A Manchester a milánói 3-2 után hazai pályán tolt egy laza 4-0-t a Milannak. Rooney szerezte az első kettőt, majd Park és Fletcher is betalált. Összesítésben 7-2-vel jutottak az angolok a legjobb nyolc közé.
Bechkam pályára lépett a vendégeknél, volt is egy nagy lövése, de kb. ennyi. A 'Thank you for everything Becks' drapéria tetszett. A meccs csak a második félidőben itt-ott. Jobban szeretem az olyan meccseket, ahol ellenfél is van.
Kedvenc szimpatikus zenekarom két jó és egy nagyon jó darabot adott elő a Művészetek
Palotájában. Weiner Leó Szvit-e (Op.18) és Mozart B-dúr zongoraversenye is kellemesen
hallgatható volt, de Elgar-tól az Enigma-variációk volt az (voltak azok), ami a maga
dallamosságával, olykor felemelő mivoltával "győzött" nálam tegnap este.
Ez utóbbiban egészen jó témákat üttetett a szerző kedvenc ütős szólamvezetőmmel
- elnézhető tehát, hogy a zongoraversenyt átlazsálta.
A Művészetek Palotája akusztikája nagyon rendben van. A frekvencia spektruma több,
mint tág, és a halk dolgok is kellően tiszták, a hangszínek gyakorlatilag hibátlanok.
Nem tudom, elektronikusan rá volt-e segítve, de ha csak a hangszerek szóltak és semmi más, akkor le a kalappal. Egy-egy hangos, dinamikus rész utáni hirtelen csendnél nekem túl hosszúnak tűntek a lecsengések, de ez lehet attól is, hogy más termekhez szoktam.
Suzanne Vega koncertjén kívül még nem is voltam a MüPában.
Fáy Miklós nem messze ült mellettem (bakancs, kilátszó lábszár, csíkos pulóver,
trendi táska, "olyan különc vagyok, hogy már az is különc" hozzáállás). Nem akkora
nagy darab, amilyennek TV alapján hihetné az ember. Ha a legnagyobb aznap látott
tulokról kell beszélnem - márpedig van ilyen belső kényszerem -, akkor annak a kislány-
nak a szüleit említem, akik elhozták csemetéjüket egy ilyen, nem neki szóló
rendezvényre, majd hagyták, hogy sürögjön-forogjon, beszéljen, játsszon...
Nem kellemes, mikor Ránki Dezső játszik, nekem pedig a "Nem fénylik erre az értelem"
sor jár a fejemben az Aurórától. Köszönöm az élményt a Tufa házaspárnak.
Szimpatikusaim jól, összeszedetten játszottak. Meg voltam velük elégedve.
Mint mindig.
Nagy ötlet volt megalkotni a 3D-s mozizást. Persze egy izmosabb géppel és egy jó
monitorral otthon sem gond reprodukálni, de azért bőven látok benne jövőt. A mozi
továbbéléséhez ilyen újítások kellenek. Működik is, nagyon sokan voltunk a teremben
az Alice Csodaországban vetítésén.
Ezer éve nem voltam moziban, de az Alice sztori a nem gyengén sajátos gondolkodás-
móddal, képi világgal rendelkező Tim Burton rendezésében, ráadásul 3D-ben, bevonzott.
Nem is bántam meg. Nagyon nem.
A rettentően primitív eredeti történet (egy kislány elalszik a mezőn, hülyeségeket
álmodik, majd felébred) kicsit megpiszkálva került vászonra. Az üreg mélyén
történtekben is eszközöltek változásokat - sárkánygyík nekem nem rémlik, kisebb a
lefejezésre való hajlam (kapunk viszont helyette két szemkiszedést) és néhány
- szerintem - alap motívum (a siető nyúl, üzleti tárgyalás stb.) sem kerül
nem hogy kidomborításra, de elő sem. És Alice sem beszél annyit (magában sem).
Mindezekkel együtt is kerek és kellően elvont a történet. A látvány pedig olyan,
mint amilyennek 2010-ben egy filmnek lennie kell. Lélegzetelállító.
Régen láttam egy rajzfilm változatot - eléggé ijesztő volt. Féltem, hogy ez a
verzió is elmegy extrém szürreális, horror irányba, de szerencsére nem tette.
