'Dark Night Of My Soul'

Once you’ve lived a little you will find that whatever you send out into the world comes back to you one way or another. It may be today, tomorrow, or years from now, but it happens; usually when you least expect it, usually in a form that’s pretty different from the original. Those coincidental moments that change your life seem random at the time, but I don’t think they are. At least that’s how it’s worked out in my life. And I know I’m not the only one.

Ha már éltél egy keveset, arra jössz rá, hogy amit adsz a világnak, így vagy úgy, de azt kapod vissza. Lehet, hogy ma, holnap, vagy évek múlva, de megtörténik; általában akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, általában az eredetitől meglehetősen különböző formában.
Az életedet megváltoztató pillanatok akkor véletlennek tűnnek, de nem hiszem, hogy azok. Legalábbis az én életemben nem voltak azok. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

No one expects the rug to be yanked out from under them; life-changing events usually don’t announce themselves. While instinct and intuition can help provide some warning signs, they can do little to prepare you for the feeling of rootlessness that follows when fate flips your world upside down. Anger, confusion, sadness, and frustration are shaken up together inside you like a snow globe. It takes years for the emotional dust to settle as you do your best just to see through the storm.

Senki nem számít arra, hogy kirántják a talajt a lába alól - az életet megváltoztató események nem jelentik be magukat előre. Amíg az ösztön és a megérzés segítenek, hogy néhány figyelmeztető jelet megérezzünk, arra már alig alkalmasak, hogy felkészítsenek a gyökértelenség azon érzésére, amikor a sors a feje tetejére állítja a világodat. Düh, zavarodottság, szomorúság és reményvesztés kavarog (fel) benned, mint egy hógömbben. Az érzelmi por évek alatt ülepszik le, miközben mindent megteszel, amit csak tudsz, hogy átláss a viharon, amennyire csak tudsz.

Avagy: 8-at "faltam be" a 11.450 darabból. Sikerült megdönteniük a bükkszentkeresztieknek a legtöbb (egyszerre sütött?) és legtöbbféle ízesítésű fánk hazai rekordját a Fánkfaló Napon. Jó idő, finom, friss fánkok, sok-sok ismerős.

A képek forrása a jobb alsó sarkukban látható.

Help! (1965.): A címadóval indít. Jó dal, van húzása, dallama. Mindez (a húzást leszámítva) elmondható a The Night Before-ról is.
A You Like Me Too Much az én ízlésemnek túl gáz, de hallom, hogy jó, és hogy valamit próbálnak vele adni. Jó, csak nem tetszik. Van ilyen nálam.
Az I've Just Seen a Face elején gitároznak (!!!) ez új elem. Üdítő 10 másodperc!
Említésre méltó a Ticket To Ride, amely már-már művészet, nem pedig szalon zene. Persze csak akkor, ha nincs nagy elvárása a hallgatónak.
A Yesterday mellett sem lehet szótlanul elmenni. Bár, ha nem kapta volna fel a közízlés, nem hinném, hogy kiemelném. Nem rossz, a vonósok kifejezetten jók benne, de - hogyan is fogalmazzam finoman - nincs ötletekkel túlzsúfolva. Van egy hangulata, aztán ennyi.
A többi hallgatható, de semmi különöset nem tartalmazó langyi szerzemény. Vannak, de ha nem lennének sem lenne különösebben kevesebb a világ.
(A You've Got to Hide Your Love Away a hippie ízt is behozza.)
Buta tánczene az egész. Az összkép és a színvonal mégis mintha jobb lenne, mint az az előző négy lemez átlaga. Az Act Naturally countryján és a záró Dizzy Miss Lizzy-n kívül (mindkettő fölösleges feldolgozás) már nincs kimondottan hallgathatatlan vagy vállalhatatlan szerzemény a 14 között.
5,8/10 pont (az A Hard Day's Night-ot alulpontoztam annak idején. Az egyértelműen és sokkal jobb lemez, mint ez. Ezt ahányszor hallgatom, úgy esik a pontszám. Két hallgatás után 4-es környékén jár(ok))

