'Dark Night Of My Soul'

Na, ilyen is ritkán van, amikor nem tudok egy koncertről, de van olyan ismerősöm
(nem sajtós és nem zenész), akinek vannak tiszteletjegyei, és elhív.
Így kerültem a helyi Est lap 11. éves szülinapi bulijába a Factory Arénába.
Meglepve tapasztaltam, hogy négy sörtől egészen módosult tudatállapotba voltam
képes kerülni. Így jár, aki kb. két hétig nem iszik alkoholt! :) Hülyeség, több
ilyet nem csinálok. :)
Vagy csak nem kellett volna keverni. A Tuborgot a Borsodival.
A Factory jó hely, már többször meséltem, hogy a kohászat egyik régi csarnokát
milyen jól átalakították sportolásra, party és koncert helyszínekké.
A Nikson/Reflected/Grenma hármas a punk/tini rock vonalán mozgott zeneileg,
hallgatóságuk között sem volt túl sok nagykorú.
Az én korcsoportom inkább a folkos (hú, mit is?? honlap, segíts!)
elektronikus/hangszeres "ethno-funk"-ot játszó Kerekes Band koncertjén
mozgott a nagyobb, enyhén visszhangos mivolta ellenére hangulatos és jó csarnokban,
teremben.
Meghallgatom, de nem kimondottan kedvelem a magyar és a mostanra környezővé vált
népek népzenéjét. Van kivétel, de azért - szégyen, vagy nem - több kelta, brit,
flamand népzeném van, mint magyar.
Érdemes belehallgatnotok a Kerekes Band zenéjébe (pl. itt: www.kerekesban.hu),
mert szerethető, kellemes, egyéni amit csinálnak.
A furulya dominál, de élőben a dobos feje is ott van a szeren. A koboz (!!)
nem szólt valami hangosan, pedig kifejezetten érdekelt volna, mit tud az a hangszer.
Jó zenekar, jó zene, jó ötlet volt megsasolni őket.

In the underground, integrity lies within
in the underground, image doesn't mean a thing
when the substance lacks it's plain for all to see
if the deal is right then respect is where it should be.

For the fakes and frauds it's a fucking fashion show
total compromise will have them sell their soul.
all the negative all the useless influence
all the emptiness all the violent detriment
makes no sense...

Please have more to give than fashion and images
please have more to give than fashion and images

Caught up in a trap of media crap that's no way to live
Caught up in a trap of media crap so little to give
Caught up in a trap of media crap that's no way to live
Caught up in a trap of media crap so little to give

In the underground, integrity lies within
in the underground, image doesn't mean a thing
we can do away with this negativity
it's a golden day we can force them to stepdown

Sick Of It All: Tünés

Az underground-ban ott van az egység
Az undergrond-ban a bálvány mit sem ér
Mikor a tartalom hiányzik, az tisztán látszik
Ha a leosztás rendeben lenne, a tisztelet számítana

Ez az utánzatok és pozőrök b..ott divat show-ja
A teljes megalkuvás eladatja velük a lelküket
Az összes negatív dolog, az összes hasztalan hatás,
az üresség, az összes erőszak
értelmetlen

Kérlek, tudj többet adni a divatnál és a felszínnél

A médiaszar csapdájában, ez nem élet
A médiaszar csapdájában, kevés adható dolog van

Az underground-ban ott van az egység
Az undergrond-ban a látszat mit sem ér
Eltörölhetjük ezt a mételyt
Ez egy csodás nap, hogy leléptessük őket

