'Dark Night Of My Soul'

Az első kép életem első céges mobiljával. :( Nézzük a jó oldalát a dolgoknak: remek a rádiója és zenét is meglehetősen jó minőségben játszik le.

1964. október elsején, 50 éve (!!!) indult (Tokióból Oszakába) az első gyorsvasút. "A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 km/h, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 km/h volt." Földrengés- és tájfunbiztos, napi 424 ezer utas, 50 év alatt kétmilliárd megtett kilométer, ilyesmi.

Hagyományos vonaton utaztam Japánban. Ilyet (Sinkanszen) is láttam nagyon közelről, de az adott rövid távon még a helyieknek is drága lett volna. Poénból, a kedvemért még így is majdnem kipróbáltuk, de a menetrend úgy hozta, hogy maradtunk a "sima" vonatnál.

50 éves vonatokat Magyarországon sem kunszt látni. A menetidejük nálunk több, mint 20-25 éve.

Nem kamu képek! Washingtonban egy templomon Darth Vader-ről formázták az egyik vízköpőt.

Sumák lázadók, véreres szemű senkiháziak
rám figyeljetek
Bohócok vagyunk
és mind belehalunk

IQ-rádiók, kábítószerek
Nézz rám és egyből gerjedek
Szerelmes leszek
és mind belehalunk

Na ez az üzenet
Az üzeneted

Akármerre mész, felejtőt találsz
Eltűnsz innen akármerre jársz
Mindig az fogad,
Hogy belehalunk

Micsoda üzenet

A konyhában ül, a hamutartóból dekket szedeget
Mással beszél, de a szeme az itt kopog a halántékomon
Mindig bejöhet
Szeretem,
Mert te is szereted

Rám ne számítsatok, én eleget ráztam az öklöm
Eleget hallgattam olyat, aki tudta hogy miről beszél
Csak azt nem hogy kinek
Én a legszéléről jöttem
Tudtam hogy itt leszel valahol, és tessék itt vagy
De nem megy
Mit csináljak ha nem megy?

Mikor itt ülsz velem szemben
És a dekket szedegeted
Hol marad az üzeneted?
A konyhában ülsz és a dekket szedegeted
Hol az üzenet? Hol marad az üzeneted?
Csak a dekket szedegeted

Itt akármerre mész, felejtőt találsz
Eltűnsz innen, itt akármit csinálsz,
mindig ez fogad
Hogy belehalunk
Mind

/Hiperkarma: Felejtő/

Hosszú idő után ez volt az első munkahetem. Érdekes élmény. :) Elsejétől lesz teljes, amikortól villamossal járok majd dolgozni. Ez régi vágyam volt a sok ingázás után. Illetve az élmény fizetéskor tetőzik majd.Vélhetően.

Az jutott eszembe ezt a reklámot

(az évek alatt már sokszor) látva a CineFesten, hogy:
- mennyire egyszerű zene is lehet nagyon hatásos,
- mekkora balfékek, ha a Nike feliratokat és a pipákat véletlenül és ingyen hagyták benne a szörf(ös)ön (moziban nagyon látszik),
- bármilyen is a reklám, attól még a termék egészségtelen cukros műanyag lötty.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Kedves, mai, magyar, szerethető, humoros, gördülékeny. Tetszett.
Azt minden mozis bejegyzésemhez odaírhatnám, hogy olyasmiről írok, amihez nagyon nem értek, hiszen a film még a zenénél is összetettebb, sokoldalúbb művészeti ág, amelyet csak élvezek, de soha nem tanulmányoztam.
Laikusként akkor tartok jónak egy filmet, ha valamiben teljesen egyedi, vagy nagyon jó a története. Ilyen egyszerű vagyok.
Ebben a filmben vannak egyéni ötletek, képi és forgatókönyvi gegek, a történet pedig nagyon jól van elmesélve.
Kifejezetten tetszett benne, hogy homogén a zenéje. Az egyetlen Szécsi Pál dalt leszámítva (ha jól figyeltem) valamennyi betétdalt azonos gárda szerzett és adott elő. A képi világa változatos, de a legkevésbé sem elvont. Nem csodálom, hogy fesztiválról fesztiválra jár, ugyanis amellett, hogy könnyen befogadható és naprakész, "szakmailag" is friss és ötletes.
Nem értek hozzá - nem ragozom: tetszett és gratulálok az alkotóknak!