Rubber Soul (1965.): 14 dal, 35 perc - ez nem változott. Meglepően egy Jimi Hendrix-ízű dallal (Drive My Car) indul, majd rögtön utána bejön India is a képbe (Norwegian Wood (This Bird Has Flown)). Homogenitásról tehát nem igazán beszélhetünk (van barokk (?) csemballó (?) szóló is az In My Life-ban). Komolyodásról, érésről viszont egyértelműen.
Ez már nem egy tánci-tánci hülyegyerek lemez. Legalábbis nem annyira, mint az előzőek.
Vállalható, többszöri hallgatásra méltó album. Az A Hard Day's Night a(z eddigi) csúcs az életműben a populáris, sikerhajhász stílusban - a Rubber Soul szinte semmiben nem hasonlít hozzá, mégis majdnem/legalább annyira jó.
Jellemző, hogy a "mezei" zenehallgató - mint én is - alig-alig (sem) ismer dalokat róla, holott ez egy jó lemez. Azt le sem kell írnom, mert az eddigiekből következik, hogy nincs feldolgozás dal rajta.
Vannak gyengébb pontok, de az önkifejezésre való hajlam - amit eddig csak elvétve éreztem, itt viszont a lejátszási idő nagy részét áthatja - erősebb annál, hogy a gyengébb pontok lehúzzák az összképet. És kohéziót, sőt, homogenitást is ad a lemeznek.
A hangzás naturális, tiszta, sallang- és cicomamentes.
Kellemes meglepetés ez a zene az előzmények ismeretében. Én ezen a vonalon haladnék tovább a helyükben. :)
7/10 pont

First of all there was no set list - we never did the same set on any night. We had our standards, like "November Rain", "You Could Be Mine", "Paradise City" and "Welcome to the Jungle" but the rest was up for grabs.

Mindenek előtt, nem volt előre rögzített programunk - soha nem játszottuk ugyanazt a műsort. Megvoltak a kihagyhatatlanok, mint a November Rain, a You Could Be Mine, a Paradise City és a Welcome to the Jungle, de a többi spontán volt.

That’s my side of the story; there’s Axl’s, of course. I’m sure he’d say that we drank too much and did too many drugs. That’s true, of course; I can only vouch for myself when I say, yes, I did, but all things considered, never once in the history of the band was a show ever canceled or started late because of the guys in the band.

Én így látom a sztorit, természetesen Axl-nek is van verziója. Biztos vagyok benne, hogy azt mondaná, hogy túl sokat ittunk és túl sok drogot fogyasztottunk. Ez persze igaz, de a magam nevében annyit kijelenthetek, hogy igen, így volt, de mindent figyelembe véve a zenekar történetében soha egyetlen koncert sem maradt el vagy kezdődött késve a banda hangszeresei miatt.

There were only two things that I found difficult while recording my overdubs for Appetite. The first was the solo at the end of "Paradise City", which was always easy live but wasn’t in the studio. In concert, it could last anywhere from one to two minutes, but on the album version of the song, it was designed to be exactly thirty seconds. So it wasn’t easy for me to focus the same narrative and emotion into thirty seconds, and when the red light came on, it threw me for a loop - I actually got gun-shy. I remember going at it a few times and getting so frustrated that I just left the studio completely disappointed; the next day, though, I came in fresh and nailed it.

Csupán két dolog volt nehéz számomra a az Appetite album felvétele során. Az első a szóló a Paradise City végén, amely élőben mindig könnyű volt, de a stúdióban nem. Élőben tarthatott bármeddig egy és két perc között, de a stúdióban pontosan 30 másodpercesnek kellett lennie. Nem volt egyszerű ugyanazt a történetet és érzelmet 30 másodpercbe sűríteni, és amikor a felvétel vörös fénye kigyulladt, leblokkoltam, megriadtam. Emlékszem, nekifutottam néhányszor, és annyira frusztrált lettem, hogy teljesen csalódottan elhagytam a stúdiót. Aztán másnap bementem frissen és megcsináltam.

