'Dark Night Of My Soul'

Olvasom (FALOM) Slash önéletrajzát.
Amit Mustaine-ről ír, az egyszerre természetes, és lep is meg egy kicsit.
Ugyanis én is hallom, mit tud Mustaine (tini korom kedvenc zenésze!), de hogy a másik gitáros, akit óriásinak tartok azt írja róla, hogy "Dave Mustaine az egyik legzseniálisabb zenész, akivel valaha (öröm)zenéltem."... Pedig Slasht összehozta ezzel-azzal a (zenei) élet az évtizedek során.

"I crashed wherever I could, and did whatever came to mind, and there was a point in there when I hooked up with Dave Mustaine of Megadeth. We became friends; he was strung out on smack and crack and he lived in the same neighborhood, so we hung out and wrote songs. He was a true, complete fucking maniac and a genius riff writer. We’d hang out, smoke crack, and come up with major heavy metal riffs, just fucking dark and heavy as hell. Sometimes Dave Ellefson would join us; we got along great, we wrote some great shit. It got to the point, in our drug-fueled creative zone, that we started seriously entertaining the idea of my joining Megadeth. Guns was in a holding pattern, after all, and I was high enough to consider all kinds of bad decisions. Dave Mustaine is still one of the most genius musicians I have ever jammed with, but still, in my heart of hearts, I knew I couldn’t leave Guns."

Na, igen. A Skandinávia mánia.

     Na, ilyen sem esett még meg velem.
     A New Model Army eddig sem a felszínről szólt és énekelt, de ezzel a lemezzel még engem is megleptek.
Kb. hét (7, hetes!!) nekifutás kellett, mire végig bírtam hallgatni. Semmi nem hatott még rám zeneileg ennyire intenzíven. Első kísérletkor csak "megérintődtem" az első néhány daltól, és félbehagytam, mondván, ez az album többet, odafigyelést érdemel, nem utcán vagy két tennivaló közötti gyors hallgatást.
Aztán eljutottam kb. a negyedik, ötödik dalig, de úgy felkavart, hogy nem tudtam, nem mertem tovább haladni. Most, sok -sok hónappal a megjelenés után jutottam el a végéig.
Mire elértem a - szerintem legjobb - hetedik dalig (Lean Back And Fall), már olyan lelkiállapotba kerített az első hat, hogy...
Nincs mit ragozni - könnybe lábadt a szemem. Utána van egy kis (3-4 dalnyi) pihenő, de az első hét dal (és a záró három) olyan szinten emeli fel, marja és tisztítja a lelket, hogy azt leírni nem lehet. TISZTA, MENNYEI, csodálatos.
A zene? Nincs zene ("There is no spoon"), csak az ember van, és az élete, a megélt érzései, mulandósága és (örökké élő?) lelke.
(A (törzsi) ritmusok és az ütősök hangsúlyosabbak, ez ad különös ízt az évtizedek óta felismerhető karakterrel bíró zenekar ezen 14 dalának. A varázslat az, hogy ez (és a zongora, hárfa, rézfúvósok, Hammond orgona és sok-sok finomság) észrevétlenül olvad egy nagyobb egészbe. Mondom: varázslat az egész, ahogyan van.)
Káprázatos album. A szó legpozitívabb értelmében kavart fel.
     Nem tudom, hogyan lehet ennyire lélekből (léleknek) zenélni, de ha lesz még módom Justinnal beszélni, megkérdezem. Akkor az angolom sem lesz olyan szétesett az izgulástól, mint első angol nyelven készített interjúm alkalmával, amikor éppen a legjobb kérdést felejtettem el feltenni Neki, ami a teljes interjút/írást keretbe tette volna.
      Nem szimplán 10 pontos, hanem az egyik legjobb, legfelkavaróbb, engem leginkább megérintő lemez, amit életemben hallottam.

New Model Army - Between Dog And Wolf

Hárfával indítani (és fokozni)  beindulást???!! És a 3 perc 40 másodperc CSODA előtte!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááá! Fetrengek, ahányszor hallom. (DOB!!!!!, érzés!!!, elmúlás, jobbító szándék, ÉLET, tapasztalat, nyugalom, lázadás.....)

