'Dark Night Of My Soul'

VÉGRE!! Ismét egy tökéletes(-közeli) In Flames album. Elsőre legalábbis nagyon beütött. Élen ezzel a (rendkívül kommersz) dallal:

     Na, EZ az album meglepett. Elemeztem itt a zenekar összes stúdiólemezét, a többségét leszóltam, erre most új, általam nem ismert arcukat mutatják ezen a két LP-s, 70 perces, csak erősen limitált példányszámban, karitatív céllal kiadott koncertfelvételen.
      Minden előítéletemet, még a dalok eredeti verzióját is elfelejtettem hallgatásakor. Ezt segítette a tény, hogy az 1-2 balladát leszámítva gyakorlatilag teljesen átírták az elhangzó nótákat. Annyira, hogy már a nyitó Disposable Heroes-t - nem is beszélve az Enter Sandmanről -is csak a szövegéről ismertem meg. Néhány másik dalt még arról sem, lévén feldolgozások.
Teljesen akusztikus az anyag.
A hangzása tökéletes és hibátlan! Élmény hallgatni. Lágy (szépek, teltek, kerekek a mélyek), arányos és – ez a legnagyobb szó – nem „egyen unplugged”, hanem élő, lüktető és valahogy egyéni. Simán elhiszem, hogy a négy ember így szólt azon a tavaly novemberi szombat estén.
James hangja sokkal (de sokkal) jobb, sokoldalúbb, viszont ugyanolyan természetes, mint a lemezeken, hagyományos koncerteken. A konferálásai is jók – profik, de nem erőltetettek. Olykor Lars is beleszól, de sem ez nem idegesítő, sem az, hogy gyakorlatilag az összes dal az ő – olykor hosszabb – beszámolásával indul.
Jól összegyakorolt, nem spontán zene ez, viszont mégis olyan, mintha csak úgy összeült volna öt ember (és néhány plusz zenész néhány dalban), és muzsikálna egyet a tábortűz mellett. Valahol délen, a kopár préri közepén. Árad ugyanis a country, a lassulás, a western (olykor a stoner elszállás) a hangfalakból. Plusz a lazaság, az érettség, az életigenlés. Olyan, mintha a rettenetes Load/Reload albumoknak mostanra találták volna meg a megfelelő köntöst, hangszerelést. Ha ezt a dupla akusztikus albumot adták volna ki az említett kettős helyett annak idején, sokkal kevesebb köpködést kaptak volna. Tőlem biztosan. :)
      A netnek hála nem annyira nehéz beszerezni. Mindenképpen ajánlom, mert egy jó kis zenélgetés, igazán kellemes hallgatnivaló. Semmi köze a zenekar nevéhez, eddigi munkásságához, a rockhoz vagy a metalhoz. Igényes, hiteles, hangulatos. Kellemes hallgatnivaló. Kikapcsol.

Metallica - Helping Hands…Live & Acoustic At The Masonic (2019.)