A záró két percben nem kis szólók vannak. Érdemes megfülelni:

... Cegléden egy katolikus templomba, mert gospel "zene" szólt. Sajnos kb. csak addig, amíg beértünk, de azt is élmény volt hallani. Egy (német?) kórus próbált az esti fellépésére, "természetesen" egy színes bőrű hölgy aktív részvételével.

    Mivel (sajnos?) nálam a "könnyű" zene 1980-ban kezdődik (kivéve a Sex Pistols-t!), a Syrius zenekarnak csak a hírét ismertem, a zenéjét nem. Syrius Legacy néven öt fiatal fura felállásban (dob/ének, két fúvós, főleg szaxofon, basszusgitár, billentyűk) jó kis íztelítőt adott az életműből. Sokkal kellemesebb volt, mint amit vártam. Kísérletező (mondjuk, ez stimmel), "agyatlan" elborulás, ósdi hangzás, idejétmúlt dolgok helyett egy egyéni (!!), helyenként (a szó jó értelmében) populáris zenét kaptunk. Nem ezen a vonalon mozog az ízlésem, de jó halgatnivaló volt.
     A Random Trip egyetlen DJ-vel indított, majd bekapcsolódtak a többiek, a két ütős, basszusgitár, billentyű és a három énekes - ha senkit nem felejtettem ki.
Szívesen néztem volna őket, mert a 3-4 "dal"ból, amit láttunk az egyik rendesen megmozgatós, partyzós volt.
Jól érezték magukat, látszott, hogy szeretik, amit csinálnak. A többség bealudt, így nekem is indulnom kellett haza... :(
Érdekes zenéjük "műfaji határokon átívelő improvizációs koncertsorozat".
És a nap legjobb pólóját is ők prezentálták. Csak lestem, hogy "Mi a ....?!". :)

Összességében örülök, hogy nem "600 óra" jazzt kaptam a fülembe, töményen, hanem kevés, de különböző stílusú fellépőt. Mert a dobolás nem csak a jazz-ről szól.

Az est "sztár" fellépője Csík Gusztáv triója (Reggie Johnson bőgős, Joan Faulkner énekesnő, Gusztáv zongorán, Alvin Queen dob) nem dob show-t produkált, hanem zenélt egy nagyot.
Az első részben instrumentális, cseppet sem "borult", (relatíve) könnyen követhető, befogadható zenét játszottak, helyenként azért a dobra fókuszálva. A második részben aztán Joan Faulkner énekesnő emelt egyet az egészen a szó jó értelmében erős, jellegzetesen fekete hangjával, megnyerő/profi személyiségével.
Az énekesnő vagy a dobos miatt lett négyes a trió, ha valaki számolt.
Négy kedves, idős ember, aki tud és szeret zenélni, jó dalokkal, együtt. Jó koncert volt.
A képeim után tettem egy videót is, hogy a zenét elképzelje, akit érdekel (és hogy Csík Úrnak is szerepeljen). Akinek bejön, nézze meg a fellépés többi dalát is a fesztiválról, ahol a videó készült. Az énekes hölgy miatt is érdemes.

 "Lelkünkben sokan beszélnek.
  Beszél az ösztönünk, a sóvárgásunk, a szomjúságunk, valamennyi félelmünk és szorongásunk, fecseg bennünk minden ősi ösztönünk. És mindegyik azt súgja vagy kiáltja, hogy ő a valódi hangod."

 "Minden életnek van egy vezérmotívuma.
  Nehéz ezt kihallani belőle. Életünk meséje szövevényes. Teli találkozásokkal, elválásokkal, búcsúkkal, reményekkel, kudarcokkal, diadalokkal és látszólag váratlan eseményekkel; gyermekek vagyunk, felnövünk, megöregszünk, családunk lesz, apák, anyák leszünk, vagy éppenséggel magányosak... Mintha forgószínpadon élnénk, változik körülöttünk a történelem. Különösen az elmúlt évszázadokban hihetetlen gyorsulás érezhető: egyetlen életben olyan változásokat, szerepcseréket, jelmezcseréket, árulásokat és önárulásokat, divatokat, forradalmakat, háborúkat, katasztrófákat éltünk meg, annyiféle politikai zenére kellett táncolnunk, hogy nemigen tudjuk kihallani belőle, melyik a mi dalunk – mikor szólal meg az a muzsika, amelyre táncolnunk kellene, mert ez most csakis a mi zenénk... Nemigen halljuk a nagy hangzavarban, mikor szólal meg a mi sorszimfóniánk - vagyis az a külső-belső életfeladatunk, amelynek megoldására a születésünkkel vállalkoztunk."

