'Dark Night Of My Soul'

Ahogyan sejtettem, nem írtatok véleményt. Nekem viszont tetszik Hámori Gabriella száma. (Nyilván az Amber Smith tagjai írták, nem Ő.) A múlt héten mutatott stúdió verzióban viszont Gabi hangját nyersnek, harsánynak, a szó rossz értelmében amatőrnek hallottam. Persze, csak kis mértékben, de éppen annyira, hogy halványan zavarjon.
Itt viszont már minden ötös (dob!):

Mindenki menjen el egy NAV épületbe, vegyen egy sorszámot, és kérdezze meg a NAV dolgozótól, hogy lemondott-e már Vida Ildikó. Vágó Gábor ötlete. Tetszik. Ha vicc, ami az országban politika címén zajlik, vegyük poénra!

     Spanyol elköszönés, mexikói (?) kalapos őslények a festményről koppintott borítón - humor és önirónia.
Az elmúlt másfél hónapban hetente kb. 2-3-szor meghallgattam ezt az 1995-ös albumot. Nálam (újabban) ritka az ilyesmi. Az pláne, hogy egyre jobban tetszik (pedig eleve magasról indult).
Ez a Ramones - ki hinné a cím alapján - utolsó, búcsúlemeze.
Nem érződik rajta. Semmi sallang, szirup, ünneplés, fennköltség. Vagyis, utóbbi akad, de ez mindig is ott volt a zenekar zenéjében. Olykor a langyosság, üresjárat, rutin is, de ezt a lemezt nem jellemzi ilyesmi.
     Nehéz (lehetetlen) róla objektíven írni, hiszen egy stílusalapító, "ezer évig" létezett, klasszikussá vált banda alkotása, mely (alapító) tagjai a feloszlást követően sorban elhunytak. A lemezen hallható öt zenész közül ma már csak a dobos (Marky Ramone) és a basszusgitáros (C.J. Ramone) él.
Nem ugyanaz a helyzet, de olyan érzésem van, mint a The Smashing Pumpkins feloszlás után kiadott dalgyűjteménye (Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music) esetén - a körülmények és (a Ramones-ról szólva) az eltelt idő történései miatt hajlamos vagyok sokkal többet belehallani, mint ami benne van.
     Ez ugyanis csak egy remekül kevert, a szó jó értelmében profi, egyszerű, agresszió nélküli punk/rock lemez. Pont.
És mégis több. A She Talks To Rainbow már-már lírai, az egész lemezről süt, hogy bármi miatt is hagyták abba, az biztos, hogy nem a kreativitás hiánya vagy a zenei megfáradás, kiégés volt.
Vicces (és jó) a néhány gitárszóló (kezdemény).
      Ahogy hallgatom, gondolkodom életről, halálról, arról, hogy nem lehet véletlen, hogy Butt-Head beszéde nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Joey Ramone énekel (nyugodjon békében!), hogy nem akarok felnőni (I Don't Wanna Grow Up), hogy 34 és fél perc tökéletes albumhossz ennek a zenekarnak, hogy nem éltek hiába, hogy a leggyengébb dalban (It´s Not For Me To Know) van egy rövid, csak úgy odaszúrt (egyébként jellegzetesen Ramones) dallam (1:44), amely a semmiből az égbe emel, hogy...
     Nem minden dal telitalálat. Maga a zenekar (volt) az.
Viszlát barátok! Nyugodjatok békében! Éljen sokáig a zenétek!
8/10 pont

Kár, hogy itt nem szoktatok véleményt nyilvánítani. Erről a dalról szívesen beszélgetnék. Érdekel, kinek mi a(z első) véleménye róla. (Dob!)

Eleve szeretem a műfajt (vagy mi ez), az esszéket, novellákat, néhány (vagy néhány tíz) oldalas elbeszéléseket, újságcikkeket, de az új munkahelyem miatt pláne csak ilyesmiket olvasok újabban.
Éppen a tegnap említett King könyv után olvastam Nick Hornby két rövid művét. A másodikban (Otherwise Pandemonium) egy 15 éves fiú mesél el egy vele megeső történetet. Hornby annyira hihetően (és humorosan, ha ezt annak lehet nevezni) adja elő, hogy egy fiú sorait olvassuk, hogy a mesélés mikéntjén is filózik. Hogy egy adott dolgot "most" meséljen-e el, amikor megtörténik, vagy majd csak később, amikor jelentősége lesz, és amikor majd Ő is, a történet szereplője és mesélője is megtapasztalja a hatását. Nem írnék róla, de a rövid írásban kétszer is megemlíti Stephen Kinget, az ő írói stílusát.
Vannak, akik szerint nincsenek véletlenek. Szerintem vannak, és tetszik, amikor beléjük futok.
Még ha csak ilyen kicsikbe is.
Nem tudom, magyarul megjelent-e. A (rövid) történet a valóságtól elrugaszkodott részig remek (utána sem rossz), de a stílus, amellyel megírták az, ami nagyon közel áll hozzám.

