Mátrix: Feltámadások (2021.)
Lehet, hogy már megszoktam az amerikai angolt, de az sem kizárt, hogy a Matrix készítői olyan színészekkel dolgoztak, akik tudnak angolul beszélni, nem csak gyalázzák a nyelvet. Nem fontos, de azért - a jó zenékkel együtt - hozzátesz az élményhez. Ha már színészek: Keanu Reeves sziporkázik, Carrie-Ann most (bocs'! :) nincs annyira kiemelt szerepben, mint az előzményekben, de jól áll neki a karakter. Az újak hozzák a szintet, még a régi, kedvelt figurákat játszók is jól illeszkednek a szokott (?) világokba, bár tény, hogy vannak pótolhatatlan színészek, akik nem szerepelnek ebben az epizódban. Kellemes meglepetés a történet utolsó harmadában visszatérő két régi mellékszereplő, főleg a fiatalabb. (Nehéz úgy írni, hogy ne lőjek le semmit a filmből.)
A történet az első három film folytatása, nélkülük érthetetlen. Még azok ismerete mellett is az agytorna kategóriába esik. Az indítás látszólag kidobja az előzményeket a kukába, sok humort, geget (gag-et?), tonnányi visszautalást csempészve a sztoriba - ekkor azt hihetné a néző, hogy az egész Matrix sztori végül is egyszerű, és valószínűleg igazuk van az éppen nézett mozi köpködőinek -, majd jönnek a csavarok, lassan összeáll a teljes kép és - ha ez egyáltalán lehetséges - kiderül, hogy a Matrix története valójában bonyolultabb, mint azt eddig sejtettük.
Rengeteg olvasata lehet nem csak a filmnek, de magának a cselekménynek is. Ehhez persze nem árt, ha nyitottan, befogadóan ül be/le az ember erre a két és fél órára és nem hoz elhamarkodottan döntéseket arról, hogy mit lát éppen. Ilyesmire bőven lesz idő a stáblista után(i záró poént követően).
Szórakoztató film, van azon a színvonalon, mely igazolja létjogosultságát. Az a tanácsom, hogy kellő távolságtartással közeledjen hozzá a (gyanútlan?) néző, és akkor nem kizárt, hogy úgy jár, mint én. Jól szórakozik, és a játékidő nagy részében berántja magába a sztori. Nem mondom, hogy többször meg fogom nézni vagy hogy feltétlenül piszkálni kellett a legendát, de egy (pár) klasszissal jobb, mint Az ébredő Erő.Igaz, annál szinte minden jobb.
Lehet az én gyengeségem, vagy a könyv erőssége, de nem éreztem rajta, hogy King ("A" King) a fiával és nem egyedül írta.
Egyszerű történetvezetés, szépen felépülő kifejlet a sokszor ellőtt kingi témára, a természetfeletti képességekre építve. Önismétlés? Mondhatjuk. Tucatmunka? Nagyon nem. Sokkal inkább egy kellemes, már nem is várt meglepetés. Egy vérbeli King könyv. Nagyon hosszú idő után az első olyan, amelyet oda lehet tenni a legjobb művei mellé, össze lehet velük hasonlítani. Izgalmas, átélhető, behúz a sztoriba, könnyű azonosulni a főszereplő sráccal. Két-három napra beszippantott. Hibátlan alkotás, a Mester a legjobb formáját hozta.
Első könyvnek nem rossz – írhatnám kis humorral, hiszen nagy klasszikusról van szó. Pedig tényleg ez a helyzet, ez a véleményem. Az első sorokból kiderül, így nem lövök le poént, hogy egy lakatlan szigetre keveredett iskolásfiúkból álló csapatról szól a történet. Nincs túl sok megoldandó feladatuk, a szigethez nem különösebben kell alkalmazkodniuk, egymáshoz viszont illene. Ez utóbbinak a hogyanjáról szól a regény. 