'Dark Night Of My Soul'

Nagyon világos, könnyed, finom, csak enyhén kesernyés.
Nem az én világom, de nyárra ideális. Korzikai (Ajacco).
Összetevők: víz, maláta, komló, természetes földközi tengeri eper (fán termő) aroma.
Alk. 5% Vol.
6,5/10 pont
u.i.: KÖSZI, J.!!!

Hogy semmi különös nincs a fenti videoban? Igaz lehet. Azon azonban érdemes elelmélkedni, hogy a fuvolista hölgy süket és úgy is született.

And like Pete walking on water or Wile E. Coyote running off a cliff,
if you look down in doubt, you will fall.

Mint ahogy Péter a vízen sétált, vagy a Prérifarkas leszalad egy szikláról.
Ha kétkedve lenézel, lezuhansz.

/The Brothers Bloom, Szélhámos fivérek/

     Előfordul, hogy fél óra alatt nem sikerül a csapatnak felvennni a cipőket, hogy Sicc beájul a felüljárón a záróvonalon, hogy a házigazdát nem bírom reggel felébreszteni, amikor a szomszéd jogosan jön reklamálni, hogy éjjel napernyő alatt ülünk a Szigeten vagy hogy egy teljes napra úgy eltűnik a főhős, hogy SENKI nem tudja, hol van (beleértve őt magát is :), én pedig ülök az egyetlen kulcsával a lakásában, 300km-nyire a sajátomtól...
     Vagy a legújabb, péntekről: (elindulok a hegyekbe kerékpárral, majd) éjjel teljes bicajos szerkóban (kopogós cipőben, ahogy' kell), de gyalog sétalok hazafelé "teljesen józanul", egy negyed, de így is ÓRIÁSI szilvásgombóc-tortával (!!!) a kezemben...
A kerékpárt azóta sem láttam, de remélem, hogy jól van.
Szóval, előfordulnak ilyen esetek, csak valahogy Totya mindig ott van (vagy éppen hogy fogalmunk sincs, hogy hol van :) az ilyen történeteimben. :)
Sokadszorra is "BOLDOG ZSÜLINAPOT", és még sok-sok hasonlót vénségünkig (és az után is)!

A városhoz tartozik, számtalanszor elbicajoztam előtte, egy kedves ismerős is dolgozik ott, mégis csak most, az említett amerikai látogató miatt mentem be először a Szent István (cseppkő)barlangba.

Ha látok, hallok valami érdekeset, vicceset, leírom egy fecnire, aztán van, hogy hónapok múlva kerül elő egy-egy papírdarab, amikorra már el is felejtem az egészet. Most is találtam egy ilyet, rajta két mondattal:

"A dobos az már nem közönség, még nem zenész." - ebből gyanítom, hogy kedvenc szimfonikusaim ütőse mondhatta. A válasza arra, hogy a progrock zenekarnak, melyben játszik miért nem készülnek új dalai, esetleg lemeze:

"Mert a gitárosok lassan tanulnak." :)

Most találtam egy másik papírt. Ennyi áll rajta: "Hátrányt élveznek /Fidesz szóvivő/"

Életem egy-egy fontosabb szakaszához, egy-egy érdekes emberhez sokszor kapcsolódnak nálam dalok, melyek jellemzik az illetőt (az első benyomásomat róla, amilyen nyomot bennem hagyott, ilyesmi). Ez a V.N. dal.
Remélem, jól van/vagy!

A(z Aioi) híd volt a bomba célpontja. Írtam, mennyire szerettem volna átsétálni rajta. Az pedig leírhatatlan, milyen volt átkelni rajta.

... helyi idő szerint éppen ekkor, reggel 8:15-kor.

Alig hiszem el, hogy jártam ott.
A megdőlt épületet ábrázolót kivéve én készítettem a képeket.

     Nagyon nagy kedvcenceim. Szerencsére a nekem leginkább tetsző felállásban (már Dino nélkül, de még Herrera dobosmindenséggel, a basszusról szólóra váltó (!!) Christian-nel), a két legdallamosabb albumukat követően láttam is őket élőben - örök emlék.
Azóta? Dino visszajött, Christian és Herrera repült, sőt mostanra a lábgép-csoda helyett bevett dobos-fenomén Gene Hoglan és Byron Stroud basszer sincs sehol. Helyettük? Senki!!! De komolyan. Dundika kettesben vette fel az énekessel ezt a 10 (12) dalt.
Olyan(ok) is.
      Az első (és ismét címadó) hozza azt, ahogyan általában kezdeni szoktak: túl kemény, szinte dallammentes fölösleges brutálkodás. Bár a kezdeti indusztriáliskodás :) a lassú nyitással király - csak sajna jön utána négy és fél perc trancsír.
Az egész albumra jellemző az elektornikus, ipari zajok visszatérte. Megy a zenéjükhöz, védjegyük, de semmi új nincs már benne - én kifejezetten megvoltam nélkülük.
Aztán persze jönnek a dallamok az énekben, hozzák a szokott kontrasztot az érzelemmentes zenével. Talán összességében több (jobb?) is a dallamos ének mint eddig.
Noha továbbra sincs egyetlen hangnyi szóló sem és az alkalmazott dalszerkezet sem változott, új dolognak hangzik, hogy az említett dallamok már nem csak egy-egy sorban jelennek meg, hanem nem ritkán teljes versszaknyiak a refrének.
 Kb. ennyi az újítás. A 49 (57) perc keményebb, de értelmetlenebb mint az eddigi műveik.
      A nem elített erősségeik, védjegyeik közül a zseniális, megnyugtató, lelket simogató záró dal(oka)t hiába keresem (ebben CSODÁS az előző, 2010-es lemez!!). Egy 9 perces értékelhetetlen semmit kapunk végszóként.
Az ezt megelőző, két percnél rövidebb Religion Is Flawed Because Man Is Flawed szösszenet nem rossz, akár be is tölthené ezt a szerepet, de sajnos nem rá marad ez a szerep.
A legnagyobb fájdalmam a bevezető alapján könnyen kitalálható. FF album kiherélt, dobgéppel rögzített "dobbal"?? Rettenetes. A soundja csak-csak (gyenge közepes), a "kézzel ütött témák" hoznak egy még gyengébb, de még hallgatható szintet, de az egydimenziós ötlettelenség, amit "lábdob" címén elővezet(nek), az méltatlan a zenekar és pláne a két említett dobos leganda nevéhez.
      Hogy általános csalódásom (az előző lemez SOKKAL jobb) ellenére miért adok nálam magasnak számító pontot a lemezre? Mert biztos kézzel hozzák az alap szintet, mert az ének nagyon rendben van és mert egy stílusteremtő zenekar közepes lemeze nálam ennyit ér.
Csak nehogy valaki ezzel kezdje az ismerkedést a zenekarral!
A Deluxe változat két extra száma hallgathatatlanul rossz.

Fear Factory-The Industrialist

A legjobb, a zenekart leginkább jellemző dal (én kibírnám a refrénig a helyetekben :):
https://www.youtube.com/watch?v=6oiPY3M7NKk

7,6/10 pont

A terv az volt, hogy felkerekezünk a hegyekbe, ahol egy erre alkalmas barlangban alszunk. Legnagyobb meglepetésemre a barlang foglalt volt - nem denevérek vagy medve, még csak nem is ősember, hanem egy család előzött meg minket kb. fél órával. Átcuccoltunk tehát a közelben lévő fedett "ojjektumhoz" és ott sütöttük meg a vacsorának valót. Nem volt egyszerű a nyirkos papírból/fából tüzet varázsolni, de harmadszorra sikerült.
A csillagok alatt a tök sötét, hideg, olykor csendes, olykor neszekkel teli erdőben aludni érdekes érzés volt. Akár kellemes is lehetett volna, ha egy gyagya madár nem rikkantott volna kb. 7 másodpercenként. Gondolom, minket akart elüldözni. Hajnal 3-kor - mécses kialváskor - fejezte be.
Gyanús, hogy miatta hívják a helyet Csókásnak.

Van az olimpia egyetlen sportágában, mely érdekel és melyet nézek egy focicsapat, amely még soha, egyetlen gólt sem kapott!!
Ez Nagy-Britannia női csapata.
Az is érdekesség, hogy eddig összesen három (!!) meccset játszottak: egy edzőmeccsen 0-0-t a svédekkel, az olimpián pedig előbb Új-Zélandot verték 1-0-ra, majd Kamerunt 3-0-ra.
Direkt erre az olimpiára "alakultak", itt ugyanis a jelek szerint nem indulhatnak olyan "nem létező országok", mint Anglia, Skócia, Wales vagy Észak-Írország, nem úgy, mint például VB-n vagy EB-n.
Fura kedvenceimet (mert azért az Angol válogatottra épül a csapat) adidARSE-ban látni.
Japánnak és a svédeknek is szurkolok, eddig ők is jól haladnak.
Rajtuk kívül a brazilok és az USA esélyes. A némethek - csakúgy mint a férfiaknál - nem jutottak ki. Sajnos a norvégok sem.
     Az említett csavar elvileg lehetővé tette az elképzelhetetlent, hogy a walesi Giggs és az angol Beckham, a manchesteri évek után egy válogatottban is(mét) együtt játszanak. Beckham azonban nem kapott meghívót a csapatba.
Az is fura, hogy noha az olimpia papíron Londonban zajlik, és szerintem simán van a városban elég stadion a meccsek számára, eddig Cardifftól Glasgown át Manchesterig sok helyen rendeztek már meccset, csak éppen az angol fővárosban nem.

     Mivel a főhős az előző (egyben első szóló) lemezét a rock/metal világ vezető énekeseinek (is) a segítségével vette fel, most mindenki az énekesről (is) beszél.
Kezdem tehát én is azzal, hogy Myles Kennedy hangja elsőre nem igazán tetszett, de aztán megszoktam. Nem volt nehéz, nem különösebben irritáló vagy jellegzetes ugyanis, viszont egészen jó. Helyenként Eddie Vedder-es (We Will Roam, Far And Away), olykor Johnny Rotten-es (One Last Thrill), egyébként egy biztos amerikai rock-torok.
Az 54 perc (Deluxe: 61) ízig-vérig amerkiai rockzenét rejt. Nem igazán kedvelem a stílust, azt sem mondom, hogy minden dal telitalálat (a Bad Rain kifejezetten középszerű, de a Hard & Fast is lényegében csak egy Mötley Crüe utánérzés), ennek ellenére - túlzás nélkül - ÉLMÉNY hallgatni minden percét.
      A főhős szólózása és ritmusozása is éredeti, érzéssel teli, már régen legendás státuszba emelkedett. Megérdemelten.
Laza és technikás egyben. Az élmény ott kezdődik, hogy bekapcsolja a gitárt és játszani kezd. Ha jól hallom, még tremolót sem használ, nem hogy kölönböző effekteket, trükköket. Minden úgy hallatszik, mint ha a szobában játszana - ez az album egyik legnagyobb erénye.
Csak annyit tudok róla írni, hogy egy őstehetség, hiszen véleményem szerint így gitározni NEM LEHET (meg)tanulni, ezt ÉREZNI kell.
A zenének alárendelve magát - 13 (15) DALT hallunk -  de végigsziporkázza a játékidőt. A JÁTÉKidőt.
     Mindenki a főhősről és az énekesről beszél, pedig a másik gitáron is remek dolgokat játszik valaki (ha Kennedy, akkor pláne emelem kalapomat!!), Todd Kerns basszusa is ötletes és élő, ráadásul ragyogóan szól és Brent Fitz dobolása is illik a zenéhez.
A teljes csapat rendben van tehát, bőven átlag feletti az összkép. (Összhang.)
Állítólag élőben rántották fel stúdióban a dalokat. Elhiszem.
Az életmű értékes darabja, pedig ott sorakozik benne az összes legendás Guns N'Roses album is, a Sweet Child O'Mine csodálatos nyitódallamával és még gyönyörűbb szólóival (49,6 millió megtekintés!!!), a You Could Be Mine talán nem is verhető riffjével (bár azt talán Izzy játszotta) és... és... és....
A pontszám hallgatásról hallgatásra emelkedik.

Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators: Apocalyptic Love

Kedvenc riffem:
https://www.youtube.com/watch?v=9FAsmtgZTfE

Megkerülhetetlen, áll leejtő/bepisi, Bach ihlette:
https://www.youtube.com/watch?v=G49s6t6Bj5E

8/10 pont

A végére egy kis csemege (ex-edzőm: szakmailag?):

"Nem állíthatom őszintén, hogy még mindig szerelmes vagyok Diane-be. A kettőnk kapcsolata sosem nem volt ennyire egyszerű. Mindketten hol belenőttünk, hol kinőttünk belőle..."

- De a látogatás nem úgy sikerült, ahogyan remélted?
- Talán nem azt reméltem, amit kellett.

/Robert Charles Wilson: Pörgés/

Egy októberi éjszakán eltűnnek a csillagok az égboltról. Ennyi a gondolatindító alapötlet, alaphelyzet. Hogy hogyan, arra később fény derül, hogy miért, arra nem igazán. Noha az első (majd még néhány) fejezet címe az, hogy "Kr. U. 4x10⁹", a sztori néhány év alatt játszódik, napjaink környékéről indulva, és az egész történet egybefüggő, a szereplői nem változnak. Ja, és a Föld a helyszín.
Jó könyv. (Észrevettétek, hogy könyvet még filmnél is ritkábban dicsérek?)
Hogy miről szól? A történetet nem írom le, mert kellően érdekes, de azon kívül is vannak aspektusai. A szeretet, tudásvágy, felelősség, hataloméhség, nihilizmus, mit tennénk a végső órákban... ezek (és még több) mind mind felmerül, megközelítés lehet.
Nem ragozom. Tetszett.

Avagy "- A Danko Jones érdekel, szerintem felesben nézem majd a FreshFabrikkal.
- Ha belenézel a Danko Jonesba, nem fogsz átmenni a FreshFabrikra."
      Egy évvel és egy nappal a szülés után Péterfy Bori (& Love Band) ugyanott
jár, ahol eddig. Ez nagy dicséret és egyben kritika is.
Szeretem a zenéjüket, jók élőben, de a földön fekve játszott perceken kívül
nem sok újdonsággal, meglepetéssel szolgáltak. Ezzel együtt jók voltak. Soha rosszabb nap-kezdést!
A HétköznaPICSAlódások egy kellemes, őszinte csapat. Sajnos a "Köpj le egy rendőrt
a kedvemért" sor alatt már Bori koncertjén voltam, így az kimaradt, de örülök, hogy
megismerkedhettem velük. Semmi kamu, csak a zene és a mondanivaló. Szimpatikusak.
Az Anna and the Barbies-ból először csak a Barbiest láttam, Anna ugyanius éppen
a közönség közepén énekelt, bulizott. Később mászott, énekelt hangfalra/on.
Kár, hogy ütközött a műsoruk Boriékéval.
Danko Jones-tól egyetlen klipet néztem meg a fesztivál előtt, hogy sejtsem, milyen
zenét tol. Az (https://www.youtube.com/watch?v=yGLwqtOF_XY) bőven elég volt, hogy
kíváncsi legyek rá(juk).
Nyilvánvaló, hogy hallottak már AC/DC-t, de szerencsére az csak az alap hatásuk,
rendesen felpörhetett tempóban játszanak meglehetősen egyszerű, de (éppen ezért?)
döbbenetesen hatásos rockzenét.
Az ÉLMÉNYT a kristály tiszta és HANGOS, TÖKÉLETES HANGZÁS is fokozta.
Tényleg hibátlan volt. Régen hallottam ennyire tökéletesen hangosított koncertet.
A bandára talán ez a dal jellemző leginkább:
https://www.youtube.com/watch?v=HKhhlUdskwc&feature=related
, de élőben még ennél is feszesebbek, keményebbek.
Trióban ekkora zúzást produkálni!! A dobosuk eszméletlenül jó, de Jones bácsi
sem kamuzik egy hangot sem, ha gitározásról van szó, csak tolja a beindító
riffeket és a hozzájuk illő szólókat.
Finoman szólva is a "kezükben van" a koncert programja - csont profik.
Teljesen lenyűgöztek.
Negatívum? Sokat beszélt a főhős. Kb. 10 percet (vagy csak annyinak éreztem),
aminek kb. a 60%-a volt vicces és indokolt, a többit (is) én elhagytam volna.
Ha ez lett volna a fogyasztós napom, biztosan eldobom az agyam rájuk.
Nos, így nem láttam az utolsó két percen kívül semmit a FreshFabrikból.

És most HANGERŐT FEL!

Kezdtem a kellemes, nyugis, dallamos Csík Zenekarral, majd alig megemelve a keménységi szintet, de már igazi fesztivál hangulatban jött(ek) a Vad Fruttik. Jók voltak. Leginkább az lepett meg, mennyire jól áll nekik a hangerő!
A nap poénját az Exodus gitárosa, Lee Altus szolgáltatta, aki egy neonzöld (!!!) "Fuck Pepsi" felirattal a gitárhevederén játszott - a Pepsi Nagyszínpadon. :)
Naprakész a figura. Az S betűt villámmal helyettesítette, úgyhogy per kizárva. :) A bandáját elismerem, de különösebben nem kedvelem. Szerencsére mások másként gondolkodtak erről és egyészen király zúzda ment a circle pitben. Az énekesük masszív és szuggesztív, és szeretnék úgy dobolni, ahogyan a segítő, aki a hangpóbát (!!) csinálta a zenekarnak. A Fear Factory-ból a vízilónak el kellett volna mennie egy Exodus koncertre mielőtt a második dobos-fenomént is kirúgja a csapatból, akkor valószínűleg értelmes és ötletes dolgokat programozott volna a dobgépbe az új lemez felvételekor. Elkanyarodtam. Tisztes, kemény koncertet toltak.
A nap első nagy meglepetését az amerikai Set Your Goals hozta. Hivatalosan "pop punkot" játszanak, de élőben akkorát zúztak, hogy élmény volt őket nézni! Nagyon fiatalnak néznek ki, az egyik énekesük kb. 45 kilogramm, a dobosuk pedig élményszámba menően sziporkázott a minimális szerkóján. Csúcs.
Az Arch Enemyből a dallamok és a finom szólók egy része kiveszett az átlagos keverésnek köszönhetően, így túlsúlyba került a zúzda. A hölgy kegyetlen, hogy élőnben is elhörgi a lemezeiken hallható dolgokat. Nagy a kontraszt ahhoz képest, amikor beszél.
Élmény volt látni őket. Miattuk mentem egyáltalán a fesztiválra. Nem csalódtam.
Az Alphaville felemás volt. Szerencsére nem emlékeztem, hogyan néztek ki, így engem nem lepett meg a borosta hajú, szakállas, enyhén pocakos énekes. Vagyis, de, meglepett, de nem a kinézete vagy a hangja, hanem a veszett béna mozgása, frontemberkedése.
Az 1984-es bemutatkozó lemezükre (Forever Young) (azzal együtt is, hogy erős Depeche Mode érzést is keltett annak idején) egy szó van: BRILLIÁNS. Ez az egyik első bekelitem, de mai füllel úgy szól az album, hogy alig várom, hogy CD-re írjam és fetrengjek rá a rendes cuccon hallgatva.
Ők egy német szintipop csapat. Ehhez képest dob, basszusgitáros hölgy (!! Remélem, jól láttam :)), gitár (kellően/meglepően jó a fazon!!!), szinti, ének felállásban játszottak.
A frontember mozgását (nem fogadom le, hogy csak vizet ivott és vitaminokat szedett a fellépés előtt) leszámítva teljesen jók voltak.
Még ennél is jobbak (ez a kedvenc dalom tőlük): https://www.youtube.com/watch?v=QGRQIO44fSs
A Motörhed-en kb. (tizen)hétszer ennyien voltunk ugyanitt két éve, de azért a németeknek sem kell szégyenkezniük.
Az ex-M.É.Z.-es "őrült fuvolás" aktuális csapatával, a Firkinnel zártam az estét. Hegedű, gitár, Írország, tánc, kalap.
Jó sok dologra emlékszem, pedig ez volt a fogyasztós éjszakám.
Folyt.köv.

Az egy dolog, hogy ennyire jó dalokat írnak (https://www.youtube.com/watch?v=rRkc08_dR-0), abba érdekes lehet belegondolni, mekkora banda lennének, ha a csajszi egyénibben "énekelne", de arról remélem hamarosan beszámolok, mit tudnak élőben.

Adventures with extraordinary fans of an ordinary team
Adrian Chiles brit. TV és rádió műsorokat vezet. Ez az első könyve. Nem mellesleg megszállott West Bromwich Albion szurkoló. Erről szól a könyve.
A "történet" a 2004-'05-ös szezon legvégén, a nem kis szerencsével elért bentmaradással kezdődik, és meccsről-meccsre követi a 2005 őszén kezdődő évadot a csapat meccsein és sokkal inkább a csapat szurkolóin keresztül. A bibliából ferdített cím (Nem tudjuk, mit cselekszünk) és az alcím (Kalandok egy átlagos csapat rendkívüli szurkolóival) sokat elmondanak a könyvről.
A fejezetek egy-egy, a szerzőhöz hasonlóan (sőt!) fanatikus meccsrejáró hátterét, fura, nehezen magyarázható klubhűségét, kitartását mutatják meg. Szó sincs balhékról, mérkőzések elemzéseiről, játékosokról is alig, a szerző a zömmel idős törzsszurkolókra fókuszál, azokra, akik hosszú évtizedek óta kitartanak egy nem túl eredményes klub mellett, és kísérik minden körülmények között.
Az egész közeg brit. A fanyar, pesszimista, mégis humoros megközelítés, stílus hatja át az oldalakat. Egy-egy humoros hasonlat, a szinte állandó önirónia segít megérteni a megérthetetlent, a ragaszkodást a klubhoz, mely leginkább csak keserűséget ad cserébe a rajongásért. Adrian sokszor hívott magával "idegeneket", "külsősöket" is a meccsekre, hogy nézze, ők mit látnak, hogyan reagálnak a stadionban tapasztaltakra. Az egyik ilyen, a pszichológus-nőcis rész a kedvencem, ahol Adrian szinte megnyugvással veszi tudomásul, hogy nem "normális".
     Aki (mint pl. én annak idején) mondjuk hagyta már ki barátja esküvőjét idegenbeli edzőmeccs kedvéért (azóta sem voltam ilyesmin, és a hölgy azóta sem szól hozzám :), aki ugrott már önfeledten idegenek karjaiba egy gólnál, az tudja, miről szól a könyv. Néhány nap alatt elolvastam, pedig eléggé vaskos. Az angolja remek, a szókincse nem rémísztő, úgyhogy számomra ideális, kellemes szórakozás és nyelvgyakorlás volt.
Gera abban az idényben is a West Brom-ban játszott, fel is bukkan a neve néhányszor.

Néha még pakolok ide képeket, esetleg rövid meséket, mert ahogyan rendszerezem a fotókat, újra átgondolom az egészet, jönnek témák.