'Dark Night Of My Soul'

"...we decided to record 'Anarchy In The UK.' The coolest thing about the entire experience was getting Steve Jones from the Pistols to play guitar on the track. We didn't know how he would respond to the invitation, but he was quick to accept. He was living in Southern California at the time, and he just rode in one day on his Triumph motorcycle and strolled into the studio with a smile on his face and... a cast on his arm!
"What the fuck happened to you?" I asked him.
He laughed.
"Ah, I was riding my bike in Brentwood and some woman turned in front of me. I went flying right over the handlebars."
Proud man and resilient punk that he was, Jones wasn't about to let a little thing like a broken arm prevent him from playing. We sat around for a little bit and talked about music. I was totally enamored, of coure, because I'd been such a fan of the Pistols, and it was a real treat to have him in the studio with us."
/Dave Mustaine/

"... elhatároztuk, hogy feldolgozzuk az Anarchy In The UK-t. A legkirályabb az volt az egészben, hogy rávettük Steve Jonest a Pistolsból, hogy gitározzon a felvételen. Nem tudtuk, hogyan fog reagálni a meghívásunkra, de hamar elfogadta. Dél-Kaliforniában élt akkoriban, és a Tiumph- jára pattant, majd mosollyal az arcán besétált a stúdióba... begipszelt karral!
- Mi a f.sz történt Veled? - kérdeztem.
- Brentwoodban motoroztam, amikor egy nő elém kanyarodott. Átrepültem a kormányon.
Nagyszerű fickó és igazi punk volt, nem hagyta, hogy olyan apróság, mint egy törött kar megakadályozza abban, hogy játsszon.
Ültünk egy ideig és a zenéről beszélgettünk. Nagy Pistols rajongó lévén természetesen teljesen fel voltam dobva, hiszen nem mindennapi élmény volt, hogy ott volt velünk a stúdióban."
/Dave Mustaine/

>>I have been busy on vacation and studying for my final exam to become a real estate broker. My test is tomorrow morning...

> So until now you were unreal and you broke estates illegally :)....

Nice joke about the broker's exam.

Írtam, hogy egyik barát házaspár "amerikás" rokona itt volt a nyáron, és én is kísérgettem őket. Azóta is mailezünk. Angolul legalább annyira csavart a humorom, mint magyarul. :)

"Ahelyett, hogy kidobnám, dobd ki Te", kaptam egy válogatás CD-t egy haveromtól. Finoman szólva sem az én ízlésemnek megfelelő zenék voltak rajta (gyanús, hogy nőtől kaphatta annak idején), de egy szám kilógott róla.
Egyből megfogott az egyszerű, őszinte dallamával a nyitó verzében, de az akusztikus gitár és (főleg) az élőnek és akusztikusnak hangzó basszusgitár is hatottak. Az átlagos, alt(os) női hang is tetszett, és az I got you under my skin sor ismételgetése is éppen jókor jön.
Első hallásra (ott, portörlés közben) eldöntöttem, hogy blog téma lesz.
Aztán rákerestem és meglepődtem.
Az mondjuk "szakmailag" eléggé ciki, hogy nem ismertem rá az előadóra. Ez esetben a vak-tesz süketség-teszt is volt. :( Ez a lemeze kimaradt eddig.

Megesik az olyasmi, hogy valaki a Hitlerjugend tagja, az is, hogy a náci Németország seregében (Wehrmacht) harcol a háborúban. Hogy dezertál hazája hadseregéből - még ilyesmi is történik.
Na, de hogy (ugyanaz a) valaki lemond a pápai tisztségről???

"Bejelentatte lemondását" szólt a hír, bennem pedig egyből jött a kérdés "KINEK jelentette be???".

Ha a leendő utóda nem volt mondjuk a Ku-Klux-Klan vezetője (logikailag kb. ez illene a sorba), akkor azon kívül, hogy "szégyen", nincs is véleményem a helyzetről.
Azért - valljuk be - fenemód kellemetlen lett volna azt az őszinte választ adni a "Járt a Pápa nálatok?" kérdésre, hogy "Igen, tankcsapdákat állított a nácik oldalán a világháborúban.".!