     Amióta elolvasta, amit itt írtam a lemezéről, nem áll velem szóba, de engem érdekelt, milyen egy ByeAlex (Bye Alex?) koncert, hát csütörtökön álldogáltam egy szűk órát foci után a szeles hidegben.
     Nem tudtam, mire számítsak, a lemez óta semmit nem tudok Róla. Kellemes meglepetésként ért, hogy élőben ment minden, "rendes" zenekarral, öt (zömmel) fiatal zenésszel. A dobos játéka kiemelkedett, élmény volt nézni, hallani, az akusztikus gitár viszont mostoha gyerek volt a keverősnél, nagyon kevésszer volt hallható - kár érte. A Kedvesem másodszori eljátszásáig néztem a koncertet (max. 1-2 dal lehetett még utána, de az sem kizárt, hogy azzal zártak). Az már nagyon nem kellett nekem lefekvés előtt - ezt leszámítva nem tudok negatív dolgot írni a koncertről.
A dalok persze nem lettek sokkal homogénebbek vagy az ízlésemhez közelebb állók a lemez óta, de (ismervén Alexet) csak lestem, hogy mekkora utat tett meg a félénk (inkább: visszahúzódó) sráctól addig, hogy színpadra mer állni, és koncertezik...
A hangjával nem tudom, foglalkoztak-e (szerintem kellene), de különösebben nem is érdekel, hiszen ezen már túl vagyunk - olyan, amilyen. Élőben sem vállalja túl magát, igyekszik a nem túl széles komfort zónájában maradni, és ez így van jól. Ha ezzel bajom lenne, nyilván el sem mentem volna megnézni.
Azt becsülöm benne, hogy a saját útját járja, hisz magában (szerintem túlzottan, de ezzel sincs semmi baj), és mivel nagyon az út elején tart (éppen csak a nagyon nehéz kezdő lépéseket teszi), korai lenne - pláne egyetlen koncert alapján - ítéletet mondani felette.
Nem az én zenémet játssza, hanem a sajátját - hosszú, eredményes pálya ugyanúgy állhat előtte, mint lassú eltűnés. Ha erre jár, ismét megnézem majd.

Feb. 4-5-én az első hó a télen...

Webkamera kép a(z egyik) kedvenc szigetemről. (A kép jobb oldalán.)

     Az ötlet nagy, bár nem eredeti: bezárnak egy helyiségbe (többed magaddal), ahonnan egy órátok van kiszabadulni, megtalálni a kijárat kulcsát.
Mi a két/három pálya közül a fűrészes pali szobájába kerültünk és a szomszéd szobával voltunk versenyben, ahol a csapatunk másik fele volt "börtönben". A két szoba közül max. az egyik győzhetett, de a versenytársaink játékáról semmilyen infónk nem volt.
Kódokat, kulcsokat kellett meg- és kitalálni.
     Jó szórakozás, hamar elment a majdnem egy óra. 51 perc elteltével jutottunk ki.
Öten voltunk a szobában, ki jobban, ki kevésbé, de ismertük egymást. Az lepett meg leginkább (utólag belegondolva), hogy mennyire együtt és céltudatosan dolgoztunk. Az egyre fogyó időre gyakorlatilag nem is figyeltünk. Mindent megvitattunk, sok lehetőséget mérlegeltünk, szinte valamennyi lehetséges utat megpróbáltuk, ami felmerült. Hatékonyak voltunk - volt, hogy két csapatra osztottuk magunkat és mindenki az adott (saját) részfeladatra fókuszált - utána megvitattuk, ki mire jutott, és mentünk tovább együtt.
A felkínált segítségeket nagyon jól (és közös megbeszélés után) használtuk, két esetben pedig agyasabbak voltunk a játék kieszelőjénél, hiszen "unortodox" :) megoldásokkal jutottunk előre.
Az idő (és a feladatok) felénél nagyon úgy nézett ki, hogy zsákutcában ragadtunk, tanácstalanok vagyunk. Az is jó volt, hogy erre a helyzetre hogyan reagáltunk.
      Magamról annyit tanultam, hogy már messze nem vagyok az a fontoskodó, "körülöttem forogjanak az események, mert én okos/érdekes/vicces (stb.) vagyok" figura, mint régen, sőt a labdajátékok játszásakor tapasztalt irányítási (csapatkapitányi véna) vágy sincs bennem. Egy voltam az ötből, messze nem a leghasznosabb, majdnem hogy végig háttérben voltam (legalábbis így éreztem, de persze tettem a dolgomat), inkább csak tanácsokat adtam, felvetettem lehetőségeket - a legutolsó kódot azért az én ötletem nyomán szereztük meg.
     Egyedül nem hiszem, hogy kijutottam volna. Talán még másfél óra alatt sem.
Mondom ezt úgy, hogy az elején legalább 5 percet elfecséreltünk egy hamis, a terv szerint ott sem lévő nyommal.
Összegzés: ki vagyok alakulva, tudok egy lenni az ötből, nem "az egy" - ez új felfedezés volt, örültem neki -, mindenki értékes a maga módján, és ha nem önmagunkat "toljuk" előtérbe, akkor sokkal többet  veszünk észre a másikból, a másikban.
     A győzelemnek nagyon örültünk, (azt feldolgozni sem egyszerű. Szerintem nehezebb, mint a vereséget.) de a "vesztes" csapat "természetesen" kihívott minket egy visszavágóra, így azonos szereplőkkel, szobacserével visszatérünk.

