'Dark Night Of My Soul'

"A tanítás nem egy üres vödör feltöltése, hanem a tűz meggyújtása."

... lóval.

Az elmúlt hetekben a Wayward Pines három könyvét olvastam Blake Crouch-tól (Eredeti címek: Pines, Wayward, The Last Town, Magyarul: Wayward Pines, A pokol kapujában, Az utolsó város), és teljesen lekötött.
A három könyv egyetlen történetet mesél el, Ethan Burke ügynök néhány hetét.
Azt első könyv maga a talány. Az elejétől egyértelmű, hogy valami nagyon nem stimmel, és a Felföld után külön kihívásnak vettem, hogy semmit ne vegyek készpénznek, amit olvasok, illetve végig járjon az agyam, hogy akkor hogyan is van (hogyan lehetséges) mindaz, ami a főszereplővel történik.
Egyszer elindultam a helyes úton, a megfejtés felé, de sajnos megtorpantam és feladtam. Így a kötet végén meglepetésként ért a "na, basszus, hogy erre így nem gondoltam" megoldás.
A második két kötet is elgondolkodtató, de már másként. Morális, etikai, filozófiai kérdéseket vet fel, miközben persze tovább történnek az események a cselekményben.
Nehéz bármit írni (akár csak a könyv műfaját) úgy, hogy ne lőjek le poénokat, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy gyakorlatilag tökéletes könyv(ek), csak ajánlani tudom.
Angolul olvastam. Az első könyvben amint végeztem egy fejezettel, elolvastam ugyanazt magyarul is, nehogy valami fontos elkerülje a figyelmemet, később ez egyre lazult.
A belőle készült sorozatot nem láttam, de állítólag sok dologban eltér a könyvtől.
Régen kötött le/tetszett ennyire könyv.

Vasárnap (nov. 1.) az AXN egymás után levetíti az eddigi hat Star Wars filmet a cselekmény időrendjében. Alap.

Nem tudom megunni ezt a várost.

(Jó) ötlet hegyek! Nem véletlenül majd' 9 perces.

    Nem vagyok valami naprakész a filmeket illetően, csak az imént néztem meg. Először. És vélhetően utoljára. (Na, jó, majd, egyszer, magyar szinkronnal vagy felirattal.)
A humora (pl. a mellékelt képek, de a verbálisak és a zeneiek is) nagyon jó!!! Többször nevettem rajta.
A látvány is pepec, mi más is lehetne?
     A szimpátiámat és az esélyét, hogy nálam nyerő film legyen már rögtön az elején elvesztette azzal, hogy Saraht egy új, az eredetire nem hasonlító szereplő játssza... Aztán a "kétszer vissza a múltba ugyanoda" egy nagyon pici érdekességet adott, de sokkal inkább zavart, hogy zárójelbe, meg nem történtté tette az első három részt. Arról nem is beszélve, hogy ezzel tulajdonképpen Doki és McFly versenytársa lett Arnold és csapata. Márpedig Martyék nehezen verhetőek.
A fék nélkül száguldó iskolabusz és a harmadik részben már ellőtt "menet közben egy ponton rögzítem a földhöz a daruskocsit/iskolabuszt, ezzel átdobom önmagán" poén megismétlése kifejezetten kínos. És ezzel messze nem soroltam fel mindent a tárgykörben.
Schwartzi jó, öröm volt ismét látni, és ha a filmet egy monstre Fear Factory klipnek tekintem, akkor azt kell írnom, hogy nem is rossz. Mostanra ugyanis rendesen fedésbe került a zenekar ember/gép kapcsolatok szöveg- és zenei világa a film cselekményével.
     A vége főcím közepén elhelyezett képsor alapján sejthető, hogy nem itt ért véget a történet.
Lehet, hogy a folytatás bemutatásakor már lesz olyan mesterséges kreálmány, amely élvezettel fogja nézni. Vagy - mert végül is a reményről szól a történet - addigra összeszedi magát a forgatókönyvet készítő csapat.

"Yesterday is history.
 Tomorrow is a mystery.
 Today is a gift.
 That's why it's called the present."
                         /Blake Crouch: Wayward/

 Lefordíthatatlan bölcselet arról, hogy angolban a "jelen" és az "ajándék" szavak megegyeznek.

Aki ezt a lemezt végig bírja hallgatni bólogatás nélkül, az tud valamit.
A 40 éves zenekar (!!!) az új évezredben is csúcs formában van. Ez az idei albumuk picit talán tempósabb az átlagosnál, de kb. ennyi - és a záró, egészen jól sikerült Rolling Stones feldolgozás (!!) -, amit le tudok róla írni. A lényeg a megszokott jó öreg rock 'n' roll.
Már-már hihetetlen, mennyire nem fog a zenéjükön az idő. Az Electricity, a régi hangzásukat megidéző Evil Eye vagy a Tell Me Who To Kill akkora nóták, hogy helyből pakolható a nehezen megmondható, hány lemezből álló képzeletbeli Best Of albumukra, de a többi sem töltelék dal.
Ez a hármas nem szórakozik. Az pedig ezen a lemezen is hallatszik, hogy ők találták fel a HANGERŐt. :)
Nem hittem volna, hogy a Würzel (nyugodjon békében!) idők után is rákattanok még a csapatra, de ez a helyzet. Remek dalok, Phil pedig érzésből (!!) szétgitározza az agyát. (Na, jó, az én agyamat! :)
Nagyszerű lemez. Sokszor hallgattam és még sokszor fogom.