David Ellefson: Making Music Your Business, A Guide For Young Musicians

Néha azért a végére érek egy-egy könyvnek.
David 1997-ben írta ezt a művet, akkor még a Megadeth basszusgitárosa volt.
Egy-két hónapja ismét együtt zenél a csapattal, nyáron már Vele lépnek fel Budapesten.
A könyv a zeneiparról, a háttérről szól. Sok olyan dolog van benne, amit egy átlag
rajongó is lát, sejt, kilogikáz (mit csinál egy jogász, egy manager, egy
lemez)producer stb. a zenekarok körül), de rámutat sok olyan dologra is, ami
kívülről nem igazán látható, ugyanis természetesnek vesszük, hogy valami (minden)
működik, gördülékenyen megy.
Néhány dolgon meglepődtem, hogy mennyire komplikált, mennyi ember kell pl. egy turné
sikeres lebonyolításához. Persze a címben szereplő fiatal muzsikusnak nem valószínű,
hogy a turné által érintett országok vízumainak beszerzése az első néhány probléma
között lesz/van, de elgondolkodtató, hogy egy Megadeth szintű gépezet kapcsán mennyi
mindent kell intézni, mennyi mindenre kell vigyázni.
Abban igaza van David-nek, hogy már az elején észnél kell lenni - bandanév és
dalok szerzői levédése, kiadási jogok tisztázása -, mert nagyon nem mindegy, hogy
pl. az első lemezszerződését hogyan köti meg a banda. Nem lehet tehát eléggé korán
képben lenni a nagy "zeneipar" részleteiben. Főleg Amerikában, ahol működik is ez az
egész. A magyar viszonyokról is írhatna valaki egy könyvet a zenészek közül, mert
lenne különbség bőven.
136 oldal, napi 10-30 könnyedén elolvasható belőle, mert nem sűrű és eléggé köznapi
angolsággal, választékossággal van megírva. A Királynőről írott könyv után
kifejezetten felüdülés volt olvasni, és a nyelvtudásommal kapcsolatos, erősen
megtépázott :) hitem is kezd visszatérni.
Nagyon óvatosan fogom kiválasztani a következő angol nyelvű olvasnivalót. :)
Jó kis ismeretterjesztő könyv. Olyan zenemániákusoknak, mint én, csak ajánlani tudom.

'We're born, we live, we die. Sometimes, not necessarily in that order.'
/Grey's Anatomy/

"Születünk, élünk, meghalunk. Néha nem feltétlenül ebben a sorrendben."
/A Grace klinika/

Na, EZT nevezem hangversenynek!! Mintha én válogattam volna össze az este műsorát.
Haydn személyes kedvencem. A G-dúr - Az este - szimfóniája is egy remekmű. Könnyed, mégis tartalmas, semmi különöset nem produkáló, mégsem kiszámítható. Inkább az agyat köti le, mint a lelket... Nem ragozom. A második és harmadik tételek különösen jók.
Jók, de nem annyira, mint Beethoven c-moll zongoraversenye. A Haydn szimfóniának
egyedül annyi "baja" van, hogy nem mollban íródott, ezzel a zongoraversennyel pedig
annyi "nem stimmel", hogy nem igazán érezni a mollt rajta. Az első tétel úgy virtuóz,
hogy nem az dominál, hanem a ZENE; a második, lassú tételben pedig olyan dallamok
vannak, hogy egyből moccan valami az emberben.
Ritkán írok szólistákról, de Borbély László (zongora) játéka - fiatal kora ellenére -
meggyőző, könnyed (olyan érzésem volt, hogy tudása kb. 60%-án játszotta le ezt a
szerintem nem könnyű darabot, kotta nélkül), magabiztos és művészi volt, ezért szót
érdemel. Néha már-már túlzottan beleélte magát a darabba.
Nem egy "billentyűgyilkos" zongoraverseny, de talán a legZENEIbb, amit eddig hallottam.
Nem hittem volna, hogy jobb lesz, mint a Haydn szimfónia, de az volt. Mindkettő
tökéletes alkotás. Utóbbiban ott van a Beethovenre jellemző komorabb hangvétel,
dallamvilág is, de csak olykor-olykor bukkan fel.
Ilyen előzmények után Mozart szintén kiemelkedõ C-dúr (utóbb Jupiternek elnevezett)
szimfóniája már "csak" egy kellemes hallgatnivaló volt.
Kedvenc szimpatikusaim "osztódtak". Sok ismerős arc hiányzott, viszont rengeteg
eddig soha nem, vagy ritkábban látott zenész foglalt helyet soraikban.
Gondolom, máshol is voltak ugyanekkor (??), vagy elmentek közösen nyaralni és a dublőreikkel próbálták ezt álcázni. :)
A minőségen mindez mit sem rontott. Nagyon együtt voltak, nem hallottam gyengébb
dolgokat.
A MüPa után nagyon figyeltem a terem akusztikájára is. Relatíve kevés féle hangszer szólt
- nem volt triangolum, hárfa, csak két üstdob, semmi más ütős -, így a tökéleteshez
és a MüPa-hoz képest csak annyit hallottam, hogy a nagybőgők mélyei nem annyira
kerek, telt mélyek, mint Pesten. Az arányok itt is jók, a cselló és a hegedű
kifejezetten szépen szól, de a mélyek lehetnének "dögösebbek". Nem zavaró, de így,
hogy van mihez viszonyítani, hallható a hiány.
Előtte Recoil-t (Alan Wilder ex-Depeche Mode-os ritmusfelelős zenekara) hallgattam,
úgyhogy tudom, mit beszélek. :)
Ha tehetitek, hallgassátok meg az említett három - de leginkább az első kettő -
mûvet. Nem fogtok csalódni.
Sõt.
Teljes mértékben lekötött, lenyűgözött ez a hangverseny.

