'Dark Night Of My Soul'

Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.

Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.

Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.

A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.

Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.

Marty Friedman: Inferno (2014.)

10/10 pont

A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q

És a nem kemény, csak szimplán szép:

Kezdjük az eddigi legpozitívabb élménnyel: Boyhood (Sráckor).
     Őrületesen egyszerű, mégis a filmipar korában senkiben fel nem merülő (?) szakmai ötletet valósít meg: 12 éven át forgatták ugyanazzal a szereplőgárdával (!!!!) (minden évben néhány napot/hetet), így a szemünk előtt természetesen öregednek, változnak a szereplők.
Annyira kézenfekvő az ötlet, hogy csodálom, hogy eddig nem készült semmi hasonló.
A két gyerek, a film elején öt éves Mason és tesója (akit a rendező lánya játszik) esetén természetesen drasztikus a változás, az anya (Patricia Arquette) alig változik, az apán (Ethan Hawke) jobban látszik az idő múlása.
Ez persze csak egy - nem kis - érdekességet ad a filmnek, ettől még lehetne bármilyen.
     A történet átlagos, semmi különös: az anya egyedül, majd rosszul választott férfiakkal neveli a két gyereket, az apa visszatér Alaszkából és keresi, tartja a kapcsolatot a gyerekekkel, akik fiatalkori szerelmének gyümölcsei.
A film (főleg) a fiúról szól, aki a szemünk előtt nő fel 165 percben. A majd' három óra lehetne unalmas is, de nem az. Sőt, a végére szippant be teljesen - nálam legalábbis ez volt a helyzet -, akkorra ragad ki a világból és indítja be a gondolatokat. Olyan egyszerű és leírva nevetséges dolgokat boncolgat, mint apa-fia kapcsolat, az élet értelme, tárgyakhoz való ragaszkodás, szerelem, a munka helye az életben és hasonlók.
     A vége is zseniális. Megy, mendegél a film kb. 165 perce, és egyszer csak a derült égből hopp, vége. Alapból ez így gagyi lenne, de egy egyszerre átlagos és sokatmondó pillanatban (majdnem egy beszélgetés közepén) "szakad meg", ér véget, hogy az ember "lendületből" gondolja tovább a filmet, és vele a saját életét.
     Nálam nagyon hatott, csak ajánlani tudom. Itt kezdődik a filmművészet.
8/10 pont

A másik véglet:
Én aztán tényleg és kimondottan kedvelem Kirsten Dunst-ot, de a Kétarcú januárt (The Two Faces of January) sajnos ő sem menti meg. Közepes sztori, átlagos zene, semmi különösebb hangulat vagy csavar... Nem művészfilm (tehát nem az a gond vele, hogy elvont vagy ilyesmi (mert nem az)), hanem egyszerűen egy gyenge hollywoodi alkotás.
Ahol észreveszem, hogy reggel a hősnő haja rövidebb és göndörebb, mint este, az nem lehet jó film.
Jajj, nagyon nem. Jobb, ha nem is részletezem.
4/10 pont

Zajlik a Cinefest, nézek néhányat a filmek közül. Még egy átlagos filmen is sokat dobott, amikor utána beszélt a film rendezője, főszereplője, producere, operatőre, animátora, és kérdésekre is válaszoltak. Még kényesekre is ("mennyiből?", "honnan volt a pénz?)", de a szakmába is kicsit segítettek belelátni.

Aztán még örültem is, hogy a Másnaposok 2. utolsó 10 percére hazaértem, mondván, nem lehet elégszer megnézni, belenézni abba a filmbe. Erre mit látok? Az RTL-en a stáblista előtt hopp, vége a filmnek. Hogy a stáblista alatti, a filmhez NAGYBAN kapcsolódó képek a legpoénosabb részek a filmben, az nem érdekelte a "tisztelt" televíziót. GÁZ!