A már említett életrajzi könyv tinikorom kedvenc gitárosától, gitárosáról.
Nagyon jó, de nem annyira, amennyire vártam.
Nagyon jó, mert gyakorlatilag az összes kérdésemre választ kaptam Vele kapcsolatban, amit még nem tudtam: heroinozott, de túlélte, hogyan?, elvált vagy sem?, a gyerekeit Ő neveli?, mennyire volt komoly/kamu a bal kezének idegi sérülése, ami a karrierjébe kerülhetett volna?
És kicsit csalódás, mert sok régi "balhé", sztori, beszólás, melyeket már ismertem, nincs benne.
Mustaine az egyik legjobb metal gitáros, dalszerző. Egyedi a stílusa, és azon nagyon kevesek közé tartozik, aki nem csak ritmusgitározni vagy szólózni tud, hanem mindkettőt, ráadásul énekel is mindezek mellett - olykor király, olykor komikusan gyenge hangon.
Teljesen az én stílusomban alkot, játszik, gyakorlatilag az összes lemezét (ja, és termékeny is) nagyon kedvelem, a zenéjén, játékán nőttem fel.
Ezeken kívül egy lázadó, öntelt, arrogáns, összeférhetetlen p.cs. Volt. Éppen olyan, mint én tiniként. :)
Soha nem érdekelte, milyen következményekkel jár, ha elmondja a véleményét, márpedig véleménye mindenről van.
Ezen kívül egy egyenes fazon, harcművész, alkoholista és drogfüggő. (Volt.) Megtért, megváltozott.
Azzal együtt adott el 40 millió lemezt a zenekara (Megadeth), hogy (ez a neve :) és hogy) a Metallicából még az első album előtt kirúgták. Utóbbit évtizedekig nem tudta feldolgozni.
Nem egy egyszerű figura tehát.
A könyv egy önéletrajz, természetesen bőven pakolva szakmai elemekkel és sok-sok őszinteséggel. 17-szer volt rehabon...
Az még számomra is új volt, hogy amikor belépett a Metallica-ba, Hetfield (még/éppen) csak énekelt, nem gitározott.
Azon felröhögtem, hogy már éppen nagy nehezen túltette magát (állítása szerint) a Metallica szakításon, és éppen kezdett józanodni, tisztulni, amikor bevette Marty Friedman-t a bandába, aki annyira jó gitáros (annyival jobb, mint Ő) volt, hogy ettől ismét maga mellé (és vissza)esett, és alig bírt megbírkózni a helyzettel. :) Tudtam róla, de vicces volt a saját tálalásában olvasni.
A könyből majd idézek még, mert sok jó/érdekes dolog van benne.
Eredetiben olvastam, és hogy összehúzzam a témában amúgy sem nagy arcomat, aláhúztam minden egyes szót, aminek nem tudtam a jelentését kapásból. Azokat is, melyekét a szövegkörnyezetből simán kitaláltam. Átlag 4-5 aláhúzott szó van oldalanként. Sok olyan, amit illene ismernem, tudtam is a jelentését, de...
Olyanok, mint (felütök egy oldalt): subsequent, pursuit, curfew, contribution, ostensibly, indictment, breed, upheaval. Durva.
Ezekkel együtt sem egy nagyon nehéz olvasmány, húzósabbra számítottam. Tudtam, hogy olvasott, választékos ember Dave, de a nyelvtana pl. egyszerűbb annál, amit vártam.
Jó kis könyv. Mint írtam, befaltam egy hét alatt. (369, rendesen teleírt oldal)
Ha valaki nem ismerné a zenéjét, itt az egyik legegyszerűbb szerkezetű, legpopulárisabb daluk (filmzene), egy tőlük egyszerűnek számító, rövid, de védjegyszerű szólóval:
https://www.youtube.com/watch?v=X5G_3W_Qsn8
Hősünk írta, énekli, ritmusgitározza, de a szólót nem valószínű, hogy Ő játssza - bár... kb. ezen a szinten van, és nem annyira agyas, rá lehet fogni, hogy belefér még az Ő zsigeri, nem díszítgető sílusába.
Pakolok egy progresszívabb tételt is, nehogy azt higgye valaki, hogy Metallica szintű popzenét :) játszik a négyes:
https://www.youtube.com/watch?v=ZjrK30diHws

Dave fehérben, tanítani való ujjrenddel és balkéz tartással (ugye, ex-edzőm!?) éppen az USAban akkor nagyon befolyásos cenzúra bizottságot osztja.