/Müller Péter: Halhatatlan szerelem/

     Hol nagyobb a nő-sűrűség, mint egy Bon Jovi koncerten? Egy Müller Péter előadáson.
Elkeveredtem egyre. Mondanom sem kell, hogy magamtól eszembe nem jutott volna. Nem volt rossz, jó, ha valaki a JÓ felé vezeti a (nőnemű) embereket...
Az egyszerre lepett és nyugtatott meg, hogy sok újat vagy az életvitelemnek ellentmondót nem említett.
     Ha már egy hétköznapi ügy(let) kapcsán összefutottam Müller Úrral, elolvastam legutóbbi könyvét, a Halhatatlan szerelmet.
A Biblia/Jézus és a reinkarnáció szépen megfér a szerző (hit) világában, ez legalábbis érdekes. A könyv Tolnai Klári életéről, lelkéről, annak előző inkarnációjáról és a művésznő ahhoz kapcsolódó küldetéséről, élet feladatáról szól... Nem kimondottan mérnök férfiaknak szóló olvasmány tehát. :)
Mivel nem szeretném elveszíteni kevés hölgy olvasómat, eltekintenék a részletesebb elemzéstől. Na, nem mintha bajom lenne a művel, vagy a fentieknél sokkal többet kellene róla írnom.

Már volt itt pár éve, de most ismét rákattantam.

Új műkincs a családban.

"Úgy csinálja, ahogyan azelőtt csinálta, hogy szóltam volna, hogy ne úgy csinálja!"
/Vásáry Tamás instruálja az egyik zenészt a főpróbán :) /

A hangverseny idejére ballagás volt beütemezve, de szerencsére a főpróbára eljutottam délelőtt. Élmény volt.
A neves zongorista és karmester meglehetősen sokszor szakította meg a próbát - főleg ahhoz képest, hogy az utolsó volt előadás előtt -, de nem bántam. A felét még értettem is annak, amiről beszélt.

Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – nyitányfantázia
Most komolyan, mi az hogy nyitányfantázia?? Gyanítom, írt egy nyitányt a nagy semmihez.
Mondjuk, egy ilyen zenemű megkomponálása után én sem fárasztanám magam a folytatással, egy balett vagy szimfónia, (ne adj' Isten: opera) megírásával.
Ez a 20-25 perc ugyanis gyakorlatilag tökéletes. (Agyalok azon, hogy 10 pontos-e.)
8 percben felépít egy csodát jobbnál jobb ötletekkel, megoldásokkal, mégis teljesen természetesen; gyakorlatilag egy teljes, önálló zeneművet. Majd lezárja, lelassítja és elkezd egy újat a zenetörténet egyik (?) legismertebb, legszebb (már-már agyonjátszott, de erről nem a szerző tehet) dallamával. Majd ezt is hanyagolja (még csak a mű felénél tartunk), hogy aztán a végéig sziporkázzon a szó legjobb értelmében vett agyalás és az érzelmek áradása közepette, azok váltogatásával, egybeolvasztásával. A zárás pedig nem a kézenfekvő, nem az említett csoda-dallam felfokozása - ez korábban már megtörtént -, hanem egy szép, nyugodt (két öngyilkosságos? síron túli?), szerelmes (?) dallam. Ügyes.
10 pont. Simán beillene a Star Wars filmzenének is. :) De tényleg.
Pjotr volt. Még szép! :)

A hegedűversenyről majd legközelebb.