8/10 pont - egyszer mindenképpen nézhető, nézendő, bármelyik magyar film mellé (elé) odatehető.

Free Entry

Két fiatal lány kalandjai a Szigetre ki-/bejutás előtt és a fesztiválon, az életben.
Szigetes filmet készíteni úgy, hogy az ott elhangzó zenéket nem használhatják az alkotók, (kevés kivételtől eltekintve) a fellépőkről nem mutathatnak képeket... nálam itt meghalt a hangulat. Persze, a Free Entry egy történet, nem pedig egy fesztivál film.
A sztorit viszont nem érzem kellően erősnek, érdekesnek, fontosnak, és több nem túl logikus "fordulat" is van benne. Nem az én filmem.

5/10 pont - Yvonne, lesz jobb!

/A kép forrása: www.cinefest.hu/

Der Anständige (The Decent One, A megfelelő ember)

    Ha valami érdekel a történelemből, akkor az a második világháború, így kíváncsian ültem be a vetítésre.
Heinrich Himmler naplójára és - főleg családjával folytatott- levelezésére építve mutat be a film egy embert, egy kort.
"Heini" a Hitler utáni legbefolyásosabb ember volt a náci Németországban. Úgy lett hírhedt egy háborúban, hogy gyakorlatilag nem is katona, hanem a táborok, a Gestapo, a rendőrség vezetője volt.
     Leveleket filmezni, a bennük leírtakat felolvastatni német nyelven nem egy nagy kunszt, korabeli filmeket keresni, összevágni sem lehetetlen küldetés, így a szememben a film csak a történelmi, dokumentációs értékkel bír. A némafilmeket hanggal, zenével ellátni, na az nem kis feladat lehetett, de remekül oldották meg - a film utáni beszélgetésen ez fel is merült, ki is emelték az alkotók.
    Kicsit több "szakmaiságot" el bírtam volna viselni, a munkájának, Hitlerrel való kapcsolatának bővebb részletezését, kifejtését szívesen néztem volna, de nem én mondom meg, miről és mennyit írt a családjának. Így viszont feleségéről, gyerekeiről, szeretőjéről és a "civil" Himmlerről tudunk meg többet.
    Nem bombasztikus, de erős, jó film, kb. a Spektrum, Nat. Geo. jobb alkotásainak szintjén.
Gyorsan ide is írom a pontszámot, mert a továbbiaknak nincs köze a filmhez, az alkotókhoz.

7/10 pont

A film után azonnal hazavágta az alkotás kiváltotta hangulatomat Izrael Magyarországi Nagykövete. BORZALMAS volt, hogy egy olyan ország állampolgára, politikusa, amely ország a megalakítása óta konfliktusok, HÁBORÚK forrása, gerjesztője, testőrök között (!!! egy filmfesztiválon!!!) kiáll és békéről, szeretetről, rosszul döntő erőszakos emberekről beszél.
Hihetetlen számomra, hogy 70 éve ott tartanak, "abból élnek", amit a nácik tettek velük. Az is döbbenetes, hogy most óvatosan kell fogalmaznom, mert bármit is írok, az rólam mutat (akár hamis) képet. Pusztán azért, mert a téma Izrael és a zsidóság.
Szóval, kedves Nagykövet Úr, hagyjuk meg a filmet a nézőknek, alkotóknak, a politikusok pedig foglalkozzanak a jelen kor problémáinak megoldásával. Ha ugyanis az izraeli vezetők csak fele annyira hinnének abban és annak megfelelően cselekednének, amit papolnak, akkor nem növekedne napról napra az áldozatok száma térségükben.
Himmler hitt egy szörnyű dologban és tette is. Izrael - és életben tartója, az USA - miben hisz, mit tesz?

