'Dark Night Of My Soul'

„Szerintünk valami nem stimmel. Még nem tudjuk, hogy micsoda.”
”Szerinted ez mit jelent?”

Felüdülés, hogy eseménytelenségre nem panaszkodhatom az epizód megtekintését követően – kifejezetten beindultak a történések. Jerry áll az erdőben betépve, Truman sheriff eddig nem látott feljegyzésekhez jut Laura Palmertől, ennek hatására felhívja a dokit, aki annak idején megvizsgálta, utoljára látta Twin Peaksben Coopert, feltűnik Knox hadnagy, aki tudja, kié az első részben megtalált holttest, Diane-ról megtudjuk, hogy Cooper volt a főnöke, és miután beszél vele a börtönben, rájön arra, amit már nekünk is világos, hogy a tag nem Cooper, ráadásul van terve a börtön elhagyására, de ezt természetesen az FBI-jal nem közli, az igazi (?) Coopert még katatón állapotban sem egyszerű megölni, még pisztollyal sem, pláne, hogy a kar (aki fa) is neki ad tanácsokat, a hotelban furcsa hangot hallani, a (The Bang Bang) bárban ezúttal takarítás és lányok kiközvetítése zajlik, fellépő nincs, így a kávéházban zárunk. Csak a szokásos tehát, de az untatásnak vége lett. Remélem, így is marad a történetvezetés.

Nyilván szubjektív, ízléstől függő egy ilyen lista, de a Motörhead esetén még önmagammal is nehéz volt megegyeznem a legjobb három sorrendjében. Bármelyik lehetne első, mert van olyan tulajdonsága, amelyben jobb mint a másik kettő.

3. The Wörld Is Yours (2010.): Jó a hangulata, minőségi a kivitelezése. A szimpla, "fejes" borítók közül egyértelműen a legjobb. Mark DeVito készítette. A belső borítók közül is kifejezetten tetszik kettő (kisebb képek).

2. 1916 (1991.): Éppen a lényeg, a francia lobogó nincs rajta, de ezzel együtt egy komplett, kerek, tökéletes egész, tartalommal. A sisak mindent visz, teljesen új karaktert ad a fejnek. Craig Nelson alkotása.

1. Orgasmatron (1986.): Nálam ez a nyerő Motörhead borító. Sebesség, lendület, erő, célra törés, cicomamentesség – éppen, mint a zenéjük. Szinte hallja az ember a robajt, a dübörgést. Még a felirat is eltörpül, az album címe pedig nem is szerepel  borítón, csak a hátsón. A szokott hat helyett öt metszőfog és a duplázott szemfogak érdekesek, ezt leszámítva remek festmény. Nem volt kérdés, hogy ennek az albumnak LP-n kell szerepelnie a gyűjteményemben. Joe Petagno készítette.

Emlékeztek Feczkó Tamásra, a Honvéd edzőjére, akit két hete sokkolt a bekapott gól? Nos, nem nehéz ráhozni a frászt:

"Egy egyértelmű szándékos ütést a második percben ugyanúgy kellene elbírálni, mint a nyolcvanadik percben, ez sokkhatásként ért minket, és ezután nem jól álltunk bele a meccsbe."

„Láttad az Anna és a királyt?”
„Sötét, sötét korszak ez, és maguk csak rontanak a helyzeten.”

     Cooper továbbra sem tud beilleszkedni ebbe a világba Dougie bőrében, agyilag takarékon. A félkarú ember próbálja felébreszteni – természetesen a vörös „függönyökkel” határolt szobák egyikéből -, egyelőre sikertelenül.
     Albert találkozik Diane-nel, aki nekem nem rémlik, ki lehet, említés esik egy Linda nevű szereplőről (emlékeztek az óriás üzenetére az első részből?), a drog ebben az évadban is jön a határ túloldaláról, a feldobott érme nem mindig azonnal esik le, a testből kiszálló lélek sárga, egy törpe brutálkodni kezd, de durván, Sólyom pedig – az ősei segítségével, ahogyan a tuskó üzente – rátalál valamire.
     Nem sokat halad a történet, és próbára teszi a néző türelmét. Meglátjuk, mi sül ki belőle. 
A (The Bang Bang) bárban Sharon Van Etten és zenekara játssza a tegnap itt is megmutatott dalt.

..., nem pedig a The Bang Bang bárban.