A heroint úgy élte túl, hogy vénásan (3-4 kivételtől eltekintve) nem használta; többször hajszál hiányzott hozzá, de nem váltak el (elismerésem a nejének!), együtt a család; a keze lebénulása, érzéketlenné válása húzós volt; a 14. Megadeth lemez pedig nyárra várható.
Óriási tisztelője vagyok a mai napig.
A könyv eredeti, amerikai kiadásának a borítója sokkal jobban tetszik, mint az én (európai) példányomé, de az enyém naprakészebb, mert a megjelenést követően írt még hozzá egy fejezetet:

... itt is a Birodalom jön?.!

St. Anger (2003.): Ismét egy éles váltás. 75 perc gyakorlatilag dallam- és gitárszólómentes értelmetlen keménykedés, olykor béna dallamokkal megszakítva.
A hangzás nem rossz. A kongó pergő szerintem (sokakkal ellentétben) egészen jó - rideg, indusztriális.
Az "ének" szinte teljesen slayeres, helyenként a zene is, utánérzés (lopás) szintjén is, de hardcore hatások is akadnak, és a System Of A Down is beköszön itt-ott.
Még most is rossz hallgatni. Legszívesebben a negyedik számnál kivágtam volna a lejátszóból, annyira tartalmatlan és öncélú az egész.
Hihetetlen, hogy kb. 40 éves emberek minimum 20 év zenéléssel a hátuk mögött ennyire egysíkú, élvezhetetlen - mondjuk ki: rossz - "zenét" akartak, tudtak akkoriban játszani.
Egyetlen szerzemény sem tetszett róla a megjelenésekor, és nincs ez másképp most sem.
A nyitó Frantic-ben van egy kis dallamos rész. A címadó egészen hallgatható. Helyenként. Az Invisible Kid eleje is megüti (alulról) a középszerűség alacsony mércéjét. A többi... Több hallgatással fel lehet benne fedezni, bele lehet magyarázni már-már zenének minősülő dolgokat, de kár az időért, még egy hallgatás is sok ebből.
Teljes ötlettelenség, korlátolt vergődés, melynek meghallgatását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.
Ha valami ér valamit a kiadványból, az a bónusz DVD-je, mely egy film arról, ahogyan az egyes dalokat eljátssza a banda - már Robert Trujilloval a soraiban - a próbahelyén.
Lars meglepően jó, bár eléggé zakkant témákat üt.
Ez a felvétel más megszólalást kapott, a hamis énekkel viszont meg kell küzdeni, igaz, az előfordul a CD-n is.
3,5/10 pont

Death Magnetic (2008.): Nem kevés év elteltével (17?, 22?) egy újabb hallgatható Metallica lemez! Nem kiemelkedő, de éppen elég jó és kemény ahhoz, hogy reményt adjon a régi rajongóknak, hogy nem kell még leírni a négyest.
 75 perc visszakanyarodás a gyökerekhez. Harap, jól is szól, a basszusgitár egyenjogú hangszer rajta, és bár a (Re)Load éra bluesos ritmusgitározását, sőt, olykor a countryt is érezni rajta, de ez egy tisztességes (thrash?) metal lemez.
A nyitó, erősen testamentes That Was Just Your Life és az őt követő The End of the Line nem sok megjegyezhető momentumot tartalmaznak, de érezni rajtuk, hogy ez alkalommal nem szerencsétlenkedés a játék neve, és nem is értelmetlen zúzda.
A Death Magnetic ereje az, hogy nem tartalmaz kínos pillanatokat. A dalok a közepesen erős és az egészen király nívó között ingadoznak.
Utóbbira példa a The Day That Never Comes, amelyben megérkezik "amerika hangja", de ezúttal jó értelemben. A countrys indítás (igen, ex-edzőm, megy! Röhögve, első hallás után. Kinek nem? :) után bekeményedik és (de jó/fura leírni) a szólói kifejezetten figyelemre, sőt kiemelésre méltóak, érdemesek.
Az All Nightmare Long kemény és szimplán jó, a Cyanide pedig egy nagyon emlékezetes, húzós riffre épít.
Az Unforgiven III csak címében röhejes. A zongora+vonósok indítás jó benne és a refrén is, a verzék sajnos már nem annyira.
Bár maga a dal átlagos, a The Judas Kiss-nek a ritmizálása érdekes, és az első szólója is ott van a szeren. Bár nem mondom, hogy a Megadeth soha nem játszott semmi hozzá hasonlót.
Nem estem hasra ettől az albumtól - az instrumentális tételben szerintem nincs annyi jó ötlet, hogy indokolja a csaknem 10 perces játékidőt és a záró My Apocalypse-ről is max. annyi jó mondható el, hogy kemény, ráadásul utóbbiban James ismét slayeresen "énekel" -, de (a lemezről lemaradt négy dalt tartalmazó, évekkel később kiadott Beyond Magnetic-kel együtt) elmondható róla, hogy a sok kitérő után visszatértek a kemény, riffcentrikus zenéhez.
7/10 pont

