó zongorázásba.
ANNYI MINDEN VAN BENNE: élet, halál, magány, szépség, remény, elmúlás,
gyermekkor, kilátástalanság, szomorúság, fájdalom, bölcsesség...
(Ex-edzőm: megtanulod a dallamot (nekem öt perc kellett hozzá, tehát neked
kb. 30 másodperc alatt összejöhet), vagy leírod az aláfestő szinti (?)
akkordjait? Mert ezt játszanunk kell, az nem vitás!!!)

'December 25th 1986, Van Nuys
Merry Christmas,
That's what people say at Christmas, right? Except for normally they have
somebody to say it to. They have friends and family.
They haven't been crouched naked under a Christmas tree with a needle in
their arm like an insane person in a mansion in Van Nuys.
They're not out of their minds and aren't writing in a diary and they're
definitely not watching their holiday spirit coagulating in a spoon.
I didn't speak to a single person today. I thought why should I ruin
their Cristmas?
I've started a new diary. In this time I have a few new reasons...
1. I have no friends left.
2. So I can read back and remember what I did the day before. And
3. So if I die, at least I leave a nice lil suicide note of my life.
It's just me and you, diary. Welcome to my life.'

Atom jól szól műanyag húros gitáron a monológ alatti dallam!!
A lemezre is azzal játszhatták fel.

Voltam kórházban. Szerencsére csak mint alkalmi betegszállító.
Egyrészt rossz volt látnom a kórtermekben az emberi gyengeséget, elesettséget, kiszolgáltatottságot, másrészt maga a rendszer.... A hálapénz intézménye pl. mélyen felháborít. Nem politizálok, de egy országban talán ez (közegészségügy) lenne az első, az alap, aminek gördülékenyen és magas színvonalon kellene működnie. Ehhez képst..
Nem folytatom....
Isten óvjon mindenkit attól, hogy beteg legyen!

Ace Frehley, a KISS egykori gitárosának tulajdonában van a Gibson Les Paul 001-es sorszámú gitár. Nem gyenge műkincs. Nem is tudom, mihez kezdenék egy ilyennel - még akkor sem, ha zenész lennék. (Jó, persze, hogy elárverezném, hiszen Telecaster szimpatizáns vagyok.:)
Játszani nem mernék rajta, színpadra biztosan nem vinném. A tagnak nyilván eladnia sem érdeke, hiszen elvileg gazdagnak illene lennie... Viszont egy páratlan műkincs...

Néztem valamit a TV-ben és a Knockin' On Heaven's Door szólt benne. Ki nem álllhatom azt a számot; egyik verzióját sem.
Fura, hogy ilyet írok egy zenéről, hiszen olyan van, hogy nem tetszik valami, de azt legfeljebb nem hallgatom, vagy kikapcsolom, ha valahol szól, de nem undorodom tőle. Bele is gondoltam, hogy miért ilyen negatív a véleményem róla, és arra jutottam, hogy nagyban a Roses tehet róla, hiszen óriási slágert csináltak belőle, és minden koncertfelvételükön ott van. Szerintem eleve fölösleges volt megcsinálniuk ezt a feldolgozást, de klipesíteni, futtani pláne nem kellett volna... Kevés olyan szám van, melyre ugrom, ez az egyik.

A planetáriumos koncert filmen, remek hanggal. Itt is a Red Button tetszik
leginkább, illetve van egy rész négy fúvóssal, csőharanggal, az is nagyon
telibe van lőve. Jó zene.
Minden Neo koncert után leírom, hogy mekkora gitárhalmozó az egyik tag. Íme:

"Elkezdtem beszélni, hogy lássák, milyen kommunikatív vagyok."
Mondta A. tegnap, mikor egy állásinterjújáról beszélt. Megkapta a melót.

Sokadszor láttam. Egyike azon kevés filmnek, melyek megvannak nekem (videón).
Kevés filmet szeretek, de azokat többször is megnézem. Ezt Terry Gilliam
- a Monty Python csoport egyetlen nem brit tagja, az animációkért felelős
fazon - rendezte. Jó kis kicsit futurisztikus, kicsit elvont, és a maga elvont
módján vicces alkotás. Abszurd (persze), de egyben ötletes és művészi.
Jó (és fura) Bruce Willist és Brad Pitt-et SZÍNÉSZként és nem SZTÁRként látni.
Pitt a fizimiskájához képest meglepően sok filmben alakít nagyot egyébként.
Nagy lehet a film alapjául szolgáló regény is, ha ekkora forgatókönyvet
írtak belőle.