... ilyen lenne a teljes új album. A lemezen megjelent változatot gyorsan lekapta a kiadó a YouTube-ról, de ezen a felvételen is egészen jól hallani a lényeget (ex-gitáredzőm: szorgalmasan számold a húrokat! :) Azt írja a tag, hogy A# , F, A#, D#, G#, C, F a hangolás) :

De nem ilyen. Illetve csak a kommerszbe hajlásával és egyszerűségében hasonlít erre a dalra. Ötlet, érzés még ennyi sincs benne. Első hallás után azt mondom, ismét nagyot csalódtam egyik kedvenc bandámban. Most másképp, mint legutóbbi lemezük esetén.

Néha komolyan azt hiszem, hogy azért játszik (így) a labdarúgó válogatottunk, hogy a fogatlan bácsis csapat ismét poénkodhasson.
DÖBBENET, hogy 53 európai (52 + Izrael) csapat közül nem evidens, hanem erősen kérdőjeles, hogy bejutunk-e a legjobb 23 (!!!) közé.
Az, hogy Gerát betegye a csapatba, fel sem merül Pintérben, de a rém rettenetesen játszó Rudolfot ki sem lehet robbantani a kezdőből, hogy aztán egyszer sem maradjon a pályán a meccs végéig... Persze, szakmáról beszélni ott, ahol az akarati tényezőkkel is nagy baj van, nincs értelme.
Magyarország - Észak-Írország 1-2, első EB selejtező.
Nyilatkozatok. Pintér (szövetségi kapitány kommunikációs tréning után): "Úgy gondolom, meg tudtuk szerezni a vezetést..."
"Hogy belül egy belső védőnk sincs és tisztán tudják a kapuba rúgni a labdát, az érdekes."
Dzsudzsák (csapatkapitány, az egyetlen épkézláb a kezdőben, miközben megdönti az "élő adásban egy perc alatti legtöbb vállrándítás" rekordot): "Szervezett védekezéssel találtuk magunkat szemben."
Nem is az a gond, hogy kikaptunk, hanem az, hogy olyan játékkal, hogy nagyon kevés kellett hozzá, hogy a vezető gólunknál (!!!) kikapcsoljam a TV-t, mondván, nincs igazság...
A többi a fogatlan bácsitól, hátha van még, aki nem látta:

     Az előző albumuk (Living Things) eléggé puha lett, a kelleténél több elektronikával és nem is tetszett maximálisan, de annyira újat csinált annak idején a zenekar az első albumával - "mellesleg" 35 milliós (!!) eladást produkálva vele - , hogy a kezdetektől követem pályájukat, várom a lemezeiket. (Mikor szokom le a számomra is szövevényes körmondatokról??)
     Van persze zongorázós nyugalom (Drawbar) és rögtön utána a líraibb, popba hajló énüket domborító dal (Final Masquerade) most is, de összességében azt lehet elmondani a zenéről, hogy rendesen odapörkölt a hatos. Dörrennek a gitárok, a szokottnál sokkal több a zúzós tétel, és nem is mindig maradnak meg a rockzene határain belül. Védjegyeik közül a rap-et és gépi prüntyögéseket, lemezcsiholásokat gyakorlatilag elhagyták, de legalábbis a háttérbe száműzték, maradt a gitár és a jó dalok.
Nem porhintés részei voltak tehát az "azt maximális biztonsággal ki merem jelenteni, hogy mainstream vonalon most nem nagyon van annyira zúzós anyag, mint az új lemezünk" típusú nyilatkozatok.
Ezzel együtt meglepő módon a muzikalitásuk nem hogy nem csökkent, de talán soha nem látott magasságba emelkedett.
      Élmény hallgatni a lemezt. Egy ereje és kreativitása teljében lévő csapatot mutat, amely nagyon könnyen másolhatná önmagát és arathatna még nagyobb sikereket (vagy éppen tűnhetne el az élvonalból), ehelyett folyton új irányokba kacsintgat, és fejlődik, érik fokról fokra.
A fentieknek kicsit ellentmondva nálam az alap zenéjükhöz legközelebb álló Until It's Gone a legnagyobb kedvenc a tucatnyi új dal közül. (A számcímre kattintva hallgatható, látható, mint eddig is - nekem ez jobban tetszik, mint a zenekaros másik klip ugyanerre.)
És ha már ez jön szembe a klipből: a "nem tudod, mid van (ez a csatád, melyet meg kell vívnod), amíg tova nem tűnt", "végül látom fényedet, amikor hagyom elmenni" sorok eléggé közhelyesek, sablonosak, de tőlük valahogy nemhogy elfogadom, a zenével együtt hitelesnek, jónak, erősnek is érzem őket.
(((Lehet, hogy a Beatles-nél csak azért van bajom a szövegekkel, mert a zenénél is gagyibbak, és nincs tartalom egyik (zene/szöveg) mögött sem??)))
     Remek borító, koncert felvételek bónusz dalokként és egy teljes bónusz koncert lemez teszik már-már (Tőlük) megszokottá az élményt.
Maximális tiszteletem és elismerésem.