A gyertyákat tartó majmok és a "lepusztult" nyúl lettek a kedvenc karaktereim,
utóbbit nagyon megcsinálták, elõbbiek kitalálása pedig vicces.
Végig szimfonikus(ra hangszerelt) zene szól, csak a záró stáblista alatt jön Avril.
Tim Burton ott van azon néhány ember között, akik miatt a filmkészítés még nem a
szemetelés szinonímája.
A 3D-vel lőttek az eredeti nyelven vetített filmeknek?
u.i.: jujj, de nem tudok filmkritikát (sem :) írni.
Paul Scholes 100. Premier League góljával győzött a Manchester United 1-0-ra a Wolverhampton ellen, idegenben.
Ez csak majdnem a filmzene, ugyanis olyan dalokat tartalmaz, melyeket Tim Burton
filmje (Alice Csodaországban) inspirált. "Hivatalos" helyen íratlan szabály, hogy
nem elemzünk albumot számonként. Éljen az informalitás!
Avril Lavigne: Alice - populárisan elvont. Na jó: inkább populáris, mint elvont. Jó.
Szégyen, vagy nem, általában szeretem a hölgy zenéit. Ez a dal is működik nálam.
The All American Rejects: The Poison - szomorkás, könnyed. (Ellentmondás?)
Owl City: The Technicolor Phase - könnyed, buta amerikai zene, de van hangulata. Ettől persze még gyengécske.
Shinedown: Her Name is Alice - zongorás, rockos buta amerikai zene, de jól elkaptak
egy hangulatot. Ettől jó. A refrént kivéve.
All Time Low: Painting Flowers - amerikai rockzene borzalmas(an) amerikai refrénnel.
A Teenage Dirtbag lebutított verziója.
Metro Station: Where’s My Angel - alterosabb. Rendben van.
Tokio Hotel and Kerli: Strange - nem tudom eldönteni, hogy benne van-e az Alice Csodaországban érzés. Ha ráérzek, kiderül majd, hogy remek dal-e, vagy lapos.
3OH!3 Featuring Neon Hitch: Follow Me Down - Rn'B+pop? Akármi, akárhogy' is, jó.
A történethez is illik. Azért a Lady Gaga-s ízt elhagytam volna.
Robert Smith: Very Good Advice - jajj, de elfogult vagyok!!! Robert Smith nálam a
MINDEN, ha érzésből zenét szerzésről beszélünk. A dal elvont, borult, 100%-ban Alice
feeling. Pedig csak egy kis közjáték, egyetlen dallam az egész.
Mark Hoppus With Pete Wentz: In Transit - alterka. Van mélysége. Teljesen rendben van.
Plain White T's: Wlecome To Mistery - Beatles-es, Muse-os, nyálkás, de jól próbálja
megfogni a lényeget.
Kerli: Tea Party - állat! Elektronikus tánczenével kifejezni az Alice Csodaországbant?
Tökéletes!
Franz Ferdinand: The Lobster Quadrille - ilyennek képzeltem a könyv alapján Alice
kretén :) világának zenéjét. Profi!
Motion City Soundtrack: Running Out of Time - alteros, rockos. Működik.
Wolfmother: Fell Down a Hole - öreg rock. Nem mondom, hogy rossz, de nekem nem tetszik.
Grace Potter and the Nocturnals: White Rabbit - egyszerre remek és borzalmas. Éppen, mint a könyv. :)
Összeségében jó kis lemez. Fokozta a filmmel kapcsolatos kíváncsiságomat.
Másfél év alatt háromszor látni Justint és/vagy a New Model Army-t, az jó.
Nagyon jó.
Ebből egyszer szabadtéren, egyszer (most) pedig egy remekül légkondicionált
helyiségben, az pláne jó. Marshall és Justin között állni (állni?? egy frászt!),
két-három méterre a színpadtól, az hat. Lelkileg - minden rezdülésüket
látni - és "sportszakmailag" is.
Az agyam logikus része most főleg Marshall gitározásával és Michael Dean
dobolásával volt elfoglalva. És perze a dalszövegek előhívásával.
Amennyire szerettem Dave Blomberg finoman rezdülő, tiszta hangokra épülő
játékát, akkora főnyeremény volt bevenni a bandába Marshall-t. Ő egy
ütött-kopott Les Paul-on játssza érzésbõl, blues-ban gyökerező stílusban
a látszólag előre meg nem írt dolgait.