/Sharon Van Etten: Tarifa (live on KEXP)/

Belső kép a Fletch halála miatt kéttagúra olvadt Depeche Mode legutóbbi albumáról.

6. Motörizer (2008.): Kifejezetten jó, nagyon tetszik. Letisztult, egyszerűségében is nívós, mondanivalója is van - a három zenész nemzetisége a zenekar "címerével" egy pajzson. Pepec. Mark De Vito alkotása.

5. Bomber (1979.): Az arányokkal nyilván baj van (nincs elegendő hely a testüknek a gépben), de a koncepció, a megvalósítás, a kidolgozottság teljesen rendben van. Adrian Chesterman készítette.

4. Another Perfect Day (1983.): Rendesen szét van csapva, ezzel együtt az egyik kedvenc borítóm a zenekartól. A felirat, az örvény, a cím. Úgy jó, ahogy van. Joe Petagno festménye.

Emlékszünk Feczkó Tamásra, akit "Sokkhatásként ért a kapott gól" az előző fordulóban? Nos, sokat fejlődött a Mester. A hétvégén ugyanis "A hazaiak gólja felébresztett minket, ez is kellett ahhoz, hogy megnyerjük a mérkőzést.".

"Ügynök."
"A malomban három tarka macska."

     Ez a rész nem rémlik, tehát az ezt megelőzőt követően hagytam abba, amikor először nekifutottam a sorozatnak. Ez legalább annyira unalmas, mint az. A kb. Mr. Bean alatti szellemi szinten lévő, de cseppet sem szórakoztató Cooper – ki hinné!? – a munkahelyén sem tud beilleszkedni. Csak annyiban hasonlít önmagára, hogy szereti a kávét.
     Gonosz alteregója csinál egy kis galibát a börtönben, plusz kapunk pár régi, klasszikus képkockát, amely alapján biztosak lehetünk abban, amit eddig is sejtethettünk, hogy ki ő valójában.
Pár másodperc erejéig belép Buenos Aires a helyszínek közé, ahol valami történik, amit nem sikerült értelmeznem.
     A félszemű nő és a kávézóban egy (két?) pincérnő gyarapítja a visszatérő régi szereplők listáját (ha jól emlékszem), és emeli a nosztalgia faktort. A sorozat nimbuszát jelzi, hogy ismert színészek sora szerepel benne, akár a legapróbb szerepekben. Most Jim Belushi és Amanda Seyfried tűnt fel még nekem is, pedig én aztán színészekben nem vagyok otthon.
     A bárban ezúttal egy dob+szaxofon+ 2 szólógitár felállású fiúbanda játszik remek (természetesem elvont) zenét. Nem kis tülekedés lehetett ezekért a helyekért, de azt sem tartom kizártnak, hogy a (zenei) rendező direkt vadászott ismeretlenebb bandákra, hogy segítse őket.
     Nem mondom, hogy nagy kedvet érzek a folytatáshoz, de mindent az olvasókért! :)