Linkin Park: The Hunting Party (2014)

 9/10 pont

/Érdemes a rovattal maradni :), mert terveim szerint legközelebb azoknak ajánlok egy remek albumot, akik hozzám hasonlóan kiábrándítónak tartják a legutóbbi Dream Theater alkotást, vagy éppen ellenkezőleg, azon a véleményen vannak, hogy remekmű./

Our lives are defined by opportunities.
Even the ones we miss.

Életünket a lehetőségek határozzák meg.
Még azok is, melyeket elszalasztunk.

/Benjamin Button különös élete/

a srác mindenkit akar, aki valaha voltam
a lány mindössze a helyeket kéri, ahol/melyeket láttam
ők bármit kérnek, amit megérintettem
neked csak a dolgok kellenek, melyeket szerettem
minden, mit hallottam, minden, amit megtanultam
minden, amit kipróbáltam, minden, amit megőriztem
minden, amit éreztem, minden, amit elveszítettem
minden, amit kiáltottam

míg az egész fejem sikít, csikorgó fogakkal
küzdök, hogy egyetlen szót találjak, amelyet megtarthatok,
bármilyen igazságot, bármilyen reményt
oh, csak bármilyen szót, amelytől nem kezdek fuldokolni

de egyre csak mondogatom, hogy majd igen (hogy szeretném), de nem fogom
mondogatom, hogy megteszem, de nem teszem
mondom, hogy érzem, de nincs mit éreznem,
csak egy különös semmit(ürességet) ott, hol egykor én voltam
egykor én voltam

a srác mindenkit akar tőlem, akiket hiányoltam
a lány mindenkit akar belőlem, akit megcsókoltam
ők bármit akarnak belőlem, amit valaha megénekeltem
igen, mindössze az összes dolgot akarod tőlem/belőlem, amit valaha mondtam
valaha tettem, valaha készítettem
valaha imádkoztam, valaha hittem
valaha megérintettem, valaha szerettem
amit valaha gondoltam, amit valaha álmodtam

míg a fejem üvölteni kezd és csikorgó fogakkal
kétségbeesve/reménytelenül egy szimpla szót keresek, melyet megtarthatok
bármilyen hitet, bármilyen támaszt
oh, bármely szót, mely nem tesz beteggé

és egyre csak mondogatom, hogy majd igen (hogy szeretném), de nem (fogom),
mondogatom, hogy megteszem, de nem teszem
mondom, hogy érzem, de nincs mit éreznem,
csak egy fura semmit(ürességet) ott, hol egykor én voltam
egykor én voltam

bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vigyétek szabadon
bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vegyétek el tőlem

bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vigyétek szabadon
bármit, mindent, amire csak szükségetek van
vegyétek el tőlem

vegyétek el tőlem/belőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem
vegyétek el tőlem