Van saját, azonnal felismerhető stílusa, de az egy szem zongorától a karácsonyi dalon és az akusztikus gitározáson át a legdurvább zúzásig sokféle zenét tud írni. A nyitó gagyi szöveg után ez a dal is beindul.

De hogy Tommy Lee dobolását halljuk...!

Az Alacsony Tátrában jártunk a hétvégén, de látszott a magas is.

Mert Billy egy nagyon sokoldalú és jó dalszerző.

2007-es könyv. Önéletrajz. Befaltam.
Hogy hogyan emlékezhet bármire is 10-20-30-40 éve távlatából, az egy jó kérdés. Állítása szerint jegyzetelt.
A legjobban talán az tetszett benne, hogy sokszor leír olyasmit, hogy "but of course that’s no more than my opinion", azaz tisztában van vele, hogy ő nem a nagy igazságot mondja meg, hanem csak azt, amilyennek és ahogyan ő (akkor) látta a dolgokat.
Az örökös mizériája az énekesekkel, azok megtalálásának már-már reménytelensége, majd az, hogy a tökéletes énekesekkel csak a baja volt - ezek már-már vicces dolgok. Átélni nyilván nem az.
Viszont, még Axl-ről - akivel finoman szólva nem felhőtlen a viszonya - is ír olyat, hogy "nem vagyok abban a helyzetben, hogy részleteket áruljak el, de abból, amit Axl mesélt nekem, nagyon durva gyermekkora volt". Szóval, nem tereget, nem mocskolódik, csak elmeséli az életét.
Sok érdekességet megtud az olvasó a Guns N' Roses-ról, a stúdiózásról, gitárokról, más hírességekről, és persze a drogokról és az alkoholról is. Pl. ami még Duff könyvéből sem derült ki, hogy a felesége (Duff-é) magyar (származású?).
A Guns N' Roses teszi ki a könyv jelentős részét, de bőven szán helyet a csapat előtti és utáni időknek is. Jól látszik, hogy hogyan lettek egy rakás összetartó tiniből egymással szóba sem álló milliomosokká; és hogy hogyan ölte meg a kommunikáció hiánya azt a sokra hivatott bandát. Persze, lehet, hogy csak ennyi volt bennük, és így lettek legendásak, de azért kár, hogy soha nem tudjuk meg, mire lettek volna még képesek együtt. Slash egy zseniális, egyéni játékkal bíró gitáros, szerencsére a Guns után is zenél a mai napig. Az élete is különös. Nem szép vagy követendő - egyes részei nagyon nem -, de az övé. ezt választotta, így érzi jól magát.
Angolul olvastam, nem tudom, magyarul megjelent-e. Csak ajánlani tudom. Nekem az ilyen könyvek tetszenek nagyon.

"The truth is, I haven’t spoken a word to Axl personally since I left the band in 1996."
Az igazság az, hogy mióta 1996-ban kiléptem a bandából, egy szót sem beszéltem Axl-lel személyesen.

"As we all came to find out, back then and again and again, the worst thing that ever befell this band was having nothing to do and some money to spend."
Amint arra mindannyian rájöttünk akkoriban, és azóta újra és újra, a legrosszabb dolog, ami ezzel a bandával történhetett az volt, ha nem volt mit csinálnunk és volt (költő)pénzünk.

"John came down to see us rehearse and he thought that we were the best thing since sliced bread…"
John lejött, hogy megnézze, amint próbálunk, és azt gondolta, mi vagyunk a legjobb dolog a szeletelt kenyér kitalálása óta.

"We’d played 192 shows in two and a half years, spanning twenty-seven countries. Over seven million people had seen us perform."
192 koncertünk volt két és fél év alatt 27 országban. Több mint 7 millió ember látott minket színpadon.