 A zenekar 2011-ben Lou Reed-del közösen kiadta a hallgathatatlan Lulu albumot.
Összegzés az életműről később.

"And, as always, incapable of seeing that what I had was more important than what I didn't have."
És, mint mindig, képtelen voltam látni, hogy amim van, fontosabb annál, amim nincs.

- What about playing guitar?
- Aw, I don't think you should count on that.
- Until when?
- Well... ever.

- Mi a helyzet a gitározással?
- Arra ne számítson.
- Meddig?
- Soha többé.

"I was one of the first guys I knew who had a wireless setup, and I could tell it freaked out the bikers who watched us play that night."
Az egyik első fickó voltam, aki vezeték nélküli rendeszert (gitárt) használt. Lestek a motorosok, akik láttak minket aznap este fellépni.

Amikor leültem a váróteremben, akkor jöttem rá valami fontosra: b...ottul semmim nem volt. Egy dollárom sem. Négy nap buszozás várt rám New Yorkból Kaliforniába kaja, víz és minden nélkül. Egy zsák mosatlan és a gitárom volt mindenem. Hogy miért nem adtak néhány dolcsi túlélő pénz az útra, nem tudom. Talán eszükbe sem jutott ilyesmi. Mindegy, a következő négy napot a csavargók poklában töltöttem. Aprót tarháltam, elfogadtam minden élelmet, amit a szomszédos utasok felajánlottak - egy fánkot innen, egy csomag chipszet onnan. Több ember is megszánt.
Érdekes, mennyire kedvesek az emberek ismeretlenekkel; mikor nincs okuk, hogy segítsenek, hogy bízzanak benned, mikor másnapos vagy és elvonási tüneteid vannak, mert nem engedheted meg magadnak, hogy italt vegyél, mikor bűzlesz az izzadtságtól és az alkoholtól.
De ezek az emberek ott vannak, és mikor összeakadsz velük, visszaadják az emberiségbe vetett hitedet.

Gyakorlatilag egy hét alatt befaltam Dave Mustaine könyvét angolul.

Bár a gólokat Rooney és Lampard lőtték, tegnap Walcott volt az Anglia-Brazilia (2-1) meccs hőse. Mindkét gól előtt főszereplő volt, de ezen kívül is úgy játszott, hogy a védőjét le kellett cserélni, mert nagyon megalázó dolgokat művelt vele. Már (!!) 23 éves. Nagyon értett hozzá, aki felfedezte annak idején, mert tényleg egy "csodagyerek". Nem értem, az "öreg" miért a senkiházi ronaldot akarja ismét a Manchesterben tudni, nem pedig pl. Őt.
Hátul voltak ugyan gondok, de ez most ez ellen a brazil csapat ellen belefért, elöl viszont régen nem látott bátor, kreatív támadójátékot hozott a csapat.

Ahogyan valószínűleg még nem láttátok őket (pulcsi, sál! :), avagy: lassú dalban is lehet jól dobolni. Még a két lábgépet is meg lehet zörrenteni a végén.