9/10 pont

     20-25 éve láttam A velencei kalmárt ugyanitt. Az – ha jól emlékszem – egy hagyományos (szöveghű????) adaptáció volt, Szegedi Dezső remek alakításával Shylock szerepében.
Dezső bácsi most is szerepel a darabban, Shylock szolgáját alakítja, aki mellékállásban zenél is. Ezzel gyakorlatilag le is írtam minden hasonlóságot a két rendezés között. Az aktuális előadás ugyanis jelenkori jelmezekkel, mai, gyakran trágár nyelvezettel (a 18-as karika indokolt a plakáton) állítja színre a klasszikust. Shakespeare-hez csak annyiban van köze, hogy az alaptörténet, annak vezetésének főbb pontjai megegyeznek, de vannak kihagyások (a gyűrűs vonal teljesen hiányzik), a szöveg pedig 100%-ban át van írva. .
      Az első percek éppen ezért zavaróak is. Egy italozó társaság zsidózik, káromkodik, gyűlölködik. A zsidók gyalázása a teljes színdarabon hangsúlyosan végigvonul, a trágár beszéd azonban gyakran alábbhagy. Az eredeti műben a harag és a megbocsátás, a törvény kontra emberség a fő mondanivalók, gondolatébresztők, ebben a darabban viszont legalább ilyen erővel van jelen a kirekesztés, a rasszizmus, a „Velence a Velenceieké” gondolkodás. Nem nehéz tehát jelenkori áthallásokat találni benne.
A szöveg átírása sok lehetőséget adott a fentiek kidomborítására, (nyelvi) poénok beszúrására („Hallottad? Kikapott a Dózse!”), és ezzel éltek is a szerzők.
      A kezest játszó Simon Zoltán „csak” jó, a darab viszont akkor kezd élni, amikor Shylock színre lép. Egyszerű ruházata, kimért karaktere, beszédmódja, szóhasználata hatalmas kontrasztot hoz a fiatal velencei nemesek uralta darabba. Görög László meggyőző, erős, remekül hozza a megvetett, erős önérzettel bíró, „tipikus” zsidó üzletembert. Hiteles a játéka. Karaktere, ereje kiemelkedik a többiek közül.
      A pusztán szekrényekből (álló forgó)színpadkép minimalista, de ötletes és jól funkcionál. A ZENE az előadás másik kiemelkedő pontja. A sarokban, olykor a háttérben hol intenzíven, hol csak egy-egy hangot kitartva az – egyébként nagyon hosszú, 7-től majd’ fél 11-ig tartó – előadás jelentős részében játszó zenészek remek aláfestést, hangulati pluszokat adnak az élményhez.
      Mert összességében élmény az előadás. Szórakoztat, de sokkal inkább elgondolkodtat. Mindig volt mire figyelnem, valamin töprengenem a főpróba alatt. Nem éreztem, hogy 200 percig tart.

Bemutató ma a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában.

Szeretem a jó lemezborítókat. Azt viszont nem tudom megmondani, mitől lesz jó egy ilyen alkotás. Legyen egyéni (a mai világban?), nem árt, ha művészi, ha azonnal azonosítható a zenekar belőle, ha esetleg az életmű egy koncepciót visz végig, vagy egy-egy visszatérő motívum árulkodik az alkotóról... Vagy az a jó, ha szimplán csak poénos/figyelemfelkeltő/egyszerű? Tonnányi album jön ki havonta/hetente, rengeteg a rossz, klisés, egy kaptafa borító. Ezt sem tudnám megmondani, ez miért tetszik, de tetszik, az tény.
A buszon a cél cím az a klub, ahol annak idején először fellépett a zenekar.

     Egy átlagos The Prodigy album. A Boom Boom Tap túl monoton és ötlettelen, illetve a kelleténél több dalban szól az első lemezekről ismerős torzított női?/rajzfilm? „ének” és a szintén akkoriban használt „szinti” hangzás . Egyébként semmi bajom ezzel a 10 dallal. Kellően kemény, szigorúan monoton :), – de azért kellően változatos, hogy még érthetetlenebb legyek – igazi gépi, de egyéni partyzenét tol elék a brigád, ahogyan azt tőlük a kezdetektől megszoktuk.
Kiemelkedő, azonnal megjegyezhető, emlékezetes dolgokat nem tartalmaz, szóval nem a zene, a dallamok, hanem a ritmus, a beindítás szerepel a fókuszban. Ez pedig működik.
Egyértelműen az egyéni ízlés szabja meg a pontszámot, azt, hogy mekkora értéket képvisel a hallgatónál. Nálam elsőre egy hetest. Vannak jobb albumaik, és sajnos ennél gyengébbek is.
 
The Prodigy: No Tourists (2018.)

Egy átlagnál jobb szösszenet az említett énekkel - és a szokott, provokatív klippel - nézhető itt.