Red Army (Vörös hadsereg)

     Tretyak, Krutov, Makarov, Fetyiszov, Larionov, Kaszatanov - 4-6 névre én is emlékeztem a legendás Szovjet Jégkorong Válogatott tagjai közül.
Elvarázsoltak kis koromban, annyira gördülékenyen, technikásan, elegánsan,  gyorsan (röviden: parádésan) játszottak. Élmény volt nézni őket a TV-ben. Ez a film róluk szól.
     Beszélnek (fiatalon, a "jelenben" és a kettő között is), felelevenítik a CSAPATuk történetét, közben pedig nézhetjük az archív képsorokat Ronald Reagan-től az olimpiai közvetítéseken át az edzésekig. Hogy milyen világban éltek és dolgoztak, azt még mi, "öregek" sem tudjuk felfogni, akik megéltük az előző egypárt rendszert, a maiaknak pedig szerencsére már csak mese az egész. Ezek a sportolók azonban megélték a legkeményebb szovjet diktatúrát, komoly próbákat álltak ki testileg, lelkileg.
     Volt egy meccsük, ahol egy gólt nem adtak meg a javukra, és az eredeti edzőjük (szövetségi kapitány) lehívta a csapatot a jégről. 40 percig állt a játék. Brezsnyevvel a lelátón. Hamar új szövetségi kapitányt találtak a politikai/katonai vezetés nagyon magas szintjéről.
Valójában csak egy jégko- rongcsapat (a valaha volt legjobb!?) története, de rengeteg dolog van benne: hazaszeretet, kísértés, barátság, árulás, történelem, politika, fenyegetés, hazugság, összefogás, zsarolás, beilleszkedési problémák, elszakadás az otthontól, kommunizmus... nem tudom felsorolni.
    Nem csak (többszörös) olimpiai és világbajnokok, de megverték az éppen regnáló NHL bajnokot, a Gretzky-féle Kanadát és gyakorlatilag mindenkit, akivel játszottak.
Fetyiszov több mint 1800 meccset játszott pályafutása során. Larionov, Fetyiszov, Fedorov, Kozlov, Konstantinov 1997-ben (!! nem keresek utána, melyikük hány éves volt akkor) és (Konstantinovot kivéve)  1998-ban nyert játékosként Stanley Kupát (NHL bajnokságot) a Detroittal. Az edzőjük azt mondta, hogy nem tudja, hol tanultak meg így hokizni, de nehogy bármit is változtassanak.
      Tretyak (a kapus, legalább akkora legenda, mint a többiek) keveset szerepel a filmben. Ő az egyetlen, aki nem játszott az USA-ban (NHL), miután erre egyáltalán esélye lehetett egy szovjet sportolónak. Szinte semmit nem mondott a saját teljesítményéről, helyéről a csapatban, csak az öt "mezőnyjátékost" méltatta. Talán ez hatott meg először/leginkább a filmben.
     Fetyiszov hat éven át sport miniszter volt, Tretyak most is az Orosz Jégkorong Szövetség elnöke.
A 2012-ben meghalt Krutov is beszél a filmben.
      Fetyiszov egyszerre csibész, bunkó, komoly, hős és mindent (az életét is) egy lapra feltevő, egyszerű srác és jómódú politikus.
      Hogy milyen játékosok voltak, azt szerencsére láttam. A film kicsit rávilágít, milyen emberek.
Rengeteget írtam. Csak azért, mert nagyon nagy film, tökéletes alkotás. Szórakoztatott, megindított, emlékeket idézett fel.

10/10 pont

HIHETETLEN, hogy mi minden van a neten: Marty Friedman Slayer, Iron Maiden, Judas Priest, Venom (!! :)), Metallica (Dave Mustaine) és Pantera riffekre improvizál - ki mással, mint Kerry Kinggel a saját japán TV-s műsorában.

Ha tetszett: ugyanaz pepitában. Marty japánja nem semmi, és ahogyan King a Black Sabbathot egy hangból felismeri, az sem kezdő! :)

Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.

Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.

Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.

A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.

Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.

Marty Friedman: Inferno (2014.)

10/10 pont

A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q

És a nem kemény, csak szimplán szép:

Kezdjük az eddigi legpozitívabb élménnyel: Boyhood (Sráckor).
     Őrületesen egyszerű, mégis a filmipar korában senkiben fel nem merülő (?) szakmai ötletet valósít meg: 12 éven át forgatták ugyanazzal a szereplőgárdával (!!!!) (minden évben néhány napot/hetet), így a szemünk előtt természetesen öregednek, változnak a szereplők.
Annyira kézenfekvő az ötlet, hogy csodálom, hogy eddig nem készült semmi hasonló.
A két gyerek, a film elején öt éves Mason és tesója (akit a rendező lánya játszik) esetén természetesen drasztikus a változás, az anya (Patricia Arquette) alig változik, az apán (Ethan Hawke) jobban látszik az idő múlása.
Ez persze csak egy - nem kis - érdekességet ad a filmnek, ettől még lehetne bármilyen.
     A történet átlagos, semmi különös: az anya egyedül, majd rosszul választott férfiakkal neveli a két gyereket, az apa visszatér Alaszkából és keresi, tartja a kapcsolatot a gyerekekkel, akik fiatalkori szerelmének gyümölcsei.
A film (főleg) a fiúról szól, aki a szemünk előtt nő fel 165 percben. A majd' három óra lehetne unalmas is, de nem az. Sőt, a végére szippant be teljesen - nálam legalábbis ez volt a helyzet -, akkorra ragad ki a világból és indítja be a gondolatokat. Olyan egyszerű és leírva nevetséges dolgokat boncolgat, mint apa-fia kapcsolat, az élet értelme, tárgyakhoz való ragaszkodás, szerelem, a munka helye az életben és hasonlók.
     A vége is zseniális. Megy, mendegél a film kb. 165 perce, és egyszer csak a derült égből hopp, vége. Alapból ez így gagyi lenne, de egy egyszerre átlagos és sokatmondó pillanatban (majdnem egy beszélgetés közepén) "szakad meg", ér véget, hogy az ember "lendületből" gondolja tovább a filmet, és vele a saját életét.
     Nálam nagyon hatott, csak ajánlani tudom. Itt kezdődik a filmművészet.
8/10 pont

A másik véglet:
Én aztán tényleg és kimondottan kedvelem Kirsten Dunst-ot, de a Kétarcú januárt (The Two Faces of January) sajnos ő sem menti meg. Közepes sztori, átlagos zene, semmi különösebb hangulat vagy csavar... Nem művészfilm (tehát nem az a gond vele, hogy elvont vagy ilyesmi (mert nem az)), hanem egyszerűen egy gyenge hollywoodi alkotás.
Ahol észreveszem, hogy reggel a hősnő haja rövidebb és göndörebb, mint este, az nem lehet jó film.
Jajj, nagyon nem. Jobb, ha nem is részletezem.
4/10 pont

Zajlik a Cinefest, nézek néhányat a filmek közül. Még egy átlagos filmen is sokat dobott, amikor utána beszélt a film rendezője, főszereplője, producere, operatőre, animátora, és kérdésekre is válaszoltak. Még kényesekre is ("mennyiből?", "honnan volt a pénz?)", de a szakmába is kicsit segítettek belelátni.

Aztán még örültem is, hogy a Másnaposok 2. utolsó 10 percére hazaértem, mondván, nem lehet elégszer megnézni, belenézni abba a filmbe. Erre mit látok? Az RTL-en a stáblista előtt hopp, vége a filmnek. Hogy a stáblista alatti, a filmhez NAGYBAN kapcsolódó képek a legpoénosabb részek a filmben, az nem érdekelte a "tisztelt" televíziót. GÁZ!