- Mennem kell. Információt kell gyűjtenem.
- James, tudja, miért van itt?
- Jó megfigyelő vagyok. Lelkileg erős.

Ideje újra megnéznem a Brazilt is.

Fájnak az ujjaim. Csak a bal kezemen és csak a végük. A csuklóm most nem rándult
meg.
Mindig ez van, ha az Epica fantasztikus miskolci koncertjének CD-it hallgatom
(The Classical Conspiracy - Live In Miskolc, Hungary). Annyira királyak és egysze-
rűnek tűnők a (klasszikus) dallamok, hogy azonnal gitárt ragadok, ha ezek a lemezek
szólnak. Aztán mindig rájövök, hogy rám is messzemenően igaz az Irigy Hónaljmirigy
reggie-t kifigurázó "Van még a gitáron pár hang, amit még nem használtál" (ha jól
emékszem) sora. Rettenetesen ragaszkodom ahhoz az 1-2 hangnemhez, skálához - és
azok hangjaihoz -, melyeket általában használok, ha játszom valamit.
Az említett lemez pedig tele van csodás félhangokkal, melyeknek köszönhezően a
játékom pedig mellényúlásokkal.
És, hogy miért hallgattam ismét Epica-t? Mert két komoly vetélytársa is akadt
az "Év albuma" címért nálam, és össze akarom őket hasonlítani.
Pedig nem hittem volna, hogy idén hallok hozzá hasonlót.

Már nem csepeg a víz a fürdőszobám mennyezetéről. Messze nem biztos, hogy ezzel vége a történetnek, de arra rájöttem ennek kapcsán, hogy kis dolgoknak is tud örülni az ember. Ma már zenét is volt hangulatom hallgatni.

Mennyezet. Mennyire jó szó!!

Nem, nem egy Bea nevű hölgyről van szó, hanem arról, hogy napok óta csöpög a víz a fürdőszobámban a mennyezetről. A fölöttem lakónál nem tudnak rájönni, mi okozza, pedig naponta jár a szerelő. Már teljesen átáztam, kezd hullani is a téma. A biztosító állítólag mindent fizetni fog. Azt az érzést viszont nem tudja semmissé tenni, hogy napokon át látom, hogy a lakás egy része - melyre nem kevés ideig spóroltam - szépen, lassan (ha csak átmenetileg is) tönkremegy. Ha nem írok egy ideig, az azért lesz, mert nem igazán tudok másra gondolni, ráhangolódni mostanság.

"Mi ez? Valami óriáspatkány?"
/Ford Fairlane a koalára/

Jó minőségben, odafigyelve még nem láttam ezt a filmet egyben. Most pótoltam.

Jó, amikor inspirálok embereket, akik inspirálnak.
A minap ex-gitár-edzőm beállított a Powerslave c. Iron M. dal gitárkottájával
- és tabjával, így értettem is belőle valamit -, majd elcsalt egyik
kollégája/barátja koncertjére.
Józsinak láttam a diploma koncertjét, annak idején, azóta a kedvenc
klasszikus gitárosom. Én betojtam volna a helyében azon a hangversenyen,
Ő viszont olyan átéléssel és tudással játszott, hogy csak lestem!!
(És mosta a másik két végzőst.)
Most, sok (6-7) év elteltével láttam ismét zenélni. Egy latinos, akusztikus,
haveri csapattal zenélt az Egyetem mögött egy kicsi, de nagyon hangulatos
klubban. Sok mindent játszottak. Műsoruk zöme nem tetszett (nem szeretem a
flamencot, sem a latin táncokat), de a bárgyúbb, egyéniség nélküli dalokban is
olyanokat játszott a két (műanyag húros) gitáros, hogy nem unatkoztam.
A jobb - virtuózabb, illetve jazzesebb - dalaik pedig valami fenomenálisak
voltak. Fény nem sok volt, olyanok is a képeim.
Közben - szokás szerint - jókat beszélgettünk zenéről ex-edzőmmel.
Persze, nagyon sajnálom, hogy sehogy sem tudok gitározni, de valahol örülök
is neki, hogy ha zenét hallok, akkor annak nagy részét nem értem,
hanem (ha jó a zene) érzem. A nekem legjobban tetsző dologból
(az itt unalomig emlegetett tercrokon fordulatból) kikupáltam magam,
másra pedig jól esik rácsodálkozni.
Van rálátásom, de buta vagyok hozzá. Sok dologgal így vagyok az életben:
angol, gitár, rengeteg sportág... Nem tudom, jobb lenne-e egyben
nagyon-nagyon jónak lenni, mint sok mindenre a felületesnél mélyebben,
de azért IGAZÁN hozzáértőnek nem nevezhető szinten rálátni...
Ismét meglepődtem, hogy mennyire másképp látja/hallja a laikus és a
képzett zenész ugyanazt a zenét. Ami nekem "ez nyálas, primitív, latin
panel annyi egyéniséggel, mint egy joghurt" (lopott hasonlat), abban edzőm
szerint "nagyon technikás dolgok vannak".
Ilyenkor mindig azt mondom, hogy "de szívesen lennék egy (több) zenekar
managere, művészeti vezetője". Tudjátok, aki (a zenekar jövőjét kockáztatva)
megmondja, milyen irányba menjenek, mit erősítsenek, mit hagyjanak el.
Kár (?) hogy hazánkban nincs igény ilyesmire, csak a mainstream-ben (sem?).