A képek forrása: www.elmehaza.hu

Amikor leírom, hogy Stephen King regénye, ne hagyja senki abba az olvasást pusztán a szerző neve miatt! Ez ugyanis nem egy tipikus King mű, hanem egy egyszerű krimi.
Semmi misztikum, túlvilági, különleges képesség, sugallatok és egyéb szokott nyalánkság nincs benne. Még a gondolatok kingi leírása sem szerepel ezúttal az író eszköztárában.
Azt viszont megfigyeltem, hogy King teszi is, amiről prédikált az írásról szóló könyvében. Valóban nagyon kevés a jelző a regényben. Nincs olyasmi nála, hogy "kérdezte ingerülten", "jegyzte meg titokzatosan"...
A történet egyszerűsítve és semmit el nem mesélve egy elkövetőről, akinek a kiléte a kezdetektől publikus előttünk és egy nyugalmazott rendőrről szól.
Nem szeretem a krimiket, nem érdekelnek, de ezt a könyvet szívesen, és eléggé rövid idő alatt elolvastam.
Angolul olvastam, mert csak így tudok fejlődni, formában maradni. Középfok elég hozzá.
7,5/10 pont - soha rosszabbat

.. csak van.

Azt mondta, tudja, hogy szétrúghatná az akkor már évek óta (4-5) tartó kapcsolatomat (és nem kizárt, hogy igaza volt), de azért a  2-3 hónapért, amit együtt tölt(h)e(t)nénk boldogságban, nem mászik bele két ember közös életébe.

18 évesen - ennyire bölcs és önzetlen volt. Ez csak most (a színdarab kapcsán) esett le. Tudta, hogy ha én Vele bármit, akkor a tartós dolgomnak annyi, mert hazugságban vagy botlás után én nem... És azt is tudta, csakúgy, mint én, hogy bármekkora a kísértés, nem egymás emberei vagyunk.

     Csendben ültünk V-vel (nem keverendő Vr-val!)a Rába parton. Idill, mindketten élveztük egymás társaságát, a nyugalmat, békét, harmóniát.
Meg is állapítottuk, hogy jó pár lennénk. Aztán egyszerre néztünk egymásra és röhögtük el magunkat, hogy "na, de járni egymással...!!!???". Aztán abban maradtunk, hogy ha úgy alakul, hogy mindketten egyedül leszünk, akkor 60 évesen összejövünk, és boldogan élünk, amíg csak.
Szerelmes és hűséges (típus :) voltam a barátnőmbe/-höz, egy másik lányba/-hoz... Ezért is lehettünk ennyire jóban V-vel... Mert tudta, hogy közöttünk csak barátság lehet, semmi más.
      Ez a folyóparti délután jutott eszembe a színdarabról.
Hogy hamarosan 60 éves leszek :)  :(, és egyedül vagyok...
Nem ígértünk semmit egymásnak. A darab két szereplője viszont igen, és az egyik "benyújtja a számlát", számon kéri a réges-régi ígéretet...
     A Színház legkisebb termében, karnyújtásnyira ültünk a szereplőktől. A díszlet minimális volt, de több apróbb/nagyobb EREDETI és olykor humoros ötlettel dobta fel a rendező (vetítés, UV-ben látszódó feliratok, makettek, stb.).
A cselekmény vezetése 5-20-30 perceket ugrált az időben előre-hátra, így több dolgot többször is láttunk. Ez először érdekes volt, majd zavart, a vége előtt viszont kifejezetten tetszett.
Az alapötlet nagyon jó. Mindannyian (a szerencsésebbek legalábbis) voltunk szerelmesek, és noha pl. nálam nem sok hiányzott hozzá, alig van valaki, aki az első szerelmével él. Márpedig az érzelmek közepette mondunk az adott pillanatban igaz(nak érzett) dolgokat, amelyek később átértékelődnek. Számomra kb. erről szól a gyakorlatilag egy Beatles (brrr) dalra, annak szövegére (I Will) (("Love you forver and forever" - egyszer csak eljutok eddig a dalig az életművük bemutatásában)) épülő színdarab.
Én a logikus dolgokat kedvelem (ha eddig nem vettétek volna észre), ezért a vége felé kissé elvesztettem a fonalat, a befejezésnél pedig pláne, de aztán (ha nem is teljesen) segítettek összerakni az én mérnöki agyamnak is.
Összességében nem bántam meg, hogy megnéztem, kicsit el is gondolkodtatott, de ajánlani csak a modern(ebb) színház kedvelőinek tudom.
Nem elvont vagy ilyesmi, de azért kell nyitottság a befogadásához.
     Az öt szereplő: Ullmann Mónika (nő a múltból) remek, Simonfi Adrienn (a fiú barátnője) gyakorlatilag csak monológokat mondott, jól, Györgyi Anna (feleség) hozta a formáját, profi színésznő, de nálam ott van egy kis "de" minden játékában. (A vágy villamosában nem éreztem erősnek, Az eltört korsóban viszont jó volt. Kíváncsi vagyok, ha nem a politika szele hozta volna városunkba (a férjét), akkor hogyan éreznék a játékával kapcsolatban. Ciki, hibám, de nem tudok elvonatkoztatni ilyen dolgoktól.)
A fiú átlagos, a férjet ebben az előadásban gyengébbnek éreztem a többieknél.
     Kortárs német szerző írta (Roland Schimmelpfennig). Ügyes, mert szerintem mindenki talál kapcsolódást benne a saját életében történtekkel.
A fejünk felett elrepülő repülő, és a jelenet, melyben U.Mónika elénekli az említett dalt (főleg a vége!!) magyarul voltak a kedvenceim.

