'Dark Night Of My Soul'

Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:

Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)

Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)

The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)

Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)

Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam

6/10 pont,

ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.

A belső borító viszont pazar:

Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).

"A csend az önmagunkkal folytatott párbeszéd közege" - ezt ma olvastam. Nos, nem magammal beszélgettem az elmúlt héten, hanem egy megfázás (Covid teszt: negatív. Mondom, megfázás.) és három (!!) brutális fogorvosi kezelés miatt kissé lepadlóztam. Közben még a második, utolsó vizsgámra is készültem. Szerencsére túl vagyok rajta. És talán a fogsorom sem lesz szegényebb eggyel.
Elment egy hét az életemből. Azt hiszem, most beszélgetek egy kicsit magammal. Csendben. Jó éjt!

A Mastodon nem nagyolta el az új borítót.

     Első könyvnek nem rossz – írhatnám kis humorral, hiszen nagy klasszikusról van szó. Pedig tényleg ez a helyzet, ez a véleményem. Az első sorokból kiderül, így nem lövök le poént, hogy egy lakatlan szigetre keveredett iskolásfiúkból álló csapatról szól a történet. Nincs túl sok megoldandó feladatuk, a szigethez nem különösebben kell alkalmazkodniuk, egymáshoz viszont illene. Ez utóbbinak a hogyanjáról szól a regény.
      Nem tudom, mennyire lehet reális, hogy már (még?) ilyen fiatal (10-12 éves) korban előjön a hatalomvágy, az erőszak és hasonló, az együttműködést akadályozó, lehetetlenné tevő rossz tulajdonság az emberből. Pláne az 1900-as évek első felének egyik angol (!) iskolájában nevelkedő fiúkból. A fegyelem, a tisztelet – és mániám, a logika – ugyanis nem sokáig uralkodik a szigeten.
      Két délután alatt elolvastam, tetszett, a befejezése is jó, de van benne valami – nem tudom, mi az –, amit én másképp írtam volna meg. Persze, valószínűleg én sokadik könyvnek sem tudnék hasonlót írni, úgyhogy maradjunk annyival, hogy magával sodort a cselekmény, és csak utólag gondolkodtam el írástechnikai hülyeségeken.

'... hating someone is like drinking poison and expecting the other person to die."

".. utálni valakit olyan, mintha mérget innánk, és azt várnánk, hogy a másik haljon bele."
                                                                                   /Grey's Anatomy - A Grace klinika/

      A történet jó. Az, hogy megtörtént és a főszereplő elmesélésében olvashatjuk, pláne dob rajta. Az, amit a cím mutat, de izgulnivaló sajnos semmi nincs benne, lévén az első oldalakon a szerző, de a magyar kiadás már az indokolatlanul hosszúra dagasztott címmel a borítón lelő mindenféle esetleges kérdést a sztori kimenetelével és utóéletével kapcsolatban. Kár. 154 rendkívül szellősen megírt oldal - éppen csak könyvnek nevezhető, ha szigorú szeretnék lenni. Nem is annak készült - egy újságban folytatásokban, majd egyben jelent meg 1955-ben. Könyvvé azt tette, hogy az író később ismert lett, és a neve könnyen eladta.
      Könnyed, jó olvasmány egy embert próbáló helyzetről. Kis pihentetéssel, rálátással, a hajótörött teljes történetének bemutatásával még jobb mű születhetett volna belőle. Igaz, akkor a szenzáció, a hírérték tűnt volna el.
Egynek jó.

... jókat lehet nézelődni is.