... megtaláltam, amit mutatni szerettem volna. Két Les Paul (SG??) ha rendesen megdörren:

Arra jöttem rá az erkély festése közben, hogy a 2009-es (Today Is A Good Day) New Model Army album hangzása tökéletesre van keverve. Hűen visszaadja a banda koncertjeinek hangzását. Úgy szól a Gibson (a dobok, és a többi hangszer is), hogy az valami csoda. Majdnem azt írtam, hogy "természetesen", de egy elektromos hangszer esetén nem beszélhetünk ilyesmiről.
A YouTube-on nem találtam stúdiófelvételt erről a lemezről. (Csak ezt az egyet (a második) - ezen inkább csak a dob szól jól. Az mp3 megöli a minőségi zenehallgatást?)

     Szégyen vagy sem, de fura tény, hogy szombaton voltam életemben először P. Mobil koncerten. Rengeteg Beatrice, egy-egy Karthago és Edda, de a Mobil eddig kimaradt a (ma is aktív) régi nagyok közül.
A várnál az ünneplésben ők voltak a záró esemény.
     A számtalan tagcsere, átalakulás, új zenekart alapítás nyomán mára csak Sárvári Vilmos gitáros maradt Schuster Lóri mellett. A fiatalok kellemes meglepetést okoztak, főleg a dobos (akusztikus gitáros, vokalista) Szebelédi Zsolt és a főnyeremény énekes/gitáros Baranyi László. Utóbbinak nem kis nevek után kellett a mikrofonhoz állnia, de nem csak énekben volt kifogástalan, hanem a Telecaster is remekül állt (és szólt) a kezében. Le a kalappal!
     Lóri csak a koncert első és utolsó dalai alatt tette tiszteletét a színpadon. Különösebben nem hiányzott, de a koncert elején alkotott a rutinjával. Történt, hogy a rendezők belebeszéltek két dal között a koncertbe, kérve, hogy akik be szeretnének jutni a koncertre, azok először engedjék ki a vár területéről az ünnepségről távozni vágyókat, akik bent rekedtek és nem tudnak utat, helyet adni a befelé igyekvőknek.
Kérték a zenekart is, hogy álljon le a koncerttel. A banda meghallgatta ezt a bejelentést, majd játszotta a következő számot. Rövidesen már nyomatékosan kérte ugyanez a rendező/szóvivő a rendőrségre hivatkozva, hogy ne folytassa a zenekart a koncertet, amíg a várárokba vezető lépcsők üresek nem lesznek. A zenekar erre halkan elkezdett prüntyörészni, improvizálgatni, amíg a helyzet megoldódik. A szervező viszont lehúzatta a zenét, és a koncert befejezésével fenyegetőzött, szintén a rendőrségre hivatkozva. Amikor ismét játszhattak, megszólalt Lóri (és a rutin): "Ha még egyszer leállítják a koncertet, akkor részünkről ennyi."
Tetszett. Aki szervez, az szervezzen, aki rendőr, az őrködjön, aki zenész, az zenéljen.
     Zeneileg? Nem variálják túl a dolgokat, de amit tudnak, az nagyon tudják. Érzik a stílust. Arra a laza riffelésre alapoznak, amit a Road-Depresszió-Tankcsapda hármas is tol, de azoktól nagyban eltérően - és nem meglepő módon - az ősi hard-rock gyökerekbe ágyazva játsszák zenéjüket. Nem mondom, hogy minden szövegük tökéletes vagy tartalmas, de zeneileg rendben vannak, és az a 4-5-8 klasszikus (Miskolc, Kétforintos dal, Az út másik felén, Menj tovább!, Utolsó cigaretta) méltán van ott a legnagyobb magyar dalok sorában.
Talán ez az egyetlen zenekar a világon, amelynek a zenéjében nem zavar az elektromos orgona.
     Ahogy a főnök mondta: "Mi vagyunk a P. Mobil, és nem sz@rral gurigázunk."
A még mindig marokszámra (!!!) repkedő kétforintosok pedig egyfajta folytonosságot, állandóságot adnak a zenekarnak, a koncerteknek.
Ja, és a hentes köpeny, mint színpadi viselet nagyon ott van! :)

Kellemes meglepetés, jó koncert volt.