Motörhead: Bad Magic (2015.)

Valahogy így kell elképzelni:
https://www.youtube.com/watch?v=wOwB-X6CDbQ

8/10 pont

Úgy éreztem magam a könyv olvasása után (még most is), mint amikor a 12 dühös embert néztük egy tréningen. Mindenkinek ki kellett választania egy esküdtet, és elemezni a viselkedését. Én - véletlenül(?) - a leghangosabbat, legmagabiztosabbat néztem ki magamnak. Sokat tanultam a karakterből. Sokban hasonlított rám. Bizonygatta az egyértelmű dolgokat, és nem értette, hogyan láthat bárki bármi mást, mint amit ő, a kézenfekvőt, hogyan lehet, hogy valaki nem érti a nyilvánvalót.
Aztán sorban dőltek meg a biztosnak hitt dolgai, melyek más részleteket figyelve nem is voltak biztosak.
Az is tanulságos, ahogyan ezekre reagált.
Jó film. Ajánlom. Itt is írtam róla régen.
Én is azt hittem, hogy tudom, mit olvasok a Felföld alatt, csak éppen a sok kis részletet úgy vettem, hogy felesleges hatásvadász dolgok, a "bekaki" faktor miatt vannak ott, nem pedig azért, hogy jelezzenek valamit. Utólag gondolkodtam, nem közben.

Ez egy nagyon jó regény. Mondom ezt annak ellenére, hogy amikor a végére értem, úgy éreztem, hogy megmarom magam.
Aztán belegondoltam a befejezésbe, majd ismét elolvastam azt a részletet a regényből, amihez illeszkedik a lezárás... Ezt követően ismét elolvastam az utolsó oldalakat.
Nem egy síkon játszódik/hat a történet.

"Feladom! - kiáltotta. Elmondta, hogy tud a kamráról és tudja, hogy ott bújtak el. - Nem haragszunk rátok, csak félünk! - folytatta. - Tudni akarjuk, mi folyik itt!"

Elsőre egy "laza", klisés horrornak tűnik. Két pár eltéved majd karambolozik Izland lakatlan, kietlen részén és egy házban találják magukat, ahol két öreg él. Egyre több a gyanús, nehezen magyarázható jel, tárgy, esemény, a háziak furák, a négyes pedig a megmenekülés helyett egyre érdekesebb és vészjóslóbb helyeket talál, a háztól elszakadás pedig mintha lehetetlen lenne. Mondom: mint egy egyszerű horror.
A részletek azonban sehogyan sem állnak össze, a talányok szaporodnak, de egyikük sem fejtődik meg, a szereplők logikátlanul viselkednek - nem osztanak meg lényeges információkat egymással, nem a közös célért dolgoznak.
Aztán - számomra a derült égből - jön a már említett befejezés.
Első reakcióm az volt, hogy úgy hülyeség a könyv, ahogyan van. Most pedig - kb. egy héttel később - még mindig gondolkodom rajta, és ismét elolvasni is lenne értelme, hiszen teljesen új megközelítést hoz a befejezés ahhoz a nézőponthoz képest, amelyből elsőre olvastam.
Másról szól, mint hittem.
A szereplők előéletét, olykor közös múltjukat jól mutatja be az író, és ügyes megoldás, hogy egy-egy eseményt mindig csak egyetlen szereplő szemén keresztül, őt követve látunk, és annak a szereplőnek a múltjáról tudunk meg dolgokat.

"Mindennek vége, kicsi Anna. Nem is volt soha semmi, és most annak is vége. Vége a semminek."

Izlandi az író. 2011-ben adták ki először. Magyarul, könyv formátumban olvastam.
Szeretek nézőpontot váltani. Jót tesz az önismeretnek. Is.

Jajj, de szomorú vagyok!!!! :(  Meghalt Lugosi Laci bácsi. Aki már akkor is "bácsi" volt, poénból, amikor először láttam a Beatricével a '90-es évek elején (vagy inkább a '80-as évek végén).

Nem is tudok mit írni.

Ezen a felvételen én is látható vagyok, 2:47-nél megtalál, aki ismer. Így lesz egy egyszerű tiniből nagy idők tanúja.

Jó tudni, hogy egykori középiskolámban még most sem mindenki 100-as! :)

Ez nem csapat, ez nem játék.

PSV - Manch. United 2-1 (két bekapott fejesgóllal)

Manch. United - Wolfsburbg 2-1 (gyalázatos "játékkal")

Manchester Unomted.

"All I can say is what you already know: some days are treasure. Not many, but I think in almost every life there are a few."

Csak azt tudom mondani, amit már tudnak: néhány nap kincs(et ér). Nem sok, de azt hiszem, majdnem mindenki életében van néhány.