Metallica (1991.): a fekete vagy kigyós album.
He-he! Mekkorát röhögtünk a koleszban Töltőn, akinek habzott a szája, mikor meghallgatta, hogy "mi ez a fos!!?" :)) (vagy éppen Ő próbálta a habzó szájúakat győzködni, hogy jó ez?? :)
Nekem tetszett a zene annak idején (bár jót röhögtem rajta, hogy ezzel a lemezzel a süketek is belátták, hogy Dave Mustainnek igaza van, és lezenéli egykori bandáját - még ha nincs is ilyen ige, és ha lenne sem lenne értelme), de én éppen akkoriban kattantantam rá az akkor majdnem ennyire kemény Depeche Mode-ra is.
Ez az album ugyanis minden, csak nem kemény. Nem hogy nem thrash metal, de metal helyett is inkább azt mondanám rá, hogy kemény (hopp, ellent mondok magamnak?) rock.
Elődjéhez képest gyilkosan szólal meg! Megjött a basszus, a ritmusgitárok mélye, és a lábdob is remek.
Zeneileg viszont elment a négyes a kommersz tömegzene irányába. Rövid, slágeres, könnyed dalok alkotják. Egészen jó dalok, teszem hozzá gyorsan. Ha már gyorsaság: ez a lemez lassú, az elődeihez képest kifejezetten lomha, de az egyszerű dalstruktúrák miatt ez annyira fel sem tűnik.
A hangszereket figyelve még a gyorsabb tempókat tartalmazó Holier Than Thou és a Through The Never is lassú.
A hangszeres dolgok jók, bár kiemelkedő momentumot nem találok. A szólók? Rövid nyávogások, melyeket Kirk inkább a pedálokon játszik mint a gitáron, vagy valami rövid bluesos nyekergés. A két ballada sokkolt mindenkit, aki ezt megelőzően hallotta a zenekart. A The Unforgiven megbocsátható :), a Nothing Else Matters elsőre szép, sokadszorra nyálas és unalmas.
A Megadeth-Metallica sztori pikantériája, hogy az esti imát szinte egyszerre szőtték bele egy-egy dalba, azt pedig csak most vettem észre, hogy a The God That Failed Mustaine-ék előző évben megjelent lemezéről a Dawn Patrol vezértémájával indít.
Akkor és most is a Wherever I May Roam-ot és az Of Wolf And Man-t bírtam leginkább, de az egész lemez hoz egy jó átlagot, 1-2 gyengébb ponttal.
Az ...And Justice... korlátoltsága után a "fekete" lemezzel kaput nyitott a zenekar egy új világra (ezzel elvesztve addigi rajongói jelentős részét, de új tömegeket meghóditva).
A teljes '90-es években ebben a világban botorkáltak, útjukat keresve.
7/10 pont

Load (1996.): Egységes megjelenés: rövid haj, kihúzott szemek, bunda, napszemüveg, ha jól rémlik, még körömfestés is volt. A zene? Végül is még zenének lehet nevezni.
A hangzás pepec, van súlya a brutálisan hosszú (78 perc fölötti játékidő!) anyagnak.
Fémessége viszont nincs sok. Keményebb rock, blues alapú rockzene, amit hallunk.
A nem gyors, de lendületes, egészen kellemes Ain't My Bitch-csel indul, majd gyors hanyatlásba kezd a hangzó.
A pozitív dolgok említését egyérteműen az Enter Sandman keményebb kis tesójával, az Until It Sleeps-szel kell kezdenem. Álladék egy dal. Totálisan egyben van: a felépítése, a szövege, a hangulata, a dallamai... Még Lars is bedob néhány ötletet a dobokon. Ez utóbbi sajnos ritkaság ezen a lemezen.
A King Nothing-ben van egy-két jó hangulat/dallam, ezek el is viszik a szerzeményt.
Mostanra már természetes lett, hogy van ballada. A Hero Of The Day az. Jó, de én ki nem állhatom a balladákat, és az amerikai életérzés is távol áll tőlem, amely sugárzik belőle.
A Wasting My Hate is vállalható, sőt, egészen jó, a többihez képest egy friss, egészséges dal.
A Mama Said-del aztán elérkeztünk a gáz zónába. Ez szimplán egy country nóta. A stílusában jó, de a Metallicától nevetséges.
A nem említett track-ek nagyon változatosak: akad közöttük bluesosan unalmas (2 x 4 és The House Jack Built), merengően unalmas (Bleeding Me), bután unalmas (Cure), egyszerre álmosítóan és redneck módra unalmas (Poor Twisted Me), semmitmondóan unalmas (Thorn Within), idegesítően unalmas (Ronnie) és leírhatatlanul unalmas (The Outlaw Torn) is.
Összességében ez egy metalnak is alig nevezhető lemez, mely erősen húz a blues és a country felé. Ettől még lehetne jó, de nem az.
Egy vontatott útkeresés, zeneileg gyakorlatilag érdektelen.
A szólók lomha nyávogások, aki pedig Lars itteni teljesítményéből indul ki, az azt hiheti, hogy ilyen sebességnél (lassúságnál) nem lehet ötletesen, jól dobolni, pedig lehet(ne).
Load, "Nem fecsérlem rád a gyűlöletem. Megtartom magamnak."
5,5/10 pont