     Az, aminek látszik. Stephen King elmeséli íróvá válásának útját, azt, hogy Ő hogyan ír. Némely regényének keletkezési körülményeiről is megtud érdekes dolgokat az olvasó, és tanácsokat is kap, nem is keveset, ha éppen az írással kacérkodna.
Jó könyv. Nem terjedelmes - ez Kingtől szokatlan - de nagyon rövidnek sem mondanám.
     Érdekes, mert az hinné az ember, hogy írni mindenki tud, csak van, aki nem veszi a fáradságot.
Illetve van a másik nézet is (ezzel sokszor szembesültem, amikor először olvasott egy lemezkritikámat nyomtatásban olyan ismerős, aki nem tudta, hogy ilyesmivel is foglalkozom), mely szerint "én ilyet soha nem tudnék", "nem tudom így megfogalmazni a gondolataimat".
Egy fenét nem - szoktam mondani. Csak gyakorlás kérdése.
King is osztja ezt a véleményemet.
     Elgondolkodtatott. A jó könyvek elgondolkodtatnak. Az jutott eszembe, hogy amikor olvas az ember, természetesnek, egyszerűnek veszi a művet, amit éppen a kezében tart. Magától értetődik, hogy nem a stilisztikával, szóhasználattal, tagolással, pláne nem a helyesírással foglalkozik, hanem a történettel - már, ha regényről beszélünk.
Márpedig a szerzőnek ilyesmivel is kell bíbelődnie, nem is keveset. Lemezkritikát szerintem mindenki tudna írni, akinek van véleménye az adott zenéről. A regény az más tészta.
Az már szakma. És persze művészet is.

Legalább az oda- és visszaút feldob kissé, ha már maga a meló sokszor megpróbál az agyamra menni.

     Hogy ki Ő? Jó kérdés. Bár az e-book reader óta ez nem annyira igaz, keveset olvasok. Ezért (is), ha a kezembe veszek egy könyvet, az általában valami különlegesség, kevésbé ismert "rejtett kincs", ami valami miatt érdekel, de a "nagyközönség" számára semmit nem mond. Ez nem sznobság vagy különcködés - egyszerűen ilyen az ízlésem.
Az estek nagy részében nem lövök bakot az ilyen megközelítéssel.
     Aisha a Jóbarátokban tűnt fel ezer éve (2003-as epizódokban). Egy Charlie nevű paleontológust játszott, aki előbb Joey, majd Ross barátnője volt. Magas, jól néz ki és a szerepe mögött is látszott, hogy egyéniség, ezért megmaradt a neve a fejemben. Már két könyvet is írt. Ezt - a másodikat - sikerült megszereznem.
Nem elsősorban színész, nem is író, hanem műsorvezető és legfőképp komikus, humorista.
     A könyv az életének baklövéseit, baleseteit, rossz döntéseit írja le, időrendben, kellően vicces stílusban egy-egy fejezetben.
A történet élet- és korrajzzá áll össze, hiszen a fiaskók csak a vezérvonalat jelentik, maga a tartalom és a mondanivaló sokkal több a sebeknél, töréseknél, elalvásoknál, tüzeknél, rosszul sikerült stand-up fellépéseknél.
     Van stílusa. Aki ismer, az tudja, hogy ha ezt észreveszem és tetszik, akkor már nyert nálam a szerző. Az angolja is kedvemre való. Nem bután egyszerű, de komolyabb szótárazás nélkül simán olvasható középfokkal. Használja a "négy betűs szót", sok a "csillagozás" (kiszólás, megjegyzés) ... életszerű, beszéd jellege van az írásainak.
Nagyfokú önirónia, humorérzék, stílus, nyíltság, egyenesség jellemzi.
Örülök, hogy rátaláltam a könyvre. Nem ragozom: tetszett.
Hogy mennyire nem ad semmilyen elvárásra, mennyire nem akar valótlan szép képet mutatni magáról, azt jól példázza, hogy a leglátványosabb bakija, az áttetsző ruha esete a vakuval, képpel szerepel a könyvben. Rögtön utána a képen látható hajszínének is szentel néhány sort.