     10 éve láttam utoljára a zenekart, akkor is fesztiválon - meg vagyok tehát nélkülük, de azért ilyen időközönként belefér még télvíz idején, szabadtéren is, hogy megnézzem, hol tartanak.
      Jelentem, megvannak, élnek, virulnak. Nagyszínpad, fő fellépő a fesztivál zárónapján, hatalmas tömeg. A látvány, a piro, a fények, a színpadkép teljesen korrekt volt, jól funkcionált, semmiből nem volt sok, nem volt kevés. Írom ezt úgy, hogy eléggé oldalt álltam, így a dobcucc fölötti fő kivetítőből semmit nem láttam. Az oldalsó kivetítők 80%-ban az általában a mikrofonnál álldogáló Lukácsot mutatták, de szerencsére Sidi oldalán álltam, így őt is láttam.
A hangerő korrekt volt a lehetőségekhez képest, a hangzást pedig nem nagyon lehet elrontani egy trió esetében. Mondjuk, a basszus az elején túl volt vezérelve, amikorra pedig beállt normálisra, kiderült, hogy (a basszushangzás) lágy, és nyilvánvaló lett, hogy nagyon szellős ez a zene ilyen kevés hangszerrel. Zene... Na, igen... Zeneileg gyakorlatilag elemezhetetlen a koncertjük. Mondjuk úgy, hogy nem bonyolult - ami egy punk irányból érkezett zenekarnál alapból nem hátrány. Én úgy fogtam fel, mint egy Sidi estet, annak pedig remek volt. Ő ugyanis stílusosan végigriffelte és -szólózta a másfél órát. Precízen, megbízhatóan és hibátlanul. Laza természetességgel vitte a hátán a showt. Ráadásul a wah pedált is úgy használta, hogy az hozzátett a játékához, nem pedig helyettesítette azt (Kirk Hammetnek üzenem, hogy így is lehet).
A Metallica koncerten sem hallottam annak idején, hogy bármi gond lenne a dobossal, itt sem szeretném Fejest bántani, mert nem szolgált rá. Teszi a dolgát a képességei szerint. Nagyon nem az én ízlésemnek megfelelően üt, de a zenéhez illik, innen kezdve részemről oké.
Lukács hozta önmagát, úgy az olykor poénos átkötésekben, mint az egyszerű ének+basszus témák előadásában. Elhiszem és valószínűsítem is, hogy civilben is ilyen, de a káromkodásról az a véleményem, hogy eleve egy szintet jelez, de egy kor fölött inkább kínos, mint vagány. Kibírtam, mert önazonosnak tűnt.
Tartom, hogy rengeteg remek slágert írt a zenekar, melyek közül sokat el is játszottak, de nekem kifejezetten csak három tempósabb, ütős, fogós riffel megáldott dal tetszett: a Rock a nevem, a lemezen nem szereplő Csajom a rúdról, és A Rock & roll rugója. A többi túl nyugisnak, kevésnek tűnt számomra.
     Az a balszerencséje a zenekarnak, hogy december közepétől sok zenét hallgatok, aminek kb. 80%-a Motörhead - most ezt a korszakomat élem, sok albumukat mostanában szereztem be -, és velük kb. akkor lennének partyban, ha mondjuk Lukács visszaváltana ritmusgitárra, bevennének egy basszert, és nyomnának egy kettes szorzót az átlagsebességen. A rajongótábor nagy, a zenészek hozzák a szintjüket, a show korrekt, minden más csak ízlés kérdése. A fentiek az enyémet tükrözik.
Külön kalapemelést érdemel a zenekar és a közönség azért, mert nem érződött semmi abból, hogy mínusz 2-3 fok volt a koncertkor a helyszínen.

Mai menü, második: Csípős pulyka párolt rizzsel

Még él???

Tulajdonképpen poénos, hogy ugyanarra épül csaknem minden Motörhead borító, de most, a jobbakhoz érkezvén belegondoltam, hogy az ugyan igaz, hogy a borítóik nagy része leginkább csak közepes, ha viszont megfordítjuk a kérdést, hogy hány zenekar tud 8-10 remek és/vagy ikonikus borítót felmutatni, akkor már egészen jó a Motörhead a szeren.

10. Ace Of Spades (1980.): Nagy klasszikus. Azt hihetnénk, hogy nincs rajta a zenekar védjegye, Snaggletooth, a koponya, de Philty kitűzőjén (felarróján?) ott van (és talán Lemmyén is), ez az LP borítóján jól látszik. Az egyszerűsége, koszossága miatt tökéletesen illik a zenekarhoz. A fotót Alan Ballard, a borítót Martin Poole készítette. Sokkal jobban tetszik az eredeti (felső kép), mint a tisztább, fényesebb 2005-ös design (alsó kép).

9. Motörhead (1977.): Abban igazuk volt később is, hogy nem kell agyonvariálni a borítókat - főleg, ha van egy ennyire eredeti és feltűnő védjegyed. Az első album borítója ettől patent: egyszerű, minden cicoma nélküli, hatásos. Joe Petagno, természetesen.

8. Sacrifice (1995.): Sok minden van rajta, jó az összkép is. A nyelvről és a torokról nincs véleményem... Joe Petagno alkotása.

7. Rock ’n’ Roll (1987.): A Sacrifice-nál újra elővett téma eredetije. Kevésbé részletgazdag, mégis jobban tetszik, mint az. Érdekesség, hogy az album címe csak a lemez hátsó borítóján – és élén - jelenik meg, valamint a nyolc metsző és a négy szemfog. Joe Petagno, le sem tagadhatná.