     Naoki egy japán fiatalember, (aki hamarosan) gitármûvész (lesz), idén diplomázik
a londoni Trinity Akadémián. Mondjuk ez utóbbit nem fogadtam volna le pénteki
klasszikus gitár koncertjének első fele alapján, ugyanis zörgéstől, csikorgástól
a nem tiszta hangokig volt sok minden oda nem illő a játékában.
A nyitó Schubert darabnál még azt hittem, csak nincs bemelegedve, de az ezt követő művet sem uralta.
Aztán a szünetet követő részben elkápráztatott. Mintha kicserélték volna. Virtuóz,
magabiztos, tiszta, hibátlan és művészi volt. Egy Bach hegedűátiratot (szonáta?) és
egy másik szonátát (zongora átirat?), illetve egy kortárs művet játszott ekkor.
     Az volt tehát az este tanulsága, hogy még azon a szinten is, amin Ő van rengeteget
számít az, hogy mennyire van kézben, fejben az adott zenemű.
Nagyszerűen szórakoztam. ((Pogo nem volt :), de Misa - fő szervező, és "szintén
zenész" - azért bólogatott, átélt rendesen.))
A szünetben két hazai kis versenyző lépett pódiumra, gondolom, annak az általános
iskolának a növendékei, ahol a koncertre sor került, és állat leejtően jól játszottak!!
Az egyik egy Pacsirta fantáziát. Még játék közbeni hangolás is bele volt írva a műbe.
Sokadszorra döbbenek le, hogy 10-14 éves gyerkőcök milyen szintre képesek eljutni egy-egy hangszeren.
Remekül szórakoztam. Kár volt a nyitás bizonytalanságaiért, de így még szembetűnőbb
lett a második rész makulátlansága.
Komolyan késztetést érzek, hogy megnézzem ex-gitáredzőm egyik fellépését a közeljövőben.
Ex-gitáredzőm: ha érdekel, hogy mit és (ténylegesen) hogyan játszott a versenyző,
kérdezd Misát (videót is készített az estről), vagy kedvenc klasszikus gitárosomat,
"Balkezes"t, aki szintén jelen volt.

A tegnapi gondolataim képekben:

http://www.youtube.com/watch?v=_CIKIou33R0

Nem sok masszív arc van a filmen - a klasszikus időkben egy New-York-i koncerten
a hölgynek eszébe sem jutott volna 15 másodpercnél hosszabb ideig magánál
tartani a mikrofont, de szerintem esélye sem lett volna megkaparintani :)-, ezt
leszámítva tökéletesen visszaadja a stílus lényegét. Az eleje, ahol még van helyük mozogni, visz mindent.
Ooops!! Megtaláltam egy pesti fellépésükről is ezt a dalt!! ITT képzeljétek
el a kis hölgyet a kezében a mikrofonnal három percen át! :)

http://www.youtube.com/watch?v=qpzQKGo1-es

Olvastam egy hírt. Tetszett. Mindössze egy zenekarnév és egy megjelenés előtt álló
lemez címe:

Sick Of It All: Based On A True Story

Sick Of It All: telitalálat zenekarnév. Kb. "hányok az egésztől", "torkig vagyok
mindennel". A lemez címe pedig "igaz történet alapján". A kettő együtt pláne ötletes.
Ezer éve hallottam először Sick Of It All-t, akkori kedvenc rajzfilmemben:

https://www.youtube.com/watch?v=zvCa_ze-omU

A két hülye sem semmi, amit lehülyül alatta, de a zene is ott van a szeren.
Azért ne örüljetek, (sajnos) nem minden hardcore szám ekkora telitalálat.
Ha sok életem lenne - és némelyikben zenei nevelést kapnék :) -, egyet biztosan egy
Sick Of It All típusú csapatban töltenék. Őrület jó lehet ennyire dallamos, mégis
kemény, DINAMIKUS dalokat élőben játszani.
Valahányszor ilyen zenét hallok, legszívesebben rohannék a tömeg közepébe.
Mer pogózni jó.
Persze, a hardcore (ez a szó is mennyire jól jellemzi a stílust!!) inkább a kemény-
ségről szól, nem a dallamokról. Nagy király lenen az a banda, aki Step Down szintű
dalokkal tele tudna pakolni egy lemezt, egy életpályát.
Itt megnézhetitek Beavis-ék nélkül az eredeti klipet:

https://www.youtube.com/watch?v=9fvu951up_0&feature=fvst

'What d'you think?'
'It's not so bad, that hardcore music.' :)
(Nem is hittem volna, hogy '94-ben már volt Emo. Vagy a Sick Of It All találta fel
poénból?)
Ex-gitáredzőm: csak a G (E) Aisz A G primitívséget hallod benne, vagy ÉRZEL
is valamit?

Eric Bishop egy manchesteri postás. Élete romokban. Mostohagyermekei a fejére
nőttek, feleségét már régen elhagyta, már szeretett csapata meccseire sem jár.
Még meghalnia sem sikerült.
Ebben a lelakott állapotában jelenik meg (lelki szemei előtt) kedvenc focistája,
Eric Cantona, aki egyszerű bölcseleteivel, határozottságával ráébreszti Eric-et
arra, hogy csak rajta múlik, milyenné alakítja az életét.
Jó film. Nagyon jó. Nem is tudom, mitől. Brutális(an jó) manchesteri dialektussal
beszél benne szinte mindenki, kivéve talán Lily-t, már ettől élmény (persze csak
miután rááll az ember füle) nézni/hallani. A sok szép Mancheter United gólt is jó
látni - a fiatal Giggs, Beckham, Scholes is feltűnik egy-egy archív meccsrészletben.
Ez a film azonban nem a fociról szól, hanem....
(Számomra) talán az élet szépségéről, arról, hogy vállalni kell a hibás döntéseinket,
az érzelmeinket. Hogy ami fontos, azt hiba szó nélkül hagyni elmúlni.

Megijedtem, mert nem találtam az angol könyveim között, aztán meglett. Az ágynál volt, az "éppen olvasott" kb. nyolc könyv között. Nem csak az Alice Csodaországbant, hanem a magyarra kreténül fordított Through the Looking-Glass-t (Alice Tükörországban, brr..) is tartalmazza a kötet. Egy nagyon kedves Barátomtól kaptam annak idején. Jó volt ismét látni a sorait. 
A második történet vége előtt néhány fejezettel volt/van benne egy könyvjelző (egy 300Ft-os kosárlabda  meccs belépő - ez sem tegnap volt), ezért volt/van az olvasandók között. Kb. addig bírtam elolvasni. A Csodaország sem egyszerű, de a tükrön túl aztán pláne borul az értelem.
Beleolvastam a Csodaországba, és megnyugodtam, jól rémlett, Tim Burton filmjének valóban csak kevés köze van a műhöz. Mondjuk úgy, hogy az alapötletet, a szereplők nagy részét onnan vette, de a film legalább fele saját szülemény. Lehet, hogy ismét elolvasom a könyvet, mert a sok-sok párbeszéd, a kislány és az álomvilág lényeinek "logikája", párbeszéde egészen érdekes, poénos. Amíg bírja az ember.
Andiról annyit, hogy egy ausztrál tengerparton volt az esküvője, Valentin napon, február közepén, döglesztő melegben. Sok éve. Aztán a Vajdahunyad várában is egy kis kápolnában. Az "A mellettem térdelő Andreát szeretem" mondat annyira váratlan volt, és annyira hatott.
Remélem, minden rendben van Vele és boldogan élnek. Csodaországban.