Néha úgy éreztem, hogy csak odajátszik valamit, ami éppen az eszébe jut.
Másrészt viszont (vagy ebből következően?) behozta/visszahozta a csapatba a
nyersességet, a keményebb rockzenét.
Lendületes, energikus, élmény volt figyelni.
Justin Gibsonja (SG?) is olyan állapotban van, hogy fenn látni a nyakmerevítő pálca végét, hiányzik a nyílást eltakaró lapka. Csúcs!
Egy hét síelés sehol nincs egy-két húzósabb New Model Army dal
átpogózásához képest. Erre is rájöttem hétfő éjjel. És arra is, hogy a kondim,
állóképességem sehol nincs, így tél végére.
A "tánc szekció"ban kb. azokkal az arcokkal ütköztem (szó szerint :), akikkel
a legutóbbi 'pesti koncerten is. Ez csak azért volt fura, mert nagy részük
brit volt. Többen közülük feleséggel, barátnővel jöttek (utóbbiak is ott
voltak az első sorokban). Hogy a Szigetről, vagy honnan, az rejtély.
Most láttam élőben először egymás vállán állást, és volt egy nyakba ülő
nyakába ülés is.
Az nagyon meglepő, hogy SENKI, semmilyen szinten nem bunkózott a vadabb
zúzda közepén sem, mindenki azért ment a koncertre, hogy jól érezze magát,
és a New Model Army esetén úgy látszik, ebbe nem fér bele az, hogy ne legyen
odafigyelő az ember. Az persze alap, hogy felszedjük a véletlenül eleső
embert, vigyázunk a csajokra stb., de azt látnotok kellett volna
(talán lesznek még képek), ahogy mindenki énekelt, mosolygott a legnagyobb
nyomulás közben is. Van annak bája, üzenete (a világnak), amikor a sok,
mázsa környéki/feletti félmeztelen arc közül az egyik belekócolt a hajamba,
miután belerepültem az oldalába. :) Mondjuk haj sem sok volt az intenzíven
mozgó részben, az is igaz. :)
Nagy volt tehát a hangulat, nagyon jól éreztem magam.
Lehet, hogy csak én idealizálom a képet, de egyszer hallani lehetett, hogy
eltört egy üveg a közelünkben, és utána szemre semmi nem változott, de
mintha már senki nem esett volna el. Valószínűleg csak a lelkes agyam
mondatja velem, hogy onnan kezdve még jobban figyeltünk magunkra és a másikra.
A zenekar egy sok utazásos turnén van. Nem mondom, hogy fáradtak, vagy tompák
voltak, de a főnökben a tűz és a szenvedély kicsivel (tényleg nem sokkal)
alacsonyabb lángon égett, mint máskor. Persze csak önmagához képest!!
Az egyik ráadás után csak állt a színpadon, csendben és nézte a tömeget.
Látszott, hogy akkor, ott ÉL, hogy ezért csinálja az egészet.
Közel harminc éve.
Eléggé egyedi a hozzáállásuk az egész "zeneiparhoz", és ezt visszaadja a
rajongók hozzájuk viszonyulása is. Nem zenészek, megmaradtak EMBERNEK,
egyszerű földi halandóknak, akik látnak, éreznek, leszűrnek dolgokat,
és dalokba foglalják véleményüket, érzéseiket. Ennyi.
Most esett le, hogy nyáron legalább fél órát beszélgettem Justinnal
gyakorlatilag négyszemközt, de pl. fel sem merült bennem, hogy autogramot
kérjek Tőle, vagy Dean-től. Szerintem sokan beszéltek már Vele, de lefogadom,
hogy más is így van ezzel.
Tetszett még, ahogy az utolsó dalban együtt énekelte, ugrálta a terem, hogy
"I love the world, I love the world, I love the world, I love the world".
Meglepett, hogy Justin (persze véletlenül) felhozta az egyik témát az
interjús beszélgetésünkből. Miszerint a Gellért-hegy és a Duna akkor is
itt (ott) lesznek, amikor mi, emberek (talán) már sehol nem leszünk.
Na, jó terjedelmes, érzelgős, ömlengő lettem. Ez van.