A Powerslave-ben egyszerű kvintet kellett tologatnom ugyanazokon a húrokon,
de ez is csak kb. hetedszerre sikerült. Úgy, ahogy.

Olvasom a II. Erzsébet Királynő uralkodásának ötvenedik évfordulója
alkalmából (Róla) írott könyvet.
Nagyon tetszik. Ha lenne memóriám, lehet, hogy nem csak a második
világháború érdekelne a történelemből.
Tények Róla, a rangjáról:
Nincs választójoga (ez nem a könyvben volt, valahol máshol olvastam régebben).
Gyermekei nem köthetnek törvényes házasságot engedélye nélkül.(!!)
1926. április 21-én egy londoni házban született. 1953. június 2-án koronázták
királynővé, apja, VI.György halála után több, mint egy évvel.
Ő a negyvenkettedik brit uralkodó a Hódító Vilmossal kezdődő sorban, de csak
a hatodik királynő.
A nevét tudjátok? Nem tudom, hogyan anyakönyvezték, de gyanús, hogy Windsor
a családneve (nem biztos).
Az 1901-ben meghalt Viktória Királynő volt a történelem valaha volt legnagyobb
birodalmának uralkodója. A szárazföld ötöde és az akkori népesség negyede
tartozott fennhatósága alá. (!!)
Hivatalos titulusa: Elizabeth the Second, by the Grace of God, of the United
Kingdom of Great Britain and Northern Ireland, and of her other Realms and
Territories Queen, Head of the Commonwealth , Defender of the Faith.
A záró titulust (a hit védelmezője) az egyik Pápától kapta még VIII Henrik.
Az USA-nak is és Angliának is 12 (miniszter)elnöke volt uralkodása alatt
(Harold Wilson kétszer töltötte be a tisztet, ezért duplán számítottam),
és hat Pápa volt hivatalban (csak az aktuális volt a Hitler Jugend tagja).
Elvileg a teljes (hadi) flottát eladhatná (!!), és feloszlathatná a
hadsereget és a légierőt.
Az Ő nevében üzen országa hadat.
A világ egyik leggazdagabb embere.
És amiben hasonlítunk:
- szereti a fekete teát
- kedvenc színe a zöld, (mondjuk, nálam a fekete előtte van :)
- leveleit nem golyóstollal, hanem tintával/töltőtollal írja (hivatalos: fekete,
   magán: zöld)
- a halat és a szárnyasokat kedveli, nem a vörös húsokat
- evett már Yorkshire pudingot (néhány éve azonban levette az étlapról)

Pihenős, pangós volt a hétvégém. Nem mentem a Tátrába, mert éreztem,
hogy a megfázás határán vagyok, és ilyen se hideg, se meleg időben
inkább maradtam itthon.
Sok brit vonatkozású dologgal foglalkoztam. Egyik reggel nyomtam egy 'put the
kettle on'-t, azaz erős fekete brit teával indítottam - természetesen tejjel.
(Aki nem tud ilyesmit elképzelni, annak elrettentésül a (nagyon finom) nepáli
tea készítésének első lépése: önts össze ugyanolyan mennyiségű tejet és vizet.)
Aztán a takarítás/mosogatás alatt Mick Jagger 2001-es lemeze szólt
(GODD[SSINTH[DOORWAY - nem elírás). Meglepett. Nem sokat vártam
tőle, de egészen hallgatható, jó kis zene. Ez nálam még mindig dicséret.
"Kis" egora vall, hogy nincsenek megemlítve a közreműködő zenészek
a borítón. Ami viszont nem hallgatható, az Dido 2008-as rettenete
(Safe Trip Home). Bárgyú, csiga, és - ki kell mondanom - buta.
Még olvasáshoz is gyenge, mert olyan "pirmitív", hogy eltereli
a figyelmet a könyvről.
Belekezdtem ugyanis egy régen halogatott könyvbe. Kellett kis önbizalom az
angolomat illetően, mikor megvettem - és az olvasás kezdete előtt is - de
annyira érdekelt, hogy nem tudtam a boltban hagyni. Hogy melyik országban,
arra nem tudok rájönni, ugyanis a brit ára Ł8.99, a kanadai $19.95$,
én viszont 24.95-ért vettem valamilyen pénzben valahol, ahol 2002
óta jártam.
A világ leg(köz)ismertebb hölgyéről szól. Mielőtt Madonnára tippelnétek,
elmondom, hogy négy gyereke közül három elvált.
Egyik kedvenc angol mondatomat Churchill mondta (itt is írtam egyszer), a
másikat az Ő anyukája. Falom a könyvet.