"Let them go, I thought, but I was tired of letting women go. I was tired of just letting things happen to me and then feeling bad about them."

Hadd menjenek, gondoltam, de már belefáradtam, hogy hagyom a nőket elmenni. Belefáradtam, hogy hagyom, hogy történjenek velem a dolgok, és aztán rosszul érzem magam miattuk.

"Let me see you," I whispered, feeling foolish and terrified. Wanting it to happen, hoping it wouldn't.

"Mutasd magad!", suttogtam, hülyének érezve magam és ijedten. Akartam, hogy megtörténjen, és reméltem, hogy nem fog.

He says there's a reason wife and life sound almost the same.

Azt mondja, a feleség és az élet (wife-life) okkal hangzik csaknem ugyanúgy.

/részletek Stephen King Joyland regényéből/

Legendás gitáros kettős!!! Véletlenül találtam ezt a felvételt, és egyből végig kellett néznem, hogy a zenekar itt is leírt bogácsi hakniját kimossa a fejemből. Kb. ebben az időszakban kezdtem Beatrice koncertekre járni. Életre szóló élmény volt!!!!

Mert zenélni lehet ésszel, de ha szívből, ösztönből jön, az az igazi! ("Táncolj, Laci!", "Rendesek vagyunk, ugye, Lajos?", "Ne hülyítsd meg, Laci őket!", "Itt van ez az értelmes férjed., "20 évig gyakorolt, hogy idejöjjön, eljátssza neked, te pedig egy perc alatt meg akarod érteni"  :)))

A Simon tesók, Waszlavik, az égősor... És a feledhetetlen gitáros kettős!!! "Isten áldja az internetet!"

Az "úgy érezte, szabadon él" életérzés...

     A Mester nem a régi. Ez a regény nem hogy nem horror, de kriminek is meglehetősen lightos. (A borító ne vegye kedvét senkinek!)
      A mesélő Devin Jones visszatekint 1973. nyarára, amikor 21 évesként egy szezonon keresztül egy vidámparkban dolgozott. Egy régi King regényben már ez poéngyilkolás lenne, hiszen egyből tudná az olvasó, hogy David túlélte a rá minden bizonnyal váró borzalmakat.
Itt viszont semmilyen borzalom, gonosz erő, túlvilági kapcsolat, jelenés nincs. Na jó, hangyányi akad, de tényleg csak jelzés szinttel az életmű első 20-30 kötetéhez képest.
Emiatt a sorok közé szúrt
dőlt betűs, hátborzongató,
a főhős fejében kavargó gondolatokat leíró sorokat is nélkülöznünk kell. Cselekmény nincs sok - nem árulok el nagy titkot, egy régi sorozatgyilkossággal kerül kapcsolatba a főhős -, bonyodalom, borzongás semmi, izgalom is csak az utolsó harmadra marad.
      Mégis élmény volt olvasni. Hogy miért, azt igazán nem tudom. Talán néhány mondata, egy-egy különösen életszerű jelenete, gondolata miatt, talán azért mert ismét ráhangolódtam King stílusára. Megváltozott, talán a kor hozza, de én sem vagyok már 19, amikor sorban faltam a könyveit.
Eredetiben, angolul olvastam, kevesebb mint egy hét alatt, de gyakorlatilag 3-4 nekifutásra.
Magyarul is Joyland a címe.
      A Mester nem a régi, de még mindig (Ő a) király.
      Azt hiszem, ideje felülvizsgálnom az alap igazságot, mely szerint nem olvasok.

Nem, nem Marsi Anikóról szól a könyv, hanem, ahogyan a borítóján látható - anélkül, hogy bármit lelőnék - egy egyedül a Marson ragadt amerikai űrhajósról, kutatóról, az ő sorsáról.
Érdekes az alaphelyzet, és noha hangsúlyoznom kell az amerikai jellegét, jó kis regény.
A történetben túl sok csavar vagy meglepetés nem lehet (azért akad), de az író ügyesen bánik a matematikai, kémiai, fizikai, biológiai tényekkel, trükkökkel, illetve az előzmények és a földi események könyvön belüli elhelyezésével. Mivel a terjedelmet is tökéletesen választotta meg, elmondható, hogy a regény olvastatja magát, leköt, szórakoztat (a főhősnek van humora, stílusa), elgondolkodtat.
Sokkal többet nem is várok egy könyvtől.
Egyértelműen ajánlom.

2011-es, a magyar kiadás 2014-ben jelent meg.

A tökéletes cím ellenére Mentőexpedíció címmel kerül a megfilmesítése hamarosan a mozikba.

A múlt héten, amikor már hosszú volt itt a szünet, a lustaságról akartam írni röviden, de az is elmaradt.

Aztán (az új Iron Maiden kapcsán) az öregedés jutott eszembe. Erről írok majd. Arról, hogy a kedvenc bandáim zenéje hogyan változott ahogyan öregedtek, illetve, hogy a saját (szintén egyre) öregedő ízlésem fényében, az én szűrőmön keresztül hogyan látszik a pályafutásuk, a jelenük.