Képek még lesznek. Ha Á. is úgy akarja.
'Let's go build a fire down on the empty beach when the waves are crashing high
White heat purify, as the sparks fly up into the great black sky
Sacrifice these crutches to the crackling flames
Stand as silhouettes against the dawn
It's far too late to try to sleep now, seems I'm never tired any more
How we all dance with this fire 'cause it's all that we know
And as the spotlight turns toward us, we all try our best to show
We are lost we are freaks, we are crippled, we are weak
We are the heirs, we are the true heirs, to all the world
We are lost we are freaks . . .
And we try our best to show . . .
I am lost... I'm a freak ha ha.'
https://www.youtube.com/watch?v=_62rfHHIslk
https://www.youtube.com/watch?v=jiQ_7Sj7nWM
Jó kis olimpia volt, de azért a legnagyobb téli olimpiás kedvencem, Eddie, a sas hiányzott. Az viszont több, mint pozitív, hogy futott az olimpiai lánggal.
Na, ez is idõ előtt ért véget számomra. Az összes kedvencem leszerepelt.
A svéd jégkorong válogatott imponáló játékkal vert le mindenkit a csoportkörben,
majd az elsõ egyenes kieséses meccsen beleszaladtak - szintén imponáló
játékkal - a jó napot kifogó szlovákokba, és kiestek.
A skót brit nõi curling csapat dánok elleni meccsét láttam. Úgy veszítettek,
ahogy csak nők tudnak. Simán vezettek, amikor egy cseppet sem jelentős állásnál
a csapat másik két, korábban befejező (skip) játékosa elkezdte meggyőzni a jelenlegi
főnököt, a még mindig csak 19 éves Eve Muirhead-et, hogy mit csináljon.
Ezzel úgy elbizonytalanították, hogy innen kezdve nem sok értelmes dobása
akadt a meccsen. El is veszítették.
Nem tudom, a másik kettő (Kelly Wood szintén kellően dekoratív egyébként) volt-e
a hibás azzal, hogy okoskodott, vagy Eve, amiért nem azt csinálta, amit jónak lát,
nem tudta megértetni a többiekkel, hogy ő a kapitány.
Ha már női curling: a kanadai Kristie Moore hat hónapos (!!!)
terhesen nyomja a tornát, és esélyes az olimpiai bajnoki címre.
Ami viszont mindent vitt nálam az olimpián, az Joannie Rochette. A 23 éves kanadai
műkorcsolyázó hölgy kevesebb, mint három nappal édesanyja halála után állt ki
a rövidprogramra és lett harmadik. Kb. a (hazai) közönség szimpátia tapsánál bőgtem
volna el magam már a jégre lépésnél a helyében, aztán össze-vissza estem volna.
Ő futott egy hibátlant, és noha rendesen elérzékenyült futását követően, nem tört össze.
Közvetlenül utána lépett jégre Sebestyén Júlia. Azt bírta nyilatkozni a nap
végén, hogy nagy lelki teher volt számára a hazai lány után korcsolyázni. Paff.
Most nem esett el, bár megpróbálta, így a 13. helyről várta a második felvonást.
Itt egy videó található Eve Muirhed-del.
A 'Stop. Hammer Time.' idézet MC Hammer legismertebb számában, a U Can't Touch This-ben található. A dal a meglehetősen gyenge 1990-es Please Hammer, Don't Hurt Them albumon leledzik. A STOP táblák átpingálása nagy poén szerintem. Jól jelzi, mennyire népszerű volt a dal (és a klip). Világszerte, de különösen az USA-ban.
Ismertem, persze, de különösebben nem hatott meg. Aztán, mikor elkerültem a főiskolára még mindig sláger volt, és a koleszban, a szintünkön egyszer megdörrent, de olyan hangerővel és hangminőségben (a falakon át is), hogy akkor eldöntöttem, hogy nekem Hi-Fi tornyom lesz, ha egy fél évig kiflin élek, akkor is.
Persze egy néger srácnál szólt. :)
Az évfolyamon minden harmadik figura össze tudott volna pakolni egy erősítőt
(nem KözGáz! :), minden tizedik csinált is, de az én érdeklődési körömmel (220V alatt
félek mindentől :) és kézügyességemmel esélyem sem volt.