... ilyen lenne a teljes új album. A lemezen megjelent változatot gyorsan lekapta a kiadó a YouTube-ról, de ezen a felvételen is egészen jól hallani a lényeget (ex-gitáredzőm: szorgalmasan számold a húrokat! :) Azt írja a tag, hogy A# , F, A#, D#, G#, C, F a hangolás) :

De nem ilyen. Illetve csak a kommerszbe hajlásával és egyszerűségében hasonlít erre a dalra. Ötlet, érzés még ennyi sincs benne. Első hallás után azt mondom, ismét nagyot csalódtam egyik kedvenc bandámban. Most másképp, mint legutóbbi lemezük esetén.

Néha komolyan azt hiszem, hogy azért játszik (így) a labdarúgó válogatottunk, hogy a fogatlan bácsis csapat ismét poénkodhasson.
DÖBBENET, hogy 53 európai (52 + Izrael) csapat közül nem evidens, hanem erősen kérdőjeles, hogy bejutunk-e a legjobb 23 (!!!) közé.
Az, hogy Gerát betegye a csapatba, fel sem merül Pintérben, de a rém rettenetesen játszó Rudolfot ki sem lehet robbantani a kezdőből, hogy aztán egyszer sem maradjon a pályán a meccs végéig... Persze, szakmáról beszélni ott, ahol az akarati tényezőkkel is nagy baj van, nincs értelme.
Magyarország - Észak-Írország 1-2, első EB selejtező.
Nyilatkozatok. Pintér (szövetségi kapitány kommunikációs tréning után): "Úgy gondolom, meg tudtuk szerezni a vezetést..."
"Hogy belül egy belső védőnk sincs és tisztán tudják a kapuba rúgni a labdát, az érdekes."
Dzsudzsák (csapatkapitány, az egyetlen épkézláb a kezdőben, miközben megdönti az "élő adásban egy perc alatti legtöbb vállrándítás" rekordot): "Szervezett védekezéssel találtuk magunkat szemben."
Nem is az a gond, hogy kikaptunk, hanem az, hogy olyan játékkal, hogy nagyon kevés kellett hozzá, hogy a vezető gólunknál (!!!) kikapcsoljam a TV-t, mondván, nincs igazság...
A többi a fogatlan bácsitól, hátha van még, aki nem látta:

     Az előző albumuk (Living Things) eléggé puha lett, a kelleténél több elektronikával és nem is tetszett maximálisan, de annyira újat csinált annak idején a zenekar az első albumával - "mellesleg" 35 milliós (!!) eladást produkálva vele - , hogy a kezdetektől követem pályájukat, várom a lemezeiket. (Mikor szokom le a számomra is szövevényes körmondatokról??)
     Van persze zongorázós nyugalom (Drawbar) és rögtön utána a líraibb, popba hajló énüket domborító dal (Final Masquerade) most is, de összességében azt lehet elmondani a zenéről, hogy rendesen odapörkölt a hatos. Dörrennek a gitárok, a szokottnál sokkal több a zúzós tétel, és nem is mindig maradnak meg a rockzene határain belül. Védjegyeik közül a rap-et és gépi prüntyögéseket, lemezcsiholásokat gyakorlatilag elhagyták, de legalábbis a háttérbe száműzték, maradt a gitár és a jó dalok.
Nem porhintés részei voltak tehát az "azt maximális biztonsággal ki merem jelenteni, hogy mainstream vonalon most nem nagyon van annyira zúzós anyag, mint az új lemezünk" típusú nyilatkozatok.
Ezzel együtt meglepő módon a muzikalitásuk nem hogy nem csökkent, de talán soha nem látott magasságba emelkedett.
      Élmény hallgatni a lemezt. Egy ereje és kreativitása teljében lévő csapatot mutat, amely nagyon könnyen másolhatná önmagát és arathatna még nagyobb sikereket (vagy éppen tűnhetne el az élvonalból), ehelyett folyton új irányokba kacsintgat, és fejlődik, érik fokról fokra.
A fentieknek kicsit ellentmondva nálam az alap zenéjükhöz legközelebb álló Until It's Gone a legnagyobb kedvenc a tucatnyi új dal közül. (A számcímre kattintva hallgatható, látható, mint eddig is - nekem ez jobban tetszik, mint a zenekaros másik klip ugyanerre.)
És ha már ez jön szembe a klipből: a "nem tudod, mid van (ez a csatád, melyet meg kell vívnod), amíg tova nem tűnt", "végül látom fényedet, amikor hagyom elmenni" sorok eléggé közhelyesek, sablonosak, de tőlük valahogy nemhogy elfogadom, a zenével együtt hitelesnek, jónak, erősnek is érzem őket.
(((Lehet, hogy a Beatles-nél csak azért van bajom a szövegekkel, mert a zenénél is gagyibbak, és nincs tartalom egyik (zene/szöveg) mögött sem??)))
     Remek borító, koncert felvételek bónusz dalokként és egy teljes bónusz koncert lemez teszik már-már (Tőlük) megszokottá az élményt.
Maximális tiszteletem és elismerésem.