Még nem értem teljesen a végére, de ma este már nem olvasok belőle, mert nagyon fáradtan írtam ezeket a sorokat.
          8/10 pont - de én könyvekkel (is) szigorú vagyok. Magyarul nem hiszem, hogy megjelent.

Jó kérdés, hogy manapság mennyit kellene fizetniük, hogy betegyem a lábam egy ETO meccsre. Nem kis összeget. Akkoriban akár csak napozni, olvasni, levegőzni is kimentem. 

... hogy ismerjek egy zenekart, de csak a feloszlásuk és a tagok halála után kattanjak rá a zenéjükre, kb. 15 évvel az után, hogy legutóbb hallgattam őket. Pedig ez a helyzet a The Ramones-zal. Végtelenül egyszerű, amit csináltak, de nagyon sok dalukban (még ebben a feldolgozásban is) akkora élet-igenlés van, hogy csak lesek, hogy ezt eddig miért nem éreztem (ennyire). Az is feltűnt az utolsó lemezüket (¡Adiós amigos!) sokszor hallgatva, amelyen több dalt is a basszusgitáros énekel, hogy mennyire karakteres az énekesük (Joey Ramone) hangja. Nélküle mintha egy másik zenekar játszana. Ilyen hangterjedelemmel is legenda lett. Nem érdemtelenül.

     Beszóltam (sokszor) a (The) Beatles szövegeire. Erre mostanában minden reggel meghallgatok egy fél albumot és délután a másik felét, amelyiken az egyik jobb dalnak annyi a szövege, hogy "Ó, igen, La-la, la-la-la-la,Ó-o-o-ó la-la, la-la-la-la, Az élet egy gáz, egy gáz, Ó igen, Hát ne légy szomorú, mer' ott leszek, Ne légy szomorú egyáltalán" és ezek ismételgetése.
     Az utolsó Ramones albumon van. "Rendes" minőségben nem találtam a YouTube-on, de itt hallani a lényeget. (A gitározás nem nagy kunszt, az viszont (nálam) igen, hogy a fickó gyakorlatilag mozdulatlanul képes eljátszani egy ilyen dalt. Szegényke.)

- Igyunk vizet!
- Az mi?
- A víz nagyon erős! Hajókat cipel, házakat sodor el.

Ezen felnevettem. Kb. ennyi kiemelendőt találtam Lehár Ferenc: A víg özvegy operettjében.
A táncosok és a díszlet is dicsérhető, Fandl Ferenc pedig - jellemző, hogy prózai szereppel - kiemelkedett a darabból. Sokadik darab, melyben tetszik az alakítása.
Félreértés ne essék, nem a színészekkel, a zenekarral vagy a rendezéssel van bajom. Magának a teljes operett műfajnak a létjogosultságával kapcsolatban vannak kételyeim. 1905-ben még lehet, hogy elment ez a szint, de 2014-ben... Mondjuk, a nézőtér alapján azt mondom, hogy az idősebb korosztály vevő rá, de...
Néhány jó poén (több nagyon gyenge), nulla darab emlékezetes, jó "dal"; jó színészi alakítások és hangok, néhány (2-3-4)jó zenei ötlet... Kb. ennyit adott az előadás.
Nem szeretem az operettet, így nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. Számítottam ismert dalokra, ez nem jött be. Mint ahogyan az sem, hogy könnyed, magával ragadó (Beatles szindróma :) dalokat hallok majd.
Nem tudom ajánlani.
Sok Fear Factory dal kell - a jobbak közül - hogy halványítsam emlékét. :)
A vízzel pedig csak óvatosan!

A képek forrása: www.mnsz.hu

"Az aláírást másolja le, majd a másolatot írja alá, hogy hiteles."