Így utólag azt mondom, hogy szerencse, hogy senki nem jött el azok közül, akiket hívtam
a rámszakadt plusz jegy miatt. Nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy bármelyikőjüknek
tetszett volna egy tizennégy tagú, vallási témájú énekeket éneklõ férfikar.
Nem szeretem a vokálcentrikus zenéket, de nem esett nehezemre végigülni ezt a koncertet.
Görög katolikus, erősen a (pravo)szlávban gyökerező, nagyrészt liturgikus énekek voltak
műsoron. Van egy jellegzetes hangulata, dallamvilága az ilyen daloknak. Még a Doni
Kozák Kórusra is hajaz itt-ott.
Megérte végighallgatnom, mert egyértelműen ott van (az) Isten (felé fordulás) az ilyen
dalokban, és a mongol torokhangon "rezgéstõl" a betlehemes énekekig sok minden felfedezhető benne. Zeneileg sem unamas tehát, spirituálisan pedig pláne nem árthat.

A Manchester a milánói 3-2 után hazai pályán tolt egy laza 4-0-t a Milannak. Rooney szerezte az első kettőt, majd Park és Fletcher is betalált. Összesítésben 7-2-vel jutottak az angolok a legjobb nyolc közé.
Bechkam pályára lépett a vendégeknél, volt is egy nagy lövése, de kb. ennyi. A 'Thank you for everything Becks' drapéria tetszett. A meccs csak a második félidőben itt-ott. Jobban szeretem az olyan meccseket, ahol ellenfél is van.

Kedvenc szimpatikus zenekarom két jó és egy nagyon jó darabot adott elő a Művészetek
Palotájában. Weiner Leó Szvit-e (Op.18) és Mozart B-dúr zongoraversenye is kellemesen
hallgatható volt, de Elgar-tól az Enigma-variációk volt az (voltak azok), ami a maga
dallamosságával, olykor felemelő mivoltával "győzött" nálam tegnap este.
Ez utóbbiban egészen jó témákat üttetett a szerző kedvenc ütős szólamvezetőmmel
- elnézhető tehát, hogy a zongoraversenyt átlazsálta.
A Művészetek Palotája akusztikája nagyon rendben van. A frekvencia spektruma több,
mint tág, és a halk dolgok is kellően tiszták, a hangszínek gyakorlatilag hibátlanok.
Nem tudom, elektronikusan rá volt-e segítve, de ha csak a hangszerek szóltak és semmi más, akkor le a kalappal. Egy-egy hangos, dinamikus rész utáni hirtelen csendnél nekem túl hosszúnak tűntek a lecsengések, de ez lehet attól is, hogy más termekhez szoktam.
Suzanne Vega koncertjén kívül még nem is voltam a MüPában.
Fáy Miklós nem messze ült mellettem (bakancs, kilátszó lábszár, csíkos pulóver,
trendi táska, "olyan különc vagyok, hogy már az is különc" hozzáállás). Nem akkora
nagy darab, amilyennek TV alapján hihetné az ember. Ha a legnagyobb aznap látott
tulokról kell beszélnem - márpedig van ilyen belső kényszerem -, akkor annak a kislány-
nak a szüleit említem, akik elhozták csemetéjüket egy ilyen, nem neki szóló
rendezvényre, majd hagyták, hogy sürögjön-forogjon, beszéljen, játsszon...
Nem kellemes, mikor Ránki Dezső játszik, nekem pedig a "Nem fénylik erre az értelem"
sor jár a fejemben az Aurórától. Köszönöm az élményt a Tufa házaspárnak.
Szimpatikusaim jól, összeszedetten játszottak. Meg voltam velük elégedve.
Mint mindig.