     Tizenkét írásból álló novella gyűjtemény. Noha nem ebben erős a Mester, jó volt olvasni a kötetet.
A rövidek vagy jók, vagy kellően kevés oldalból állnak ahhoz, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, a hosszabbak között pedig akadnak igencsak élményszámba menők. 
     Danny Coughlin rossz álma volt az egyik kedvencem. Annyira bele tudtam magam képzelni a főszereplő helyébe, hogy szinte zavart a tehetetlenségem, ahogyan egyre rosszabb helyzetbe került, holott csak jót tett. A másik remek írás A Válaszember, amely végigköveti egy ember életét, ötletes, kerek, sok gondolatot felvet. Egyik sem klasszikus King stílusú, mégis hibátlanok. 100%-ban King viszont a Csörgőkígyók és Az álmodók, de egyikben sincs semmi különös - hozzák a megszokott borzongást és fordulatokat. Nem tetszettek különösebben, de bajom sincs velük. A Két tehetséges suttyó terjedelmesebb még, ami egy King light írás. Amolyan sima ujjgyakorlat, semmi több.
Ezeket egészítik ki a néhol ötletes, olykor megdöbbentő, máskor "csak" átlagos rövid sztorik.
     Kellően változatos ahhoz, hogy ajánljam, de - ha van még néhány klasszikus, amit nem olvastatok Kingtől - ki lehet bírni, ha nem része a gyűjteményeteknek.

„Valami baj van.”
„Albert, nem szívesen ismerem be, de egyáltalán nem értem, mi folyik itt.”

     Egyszerűsödik a történet vezetése, ráadásul 99%-ban a Földön játszódik az epizód, mégsem fenyeget az a veszély, hogy sok mindent elmesélek a tartalomból. Az ugyanis nincs sok.
     Cooper szellemileg lelakva nem tud beilleszkedni ebbe a világba – pedig Naomi Watts játssza a feleségét -, a félkarú szerint átverték, a másik Cooperrel viszont Gordon FBI ügynök (Lynch) és csapata nem tud mit kezdeni, ugyanis ő is kifordult önmagából. Mármint a kifordultból fordult ki, de nem vissza, hanem még attól is el. (Gondolom, világos.)
Egy rövid jelenetben humoros szerepben feltűnik David Duchovny is, Truman sheriff révén pedig újabb régi ismerőst üdvözölhetünk.
Szokás szerint a Bang bang bárban zárunk, ahol semmi nem történik, viszont egy női trió játszik egy sejtelmes, de jó számot.
     Nem mondom, hogy nem teszi próbára a türelmemet ez a sorozat.

- Elvégre is, maga a legjobb barátom.
- Fölöttébb kedves.
- Maga az első, akihez fordulnék, ha bajba kerülnék.
- Na, és persze az is bajnak minősül, hogy beleszeretett a barátnőmbe, ugye?
- Természetesen. Bárcsak más volna, akárki más, és nem maga, Thomas.
                                                                     /Graham Greene: A csendes amerikai/

 Ma túllendülünk az életmű felén. Legközelebb már "a fejlődés megkérdőjelezhetetlen" lesz. 

14. Bad Magic (2015.): Az utolsó album borítója. Hoz egy átlagot. Ha kitüntetés vagy érdemérem akar lenni, akkor egészen jó. Mark DeVito készítette.

13. Overnight Sensation (1996.): Megtöri a koponyás monotonitást, éppen ezért szokatlan, kilóg a többi közül. Semmi különös nincs benne, de - bár Mikkey Dee nem teljesen hasonlít önmagára – elrontva sincs. Annamaria DiSanto és Shannon Crawford készítette.

12. Inferno (2004.): A Sacrifice ismételt elővétele lebutított változatban. A címet, a pusztítást jól szimbolizálja. Kb. ennyi pozitívumot tudok róla megemlíteni. Joe Petagno képe.

11. Iron Fist (1982.): Lényegi. Akkori keretek között teljesen jónak mondható. Martin Poole munkája.(?) (Fura, mert a védjegy fej kitalálása miatt Joe Petagno neve majdnem minden hátsó vagy belső borítón említésre kerül.)

"Feczkó Tamás: – Sokkhatásként ért a kapott gól, pedig nem kezdtünk rosszul..."

Feczkó Mester most éppen a Honvédot vezeti kudarcról kudarcra, akik a 24. percben már 0-2-re álltak a Budafok ellen. Otthon. Ki is kaptak. A remekül sikerült téli felkészülésről valószínűleg később (sem) fog említést tenni.