     Kedves volt padtársam nem csak a könyvek, de a sorozatok nagy barátja is. Ezekkel is bombáz tehát, és van, hogy nem tudok elugrani (elugorni?). Megnéztem az Agent Carter sorozatot.
Mindössze 8 epizód, hála az Úrnak! :) Egyenként 40 perc.
Na, nem mintha nézhetetlen lenne, de ahogyan az olvasás nem a hobbim, úgy a TV-zés sem az. Nagyon kevés sorozatot nézek. Egyszerűen nem kötnek le. Ennek sem sikerült.
     Nagyon tetszett, hogy a főszereplő brit angolsággal beszélt, segítője, egy inas/komornyik szintúgy, hozzá véve rengeteg udvariassági formulát is. Ketten együtt olykor még halvány brit humort is hoztak a párbeszédeikben. ("Akasztották már fel, Mr. Jarvis?", "Nem mondanám.")
Ezen kívül a záró epizód tartalmaz humoros dolgokat. ("Az elnök személyesen szeretne magával kezet rázni.", "Akkor legközelebb rá szavazok.")
A többi szereplő sem mai "amerikait" beszélt, hanem a nyelv még kevésbé korcsosult változatát.
Persze, amikor két orosz szereplő akcentusos angollal beszél egymással az anyanyelve helyett, az mindig indokolatlan és nevetséges.
     A korabeli (1946-ban járunk) New York, az épültek, autók, hajviseletek, ruhák is érdekesek.
A történet már nem annyira. Hősnőnk (titkos)ügynök, szerelme, Amerika kapitány (paff!!!) elvesztése után egy sor titkos találmány eltűnése ügyében nyomoz, derít fel, titkolózik kollégái előtt, épít le harcosokat, kollégákat, gonoszokat. Tipikus amerikai nulla tehát az egész.
A "Marvel" nem véletlen a sorozat logójában. Egyébként csak mérsékelten, helyenként képregény jellegű, nem teljes egészében. (Persze, ha egy nőt (vagy bárkit) kétszer rendesen megcsapnak baseball ütővel, egyszer a bal lábán, az nem biztos, hogy 20 másodperc múlva arra a lábra támaszkodva rúgni fog a valóságban.)
     Nem szaporítom a szót: humor: alig; beszéd: érdekes, jó; színhely, kor: egészen jó; történet: átlag alatti; képi világ, zene: semmi különös; izgalom: kevés.
Összességében 4/10 pont. De lehet, hogy a nekem tetsző sorozatok némelyike sem jut 6 pont fölé, annyira nem az én világom ez az egész üzletág. Nem hamarosan, de majd jelentkeztem még a tárgykörben. Ha Pókember addig meg nem büntet soraimért.

Akitől kaptam, így írt róla: http://csigafa.blogspot.hu/2015/03/agent-carter.html

A tavaly év végén megjelent (most fedeztem fel) The Smashing Pumpkins albumon Tommy Lee (Mötley Crüe) dobol!!! Zenekar nincs, de album van, sőt fel is lépnek. Ezen a felvételen pedig a Rage Against The Machine (Réz Agancs A Macin/Mocin :) dobosa, Brad Wilk (a Black Sabbath legutóbbi lemezén (13) is Ő üt), basszusgitáron pedig a The Killers-ből Mark Stoermer játszik!

Még soha nem láttam/hallottam a Pumpkinst úgy, hogy nem nő basszusgitározott. Nem Billy játssza a (szokásosan "komplikált" :) szólót, ráadásul nadrágot visel. Sok a változás, de az album 32 és fél percének legalább a fele méltó a banda nem gyenge életművéhez. Nem reménytelen a jövő.