Szóval, ha az a figura nem hozza ki belőlem, az "azt az eget! ilyen gagyi zene hogy'
tud ilyen KIRÁLYUL szólni?" mondatot és elképedést, akkor valószínűleg csak a Depeche
Mode-ra kattanásomkor pakoltam volna össze az első Hi-Fi tornyomat.
Hi-Fi-t építeni egyébként nem gyenge élmény. Csak ajánlani tudom mindenkinek!
"Van, aki CD-t hallgat, és van, aki ZENÉt."
A U Can't Touch This-t azóta megszerettem. Van benne vagy négy jó ötlet, élen az alap
groove-val (vagy hogy' hívják).
És persze szól, mint az állat!
Ez mekkora poén! :) Kíváncsi vagyok, leesik-e valakinek - a hozzám hasonlóan öregek közül. A következő bejegyzésben mesélek.
Slamó hazatért. Nagy tömeg volt kíváncsi itthoni fellépésére. Zeneileg, hangzásra
nem is volt a koncerttel semmi gond. A dalokkal annál inkább. Persze, hogy Miskolc
közepén kajálja a nép a régi Edda számokat, de aki - mint én - annak idején rongyosra
hallgatta az első kettő (a harmadik már trotty volt hozzájuk képest ) Edda (Művek) lemezt, annak húsz-huszonöt év elteltével azon túl, hogy némelyik szöveg a mai napig aktuális és a zene sem rossz, az is feltűnik, hogy idõ közben azért jócskán megváltozott a zene, és ez a múltban toporgás messze van a kreativizmustól.
Jó ötlet volt több énekessel dolgozni és 1-2 No dalt is elő venni, de az összkép a legjobb jóindulattal is csak "hallgatható" volt. Persze, én nem vagyok nagy Eddás, soha nem is voltam.
A Ritmikliftre sokkal kevesebben voltunk kíváncsiak, de a rövid koncert végére azért
kialakult a kívánt mennyiség és mozgás. Szeretem a zenéjüket és a koncertjeiket.
Tehó fejlődik, nem dohányzott színpadon - vagy csak nem mert a gázpalackok mellett. :)
Albumot mielőbb!!!
Péterfy Bori & Love Band: jó kis februári esőben nyomtak egy csont profi, hangulatos
koncertet. Tökéletes hangzás, nagy tömeg. Élőben sokkal gitárcentrikusabbak,
mint lemezen, és Bori, illetve a dobos profizmusa is sokkal jobban kijön.
A Téged nem-et nem igazán tudják a vezér szinti királyság nélkül eljátszani úgy,
hogy legalább fele akkorát üssön, mint lemezen, de a többi dal bőven kárpótolt.
Önálló (klub)koncertet nekem!!
Kowalasky meg a Vega hozta a szokásos, már TÚL szokásos programot.
"Kezet fel, hangot ki!", forradalom így, forradalom úgy.. Nekem már unalmas. A dalaik
jók, de csúnyán elmentek kommerszbe és túl is játszották magukat az elmúlt években.
Egyedül több szólamot egyszerre énekelni pedig még mindig ciki élőben.
A Hooligans-be csak belefüleltem. Annyival jobbak Kowáéknál, hogy náluk nem
szól a háttérből cucc, de olyan gyenge a hangzásuk, hogy jajj.
Volt egy olyan kedden, hogy Milan-Manchester United 2-3 (1-1).
A hazaiak egy nem gyengén mákos góllal a meccs elején vezetést szereztek, de
Scholes még az első félidőben egyenlített, egy szintén malacosnak nevezhető találattal.
Ezzel gyakorlatilag el is érte célját a Manchester (idegenben gólt lőni), de azért a második félidőben Rooney tolt kettőt - mindkettőt fejjel -, hogy minimális izgalom és Milan esély maradjon a visszavágóra. A végén még szépített Seedorf, de ez így is egy nagy semmi az "olaszok" Milan oldalán.
Jajj, Dávid (Beckham), hova kerültél?
Kaththea Azzurra Rowland: Sebzetten és összetörve
Egy estés (max. két délutános), lányos rajongással megírt mű.
A könyv 2003-as első felét írta a hölgy, a második részt magyarok tették hozzá.
Az olasz hölgyemény Brian Molko életén keresztül mutatja be a Placebo történetét.