A kedvencem, a Menj tovább! egy korábbi diósgyőri koncertről az aktuális felállással, és jobb minőségben a hatalmas refrénű Utolsó cigaretta az énekes legendákkal:

Szombaton átadták a felújított, átépített Diósgyőri várat. A régi formájában is tetszett, de sokat dobott rajta az építkezés. Több lett a belső helyiség, és a falakhoz is sokat hozzáépítettek. A félig lerombolt bástyához - nagyon helyesen  - nem nyúltak, így látni "fél nézet, fél metszetben" a falvastagságot.
Egy látogatást bőven megér. Szeptember hónapban miskolci lakcímkártyával még fizetni sem kell érte.

     Első hallgatásra annyival letudtam, hogy "bárgyú. 4,8 pont".
Nagy csalódás volt ugyanis a hölgy első két albumához képest ez a harmadik. Felhígított, van, hogy legyen, iránytalan, sőt, olykor még önismétlő is... ilyesmi érzéseket váltott ki belőlem. És persze unalmat.
Aztán meghallgattam fülessel is, nyugalomban. Árnyalódott a kép. Most már úgy látom, hogy lehet ez egy "igazi" album, csak éppen nem nekem készült. Ez utóbbi nem baj, hiszen a zenére is igaz, hogy "nem szerethet mindenki".
      Noha a Shades of Cool-ban ripacskodásig túlvállalja magát éneklésben, tény, hogy pusztán a hangja elviszi a lemezt. Nem hátrány - és napjainkban sajnos már cseppet sem magától értetődő - egy énekes(nő) esetében az ilyesmi.
Érdekes, hogy a sláger West Coast-ban is felbukkan az említett "kornyikálás", de sokkal árnyaltabban és kisebb mértékben, így ott egyáltalán nem zavar.
Az Old Money talán a legjobb dal a csokorban, de akkora nyúlás van benne (Delhusa Gjon - Romeo és Júlia -Mint holdsugár az éjen át...), hogy azóta is azon töröm a fejem, hogy ki írta eredetileg a dalt, és hogy volt-e filmben. És az ilyesmi csökkent nálam az élvezeti értéken.
Guns And Roses címmel pedig még a deluxe verzióra sem írunk (bárgyú) dalt. Pont.
     "Lelassulva" a lassú dallamok szépségei is előjönnek, de kérdéses, hogy van-e manapság ideje és igénye az embereknek arra, hogy minőségi hangrendszeren egy finom hangot hallgassanak.
Már millió feletti eladásnál jár a lemez, úgyhogy a helyzet nem reménytelen.
Elismerem az egyéniséget, és plusz pont, amiért az előadó egyben szerző is, nálam marad Suzanne Vega, Katie Melua és Tori Amos a csúcson ebben a kategóriában, de Norah Jones-szal Elizabeth Woolridge Grant kisasszony is ott toporog közvetlenül mögöttük. Úgy is, mint:

Lana Del Rey - Ultraviolence (2014)

6,7 pont (majdnem jó)

Megszületett Lilla. 24 órával ezt követően már zajlott a nem rövidre és nem gyengére sikerült tejfakasztó buli. "Reggel" (13 óra 40) próbáltam éledezni, és az volt az egyik első gondolatom, hogy "ilyen buli után szerencse, hogy az én tejem nem indult meg".
Fél 3-kor feljött az apuka és mondta, hogy szinte percre pontosan a buli befejezésekor igencsak bőven megindult a tejtermelés az anyukánál.
Megtettük, mit megkövetelt a haza.