     Ha azt mondom, ritkán veszek új könyvet, akkor nagyon finoman fogalmazok. Leginkább "használtak" kísérnek haza vásárokból, (külföldi) antikváriumokól, de jellemzőbb, hogy kölcsönzök, vagy csak egyszerűen - na igen - lekapom őket a netről. Ennek a könyvnek a létezéséről nem is tudtam, amíg nem rendeltem  pár Asterix képregényt a közelmúltban. "Ha már ott vagyok", szétnéztem a honlapon. Azonnal ment a kosárba. Az általam olvasott magyar kiadás 2021-es, az eredeti 2016-os.
      Laurence "Lol" Andrew Tolhurst egyike a The Cure három alapítójának. A zenekarban tötött kb. 23 éve alatt dobolt, később billentyűzött, majd csaknem mindent csinált, de leginkább ivott. Utóbbi tevékenységét életvitelszerűen a Cure-ból való távozása után is folytatta. Ha hozzávesszük, hogy gyermekkorától az ikonikus Robert Smith barátja - annyira, hogy az első iskolai napon együtt szálltak fel a buszra - megállapítható, hogy bőven volt miről írnia.
      A The Cure nálam "A" zenekar, így az, hogy a téma telibe lő, nem volt kérdéses. Az viszont annál inkább, hogy Lol mennyire tud írni, és hová helyezi magát az összképben. Jelentem, kifejezetten élveztem ezt a 350 oldalt, nagyon sajnáltam, hogy vége lett, kétszer ennyit is befaltam volna belőle. Nincs szó arról, hogy Lol sziporkázik, vagy hatalmas sztorikat szed elő - egyszerűen csak mesél. Leginkább önmagáról. Kendőzetlenül, őszintén, görgülékenyen, olvasmányosan. Van ugyan néhány (nyálas, szirupos, költői?) túlszínezett, az emlékezet által idillivé tett kép benne, de kerek, egész, jól szerkesztett és jól megírt. Attól tartottam leginkább, hogy mártír vagy meg nem értett zseni lesz belőle a lapokon, de erről szerencsére szó sincs. Sarat sem dobál, hiszen a barátai a szereplők, de - érzésem szerint - szépíteni sem igyekszik dolgokat, szereplőket. Önmagával az élen. Azt érzem, amit Duff könyvénél is: egy poklot megjárt ember kimászott a gödörből, és bölcsességgel, kellő távolságból szemléli a világot, az életet, látja, hogy mi fontos, mi nem az, mi visz előre, mi nem. Nem árt olykor, ha szembejön a téma, mert az élet rövid.
      Nincs hiányérzetem, de még több dolgot szívesen olvastam volna a zenekarról, a zene születéséről - persze ezekre emlékezni kellene, vagy részt kellett volna benne vennie a szerzőnek.
A The Top-ot leszámítva mind a nyolc The Cure album zseniális, melyeken Lol játszott, adott tehát a zene is a könyvhöz. (Most is éppen a Seventeen Seconds (1980.) albumot hallgatom - 10 pontos.) ((Nélküle mindössze öt stúdió album jelent meg, melyek közül max. 2-3-at lehet teljes odaadással dicsérni.))
A The Cure kedvelőinek kihagyhatatlan, egyedül egy Robert Smith könyv lehetne ennél is érdekesebb.

Elolvastam Lol könyvét. Nagyon tetszett. Közben újrahallgattam a zenekar korai albumait. Azok is tetszettek még ennyi év után is (bár a The Top már nekem is túl zizzent). Ezt az előadást fülelve pedig arra jutottam, hogy ha csak egy szimpla rock bandaként tekintek rájuk, akkor is figyelemre méltóak. Persze a The Cure ennél sokkal, de sokkal több. "Úgy szakmailag, mint emberileg." :)

/The Cure: End Of The World - live/

Nem én fotóztam, Pisti egyik barátja készítette.