Egyszerűen, lelkendezve. Nem mondom, hogy lebilencselt volna, de egyszer el lehetett
olvasni. Nem is különösebben tudok írni róla.
A magyarok által létrehozott második rész (akkor miért a csajszi neve alatt jelent
meg?) főleg a 2003 utáni történésekre fókuszál. A magyar fellépéseiken játszott
dalok sorrendjének összegyűjtése tetszett.
A Placebo egy jó kis banda. Keményebb, mint a Garbage, de az alaptrükkjük egyezik:
egy-egy jó hangulatot, dallamot, húzást elkapnak, és azt nem variálják agyon, hanem
a maga valójában elõvezetik. Nem emlékszem, hogy a Szigeten láttam-e őket - ha igen,
nagyon régen lehetett - de koncert DVD-jük biztosan járt nálam, és a 2006-os Puskás
Stadionos Depeche Mode koncert előzenekaraként láttam, mit alkotnak.
Molko azon mondása bekerült a rock klasszikusai közé, hogy "A bandánk egyik fele
meleg, a másik fele hetero. Pedig hárman vagyunk!"
Jajj, de jó kis hangverseny volt! Kedvenc szimpatikusaim hozták a szintet. Most még
beépített emberem :), az ütős szólamvezető is megdolgozott a pénzéért. :)
Rossini: A tolvaj szarka, nyitánya ismert, dallamos, könnyed, de azért nem annyira,
hogy ne kaphasson maximális pontszámot.
Szeretem, amikor általam nem ismert zeneszerzők lepnek meg egy-egy jó művel. Kramar
- született cseh-morva, aztán bécsi - ráadásul nehezítette is a saját helyzetét :), 
amikor két klarinétra írt versenyművet (hogy tetézze, a sokat emlegetett Esz-dúrban).
Változatos, jó háromtételese feledtette velem, hogy a klarinét hangszíne az egyik,
amit nehezen viselek. Kramar volt az utolsó császári udvari zeneszerző, 1818-1831-ig.
Ezen darab alapján, cseppet sem érdemtelenül.
Brahms II. szimfóniája az elsõ két mű után már "csak" egy átlagosan jó szimfónia volt.
Soha rosszabb estét!
Ha már szóba jött, mennyire nem nézek klipeket (csak összegyűjtve, DVD-n),
illetve, hogy a fekete-fehér mennyire hatásos tud lenni, itt egy remek
felvétel, melyet most találtam:
https://www.youtube.com/watch?v=0U971cN22h8
Shirley nem kis kedvencem. Hang, alak, bõr-,haj-, szemszín, mozgás, minden. Hihetetlen, hogy '66-os születésû. "És hogy' beszél angolul!" :)
Tényleg! Garbage koncerten sem voltam még! Akkor a New York-i Anthrax klubbuli
mellé felírom ezt is képzeletbeli kívánságlistámra. Hátha folytatják még.
Itt a Montreaux-i jazzfesztivál közönségét mozgatják át - jó kérdés, hogy
hogyan kerültek oda:
https://www.youtube.com/watch?v=PiJy-cFFMb8
A tegnapi bejegyzés elgondolkodtatott, hogy ahhoz képest, hogy nem vagyok egy
(nagy) színházba járó, eddig gyakorlatilag csak remek darabokat láttam:
12 dühös ember, Mezitláb a parkban, Ég és nő között, Portugál, néhány klasszikusan és
néhány modernül értelmezett/színre vitt Shakespeare darab.
Volt egy színház mániás barátom (lány), aki állandóan nyaggatott, hogy menjek, mert
így jó, meg úgy jó.
Számomra idomítás jellege van az egésznek (a mai napig), ezért nem igazán érdekelt.
A drámákat el lehet olvasni, nem feltétlenül kell hozzájuk színház.
Én a Himnuszt sem tudtam/akartam bemagolni, úgyhogy kicsit ugyan csodálom,
de inkább sajnálom azokat az embereket (színészek), akik fél könyveket vágnak be szóról szóra.
Mivel Eszenyi Enikõt bírtam (bírom a mai napig) és Shakespeare-t is elismerem, mondtam
az említett lánynak - mert már akkor is "vicces" voltam -, hogy "Majd akkor szólj, ha
Eszenyi E. Shakespeare darabban játszik!".