A képek forrása: www.mnsz.hu

Az Intim Torna Illegál lemezét kihagytam a tegnapi felsorolásból.pedig elsőre NAGYOT üt, csak ajánlani tudom. Most viszont nem róluk szólok, hanem Animáékról.

      Nehezen indul, de ha az első két dal (Never Be Alone, Give Me Solace) nem veszi el a kedvet - nem rosszak, de nem is emlékezetesek -, akkor egy remek kis album bontakozik ki.
A harmadik Sweet Salvation véletlenül forog a rádiókban is. Gyakorlatilag bárhol a világon megállná a helyét az éterben. Váratlanul feltűnik benne Halott Pénzt egy nagyon jó magyar rap(szerű) betéttel. Hat.
      Tetszik, hogy noha nem minden dal kiemelkedő, de van stílusa a zenekarnak - nem hangszerekkel alkotó csapatnál ez pláne nagy szó -, amely a változatos dalokat összetartja.
Mert van itt "minden" a hétfőn itt bemutatott Wonder nem is tudom, milyen tánczenéjétől (foxtrot? charleston? Én és a táncok!) a Máté Péteres Az is te vagy-on (de addig írj, gyakran írj - énekelhetnénk a szöveg helyett), az említett rapen át az a capella éneklésig.
És még a raggae (beütésű) Mama Earth is egészen jó. Pedig maga a stílus nálam nem nyerő.
A Wonderről még annyit, hogy 2014-ben számítógéppel ilyen zenét írni?? Remekül kivitelezett ötlet. Ritka (nálam), hogy a legegyszerűbb, legkiszámíthatóbb dal lesz a kedvencem egy lemezről, de ennek a hangulata elsőre elkapott.
     Kiemelkedő még az egyszerre táncolható és hangulatos Csak egy szó (még a Csinálj gyereket-ből (is) ismerős szitár (?) ismételt elővételét is elbírja), a teljesen az én világom, hangulatom Crossroads és a NAGYON NAGY lezárás, a Sose lesz vége. Utóbbinak az első fele csak emberi hangokat tartalmaz és az egész annyira jó, hogy talán a The Smashing Pumpkins Farewell And Goodnight-ja óta nem is hallottam ennyire jó album lezárást. Azt pedig, hogy a "vége" szóval zárul a 41 és fél perc, remekül oldották meg.
     Gépi a zene, de az indíttatás, amely létrehozta nagyon is emberi. Sőt, megkockáztatom, hogy holmi földi dolgok fölött álló.

Anima Sound System: Gravity And Grace (2014.)

8,1/10 pont. Nálam a részletezett fele nagyon működik, és a többi is rendben van.

A szünetben - szokásommal ellentétben - sok (több) új magyar zenét hallgattam. A többségük (Kaukázus, Hiperkarma, Anima Sound System) vagy elsőre, vagy többedszerre megtetszett. Akadt olyan (Depresszió), amelyik csont profi, nemzetközi szint (az Anima ... is!), remek szövegekkel, el is ismerem, de valahogy nem férkőzött közel hozzám; és olyan is (Magna Cum Laude), amelyet továbbra is gyengének (nekem nem tetszőnek) tartok.

Kíváncsi vagyok, lesz-e időm írni róluk itt. Addig is, csak ajánlani tudom őket ismerkedésre.

Rendesen dolgoznak rajta olykor, hogy kihozzanak a béketűrésből. 

Cavalcade = kavalkád. Meglepődtem, amikor egy regényben szembe jött. Még nem hallottam, használtam, tudtam.

Könnyű volt megjegyezni: 1 Euro = 322Ft, 1 Font = 422Ft.

Nem nagy kunszt nekem örömöt szerezni. Egy egyszerű reggeliző tányér (+bögre és müzlis tál) is telitalálat.