Adva van egy Frank Sinatra (által elénekelt, 1967.) dal, amelyet Joey Ramone feldolgozott (2002-ben jelent meg, a halála után - ez is megérne egy bejegyzést, az pedig pláne, hogy a második szólóalbuma tíz évvel a halála után jelent meg), de úgy hogy egy bölény nagy Sex Pistols riffel/nyúlással indul. Az eddig felsoroltak - eredeti szerzők, eredeti előadó, Joey - vagy meghaltak, vagy feloszlottak (bár Pistols elvileg még lehet). A dalt viszont egy az egyben és nem kis mennyiségben tolja a Media Markt a reklámjában mostanában. Nagyon érdekelne, hogy ilyenkor kinek és mennyit fizetnek. Az én fülemet a Pistols riff ütötte meg a reklám elején, utána jött Joey hangja és az ismert dallam. Én tuti nem kapok pénzt, úgyhogy a reklám helyett itt az "eredeti". Maga a dal 0:40 körül kezdődik.

/Joey Ramone: What A Wonderful World/

     Háááát. Érdekes, angolul is csak két délutános, a stílusa miatt könnyed olvasmány. A mű szerint egy tehén diktálta le történetét, kalandjait az X aktákban híressé vált szerzőnek. Vannak ugyan túlzásba vitt "jópofizások", kiszólások az olvasónak, de összességében humoros, jó stílusban megírt olvasmány. A (szó)viccek nagy százaléka működik, és az ember-állat külöbözőség/hasonlóság témaköré is jól használja ki. Úgy is, mint humorforrást és úgy is, mint elgondolkodtató nézőpontot. A felmerült globális problémákon való kérődzés (bocs'!) sem fárasztó, hanem az olvasóra bízza, hogy elmélkedik-e rajtuk, vagy félresöpri a témákat és halad a szereplőkkel sztoriban.
      Ez a szerző első könyve. Olyan, mint a zenéje. "Ahhoz képest" meglepően jó, kellően egyéni, de semmi forradalmi. Olvasok még tőle a jövőben is, ha megélem.

6/10 pont

Sokadik gyermekkoromat élem - gondoltam. Pedig csak az a helyzet, hogy sokadszorra kattantam rá az Asterix képregényekre. Szerencsére van belőlük bőven, és 5-10 évente simán indokolt az újraolvasás.

A tegnapi U21-es meccs góljai. 0:44-től indul egy figyelemre méltó jelenetsor. Lelövöm a poént: gól lesz belőle. De milyen!!? (Úgy látszik, van, akinek nem érdeke, hogy megcsodáljuk a gólt, mert már a második videot törölték a Youtuberól.)

Viadukttal és Avassal.

Böngésztem kicsit, hogy hol lennék éppen szívesen, és a Dél-Georgia szigetre vetődtem virtuálisan. Van ott egy "település", Grytviken - érdemes rákeresni a fekvése és a hangulata miatt -, ahol meglepetésemre A déli sark foglyainak a főhőse nyugszik.
"Született: ekkor, örök létbe lépett: ekkor."

Egyik kedvenc pólóm. Ma már csak pizsama, de azóta szeretem, hogy megvettem. Nem ma volt.

Meccsre magam sem emlékszem, mikor mehettem legutóbb, a Nemzeti Vágtára viszont korlátozás nélkül mehet bárki. "Mert az szabad tér."  Paff.

Ez milyen kellemesen elvont és érdekes! Nagyon szeretem az ilyen zenéket. Mert a zene művészet, az önkifejezés eszköze, nem pedig iparág.

/The Joy Formidable: Gotta Feed My Dog, 2021./

Elnézést kérek a hosszú szünetért. Egy nem gyengén húzós vizsgára kellett felkészülnöm (120 oldal jogi szöveg, brrr), ami brutálban leszívta az agyam az elmúlt időszakban. Sikerült, úgyhogy (készülhetek a következőre) lassacskán talán visszaállok normál kerékvágásba, agyműködésre.

Isten áldja a feleletválasztós teszteket!!!