„Amikor odaérsz, már ott leszel.”
„Nem a nyúl a lényeg.”

     Majd’ 15 percnyi borulattal kezdődik, melynek során véget ér Cooper ügynök csillagok közötti zuhanása. A zuhanás végén egy tengerparti szirten a magasban lévő helyiségbe lép. Amikor kimegy a tetejére, láthatjuk, hogy az egész egy kicsi dobozszerűség a csillagok között. A helyiségben fura dolgok történnek, de a vége az, hogy Cooper ügynök beszívódik egy páncélszekrénybe, hogy aztán – immár a valóságban – egy konnektorból kigomolyogva kerüljön egy eddig még nem látott hasonmása helyére, meglehetősen katatón, szedált állapotban. A hasonmással ugyanakkor annyi történik, hogy a vörös selymes szobában a félkarúval szemben találja magát, majd aranygolyóvá és füstté válik, hogy csak a zöld gyűrűje maradjon utána.
     A gonosz Mr. C sincs jól ezekben a pillanatokban. Balesetet szenved, majd eltűnik.
A felemás szemüveges pszichológus ásókat fest arany színűre az erdőben, Twin Peaksben a sheriff hivatalában pedig hárman keresik, ami nincs meg, de mivel nem tudják, mi az, egyelőre nem találják.
Régi ismerőseink közül megjelenik a Lynch alakította FBI góré és Albert akik a new yorki kocka mellett történtekkel ismerkednek, amikor hírt kapnak Cooper megjelenéséről. A Bang bang bárban egy másik zenekar játszik egy régimódi dalt, viszont semmi más nem történik.
     Azt írtam legutóbb, hogy érteni vélek dolgokat. Mondjuk inkább úgy, hogy van, amit – azt hiszem, hogy – tudok követni .
     Elvont, de tetszik.

Az FTC vasárnapi kezdőcsapatát 11 különböző nemzetiségű játékos (+1, az edző) alkotta. A csereként beállt öt játékos két újabb nemzetiséget hozott a pályára.  Ezt is megéltük.

Jobb oldalon az MTK kezdő összeállítása látható. 0-0 lett a végeredmény.

Kapaszkodjatok! Idén Grammy-díjat kapott a (The) Beatles egy friss felvételéért (nem, nem ez a röhej a hírben, hanem az, hogy) a "legjobb rock-metál-alternatív felvétel" kategóriában.

Nem hagyják szerencsétlenek nyugodni a meghalt tagok emlékét, avagy: sok pénznél jobb a több.

Nem a borítói túlötleteléséről híres a zenekar. Az indokoltnál többször nem erőltették meg magukat, odavágták a fejet, és kész. Listám következő - nagy - szakaszában az ilyen művek dominálnak:

18. Bastards (1993.): A klasszikus, alap koncepció, de a kivitelezése lehetne jobb.Olcsón hozzájutottam egy bontatlan LP-hez tavaly. Abban a méretben sincs benne semmi különös. Joe Petagno (is) annyira utálta a March Ör Die borítóját (lehet, hogy nem Ő készítette.?!), hogy úgy döntött, megrajzolja rendesen. Elküldte a képet a rajongói klub vezetőjének, aki a magazin címlapjára tette. Lemmy amikor meglátta, azt mondta, legyen ez a borító, az album tervezett címe (Devils) pedig az eredetileg tervezett borítóval ment a kukába.

17. Overkill (1979.): Nagyon korai. Az akkori keretek között ennyit sikerült kihozni a témából. Joe Petagno műve.

16. Hammered (2002.): Nincs túlvariálva. Nem rossz, nem jó.

15. Kiss Of Death (2006.): A fegyvereket, lövedékeket értem, de a fej... Legalább ki akartak vele fejezni valamit.

 A CD füzet képei között van olyan, amely szerintem jobb, mint a fő borító. Például ez:

„Mezőnyben mindenben jobbak voltunk, a kapunk felé pedig nem rúgtak, igaz, mi sem tudtunk helyzetet kialakítani, nem volt minőség az előre játékunkban. Nem érdemeltünk volna győzelmet, de azt, ahogy kikaptunk, most inkább nem is kommentálnám.” /Márton Gábor ismét formában, most éppen a ZTE-t boldogítja/

„Nem jártam ott, csak álmodtam.”
„A tuskód és én ezúttal is ugyanarra jutottunk: nemsokára történni fog itt valami.”