Egy kedves (finn) ismerősöm tegnap a "hármashatárhegyen" (Finno., Svédo., Norvégia), a Saana-n volt. Gondolom, nem volt annyira melege, mint nekem, aki az erkélyt festettem ugyanakkor a tűző napon. Remélem, egyszer én is készítek majd hasonló képeket.

     Több olyan lemez is jelent meg a közelmúltban, melyeket vártam, érdekeltek és alapból "illik" írni az előadójukról. Aztán, ahogyan hallgattam őket, kettőről is csak olyasmit írtam emlékül a jegyzeteimbe, hogy "bárgyú" vagy "semmi".
Aztán adtam nekik még egy esélyt.

     Ezt az alkotást azonban ez sem mentette meg nálam. Alapból nincs bajom a nyálas, szerelemmel vastagon átszőtt dalokkal, ennek az érzésnek a zenei kifejezésével, mert mi lenne a művészet, ha ez sem; azt is írnám, hogy (inkább előbb, mint utóbb) valószínűleg én is megbolondulnék zeneileg (is :), ha Gwyneth Paltrow lenne a feleségem, gyerekeim anyukája, de most olvasom, hogy éppen a lemez megjelenése táján hagyta el a frontembert a színésznő.
Hősünk hangjáról csak annyit, hogy nekem eddig nem volt bajom vele, de amit itt az Oceans dalban leművel, az bőven ad muníciót bírálóinak.
     A klipes A Sky Full Of Stars az egyetlen mozgalmasabb tétel, az viszont mintha túlzottan is a rádiók és zenetévék elvárásaihoz lenne igazítva, a többiben igazi dob is csak elvétve van, nem beszélve a dinamikáról, tempóról.
      Éteri, ölelgetős, bealvós, szenvelgő, unalmas, vontatott - keresem a jelzőket a zenére. Biztosan rá lehet hangolódni, de nekem nem sikerült. Jobb is ezt nem részletezni.
A szövegek? Brrrrr. A Beatles ezekhez képest szellemi szipoka és ötlet hegyek!
Zeneileg egyedül a True Love (mondtam! tényleg ilyenek a szövegek!) hamis (!) szólója tetszik. Az egy jó kis ötlet, ami néhány másodpercre kimozdít szirupföldről.
És a borító is jó. Az éjszakai tenger a csillagokkal és a szárnyak. Aztán, ennyi.
      Kíváncsi lennék a Ti véleményetekre róla, mert nem egy szokványos lemez, az is tény.
Mialatt ezeket a sorokat írtam, meghallgattam harmadszor is. Vannak részei, melyek kezdenek tetszeni. Pedig szerelmes sem vagyok.
Gyorsan idezúzom a pontomat, mielőtt megenyhülök és elfelejtem, hogy a ha még egyszer meg kell hallgatnom a Magic-et,... áh, rossz gondolni is rá! :)

Coldplay: Ghost Stories

5/10 pont

Egyenesen az USA-ból (oda pedig Mexicóból kerültek a magok). Csíp, de "csak" szájat zsibbasztóan, nem pusztítóan. Kaptam olyan magot is, amelyik chili 2007-ben Guinness rekorddal igazoltan a legcsípősebb paprika volt a világon, 2011-ig tartotta is trónt. Na, arra kíváncsi leszek - remélem, sikerül termeszteni hazai éghajlaton, talajban.

Ez utóbbi kis brutálkát nem kértem, de "nem tudtam Habanero magot szerezni, amit kértél, gondoltam ez is jó lesz". :) Ezen a skálán Naga Jolkia néven fut.

Küldjük egymásnak a másik régi levelit, szépen sorban, ahogyan a középiskolát követően írtuk egymásnak a volt padtársammal.