     Nagy ötlet volt megalkotni a 3D-s mozizást. Persze egy izmosabb géppel és egy jó
monitorral otthon sem gond reprodukálni, de azért bőven látok benne jövőt. A mozi
továbbéléséhez ilyen újítások kellenek. Működik is, nagyon sokan voltunk a teremben
az Alice Csodaországban vetítésén.
Ezer éve nem voltam moziban, de az Alice sztori a nem gyengén sajátos gondolkodás-
móddal, képi világgal rendelkező Tim Burton rendezésében, ráadásul 3D-ben, bevonzott.
Nem is bántam meg. Nagyon nem.
     A rettentően primitív eredeti történet (egy kislány elalszik a mezőn, hülyeségeket
álmodik, majd felébred) kicsit megpiszkálva került vászonra. Az üreg mélyén
történtekben is eszközöltek változásokat - sárkánygyík nekem nem rémlik, kisebb a
lefejezésre való hajlam (kapunk viszont helyette két szemkiszedést) és néhány
- szerintem - alap motívum (a siető nyúl, üzleti tárgyalás stb.) sem kerül
nem hogy kidomborításra, de elő sem. És Alice sem beszél annyit (magában sem).
Mindezekkel együtt is kerek és kellően elvont a történet. A látvány pedig olyan,
mint amilyennek 2010-ben egy filmnek lennie kell. Lélegzetelállító.
Régen láttam egy rajzfilm változatot - eléggé ijesztő volt. Féltem, hogy ez a
verzió is elmegy extrém szürreális, horror irányba, de szerencsére nem tette.
A gyertyákat tartó majmok és a "lepusztult" nyúl lettek a kedvenc karaktereim,
utóbbit nagyon megcsinálták, elõbbiek kitalálása pedig vicces.
Végig szimfonikus(ra hangszerelt) zene szól, csak a záró stáblista alatt jön Avril.
Tim Burton ott van azon néhány ember között, akik miatt a filmkészítés még nem a
szemetelés szinonímája.
A 3D-vel lőttek az eredeti nyelven vetített filmeknek?

u.i.: jujj, de nem tudok filmkritikát (sem :) írni.

Paul Scholes 100. Premier League góljával győzött a Manchester United 1-0-ra a Wolverhampton ellen, idegenben.

Ez csak majdnem a filmzene, ugyanis olyan dalokat tartalmaz, melyeket Tim Burton
filmje (Alice Csodaországban) inspirált. "Hivatalos" helyen íratlan szabály, hogy
nem elemzünk albumot számonként. Éljen az informalitás!

Avril Lavigne: Alice - populárisan elvont. Na jó: inkább populáris, mint elvont. Jó.
Szégyen, vagy nem, általában szeretem a hölgy zenéit. Ez a dal is működik nálam.
The All American Rejects: The Poison - szomorkás, könnyed. (Ellentmondás?)
Owl City: The Technicolor Phase - könnyed, buta amerikai zene, de van hangulata. Ettől persze még gyengécske.
Shinedown: Her Name is Alice - zongorás, rockos buta amerikai zene, de jól elkaptak
egy hangulatot. Ettől jó. A refrént kivéve.
All Time Low: Painting Flowers - amerikai rockzene borzalmas(an) amerikai refrénnel.
A Teenage Dirtbag lebutított verziója.
Metro Station: Where’s My Angel - alterosabb. Rendben van.
Tokio Hotel and Kerli: Strange - nem tudom eldönteni, hogy benne van-e az Alice Csodaországban érzés. Ha ráérzek, kiderül majd, hogy remek dal-e, vagy lapos.
3OH!3 Featuring Neon Hitch: Follow Me Down - Rn'B+pop? Akármi, akárhogy' is, jó.
A történethez is illik. Azért a Lady Gaga-s ízt elhagytam volna.
Robert Smith: Very Good Advice - jajj, de elfogult vagyok!!! Robert Smith nálam a
MINDEN, ha érzésből zenét szerzésről beszélünk. A dal elvont, borult, 100%-ban Alice
feeling. Pedig csak egy kis közjáték, egyetlen dallam az egész.
Mark Hoppus With Pete Wentz: In Transit - alterka. Van mélysége. Teljesen rendben van.
Plain White T's: Wlecome To Mistery - Beatles-es, Muse-os, nyálkás, de jól próbálja
megfogni a lényeget.
Kerli: Tea Party - állat! Elektronikus tánczenével kifejezni az Alice Csodaországbant?
Tökéletes!
Franz Ferdinand: The Lobster Quadrille - ilyennek képzeltem a könyv alapján Alice
kretén :) világának zenéjét. Profi!
Motion City Soundtrack: Running Out of Time - alteros, rockos. Működik.
Wolfmother: Fell Down a Hole - öreg rock. Nem mondom, hogy rossz, de nekem nem tetszik.
Grace Potter and the Nocturnals: White Rabbit - egyszerre remek és borzalmas. Éppen, mint a könyv. :)

Összeségében jó kis lemez. Fokozta a filmmel kapcsolatos kíváncsiságomat.