"Ez meg mi???" teszem fel a kérdést a mai napig a nyitó Moonchild 25. másodpercében,
ha nagy néha arra vetemedem, hogy meghallgassam ezt a lemezt.
A kérdés a teljes lemezre áll. Már a '86-os Somewhere In Time is leverte a
biztosítékot a METAL rajongók körében, de akkor még nem sejtette senki, hogy
mélyebbre is vezet az út. Az említett pillanatban ugyanis SZINTETIZÁTOR szólal meg
egy Iron Maiden albumon. A mai napig ezt tartom a leggyengébb lemezüknek (bár a
Matter... is kandidál). Nicko remek, mint mindig, és a borító is bajnok (főleg a
hátsó, Eddie előző nagylemezek borítóiról ismerős énjeinek
megfagyott/megkövesedett maradványaival), de kb. ennyi a pozitív oldal.
A dobhangzás is más kicsit (még természetesebb?), mint az addig megszokott, ez sem
rossz.
A Moonchild sem egy szokásos, kemény, gyors kezdés, de az Infinite Dreams már
kifejezetten langyin indul - hogy kössem a Csillagporhoz. Messze nem Ő a
leggyengébb alkotás a lemezen, vannak benne jó momentumok ugyanis.
A Can I Play With Madness egy értékelhetetlen nyálas giccs.
A The Evil That Men Do majdnem rendben van, egészen jó a tempója, a dallamai.
A monumentális címadó közepes, a közepén megismételve a Powerslave-en már
ellőtt misztikus elcsendesedést. A szólói nagy része kusza, dallamtalan. A végén a
szinti már kifejezetten idegesít.
The Prophecy: nyit egy gyakorlásra remek, de Maidenhez puha gitározással, aztán
egy jó kis énektéma, majd egy még jobb énektéma következik. Ezen öt percben zenélni
is méltóztatik a zenekar, így egy pepec kis dal vált belőle. Még a záró akusztikus
gitározás is tetszik. (Ex-gitáredzőm! Mennyit gyakorolhatnánk, ha egy városban
élnénk!!). A lemez legjobbja.
A The Calirvoyant sokáig a koncertek része volt. Hallgatható.
A záró Only The Good Die Young kicsit tempósabb. Van benne egy új, vicces basszus
ötlet...
Mint írtam, Nicko dobtémái rendben vannak, Dickinson hangja is hozza a szintet.
A gitárosokról nem szólok (azért néhány jó szóló nem ártott volna), a szintiről
pedig fölösleges.
Szerintem a sok turnézás, amivel az addigra joggal kivívott világhír járt,
kiszívta a kreativitást a Maidenből a Seventh... idejére. Holtpontra érhettek, és
rossz irányba léptek. Azóta szerencsére száműzték a billentyűket a zenéjükből.
Nyálas vakvágány az egész album. Max. hölgyeknek tudom ajánlani.

Hogy ritkán szólok filmekről, annak az az oka, hogy a Blöff óta nem igazán láttam olyan alkotást, mely bármilyen szinten kiemelkedne a nagy nulla masszából. Hétvégén viszont két ilyenbe is beleszaladtam. A Másnaposok egy egyszerű, de nagyon vicces vígjáték négy tagról, akik teljesen szétcsapják magukat egyikőjük legénybúcsúján Vegasban. A film arról szól, ahogy vicces helyzetekbe keveredve próbálják kinyomozni az előző éjszaka (nem kevésbé vicces) történéseit.