Hosszú egy hét ez... Alig várom, hogy

Meglepődöm magamon, hogy - ha hagyom - mennyire rá(m)nyomja bélyegét a munkahely az ember lelkivilágára. Amit csinálok, azzal nincs gond, még azt is mondhatjuk, hogy kedvelem és szívesen csinálom, ez tehát nagyon rendben van. Vannak azonban egyéb, külső körülmények (főleg a "napi hány óra, aminek 8 órának kellene lennie?" - tárgykörben, sőt, még a fizetéssel kapcsolatban is), amelyekben ott van a konfliktus. Érdekes lesz.
Azon - szerencsére nem magamon tapasztalva - nagyon meglepődöm, hogy (anyagilag?) kiszolgáltatott emberekkel mit meg lehet csinálni, mennyi dolgot elnéznek, lenyelnek.
Most is (a dátum ne tévesszen meg, éjjel van) ilyesmiket írok, holott eszembe sem kellene lennie, hogy mik történtek délelőtt.

Már beszóltam itt Enya-ra - hogy a sok év alatt meguntam, illetve, hogy annyit fejlődik, mint az én németem.. Ehhez képest munka közben beleszaladtam egy rádióban az egyik - igaz, régi - dalába. Derült égből, a többi "mai" ""zene"" között azért hatott rendesen. Az is jelent valamit, hogy 25 év elteltével is működnek a dalai.

Ez volt az:

(Ennyit a (gagyi) telefonos fényképezésről.)

I Origins (Az origó)

A szem a lélek tükre? Ha igen, érthető, hogy nincs két egyforma. De mi van, ha mégis akad? És mi az, hogy lélek, ha van egyáltalán?
Érdekes, jó dolgokat felvető, egészen jó film. Bár, az állandó kézi kamerahasználattal soha nem fogok megbarátkozni.

6,8/10 pont

Whiplash

A legjobb egyetemen egy elsőéves dobos (tanuló) srácnak egyetlen célja van, a hangszer legendáinak sorába emelkedni. Ám az oda vezető út rögös, nem csoda, hogy nagyon kevesek érnek a végére.
Lehet-e megszokott módszerekkel kiemelkedő zenészeket "faragni"? Érzékenynek vagy éppen hogy mindent kibírónak, eltűrőnek kell lennie egy zseninek?
A cél szentesit(het)i az eszközt? Van határa a csúcsra vezető úton a szenvedésnek?
Aki dobos akar lenni, pokolra kell annak menni?
A zene (szerintem) nem sport, hanem (ön)kifejező művészet. Ebből ugyan szinte semmit nem mutat meg a film, de - mint a végén kiderül - remek (!) forgatókönyvvel, történet szövéssel zseniálisan ábrázolja, milyen a "sport" része.
Nem csak zenészeknek.

8/10 pont

Beégett minden a helyére, a mocsár az tényleg mocsár
Talán lecsapolni kéne, és a sárból meg lehetne vár
Toronnyal mindegyik sarkán, az egyikben lakna egy lány
A könnyei alatt felnőne egy valamirevaló sárkány
Mert a lányok mindig csak sírnak, nem jó nekik a semmilyen vár
A sárkányok persze tenyésznek e furcsa harmónián

Te vagy utolsó reményem, galambom, kis tubicám
Repülj el, vidd el a hírem, valaki csak reagál

Repülj el ösztönből kérlek, Bostonból gondolj majd rám
Repülj el, vidd el a hírem, a mocsár az tényleg mocsár
Majd befog egy közepes herceg, nagyapja magyar volt talán
Mondd el, rendkívül nagy már a sárkány, nem kellett volna sírni talán

Győzd meg, hogy jöjjön el értem, galambom, kis tubicám
Rámenősnek kell majd lenned, ígérj neki fűt, fát, pin@t
Értékesítésről szól minden, a valóság nem számottevő
Ha engem megment a herceg, lehetek végre hercegnő

Majdnem mindegy, honnan nézed, mindenhonnan jelentős a kár
Majdnem mindegy, miben kéred, a kölcsönkenyér visszajár
Visszajár, vissza kell térjen, de a postagalamb is csak madár
S mi van, ha ő máson van, mint régen, más mágneses energián

És a reakcióidők nőnek, és csökken a potenciál
Majdnem mindegy, miben kéred lényegébe' már...
Automatizál

/Kaukázus: Bostoni galamb/

"Ha valamiben tudok segíteni, esetleg Amerikában élő gazdag Magyar leszármazott vagy és szeretnél meghívni a kerti party-ra zenélni, nyugodtan keress meg! Igyekszem mindenkinek válaszolni, kb egy hét átfutási időt kérek!"

Kardos-Horváth János honlapjáról :)