     Másfél év alatt háromszor látni Justint és/vagy a New Model Army-t, az jó.
Nagyon jó.
Ebből egyszer szabadtéren, egyszer (most) pedig egy remekül légkondicionált
helyiségben, az pláne jó. Marshall és Justin között állni (állni?? egy frászt!),
két-három méterre a színpadtól, az hat. Lelkileg - minden rezdülésüket
látni - és "sportszakmailag" is.
     Az agyam logikus része most főleg Marshall gitározásával és Michael Dean
dobolásával volt elfoglalva. És perze a dalszövegek előhívásával.
Amennyire szerettem Dave Blomberg finoman rezdülő, tiszta hangokra épülő
játékát, akkora főnyeremény volt bevenni a bandába Marshall-t. Ő egy
ütött-kopott Les Paul-on játssza érzésbõl, blues-ban gyökerező stílusban
a látszólag előre meg nem írt dolgait.
Néha úgy éreztem, hogy csak odajátszik valamit, ami éppen az eszébe jut.
Másrészt viszont (vagy ebből következően?) behozta/visszahozta a csapatba a
nyersességet, a keményebb rockzenét.
Lendületes, energikus, élmény volt figyelni.
Justin Gibsonja (SG?) is olyan állapotban van, hogy fenn látni a nyakmerevítő pálca végét, hiányzik a nyílást eltakaró lapka. Csúcs!
     Egy hét síelés sehol nincs egy-két húzósabb New Model Army dal
átpogózásához képest. Erre is rájöttem hétfő éjjel. És arra is, hogy a kondim,
állóképességem sehol nincs, így tél végére.
A "tánc szekció"ban kb. azokkal az arcokkal ütköztem (szó szerint :), akikkel
a legutóbbi 'pesti koncerten is. Ez csak azért volt fura, mert nagy részük
brit volt. Többen közülük feleséggel, barátnővel jöttek (utóbbiak is ott
voltak az első sorokban). Hogy a Szigetről, vagy honnan, az rejtély.
Most láttam élőben először egymás vállán állást, és volt egy nyakba ülő
nyakába ülés is.
Az nagyon meglepő, hogy SENKI, semmilyen szinten nem bunkózott a vadabb
zúzda közepén sem, mindenki azért ment a koncertre, hogy jól érezze magát,
és a New Model Army esetén úgy látszik, ebbe nem fér bele az, hogy ne legyen
odafigyelő az ember. Az persze alap, hogy felszedjük a véletlenül eleső
embert, vigyázunk a csajokra stb., de azt látnotok kellett volna
(talán lesznek még képek), ahogy mindenki énekelt, mosolygott a legnagyobb
nyomulás közben is. Van annak bája, üzenete (a világnak), amikor a sok,
mázsa környéki/feletti félmeztelen arc közül az egyik belekócolt a hajamba,
miután belerepültem az oldalába. :) Mondjuk haj sem sok volt az intenzíven
mozgó részben, az is igaz. :)
Nagy volt tehát a hangulat, nagyon jól éreztem magam.
Lehet, hogy csak én idealizálom a képet, de egyszer hallani lehetett, hogy
eltört egy üveg a közelünkben, és utána szemre semmi nem változott, de
mintha már senki nem esett volna el. Valószínűleg csak a lelkes agyam
mondatja velem, hogy onnan kezdve még jobban figyeltünk magunkra és a másikra.
      A zenekar egy sok utazásos turnén van. Nem mondom, hogy fáradtak, vagy tompák
voltak, de a főnökben a tűz és a szenvedély kicsivel (tényleg nem sokkal)
alacsonyabb lángon égett, mint máskor. Persze csak önmagához képest!!
Az egyik ráadás után csak állt a színpadon, csendben és nézte a tömeget.
Látszott, hogy akkor, ott ÉL, hogy ezért csinálja az egészet.
Közel harminc éve.
     Eléggé egyedi a hozzáállásuk az egész "zeneiparhoz", és ezt visszaadja a
rajongók hozzájuk viszonyulása is. Nem zenészek, megmaradtak EMBERNEK,
egyszerű földi halandóknak, akik látnak, éreznek, leszűrnek dolgokat,
és dalokba foglalják véleményüket, érzéseiket. Ennyi.
Most esett le, hogy nyáron legalább fél órát beszélgettem Justinnal
gyakorlatilag négyszemközt, de pl. fel sem merült bennem, hogy autogramot
kérjek Tőle, vagy Dean-től. Szerintem sokan beszéltek már Vele, de lefogadom,
hogy más is így van ezzel.
     Tetszett még, ahogy az utolsó dalban együtt énekelte, ugrálta a terem, hogy
"I love the world, I love the world, I love the world, I love the world".
Meglepett, hogy Justin (persze véletlenül) felhozta az egyik témát az
interjús beszélgetésünkből. Miszerint a Gellért-hegy és a Duna akkor is
itt (ott) lesznek, amikor mi, emberek (talán) már sehol nem leszünk.
Na, jó terjedelmes, érzelgős, ömlengő lettem. Ez van.
Képek még lesznek. Ha Á. is úgy akarja.