     Ez az epizód főleg a vörös függönnyel határolt szobákban játszódik, ahol Cooper ügynök találkozik a szépen megöregedett, saját bevallása szerint (is) halott, mégis élő Laura Palmerral, annak apjával, a félkezű férfivel és karral, akiből mostanra egy fa lett. Coopert leszámítva mindenki furcsán beszél és mozog – mint eddig mindig ott. Feltűnik a fehér ló, van a szokott mászkálás a függönyös helyiségek között, aminek az a vége, hogy Cooper alatt megnyílik az ikonikus mintázatú padló, ő maga pedig zuhanni kezd. Nem tudjuk hová, de útközben kis időre szétnéz egy (new yorki (?)) üvegfalú kockában. A szokásos szinten elborult a szín, mégis sok dolgot érteni vélek.
     A kar (aki fa) pl. elejt egy olyat, amiből az sejthető, hogy neki van alteregója/hasonmása/másik, gonosz énje, nem pedig Coopernek, akire a tag egy az egyben hasonlít. Ez a Mr. C. - a valóságban - nagyon el akarja kerülni, hogy másnap visszavigyék a Fekete Barlangba, pedig (ha jól értem a fát) Cooper szabadulásának éppen ez a feltétele.
     A való világban kevés eseményt látunk az 55 perc alatt. A záró jelenetben – a (Bang bang) bárban, ahol egy zenekar egy sejtelmesen elvont számot játszik -  megjelenik James, a jóképű, motoros fiatal srác a régi Twin Peaksből. Sólyom az erdőben talán egy világok közötti kapu szerűségre (annak kialakulási stádiumára?) talál. Természetesen éjszaka.
     Alakul ez.

Scorpions: Lonesome Crow (1972.)

     Ismertek (?), annyira kevés zene tetszik 1980 előttről (Pistols!), és annyira irritál az akkori hangzás (tisztelet a kivételnek!), hogy szinte soha nem hallgatok ősi dolgokat.
A régiségvásárok arra is jók, hogy nyitottá, érdeklődővé teszik az embert. Amikor megláttam két egészen jó állapotban lévő Scorpions lemezt baráti áron, annak ellenére megvettem őket (persze, alku után, 2600 Ft/darabért), hogy (a dupla koncertet leszámítva) soha nem hallgattam rendszeresen a zenéjüket, a kezdeti dolgaikról pedig fogalmam sem volt. A másikat nagyjából tudtam, hogy mikori, erről viszont csak az ordított, hogy korai. 1976. állt a címkén, de mikor rákerestem, meglepve tudtam meg, hogy ez egy utánnyomása az első (!), 1972-es (!!) albumnak.
     Hippis, bluesos, elszállós. Köze nincs a zenekar későbbi zenéjéhez. Rudolf Schenker és Klaus Meine is 23 éves volt a készültekor, ami miatt viszont kifejezetten örülök, hogy birtokomba került a hangzó, az az, hogy ez az egyetlen albumuk, melyen (az akkor 16 éves!!) Michael Schenker gitározik. Virtuózan, ötletesen, figyelemre méltóan. Wolfang Dziony (dob,) és Lothar Heimberg (basszusgitár) sem maradt tagja a zenekarnak a második lemezre - ami kár, mert nem sablon vagy monoton dolgokat játszanak -, egyéni tehát a felállás.
Relatíve lendületes - vagy mondjuk úgy: sok tempósabb részt tartalmazó -, kicsit borongós, élő, lélegző a zene, NINCS lírai dal. Meine keveset énekel, de ahol igen, ott gyakran kiereszti a hangját.
Nem tipikus dalok alkotják olyan értelemben, hogy nem bírnak fix szerkezettel - amolyan művészalbum.
     Nyilván nem az én világom, nem is tetszik különösebben, viszont meglepően jó. Jobban bejön, mint a vele együtt megvett 1980-as Animal Magnetism. Nem veszem most elő őket, de szerintem veri a korai Judas Priesteket. A záró 13 és fél perces címadó dal megfülelését viszont csak haladóknak tudom ajánlani.
Remek állapotban fennmaradt (nyugat)német nyomás -> fantasztikusan szól. 9,8 márka áll a korabeli árcédulán.
Nagy hiba lett volna kihagyni.

6 - 7,4/10 pont a hangulatomtól függően

Brain, Made in W.-Germany, 1976.