     Na, gondoltam, az a-ha mozi után nézzünk valami hasonlót egy másik világból. Úgy a közepéig nem is volt vele semmi gondom, sőt, kifejezetten tetszett. Addig elmesélte, remek zenékkel, archív felvételekkel bemutatta, hogy hogyan indult az Ike & Tina Turner zenekar révén a karrierje, alaposan kitért a házassága megromlásának okaira, a válásra. Innen kezdve viszont a film nem a sztorit vitte tovább, bemutatva a szóló karriert (amire, én kis naiv, gondoltam, fókuszálni fog a film), hanem a nyakamba öntött még egy órányi rinyálást arról, hogy ez az Ike milyen rossz ember volt, mennyire kihatott hősnőnk életére. Ez tény és sajnálatos, de nem biztos, hogy a film felében (!!!) ezzel kellett volna „szórakoztatni” a nézőt.
      EMLÍTÉS SEM ESETT az első négy szólóalbumáról, amelyek a ’70-es években készültek (igazság szerint összesen talán két szólóalbum kerül említésre), a dalszerzéseiről (mondjuk, ez nem meglepő, mert 0 (azaz NULLA) darab dalt írt a dicső újrakezdéstől (1986.) napjainkig), arról, hogy miért és hogyan hagyta abba a turnézást, az éneklést, hogy miért adta vissza az amerikai állampolgárságát (!!), hogy hogyan készültek az albumai, hogyan és ki választotta ki a kísérőzenészeit, ki és hogyan tervezte meg a show-it... Ezek talán fontosabbak lettek volna, mint azt nézni egy órán keresztül (a film második fele), hogy a hősnő annyira, de annyira meg akart szabadulni a férjétől és annak emlékétől, hogy a válóperben semmit nem kapott, egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy az említett férj családnevét (Turner) és a férj által (állítólag a tudta nélkül) kitalált keresztnevét (Tina) megtarthassa. Ez mennyire életszerű és mennyire szánalmas!?
Azt még bevettem, hogy nyilvánosságra hozta (People magazin) a bántalmazásokat és a rossz dolgokat, hogy ezzel végleg lezárja a múltat, az viszont már nagyon nem tetszett a begyemnek (de a film megpróbálta letolni a torkomon), hogy a People interjú után x évente kiadott valamit (könyvek, játékfilm, és most ez a dokumentumfilm), ami szintén a múltról szól – a nagy felejtés jegyében. Gáz.
      Ha ennyi ez a nő, akkor semmi értelme róla filmet készíteni, ha viszont énekesnek tekintjük, akkor ez a film nem állít méltó emléket neki.
Dobálóztak nagy számokkal a filmben, ment a parasztvakítás, de pl. az a-ha (ők ráadásul időben ugyanakkor) vagy az Iron Maiden simán hozta amerikai show és marketing nélkül is azokat a számokat, amelyeket Tina. Hogy azt a 6-8 női előadót ne is említsem, akik Tina előtt vannak lemezeladásban.
Azt, hogy Ike Turnertől interjú részleteket tettek a filmbe a halála után, egyenesen gusztustalannak tartom.
      Az első fele egy jó kis dokumentumfilm, a második fele pedig előbb untatni kezdett, majd rendesen felbőszített. Nem hiszem, hogy egy 81 éves nő, pláne Tina Turner életében és munkásságában az a 16 év (az életének kevesebb mint ötöde) lenne a legfontosabb, érdeklődésre leginkább számot tartó, amíg a férjével élt, aki gyakran (?) bántalmazta. Ha igen, az kellemetlen.

4/10

Ilyesmiről beszéltem. Ez nem Dancing Queen vagy Sleepin' In My Car. És hány ilyet írtak!! Avagy, ahol a nő énekli az alsó szólamot (többnyire):