Jó újra elolvasni az övéit scannelés előtt, és annyi év után látni saját soraimat a múltból. A történet inkább csak utólag vicces, de akkor sem vettük túl komolyan. Idézetek tőlem:

"villamos alkatrészekből másodszor is kirúgtak, ami nem lenne baj, de már vége van a vizsga időszaknak"

"Legbosszantóbb, hogy állandóan kollégáz. Csak egy hülye tanár, aki azzal, hogy tudja a szilícium kristályrácsának módosulatait és főbb rácshibáit, azt hiszi, hogy ő a teremtés csúcsa."

 "Jaki velem van egy szinten, mondjuk, ezt nem volt nehéz elérnie."

Az első vizsgaidőszak utolsó hete előtt: "A jövő héten vérfürdő lesz. Februárban már ne írj ide!"

"Ma megkaptam a leveledet, és sec perc alatt olyan jó kedvem lett, hogy karót kaptam mérésen, és mivel rajzolnom is kellene, meg számítástechnikára gyakorolni, máris válaszolok."

"Számtech gyakorlatból olyan király vagyok, hogy ojjé, úgyhogy már úgyis utóvizsgám lesz, ami nem semmi, figyelembe véve azt is, hogy a szám. tech. nem is vizsga tantárgy."

"Írta és rendezte, a gondolatokat kavarta: a számítástechnika doktora, a 3 és fél fázisú egyenáramú, négyszögtárcsás 2 forintos számláló aszinkron buszjegylyukasztó csillag-delta indításának zajszűrését vulkanizált gumival megoldó: aláírás. /A rendszer természetesen védőpajzsos és páramentes./"

És a kedvencem, egy elköszönés az első félév végén: "Végzős villamosmérnök, a fogszuvasodás doktora"

Még ma sem értem, hogyan járhattam ki azt a 3 évet 3 év alatt, de a humor, és az, hogy nem lettem idegbeteg (-roncs) a kezdeti kudarcok után, az okok között lehetett.

Nagyon nem tetszett, hogy a bojlerfejű, öntelt, ARC holland lett a Manchester United edzője. Az USA-ban egy felkészülési tornán nagyon meggyőző játékkal verte végig a csapat (a Liverpoolhoz és Manchester Cityhez hasonlóan) Dél-Európát, mindenki pörgött, a legjobbját adta - gondolom, féltették a nem gyengén zsíros állásukat. Aztán eljött a szombat, és a bajnoki nyitány.
Moyes-nak kellett egy fél szezon, mire sorra hozta a történelmi kudarcokat. Van Gaal már az első meccsen produkált soha nem látott dolgot: megvan az első bajnoki hazai vereség a Swansea-tól. 1-2.
Tavaly az első fordulóban idegenben 4-1-re nyert a United ugyancsak a Swansea ellen (Moyes első bajnokija), a hazai meccset pedig 2-0-ra hozták akkor.
A tavalyi szezon tanácstalan, buta játékhoz képest most lelkesen és sokat vállalva volt ötlettelen és meddő a United. Egy meccs alapján azt mondanám, hogy kreatívan eredménytelenek, miközben a vendégek olyan magától értetődően használtak ki kettőt a kevés helyzetük közül, ahogyan kell.
A szerintem elküldendők közül Fellaini, Hernandez és Mata is pályára léptek.
Nem hogy Angliában nincs az élen a csapat, de a jelek szerint még Wales-ben sem.

Nem kis műkincsek, ritkaságok vannak a neten:

NAGYON szeretem ezt a dalt. Nagyon megérint a hangulata. Az eredeti verzió:

until your memories fail
and the words don't fit
but the way the big hand smiles
you just won't care about it

Óriási.

Rendezgetem a képeimet. Ezt két éve készítettem, amikor nem tudtam élőben nézni a (kb. hajnal 3-kor kezdődő, ottani idő szerint)  Bajnokok Ligája döntő TV közvetítést, de reggel, felvételről bepótoltam a helyiekkel. Gera nélküli csapattal kiállni a Chelsea ellen? Szívott is a münich.

63 éves korában elhunyt Robin Williams.