A másik a Csillagpor, mely jókor kapott el. Egy mese - mi másról? - a szerelemről. Régen voltam szerelmes, de akkor (is) ilyennek láttam. Az nagyon jó ötlet volt és nagyon jól meg volt csinálva a filmben, hogy amikor boldog volt a csillag/lány, akkor ragyogott. És persze Michelle Pfeiffer is remek a szépülő/csúnyuló boszorkány szerepében.

Haladok, ha lassan is a Maiden összes albumának bemutatásával.
A '83-as Piece Of Mind-ra azt mondtam, hogy nyugis és, hogy visszalépés.
A '84-es Powerslave ehhez képest egy remek album, talán a Maiden utolsó
klasszikussá vált (stúdió)lemeze. A nyitó Aces High egyből mutatja, hogy a
fiúk állítottak a metronómon és az ötletzsákba is rendesen belenyúltak.
A nagylemez borítója bajnok. A humor szokás szerint jelen van vicces
feliratok ("itt járt Indiana Jones"), és figurák (pl. Miki Egér) képében az
egyiptomi jelek között.
A belső borítón a banda a szarkofág mellett, a kaszás árnyékával a háttérben...
Pepec! Az Aces High kislemezének borítója ott van nálam a legjobbak között.
A lángoló repülők a háttérben, az elforgatott horizont, a város lenn, a
lövésnyomok az üvegen és Eddie koponyáján!!! Zseniálisan kidolgozott
rajz (festmény?). A 2 Minutes To Midnight-é is remek az atomvillanással.
Vissza a dalokhoz: a két említett kislemezes dallal indul az 50 perc.
Az Aces méltán lett klasszikus, minden benne van, amitől jó a Maiden (gyors,
technikás, dallamos, ötletes) a 2 Minutes-ben pedig a szólók vannak
nagyon eltalálva, valamint a helyenként hallható hamar lecsengő, sustorgós
(homorú?) cinek tetszenek nagyon. Hat perces, de ezzel sincs a leghosszabb
három dal között a lemezen. Az instrumentális Losfer Words (Big 'Orra)
is egy jól felépített, ötletes szerzemény.
Flash Of The Blade: veretes. Akár a The Number Of The Beast albumra is
illene. A két gitár két témát játszik a szólók nagy részében, nem
"ikerszólóznak". A The Duellists középtempós, olyan ikerszóló hegyekkel, hogy
tanítani lehetne őket. A közepén a hosszabb instrumentális rész is ötös és
- csak ismételni tudom magam - jól felépített.
Back In The Village: az Aces-en kívül ez volt a kedvencem erről a lemezről,
mikor megismerkedtem vele. Nem tudom, miért - fiatal voltam. :)
Jó a refrén, hibátlanok a szólók, de egy eléggé elfeledett nóta lett belőle.
Powerslave: hú, mekkora Egyiptom feeling! Majd' hét perces. Van egy jó kis
atmoszférája! Még azt sem tartom kizártnak, hogy tercrokon fordulat van
benne (ex-gitáredzőm??). A közepén a kis (hippis?:) gitározgatás - az
első egy-két lemezen voltak ilyesmik - jól vezet át a szokásos
színvonalú szólókba.
A Rime Of The Ancient Mariner egy külön fejezetet igényelne a maga majd'
negyedórájával. Jó sztori (olyan szavakkal, mint a 'mesmerize' igeként,
küzdöttem a fordításával annak idején, ahogy' kell). Jó sok zenei
hangulat és téma található benne. Szeretem, jó dal, a friss Flight 666
videón jó volt látni, hogy ismét játszották élőben. Harris papa jót
basszusozik benne, de ez (végre) egy olyan album, mely elsősorban nem róla szól.
A csendes részt követően a sikoltás után hallható az egyik kedvenc
ritmusgitár riffem (egyszerű, de üt, az első náhány szóló alat
is az megy).
Az egész lemezen száraz a gitársound (mint egy múmia, hogy a néhány nappal
korábbi hasonlatos bejegyzéshez kössem :), de egyáltalán nem erőtlen, Nicko
pedig káprázatosan dobolja, ötleteli végig a nyolc dalt.
Nagy ötlet volt a turné koncertjeit Churchill híres beszédével, régi vadász-
repülők robajával és az Aces High-jal indítani. Ott tojtam volna be, ha
hallom.:) (Mondjuk Németo-ban érdekes lehetett, ha ott is előadták! :)
A The Number Of The Beast nálam verhetetlen, de utána ott tolong a
Powerslave a Maiden legjobb stúdió lemezeinek rangsoromban. Ötletes,
változatos, kreatív.