  
7/10 pont

11-est (is) csak egyedien:

      Korai és rajongói. Ez a két hibája van a könyvnek.
2013-as, azaz egy akkor 25 éves emberről szól. Esetünkben még az is "ront" rajta, hogy mindössze két lemez után íródott, a "25" megjelenését megelőzően véget ér.
      Egyébként korrekt mű, sok érdekes dolgot megtudunk Adele pályájának kezdetéről, hátteréről, a hangjával kapcsolatos betegségekről/erőltetésről... Rajongói, a szónak abban az értelmében (is), hogy a szerző odavan az alanyért, művészetéért. Ez nem baj, de egy könyv esetén pici távolságtartás, objektivitásra törekvés soha nem hátrány. Persze, Adele - lemezei, hangja - hatalmas.

      Egy szövetségi rendőrbíró és új társa egy kis szigeten lévő elmegyógyintézetből eltűnt nő után nyomoz. Megérkezésüktől kezdve egyre ellentmondásosabb, bonyolultabb a helyzet, egyből érzik, és az olvasó is, hogy valami nagyon nincs rendben a szigeten lévőkkel. Ahogyan halad előre a történet, úgy válik ez az érzés egyre biztosabbá, erősebbé, majd a tények is alátámasztják, hogy valami másról szól ez a nyomozás, mint a beteg hollétének kiderítése. Egyre nyomasztóbb a légkör, komolyabb dolgokat gyanít a rendőrbíró a háttérben, és a sziget elhagyása is egyre kevésbé tűnik magától értetődőnek.
      Nagyon jó és jól megírt történet, kb. akkora csavarral a végén, mint a Hatodik érzék-ben (Bruce Willis, film). Élmény volt olvasni. Sajnos túl apró részletekben, esténként olvastam. Max. 2-3 nekifutással jobb lett volna a végére érni - és jó lett volna, ha van időm utólag visszalapozgatni, de erre nem volt módom.
      Scorsese filmet is forgatott belőle Leonardo DiCaprio főszereplésével.
Nagyon tudom ajánlani a könyv elolvasását.

Tény, hogy egyetlen Chicago közelében lakó embert ismerek, Ő pedig rendesen harsány az én füleimnek. Ezek szerint ez népbetegség arrafelé.:)

... négy csapat angliai a Bajnokok Ligájában a 8 közé jutottak közül. Két londoni és két manchesteri. Pedig a 16 között teljesült Adolf álma: német csapatok tették a lábukat Anglia földjére :)  :

Tottenham-Dortmund 3-0,         Dortmund-Tottenham 0-1,         (szumma: 4-0)
Liverpool-Bayern München 0-0, Bayern München-Liverpool 1-3  (szumma: 3-1)
Schalke-Manchester City 2-3,  Manchester City-Schalke 7-0    (szumma 10-2)

6 meccs, 5 győzelem, egy döntetlen, 17-3, ebből Angliában kapott gól: 0.

Német valahogy nem került a 8 közé. Szerintem rossz volt a sorsolásuk.

"Felrobbant egy busz Stockholm fővárosában."
                                                  /RTL Klub, Híradó/

Az attitűd süt ebből a dalból. Egy az egyben Prodigy, pedig sem a stílus, sem a hangszerelés nem egyezik. Gyilok jó:

Meghalt a The Prodigy (egyik) énekese. 48 éves korában öngyilkos lett. Halála előtt két nappal még részt vett egy 5 km-es futáson, ahol egészen jó eredményt ért el.
Már vagy 15 éve benne volt a kettőben :((, ha tippelnem kellett volna, hogy mely híresség hal meg legközelebb a drog miatt, de így azért...
Veszett (jó szó!) nagy zenét játszottak, játszanak és nem gyengén újító a banda:

      A Violator LP-re a zenekar által újrakevert verzióját szó szerint nem merem másodszor meghallgatni, akkora csúcs, de az A Broken Frame eredeti kiadásától is behaltam (írtam róla itt). Most pedig megláttam ezt a vásárban. Szétalkudtam az agyam, levettem a harmadát az irányárnak. És nagyon örültem. Igaz, magyar nyomás, kissé poros, de karcmentes állapot.
Így is az eredeti, új ár több mint tízszereséért vettem meg, használtan. És fülig ér(t) a szám.
Otthon erősítő bemelegít, közben portalanítottam, villany lekapcsol, és indul. Rögtön a Never Let Me Down Again-nel. És csalódtam kicsit. Sűrű, eléggé "egyben" van a hangzása, sok a közép (a hangfal is tehet róla). Röviden: nem szól jobban, mint egy CD.
Aztán jöttek a "szellősebb" dalok, és az állam leesése is a hangzástól. Minden a helyére került, a frekispektrumot pedig kihasználja, mint gyakorlatilag a zenekar összes albuma.
Az A oldal átlagos. Jól szól, de a Strangelove vagy a Little 15 soha nem volt a kedvencem.
A B oldal viszont mindent visz. Indul a fém dísztárcsa földön pörgésével, az egyik legnagyobb slágerükkel (Behind The Wheel) és sokkal kísérletezőbb dalokkal folytatódik. A To Have And To Hold csak egy rövid zenei monológ (nincs refrén, nincsenek dallamok a szintiken, nincsenek szólamok), de nagyon nagy kedvencem a legelső hallgatástól mostanáig. A Nothing is minden csak nem sláger, a Pimpf pedig aztán végképp csak egy (koncerteket kezdő) hangulatfokozás, hogy a tetőfokon zuhanjon a hallgató a csendbe. Mindkettő hibátlan.
      Az A oldal 8 pontos, a B pedig 10. Az egész lemez hatalmas. Annak idején is söpört. Szakmailag is remek - újító, kreatív -, viszont a szuper daloknak hála a címének is megfelel (Zene a tömegeknek - egyszerre poénos, magabiztos és ironikus cím.).
A Violator-rel értek a "szintipop"+"csak effekteket, hangmintákat pakolgatunk egymás mellé" korszakuk csúcsára, de ez az album is magasan az életművük csúcsa volt 1987-ben.
(Később a zenekar eltolódott rockosabb/gospelesebb irányába és még jobb dolgokat alkotott.)
Isten áldja a régiségvásárokat!

Depeche Mode: Music For The Masses (1987.)

9/10 pont

Gong, Made In Hungary, 1987.

     Szégyen szemre eddig talán csak egyszer láttam Tibuszt gitározni, amikor Szűcs Antal Gáborral a latin duót tolták. Az idei (nem) Kocsonya (nem) Fesztiválon az Ő zenekarának fellépését vártam legjobban. (Megérne egy bejegyzést az is, ahogyan a város lenyúlt egy komplet rendezvényt, de a név esetén a jog az egész (és nem a lopás!) kitalálóinak oldalán állt.)
Szabadtér, nulla fok, metsző szél - nem ideális körülmények élő zenéléshez. A szaxofon egy szám után/alatt meg is adta magát. Ezt leszámítva minden remek volt: tökéletes hangerő, a vokálok helyenkénti halkságát leszámítva hibátlan hangzás, jó dalok.
Nem szántották fel a színpadot, de ez a zene(kar) nem is erről szól. Tibusz játéka kifejezetten tetszett. Hangulatos, szellős, kényelmes, egyéni (!!!), ízlésemnek való. Charlie nem mai gyerek, rajta is érződik, látszik a kor, de nem csak vállalható, hanem teljesen rendben lévő a teljesítménye, jelenléte, kisugárzása. A szövegekkel volt gondja olykor, de semmi vészes, mindent lazán, profin, humorral kezelt. Két vokalista, hat (hét??) zenész, ismert, jó dalok - csak pozitív lehetett a végeredmény.

A képet a miskolcifarsang.hu oldalról szedtem.

Péterfy Boriék másnap ugyanott kicsivel jobb időben, de még mindig hidegben nagyobb tömeget mozgattak meg, de számomra kissé túl sok volt az elektronika a zenéjükben, Deák Bill kapitány (akit most láttam először) pedig vasárnap sokkal kisebb hangerővel és vérszegényebben tolta a blues-ra fogékony, szép számú közönségnek. Belenéztünk még az AB/CD feldolgozás koncertjébe (soha nem találnátok ki, kiktől játszanak! :), amely korrekt, a vártnál jobb volt.

     A szerző író szakon szerzett diplomát (+ angol, Lincolnshire-ben él). Ez csinált kedvet a könyv elolvasásához.
Napjaink (?) Angliájában játszódik, ahol a (halálos) ítéletekről egy show-műsorral megtámogatva a közvélemény, szavazással dönt. Nincs tárgyalás, bíróság, bizonyíték, kihallgatás. A vádlottak az ítéletet megelőző hét napjukat egyre kisebb cellában töltik,elzárva egymástól és gyakorlatiag a kölvilágtól, a hetedikben pedig ott a villamosszék is.
Egy 16 éves lány esete több okból is a figyelem középpontjába kerül...
      Kíváncsi voltam, hogyan ír egy "profi", aki ezt tanulta. Nos, egészen jól. Sodrón, filmszerűen, érdekveszítően. Az alapötlet jó, de nagy filozofálást azért nem kerít, nem fejti ki a felmerüő morális, jogi kérdéseket. Ezeken - ha akar - elgondolkodhat az olvasó, ha pedig nem, akkor falhatja a lapokat, hogy mielőbb megtudja, mi rejtőzik a háttérben, mi lesz a főhősnő sorsa.
A sztoriban annyi furcsa számomra, hogy alapból stresszes helyzetekben (gyilkosság után, kivégzéskor) is nagyon logikusan, élesen, gyorsan gondolkodnak a szereplők. Ez egyszerűen hihetetlen, valószerűtlen. Ezt leszámítva jó könyv, két délután/este alatt elolvastam.
2016-ban jelent meg. Aktuális kérdéseket is felvet.

"..., amikor a németek békepártiak, az annyira hiteles bír lenni, mint Dieter Bohlen a Motörheadben!"
                                                                     /Wan2 magazin, 2003. május/

     CD-t vettem. Egy telefont követően nem csak hogy még aznap házhoz hozta a "zenekar", de kaptam kitűzőt, matricát és pengetőt is a lemez mellé. Plusz - mivel késtek egy kicsit - egy fuvart is haza a munkahelyről. Rajongóbarát hozzá(m)állás. Köszi!!

     Ezt a lemezt még nem, viszont az alábbi albumokat meghallgattam az elmúlt héten: Adele: 25 (2015.), The Glove: Blue Sunshine (1983.), Bonnie Li: Wǒ Men (2018.), Intim Torna Illegál: Élni jöttünk (2018.), Zord: Disasters Grind (2007.), Zord: Thorny & Wounds (2013.), The Smashing Pumpkins: Shiny And Oh So Bright, Vol. 1/LP: No Past. No Future. No Sun. (2018.)

Egyik kollégám gyűjt ilyesmit. Némelyik eléggé mutatós/történelmi:

Hallgatom a tavalyi (sorrendben negyedik) Intim Torna Illegál albumot, és az jutott az eszembe, hogy az önazonosság jó dolog, hogy nem biztos, hogy feltétlenül alakulni, változni, "fejlődni" kell egy zenekarnak. Ha valamit jól csinálnak, akkor az (pl. az ITI esetén) negyedszerre is ugyanolyan jó, mint először. Ha elkerülik az unalmassá válás csapdáját.

Ott a másik "véglet", a The Smashing Pumpkins, akik zenéje sokat változott, az elmúlt évtizedben nem is jó irányban. A "friss" lemezük viszont visszatérés a régi szép időkhöz. Egy ilyen album megítélését (az ITI-ét is) csak az határozza meg, hogy alapból mennyire tetszik a zenekar a hallgatónak. Ennek függvényében beszélhetünk önismétlésről, kreativitás elvesztéséről, sikerhajhászásról, vagy egyszerűen mondhatjuk azt, hogy KÖSZÖNÖM a jó zenét. (És a jó klipet.)