Linkin Park: The Hunting Party (2014)

 9/10 pont

/Érdemes a rovattal maradni :), mert terveim szerint legközelebb azoknak ajánlok egy remek albumot, akik hozzám hasonlóan kiábrándítónak tartják a legutóbbi Dream Theater alkotást, vagy éppen ellenkezőleg, azon a véleményen vannak, hogy remekmű./

Our lives are defined by opportunities.
Even the ones we miss.

Életünket a lehetőségek határozzák meg.
Még azok is, melyeket elszalasztunk.

/Benjamin Button különös élete/

a srác mindenkit akar, aki valaha voltam
a lány mindössze a helyeket kéri, ahol/melyeket láttam
ők bármit kérnek, amit megérintettem
neked csak a dolgok kellenek, melyeket szerettem
minden, mit hallottam, minden, amit megtanultam
minden, amit kipróbáltam, minden, amit megőriztem
minden, amit éreztem, minden, amit elveszítettem
minden, amit kiáltottam

míg az egész fejem sikít, csikorgó fogakkal
küzdök, hogy egyetlen szót találjak, amelyet megtarthatok,
bármilyen igazságot, bármilyen reményt
oh, csak bármilyen szót, amelytől nem kezdek fuldokolni

de egyre csak mondogatom, hogy majd igen (hogy szeretném), de nem fogom
mondogatom, hogy megteszem, de nem teszem
mondom, hogy érzem, de nincs mit éreznem,
csak egy különös semmit(ürességet) ott, hol egykor én voltam
egykor én voltam

a srác mindenkit akar tőlem, akiket hiányoltam
a lány mindenkit akar belőlem, akit megcsókoltam
ők bármit akarnak belőlem, amit valaha megénekeltem
igen, mindössze az összes dolgot akarod tőlem/belőlem, amit valaha mondtam
valaha tettem, valaha készítettem
valaha imádkoztam, valaha hittem
valaha megérintettem, valaha szerettem
amit valaha gondoltam, amit valaha álmodtam

míg a fejem üvölteni kezd és csikorgó fogakkal
kétségbeesve/reménytelenül egy szimpla szót keresek, melyet megtarthatok
bármilyen hitet, bármilyen támaszt
oh, bármely szót, mely nem tesz beteggé

és egyre csak mondogatom, hogy majd igen (hogy szeretném), de nem (fogom),
mondogatom, hogy megteszem, de nem teszem
mondom, hogy érzem, de nincs mit éreznem,
csak egy fura semmit(ürességet) ott, hol egykor én voltam
egykor én voltam

bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vigyétek szabadon
bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vegyétek el tőlem

bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vigyétek szabadon
bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vegyétek el tőlem

vegyétek el tőlem/belőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem

... megtaláltam, amit mutatni szerettem volna. Két Les Paul (SG??) ha rendesen megdörren:

Arra jöttem rá az erkély festése közben, hogy a 2009-es (Today Is A Good Day) New Model Army album hangzása tökéletesre van keverve. Hűen visszaadja a banda koncertjeinek hangzását. Úgy szól a Gibson (a dobok, és a többi hangszer is), hogy az valami csoda. Majdnem azt írtam, hogy "természetesen", de egy elektromos hangszer esetén nem beszélhetünk ilyesmiről.
A YouTube-on nem találtam stúdiófelvételt erről a lemezről. (Csak ezt az egyet (a második) - ezen inkább csak a dob szól jól. Az mp3 megöli a minőségi zenehallgatást?)