Persze, hogy fél éven belül volt egy beugrása kicsi (de híres) színházunkban! :)
Ennek mennyi volt az esélye?? Így kezdõdött.
/A Himnusszal kapcsolatban nem kérek kioktatásokat, véleményeket! A Szózatról pedig
annyit, hogy már a második szavában helyesírási hiba van. :) /
"A Mona Lisa ronda és öreg, a Kisherceg meg elmebeteg."
Sok év után megnéztem másodszor is a Tizenkét dühös embert, most végre eredeti
nyelven (angol felirattal, hogy értesem is).
Zseniális film, nagy klasszikus.
Elõször egy "pszichológia vezetõknek" tréningen láttam kezdõ mérnök koromban.
Az volt a feladatunk, hogy válasszunk egy karaktert, és figyeljük a változását,
magatartását a történet folyamán.
A nagyhangú, meggyõzhetetlent választottam, a hármas számú esküdt volt, ha jól rémlik.
Nagy véletlen volt, mert akkoriban én is ilyen voltam. A szememnek és a
logikámnak hittem, és úgy éreztem, mindig, mindenben igazam van, ráadásul
általában meg is tudok másokat gyõzni róla. Arrogáns, cinikus és lázadó voltam.
Sokat tanultam azon a tréningen. Magamról is. Ez a filmnek is köszönhetõ.
Persze, azt már elõbb tudtam, hogy nem vagyok vezetõ alkat. (Akik sportolnak velem,
talán másképp látják. :)
Egyszerû a sztori, nincsenek effektek, akciók, kameratrükkök...
A fekete-fehér mivolta is tetszik. Régebben még csináltam olyat, hogy pl. meccseket,
egyes TV adásokat fekete-fehérben néztem a színes TV-n, de - lévén, klipeket alig-alig
nézek - el is felejtettem, mennyire különböznek a fekete-fehér alkotások a színesektõl.
Láttam színházban is, ott is nagyon tetszett. Gyakorlatilag egyetlen szobában
játszódik, így gyakorlatilag színpadra van írva.
1957-es alkotás.
'This kid is guilty, pal. It's as plain as the nose on your face. So why don't we stop wastin' our time here?'
- Do you really think the boy'd shout it out so the whole neighbourhood could hear? I don't think so. He's much too bright for that.
- Bright? He's a common, ignorant slob. He don't even speak good English.
- He doesn't even speak good English.
Az említett krimóban Les 2 Alpes-ban az egyik este a Haitiben történt
földrengés károsultjainak javára ajánlott fel a személyzet minden borravalót,
eljövetelünket követően pedig férfiárverést (!!!) rendeztek egy mellrák (szűrés?)
alapítvány javára.
A képet nem én készítettem, hanem a netről szedtem.
Ismét van kedvenc számom!!!
Hogy Fear Factory lesz, azt nem sejttem azok után, ahogy' a kedvenceimet (Raymond
Herrera dobos fenomént és Christian Olde Wolbers basszerból lett gitáron tomboló
művészt) kitették a bandából.
Már a nyitó zongoratéma elég volt a befekvéshez, de amekkora súllyal rájönnek
0:36-tól a hosszan kitartott kvintek, az egyek a lábdobbal és a cin, az ááááhhh.
A dal többi részében a lábdob tetszik veszettül, illetve a szinti/számítógép
hangok a háttérben, na és persze, ahogy a veszett lábdob cséplésből visszalassulnak
a nyitó király dallamig a közepén. Még a death metalos borulat közép rész sem zavar.
Nem fogok lelkesedni ezért a FF felállásért, de ez a dal beütött és összességében
az új album (Mechanize) is jobb, mint amit vártam.
Itt meghallgathatja a dalt, akit érdekel:
https://www.youtube.com/watch?v=9ZPwTPZ7FeA
Itt pedig egy csóka elég simán, séróból lejátssza a gitár témákat egy sima
hangolású hathúroson. Ráadásul tanítani való ujjrenddel:
https://www.youtube.com/watch?v=oAN-ACGB0uQ
Biga, ex-edzőm? Melyikőtök tölti fel a saját verzióját elõbb? :)
Hetek óta ez a zongora dallam van a fülemben.