ReLoad (1997.): A Load második része. Olyan is. Na, persze nem mindenben. Hangzásban, hangulatában és abban igen, hogy lendületesen, Load mércével mérve nagyon jól indul (Fuel), majd hamar (The Memory Remains) érkezik a már megismert vidéki Amerika egyhangú, bluesba oltott unalma. Megjelenésekor sokat kapott a dal, amiért egy "vénasszony" károg benne refrén helyett, de mindezekkel együtt a lemez egyik jobb szerzeménye.
Az Unforgiven II az, aminek látszik. Saját, két albummal előbb kiadott lírájuk átdolgozása. Fölösleges.
A Better Than You egy laza, egyszerű, hangulatos rock nóta lehetne a verzéi és a szólói alapján, a lendületes Prince Charming-ban pedig egyik ősi riffjüket (Creeping Death) és refrénjüket melegítik újra.
A ballada semmilyen (Low Man's Lyric).
Aztán... Kb ennyi.
A szólók talán hallgathatóbbak, mint elődjén, de ez a lemez is baklövés. A dalok "csak" jellegtelenek, gyengék (középszerűek?), nem annyira irritálóan unalmasak, de kevesebb közöttük a jobb, vagy akár csak több hallgatásra érdemes, mint a Loadon.
A fekete lemezt még meg lehetett magyarázni, a Load-ReLoad duplát már nem érdemes.
És a következő fordulat sem lesz kellemesebb.
5/10 pont

Vártam a sí-tanítványomat (már ilyen is volt néhány órára!), amikor egy srác kérdezett valamit franciául. Mondtam, hogy ez nem fog menni, ekkor angolra váltott. Nem okozott nagy gondot Neki, lévén Newcastle-i. Mivel két hölgy is volt Vele, akik közül az egyik huhhh, felvezettem Őket a gleccserre, nem csak elmagyaráztam, hogyan juthatnak el oda.
Így ismertem meg Catherine-t, a Manchesterből származó newcastlei fogorvos növendéket.
Szép, magas, fehér bőrű, nagyon kedves és kellemes személyiség, csoda fogsor :), "és hogy' beszél angolul!!!" :).
Rádöbbentett (főleg a neve, ugye :( ), hogy mennyire bezártam magamban dolgokat, önmagamat dolgok elől egy jó ideje.
Síeltünk 1-2 órát, közben beszélgettünk, ennyi volt a Cat (Kate) sztori - túl fiatal volt ahhoz, hogy elinduljanak bennem dolgok, de (ismét) felnyílt a szemem.
"Vak voltam, aki egyszerre fényt lát"
És persze (sors, kapcsok, egymásra érzés) Vr. is előkerült. Mint kiderült, nem messze tőlem, az Olasz Alpokban snowboardoztt éppen.
Az élet szép.

Hú, de nagyon kellett már. Így, hazaérkezés után, nagyon érzem.
Nem is annyira a síelés - egyre jobban megy -, a friss, tiszta, hideg levegő (tisztít, feltölt, felüdít) vagy az, hogy angolul beszélhettem, hanem az, hogy kiszakadtam megszokott környezetemből.
Átgondoltam dolgokat, más megvilágításba került ez-az, teljesen kipihentem magam, és az agyam is kitisztult.
Nagyon kellett.

"Szeretném a homokórát beállítani."

Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.

... éppen ilyesmi látvány tárul most elém:

Jó évről évre újra megnézni a Manchester United- munich BL döntő utolsó 10 percét. :)
Maga a meccs rendkívül gagyi volt - korai német vezetés, majd az egyik nem akart, a másik nem tudott focizni -, de idén megnéztem az egészet, mert régen láttam. A vége persze mindenért kárpótol. Ahogy lothar légszomjjal támolyog le a cseréjekor a nulla iramú meccsen, ott kezdődik a móka, kacagás.
Meglepett, Giggs milyen gyakran használta a jobb lábát akkoriban.
Az idei BL döntő ismétlése is jól esett. Szerintem az még nagyobb szívás volt a bajoroknak, mint a fenti. Vezettek, 11-est hagytak ki a hosszabbításban, mindezt hazai pályán... És ezt is egy angol (angliai) csapat ellen.
Egy évig jól elleszek "német foci" nélkül. Akkor pedig újra ismétlik amint a United két perc alatt lerendezi a kirakat csapatukat.