 /A-ha: I've Been Losing You (live, unplugged 2017.)/

     Fura, hogy az északi „nagy” popzenekarok közül csak és kizárólag az a-ha-ban éreztem és érzek bármi hozzám közel állót. Annak ellenére, hogy a magas hangú (férfi) énekesek hangjával finoman szólva is vannak problémáim. A tegnapi film óta ezt is tudom: falzett a mumus neve. : ) Az ABBA és a Roxette a „hagyjuk!” kategória, a Europe nem alkotott elég jó dalt, aztán kb. ennyi, ami északi és nem metal. Az a-ha-ban viszont határozottan ott van a tartalom a jó dallamok, a hangulat a popzene mögött. A régi dolgaikat is hallottam – ki nem? –, egy dupla koncert CD-jük (How Can I Sleep…) nagy kedvencem, de az újabb, „felnőtt” dolgaikat is követtem, az egyik késői albumukról még írtam is a Rockinformnak. (Ha megtalálom, ideteszem – érdekel, mennyire tartom jó írásnak a saját művemet.)
      A zenekar tehát jó, a korral sem csináltak bohócot magukból és az életműből, ami nagy szó. Az is – és itt már kanyarodom a tegnap látott (dokumentum)filmre -, hogy soha nem volt tagcseréjük, nagyon korán, fiatalon összekerültek, semmi botrányuk nem volt, a szépfiú énekesen kívül rendezett házasságban éltek és élnek, a szintis ráadásul a középsulis szerelmével.
Kívülről nézve fel sem tűnt, hogy mennyire hirtelen (első kislemez a veszett nagy világsiker Take On Me dal a szenzációs videoklippel) és mennyire természetesen (utána újabb és újabb slágerek, remek albumok, bár utóbbiból nem készült annyi, mint készülhetett volna) mekkora (címlapok, ügyeletes tinisztárság) siker szakadt a nyakukba. Ez a siker egyébként tart a mai napig. Véleményem szerint azért, mert tudott a zenéjük velük együtt változni, a hullámvölgyekben is önmaguk maradtak, nem ültek fel trendeknek, nem hajszolták a sikert. Hogy milyen lehetett ezt megélni, abba nem igazán gondol bele a zenehallgató.
     A film első fele túl nagy hangsúlyt fektet az említett Take On Me-re. Ezt csak akkor tartanám indokoltnak, ha a zenekar közvetlenül utána nem írt volna kapásból 3-4 legalább akkora dalt. A történet második felében aztán már elkanyarodik a dal árnyékából a sztori. A film kizárólag a három zenész és minimális számú egyéb szereplő elbeszéléséből, gondolataiból áll össze. A nagy előnye az, hogy nincs semmi önfényezés vagy a társak sztárolása az anyagban, és hogy van egy természetes folyása. Lazán, de egymáshoz kapcsolódva szövik a történetet, miközben kialakulnak a nézőben a három eltérő, de mégis összeillő személyiség főbb vonásai.
Éppen a hetekben hallgattam a valahol északon egy faházban felvett (MTV) unplugged felvételüket. A filmben van egy rész, ahol rendesen egymásnak feszül a három zenész (plusz manager) nagyon eltérő véleménye egy témában a felvétel, koncert előtti próbák egyikén, a hegedűs hölgy pedig csak ül és pislog a vita közepén. Nekem talán ez a rész tetszett leginkább.
      A teremben egy sima sztereo rendszer volt, amely nem szólt kellő hangerővel, így a tér sem igazán volt jelen a hangképben, ezért kár.
Picivel több zene elfért volna benne, bőven lett volna miből meríteni, Norvégiáról is érdekeltek volna dolgok, az viszont nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, de az lett a film mondanivalója – számomra mindenképp -, hogy milyen emberek, hogyan áll egymáshoz, a zenéhez, a zenekarhoz, az élethez a trió. Érdekes, de a személyiségükből adódóan normális, hogy a hírnévről alig, a vagyonukról, életmódjukról pedig egyáltalán nem esett szó. Mindezeken felülemelkedni nem egyszerű dolog. Az a-ha-nak ez szemlátomást sikerült, és – ami a lényeg – a zenéjükből is ez (is) sugárzik.
     Hárman háromféle választ adtak arra, hogy lesz-e még új albumuk (kedvencem „nem”, „miért?”, „mert nem akarok darázsfészekbe nyúlni”), de amíg ez a hármas zenél, addig érdemes figyelni rájuk. Az életművük pedig önmagáért beszél.

7/10