     Egykori padtársam, az olvasás nagykövete :) beszélt rá, hogy olvassam el, de nagyon és tényleg. Jelentem, végeztem vele. (Mármint a könyvvel. :)
Éppen csak nem bántam meg, hogy elolvastam. A könyv remek, profi, még akár érdekesnek is mondhatnám, de egyáltalán nem az én világom. Úgy látszik, én csak zenészek önéletrajzait, és anglománságommal összefüggő könyveket szeretek olvasni.
     Mondjuk, A katedrális Angliában játszódik, csaknem a teljes 1100-as éveket felölelve. Egy (ki hinné?) katedrális építése kapcsán követhetjük a szereplők, családok sorsának alakulását.
A majd' ezer oldalas könyv első kb. tizedében folyton azon járt az agyam, hogy "ez már vajon volt akkoriban? ezt a szót, kifejezést ismerhették 900 éve?", nem kötött le túlzottan a történet tehát.
Később belegondoltam, hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak akkoriban az emberek a születésüknek, a termésnek, az időjárásnak, az uralkodójuknak, a hatalmi játszmáknak, vagy éppen (erről nincs szó a regényben) a betegségeknek, sérüléseknek.
A címe lehetne Ármány (és szerelem) is, de gondolom, az már foglalt volt. :) Sok az intrika, mások bábnak használása, trükközés, szövetkezés, gonoszság és önzés benne, de ott van a másik oldal is, a hit, a másikról való gondoskodás, az adott szó, és akár önmagunk feláldozása is.
     Hogy (önszántamból) a végére értem, az dicséri valahol, ezt pl. az Egri csillagok nem mondhatja el magáról (talán az volt az utolsó KÖTELEZŐ olvasmány, amit kényszer hatására végig szenvedtem), de például A nyomorultak tartalmasabb és sokkal jobban lekötött, mint ez a könyv. Ha az értékei érdekelnek Titeket, keressetek egy fórumot! Biztosan rengeteg helyen ódákat zengenek róla. Joggal. Mert profi.
De sem Churchill sem egyetlen XX. századi zenész nem szerepel benne. És nem King vagy Rejtő írta. :)

"mindenki tudta, hogy az igazságtalanul szenvedők átka különösen erős, és azt gyanították, hogy valami nincs rendben ezzel az akasztással."

- Vissza kell menned Kingsbridge-be.
Remigius arcát elsápasztotta a harag.
- Azt nem tehetem meg - mondta halkan.
- Miért nem? - kérdezte William, csak hogy gyötörje.
- Tudod te, hogy miért.
- Azt mondaná Fülöp, hogy nem lett volna szabad kislányokat kifaggatni? Azt hiszi talán, hogy elárultad őt, amikor elmondtad nekem, hol a csavargók rejtekhelye? Haragudna rád, amiért te lettél volna a feje annak a templomnak, amely átvette volna a helyét az ő katedrálisának? Hát, azt hiszem, tényleg nem mehetsz vissza.

Futni jó. Hogy miért, az egy jó kérdés.
Én szeretek gondolkodni futás közben, vagy éppen hogy "kikapcsolni", semmire nem gondolni (Buddhizmus hegyek! :) alatta. Talán ezért, és az állóképesség javítása miatt csinálom. Vagy csak azért, hogy tudjam, rendben van a testem futáshoz szükséges része.
Vagy azért, hogy kitoljam az öregedéssel járó fizikai leépülést? Hogy tudjam, ha erre képes vagyok, akkor talán még holnap sem lesz gond felsétálni egy lépcsősoron?
A sör és a zuhany persze remek utána, és a tudat is, hogy az ember lefutotta a távot...
Rejtély az egész. Hogy valami akkor legyen jó, amikor éppen befejezi az ember. Mert izzadtan visszanyerni a normál ritmusú lélegzést, kihúzni az izmokat, az nagyon jó.
A hosszútávfutást tisztán akaraterő kérdésének tartom. Szeretek egyedül lenni és küzdeni - szerintem ezért kedvelem. Olyan ez, mint a magas hegyekben mászkálás: sokat tanulhat az ember önmagáról, szépen, csendben, egyedül. Idén először futottam, a nem régen átadott rekortánon. Az első kör NAGY élmény! Mintha egy plusz rugalmas réteg kerülne az térd és a talaj közé (és tényleg).
Jó volt.
A szokott 5.600 métert egy szégyenteljes 26 perc 40 másodperccel hoztam, teljesen egyenletes tempóban, semmi sprint vagy gyorsítás.
A főiskolai szintidőnél (a félévi aláírásért) mindössze 1:40-nel jobb idővel, az egyéni rekordom fölött 5 (!!! brrr :( ) perccel.
Remélem, lesz jobb.