Írtam itt tavaly (is) a Sex Pistolsról. 30-35 év elmúltával is állnak a dalaik. Még az sem ront a rajtuk, a zenekar image-én, hitelességén, hogy már egészen jól zenélnek (aki még él közülük, RIP Sid) és hogy olykor csinálnak egy turnét ("Hogy miért? Kizárólag a pénzért." :) és már bivalyul szólnak. Bölcsek voltak, hogy a feloszlás után már nem írtak egyetlen dalt sem.
Az aranyköpések pedig változatlanul jönnek - "Nem is vagyunk annyira rosszak, nemde?", "Szerencsés p@cs vagyok, mert ez a világ legjobb bandája" stb.
Mégsem mertem őket (még) élőben megnézni. Mert nálam ők a 70-es évek legendái.

... kaptam képeket egy ismerőstől, aki Münchenben járt. Jó (volt) az ismert várost más szemén/képein keresztül is látni.

Írtam, hogy a róluk szóló könyv kapcsán ismét meghallgatom a lemezeiket. Több bejegyzésben be is mutatom ezeket, szépen, időrendben.

Kill 'Em All (1983.): lendületes, fiatalos, ötletes, jó a basszus. Ahhoz képest (is), hogy a stílus nagyon korai lemeze, egészen muzikális. Mai füllel is simán vállalható.
A szólók is tetszenek, de lehet, hogy csak azért, mert erősen Dave Mustaine stílusában fogantak.
Akkori kedvencem: Motorbreath. Mostani kedvenc: Anesthesia, Motorbreath és az újrakiadáson a Blitzkrieg feldogozás dal - utóbbi a szóló utáni beindulás miatt (bár a nyitó riff is király). A 2:20 és 3:20 közötti rész 100%-ban az én világom. Mindegyik hangszer ötletesen játszik, az összkép pedig olyan húzós, amilyen csak lehetett akkoriban.
6,4/10 pont

Ride the Lightning (1984.): az általam - méltatlanul - legalulértékeltebb lemezük. Pusztán azért, mert később hallottam, mint a Mastert, amelyet nehéz verni, így a a Ride nálam elsikkadt. Max. 5-ször hallottam eddig.
Pedig "újságírói" ""karrieremet"" is ennek a lemeznek köszönhetem.
Mai füllel hallgatva is kemény, mégis kellően muzikális. Bár a(z azóta meg)szokott dalstruktúrát nem rúgják fel, a sok, főleg ritmusgitáron játszott ötlet kiszámíthatatlanná teszi.
Tipikus thrash metal album, a nyitott, műfajt tágító fajtából.
Akkori kedvenceim: Ride The Lightning, For Whom The Bell Tolls, Trapped Under Ice. Mostani kedvencek: Ride..., For Whom... és a Fade To Black, amely előrevetíti a zenekar '90-es évekbeli elcountrysodását, mégis remek. Régen nyálas disconak tartottam. :)
A nyolc dal közül talán egyedül az Escape nem telitalálat, de a refrénje és a zárása azt is elviszi.
Lars kezd kikupálódni, egészen jó dolgokat üt, a Creeping Death gitárszólója pedig kiemelkedő.
Alapmű.
Óriási a fejlődés az első lemezhez képest, de volt még egy lépcső a csúcsig.
8/10 pont, vagy még több.

Dementieva visszavonulása és Zvonareva sérülése óta nem igazán érdekel a tenisz, de nincs fél éve, hogy megemlítettem itt a fiatal angol lányt, aki akkor néhány napon belül megvert két nagy játékost.
Ma a szintén balkezes, világranglista 8. Kvitovát hozta össze vele a balsors. Robson nyert a nem kis meccsen 2-6, 6-3, 11-9 (!!!)-re az ausztrál Grand Slam-en.
Négy nappal a 19. szülinapja előtt.
Már az 50. hely körül jár az említett listán (89. volt négy és fél hónapja).