     Szégyen vagy sem, de fura tény, hogy szombaton voltam életemben először P. Mobil koncerten. Rengeteg Beatrice, egy-egy Karthago és Edda, de a Mobil eddig kimaradt a (ma is aktív) régi nagyok közül.
A várnál az ünneplésben ők voltak a záró esemény.
     A számtalan tagcsere, átalakulás, új zenekart alapítás nyomán mára csak Sárvári Vilmos gitáros maradt Schuster Lóri mellett. A fiatalok kellemes meglepetést okoztak, főleg a dobos (akusztikus gitáros, vokalista) Szebelédi Zsolt és a főnyeremény énekes/gitáros Baranyi László. Utóbbinak nem kis nevek után kellett a mikrofonhoz állnia, de nem csak énekben volt kifogástalan, hanem a Telecaster is remekül állt (és szólt) a kezében. Le a kalappal!
     Lóri csak a koncert első és utolsó dalai alatt tette tiszteletét a színpadon. Különösebben nem hiányzott, de a koncert elején alkotott a rutinjával. Történt, hogy a rendezők belebeszéltek két dal között a koncertbe, kérve, hogy akik be szeretnének jutni a koncertre, azok először engedjék ki a vár területéről az ünnepségről távozni vágyókat, akik bent rekedtek és nem tudnak utat, helyet adni a befelé igyekvőknek.
Kérték a zenekart is, hogy álljon le a koncerttel. A banda meghallgatta ezt a bejelentést, majd játszotta a következő számot. Rövidesen már nyomatékosan kérte ugyanez a rendező/szóvivő a rendőrségre hivatkozva, hogy ne folytassa a zenekart a koncertet, amíg a várárokba vezető lépcsők üresek nem lesznek. A zenekar erre halkan elkezdett prüntyörészni, improvizálgatni, amíg a helyzet megoldódik. A szervező viszont lehúzatta a zenét, és a koncert befejezésével fenyegetőzött, szintén a rendőrségre hivatkozva. Amikor ismét játszhattak, megszólalt Lóri (és a rutin): "Ha még egyszer leállítják a koncertet, akkor részünkről ennyi."
Tetszett. Aki szervez, az szervezzen, aki rendőr, az őrködjön, aki zenész, az zenéljen.
     Zeneileg? Nem variálják túl a dolgokat, de amit tudnak, az nagyon tudják. Érzik a stílust. Arra a laza riffelésre alapoznak, amit a Road-Depresszió-Tankcsapda hármas is tol, de azoktól nagyban eltérően - és nem meglepő módon - az ősi hard-rock gyökerekbe ágyazva játsszák zenéjüket. Nem mondom, hogy minden szövegük tökéletes vagy tartalmas, de zeneileg rendben vannak, és az a 4-5-8 klasszikus (Miskolc, Kétforintos dal, Az út másik felén, Menj tovább!, Utolsó cigaretta) méltán van ott a legnagyobb magyar dalok sorában.
Talán ez az egyetlen zenekar a világon, amelynek a zenéjében nem zavar az elektromos orgona.
     Ahogy a főnök mondta: "Mi vagyunk a P. Mobil, és nem sz@rral gurigázunk."
A még mindig marokszámra (!!!) repkedő kétforintosok pedig egyfajta folytonosságot, állandóságot adnak a zenekarnak, a koncerteknek.
Ja, és a hentes köpeny, mint színpadi viselet nagyon ott van! :)

Kellemes meglepetés, jó koncert volt.

A kedvencem, a Menj tovább! egy korábbi diósgyőri koncertről az aktuális felállással, és jobb minőségben a hatalmas refrénű Utolsó cigaretta az énekes legendákkal: