'Dark Night Of My Soul'

"Az építményadó rendelet módosításának célja nem az adóbevétel növelése." /Önkormányzat/

"Na, ezt azért már nem hiszem." /a bácsi a Csillagok háborúja vetítése után. És én./

Annak is rendhagyó. Bár, szerintem mindegyiket így kellene csinálni. Hölgyeim és uraim:

Riverside: Love, Fear and the Time Machine (2015.)

8,7/10 pont

Hallottátok? Nekem rögtön az elején ez a dal jutott eszembe róla. És aztán ki sem tudtam verni a fejemből:

Szombaton a Mezőkövesd bátor és remek játékkal 3-0-ra verte a Haladást. Élmény volt nézni. Az pedig, hogy a második félidőt a vendég kapu mögül néztük, és így kedvenc játékosom Molnár Gabi gyakorlatilag az orrom elé lőtte a harmadik gólt csak hab volt a tortán. Volt egy remek 10 másodperc, amíg a labda a hálóban pihent a kapus pedig térdelt lerogyva, de mire exponáltam, kiszedte a hálóból.

     A Beatles annyira elvette az ihletet és még az életkedvemet is, hogy kellett a hétvége, hogy ismét önmagam legyek. Egy koncert és egy meccs.
     Bérczesi Robi szóló fellépésén az "Idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem" Kispál idézet és a semmiből jött (egyetlen?) kedvenc Zorán dalom, (Eső előtt) tetszettek/hatottak leginkább. És persze az élő zene hangulata. "Szakmailag" élmény volt nézni és hallani, hogy a saját dalai mennyire "kézben vannak", mennyire belülről jönnek. A feldolgozás dalok sem döcögtek, de volt különbség.
     A Biorobot érdekes zenekar. Három szólógitáros van benne, mint az Iron Maidenben (szumma 23 húron); a basszusgitáros hölgy, mint a The Smashing Pumpkinsban; két zenekar frontembere is játszik benne, mint a Kiscsillagban; két énekessel tolják, mint a (rossz példa, de) Linkin Park; a dobos vokálozik, mint a.....
És mégis egészen eredetiek. Meglepő módon a Hiperkarma hatása alig (10%?) érvényesül benne. Robi tud (énekben) lassú (!! önmagához képest) lenni, és zenében is visszahúzódni, "csak" egynek lenni az ötből. A Pluto nem csak Nemes András személyében, de teljes Pluto dalok képében és a zene hangulatában is erősebben jelen van (50-60%).
Hangulatosak a dalaik, némelyik nagyon jó, de az a legnagyobb erényük, hogy szemre és fülre is nagyon együtt vannak. Mindenki egyenjogú, egyformán fontos része az egésznek, melyhez így vagy úgy, de hozzáteszi a maga kis részletét. Klisésen hangzik, de élőben, zenében, látványban megtapasztalni nagyon jó volt.
Ráadásul még tökéletesen is szóltak, kiemelkedő lábdob hangzással.
Mint kiderült, ez volt az első koncertjük kis városkámban.
A képekért köszi h0mér művész úrnak! ;)

Hogy felvegyem a fonalat, ismét meghallgattam a Rubber Soult. Nem kellett volna. Gagyi, rettenet buta, primitív zene. (Kivéve a Nowhere Man-t, amelyre ugyan igazak az előbbiek, de hangulatos és a szövege is a vállalható kategória.) Nem is értem, mit hallottam benne annak idején (részletek itt). Az aktuális pontszáma kb. 4,7. Úgy látszik, minden lemezüket bőven sok egyszer meghallgatni, mert a megítélés minden füleléssel romlik.
Az indíttatásról jobb nem beszélni, de az az album zeneileg semmivel sincs egy punk banda fölött, sem tudásban, sem dallamokat tekintve. Sőt.

Revolver (1966.): 14 dal, 35 perc - ez maradt. És az is, amit korábban nem vettem észre, de jellemző a felvételi technikájukra. Idegesítő, főleg fülesben hallgatva, hogy a két csatorna (jobb/bal) nagyon elkülönül. Az egyes hangszerek a "terem" két szélén szólnak, középen alig van valami, ami összeköti őket. Röviden: a tere rosszul van keverve. Idővel megszokható, de elsőre zavaró.

Az indító Taxman-ből kiölték a dallamokat, viszont szólózni próbálnak benne. Rettenetesen gáz. Megmutatja, hogy 2 perc 39 másodperc is tud rettenetesen hosszú lenni.
Az Elenor Rigby emeli a pontszámot. Csak vonósok (és ének) hallható benne. Kellemes, hallgatható, nem olyan zsákutca, mint az előző.
Az I'm Only Sleeping-re csak annyit írtam jegyzetként, hogy "ki énekli? Nem kellene erőltetnie ezzel a hanggal!". Mint kiderült, Lennon. A dal egyébként tingli-tangli. Szóló helyett egy akkoriban tuti innovatívnak számító nyekergést adnak elő. Ez és a dal is működik. Meg lehet hallgatni.
Love You To: Szitár. Végig. Úgy látszik, ez a banda bármihez nyúl, az nálam nullás. Ez a dal ugyanis semmiben nem hasonlít az eddigiekhez. Csak abban, hogy buta és nem szeretném ismét hallani.
Here, There and Everywhere: egy rettenet giccses filmzenének elmenne, de hogy ilyet FÉRFIAK, pláne brit férfiak írtak és énekeltek...!!! Akkor inkább a Pet Shop Boys. Komolyan.
Yellow Submarine: Ez komoly? Mert viccnek (is) rettenet gyenge. Értékelhetetlen.
She Said She Said: "Csak" szimplán gyenge és ötlettelen, de nem irritálóan.
Good Day Sunshine: A többihez képest egészen jó. Enyhet hoz a szenvedésbe.
And Your Bird Can Sing: Visszatér a régi tánci-tánci primitívségébe. Pengetnek benne néhány egyenest.
For No One: A többihez képes kiemelkedő. Nálam az ilyen szintű összeszedettség, ötlet, mélység az alap, hogy egy zenének értelmét lássam. Náluk ez a csúcs.
Doctor Robert: Mint az And Your Bird..., csak itt nem pengetnek semmi jót.
I Want To Tell You: Nem jó, de legalább nem támadják benne a jó ízlést. Ezzel egyértelműen az ajánlható dalok közé került. Futnak egy biztonságit. Ilyen egy átlag Beatles dal.
Got to Get You into My Life: Limonádé. Nem egy kreatív valami. Még ezen a szinten sem. A rézfúvósok ellenére.
Tomorrow Never Knows: Teljesen új megközelítés. Mintha egy másik banda tette volna ide egy másik korból. Alapjában agyatlan, de összeáll. Jó lezárás. Kár, hogy előtte nem volt semmi kiemelkedő.

Nem ígérem, hogy hamarosan folytatom a rovatot, mert az a legjobb ebben a lemezben, hogy egyszer (nagyon sokára!!!) véget ér, és hogy a rettenet gáz "zenék" között van néhány másodperc csend. Azt hittem, a sok kihagyás és egy Sodom album tanulmányozása után találok értéket itt is.
Nagyot tévedtem.
4,8/10 pont

     Vannak mókás dolgok az életben (a halon kívül is). Az például az, hogy a fél albumon keresztül azon járt az agyam, hogy "ezt az "énekest" én már hallottam, szinte egy az egyben ezt a hangot, de hol?", mire leesett, hogy kb. 25 éve nem hallgattam Sodomot, és bizony a sajátjával egyezik a jó öreg Angelripper hangja.
A 25 év nem igaz, mert a trió első, 1984-es EP-jének 2007-es, alaposan felbónuszolt, újravett verziójáról (The final sign of evil) én írtam Rockinformban annak idején. Az viszont tény, hogy a korai korszak csúcspontja (Agent Orange) óta nem hallottam egyetlen albumukat sem. Nem az én zenémet játszották. A kezdeti években a Destruction jócskán élen járt zenei tudásban, később pedig a Kreator nőtte ki magát nem csak a germán, de a teljes thrash színtér elitjébe, így ez a csapat mindig a háttérben maradt nálam.
Hogy 2016-ban még új Sodom albumról beszélhetünk (és hogy a trió több mint 1 millió lemezt adott el eddig!) már inkább tiszteletet parancsoló, mint megmosolyogtató.
     Nem kis meglepetéssel hallom, hogy az alap jellegzetességeit megtartva a Sodom is kellemes - az adott keretek között értendő - ZENÉLÉST csépel le ezen az albumon. Nem egyszer az ízlésemnek oly kedves újkori Kreator színvonalán. Olykor még hasonlítva is Milleékre.
Az ősi Sodomra jellemző eszement csépelés csupán a Slayer ízű Belligerence-ben köszön vissza helyenként, de még ebben a dalban is van zenei csemege, egy vészjósló akusztikus gitározgatás képében.
A soha nem tagadott Motörhead hatás az egymást követő Caligula és Who Is God? kettősben jelenik meg a kelleténél erősebben.
A Caligula - a jó szólója ellenére - vagy a záró Refused To Die simán lehagyható lett volna a lemezről, de a másik 9 dal nagyon erős.
Fura ilyet írni a Sodomról, de ügyesen zenélnek, okosan váltogatják a dalok tempóját és - cseppet sem mellékesen - jó riffeket, dallamokat pengetnek.
A Blackfire fémjelezte időben is érdemes volt az egyszem gitáros témáira figyelni, ez most sincs másképp. Az 1996-tól itt gitározó Bernd Kost szólói a számomra agyatlan tekerést, nyávogást jelentő Hammett/Kerry King iskolával mutatnak hasonlóságot, mégis sokkal jobbnak tartom az említetteknél. Van ugyanis tartalma, hangulata, stílusa a meglehetősen rövid szólóinak is.
     Összességében ez egy nagyon jó album. Magasan a legjobb, amit ettől a tökéletes nevet választó (!!) csapattól hallottam. A legpozitívabb vonása az, hogy a Kreator-höz hasonlóan - és ellentétben a Testamenttel, Metallicaval, Megadeth-szel - 100% létjogosultsága van 2016-ban is, mert nem megszokásból, rutinból vagy pénzért született, hanem belső indíttatásból, kreatív hajlamtól vezéreltetve. Az ilyesmi hallatszik és nagy szó a mai világban.
(Azt mondjuk nem értem, hogy egy német zenekar miért ír a partraszállásról is dalt...)
Remek zene. A heavy metal kedvelőinek.

Sodom: Decison Day (2016.)

Ilyesmiről beszéltem: https://www.youtube.com/watch?v=AGdCoeHXpwk

8,3/10 pont

John Matrin: The Destruction of Sodom and Gomorrah, 1852
Eredetiben 136,3×212,3cm-es.

Vannak érdekes teremtmények a világon.

     A végére értem. A már leírt gondolataimhoz annyit tennék hozzá, hogy az utolsó oldalakat libabőrösen FALTAM be. Régen is ez volt, de akkor a kíváncsiság és a félelem okozta és az hajtott előre, most pedig az érzés, hogy mennyire jól van megírva, hogy mekkora zseni írta.
Az is eszembe jutott, hogy ebből a könyvből - nem úgy, mint a tucatnyiból, melyből megpróbálták - NAGYON jó filmet lehetne készíteni. Aztán leesett, hogy éppen mostanság futott sorozat belőle. Lehet, hogy megnézem.
     Visszagondolva a könyvre, olyan részleteket jelöltem meg, hogy ügyesen megoldja, hogy közli az olvasóval, hogy mit olvas éppen (a történet szerint), de azt nem lövi le, hogy az írónak mi lesz a sorsa. Vagy a tér-idő kontinuum megemlítése valószínűleg tisztelgés a Vissza a jövőbe trilógia előtt. Egy bizonyos cselekmény a Kossuth utcában játszódik!
Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire benne élünk a történelemben. Lee Oswald özvegye ugyanis még most is él.
Angolul olvastam, és nagyon tetszett. Főleg a stílus, ahogyan meg van írva.

"On the subject of love at first sight, I’m with the Beatles: I believe that it happens all the time. But it didn’t happen that way for me and Sadie, although I held her the first time I met her, and with my right hand cupping her left breast. So I guess I’m also with Mickey and Sylvia, who said love is strange."

"We never know which lives we influence, or when, or why. Not until the future eats the present, anyway. We know when it’s too late."
Soha nem tudhatjuk, kiknek az életére vagyunk hatással, vagy hogy mikor és miért. Addig legalábbis nem, amíg a jövő fel nem falja a jelent. Akkor tudjuk meg, amikor túl késő."

"Yeah, ignoring the obvious. It's what we all do."

"ez gyanúsabban hangzott, mint a szitakötő pörkölt,"

"A Sajó úti temetőben több mint 900 különböző nemzetiségű elesett katona nyugszik."

Idézet a mára a Fidesz igénytelen propaganda anyagává silányult, közpénzből finanszírozott, "A város lapja" szlogennel futó helyi lapból. Ha nem vesszük figyelembe, hogy első világháborús sírokról van szó, akkor is figyelemreméltó a szám.

Bárcsak a vesszőhibák lennének a legnagyobb problémák ebben a városban, országban!

Bezony, új rovat. Történt, hogy rájöttem, hogy mára műkinccsé érett lemezeim (LP, "bakelit", szóval, igazi, vinyl) és talán a mai napig működő (NDK-s) lemezjátszóm is van. Előkerestem az utóbbit, összekötöttem, amivel kell, és megtörtént a CSODA, amikor szólni kezdett. 1-2 héttel később volt olyan szerencsém, hogy hozzájutottam egy, a lemezeket jobban kímélő, modernebb lejátszóhoz. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy végighallgassam a nem túl nagyszámú, de eléggé ütős gyűjteményemet.
Így kezdődött. Aztán kölcsön és örökbe is elkezdtem lemezeket kapni, sőt vásárolok is olykor, így már rendes sor alakult ki a lejátszó előtt, meghallgatásra várva.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok együttes ELSŐ lemeze a lejátszómra került.
Az első hallgatandó nem volt kérdéses, hogy mi lesz:

Alphaville: Forever Young

Ezt a lemezt akartam először hallani. Nem kis mértékben az itt is bemutatott nyitó dal (A Victory Of Love) miatt. Nagyon szeretem, és nagyon szépen, szellősen végigpásztázza a frekispekrtumot, vágytam hallani. Egyben jó lejátszó/hangrendszer teszt is.
Aztán el is ment a kedvem az egésztől. Sercegett, de nagyon, már-már a hallgathatatlanság szintjéig. Tudtam, hogy nem vigyáztam a lemezekre annak idején, de ez akkor is nagy csalódás volt. Szerencsére ex-gitáredzőm - soha ne romoljon meg a kompótja! - felvilágosított, hogy van olyan eljárás, amely a koszos lemezeket újjá varázsolja. És lőn! A sercegés helyére döbbenetes dinamika és "nagy hanghűség" (értsd: Hi-Fi, de nagyon!) érkezett egy alapos takarítást követően. Így minden adva volt, hogy csakis a zenére figyeljek.

Az pedig - meglepő módon - nagyon működik nálam, holott papíron messze áll az ízlésemtől. És még németek is.
A már említett A1-es dalt (Victory...) meghallgathatta itt, aki akarta, így csak annyit írok róla, hogy a legnagyobb kedvencem a lemezről.
A másik oldalt a címadó nyitja, amelyet egy kor fölött szerintem mindenki ismer, akkora siker volt, annyiszor játszották annak idején. Soha nem tetszett. Van hangulata, de nálam nincs a lemez kiemelkedő dalai között. Szerencsére ez az egyetlen "lírai" szerzemény.
Annak idején komoly Depeche nyúlásnak hallottam ezt a zenét, de mai füllel nem érzek ilyet. Van, ahol a szinti- és "dob"hangzás tűrést/elnézést kíván - pl. a szintén sláger Sounds Like A Melody esetén -, és az énekes magasabb hangszíne/fekvése is ez a kategória, de ez egy nagyon jó LEMEZ, melyet a mai napig élmény hallgatni.
POP zene 1984-ből (!), ezt tartsuk szem előtt, de hangulatos, nyugis, amolyan békeidős. Anélkül, hogy cikisen '80-as évek lenne.
Ez az együttes ELSŐ lemeze. Majdnem 2 millió példányban kelt el. Azóta sem alkottak hasonlót, viszont néhány éve Tokajban meglepően jó koncertet adtak.
A pontszámban a hanghordozó, annak kiváló minősége/állapota és az is benne van, hogy ismerem, szeretem, az életem része. Semmi nem indokolja, de ennyire tetszik.

9/10 pont

Wea, Gong, Made In Hungary, 1985.

..., hogy lesz menyét! :)