Próbáljam meg szavakkal leírni???
Áh, talán majd holnap.

'Let's go build a fire down on the empty beach when the waves are crashing high
White heat purify, as the sparks fly up into the great black sky
Sacrifice these crutches to the crackling flames
Stand as silhouettes against the dawn
It's far too late to try to sleep now, seems I'm never tired any more

How we all dance with this fire 'cause it's all that we know
And as the spotlight turns toward us, we all try our best to show
We are lost we are freaks, we are crippled, we are weak
We are the heirs, we are the true heirs, to all the world
We are lost we are freaks . . .
And we try our best to show . . .
I am lost... I'm a freak ha ha.'

https://www.youtube.com/watch?v=_62rfHHIslk

https://www.youtube.com/watch?v=jiQ_7Sj7nWM

Jó kis olimpia volt, de azért a legnagyobb téli olimpiás kedvencem, Eddie, a sas hiányzott. Az viszont több, mint pozitív, hogy futott az olimpiai lánggal.

      Na, ez is idõ előtt ért véget számomra. Az összes kedvencem leszerepelt.
A svéd jégkorong válogatott imponáló játékkal vert le mindenkit a csoportkörben,
majd az elsõ egyenes kieséses meccsen beleszaladtak - szintén imponáló
játékkal - a jó napot kifogó szlovákokba, és kiestek.
A skót brit nõi curling csapat dánok elleni meccsét láttam. Úgy veszítettek,
ahogy csak nők tudnak. Simán vezettek, amikor egy cseppet sem jelentős állásnál
a csapat másik két, korábban befejező (skip) játékosa elkezdte meggyőzni a jelenlegi
főnököt, a még mindig csak 19 éves Eve Muirhead-et, hogy mit csináljon.
Ezzel úgy elbizonytalanították, hogy innen kezdve nem sok értelmes dobása
akadt a meccsen. El is veszítették.
Nem tudom, a másik kettő (Kelly Wood szintén kellően dekoratív egyébként) volt-e
a hibás azzal, hogy okoskodott, vagy Eve, amiért nem azt csinálta, amit jónak lát,
nem tudta megértetni a többiekkel, hogy ő a kapitány.
      Ha már női curling: a kanadai Kristie Moore hat hónapos (!!!)
terhesen nyomja a tornát, és esélyes az olimpiai bajnoki címre.
      Ami viszont mindent vitt nálam az olimpián, az Joannie Rochette. A 23 éves kanadai
műkorcsolyázó hölgy kevesebb, mint három nappal édesanyja halála után állt ki
a rövidprogramra és lett harmadik. Kb. a (hazai) közönség szimpátia tapsánál bőgtem
volna el magam már a jégre lépésnél a helyében, aztán össze-vissza estem volna.
Ő futott egy hibátlant, és noha rendesen elérzékenyült futását követően, nem tört össze.
Közvetlenül utána lépett jégre Sebestyén Júlia. Azt bírta nyilatkozni a nap
végén, hogy nagy lelki teher volt számára a hazai lány után korcsolyázni. Paff.
Most nem esett el, bár megpróbálta, így a 13. helyről várta a második felvonást.
Itt egy videó található Eve Muirhed-del.

A 'Stop. Hammer Time.' idézet MC Hammer legismertebb számában, a U Can't Touch This-ben található. A dal a meglehetősen gyenge 1990-es Please Hammer, Don't Hurt Them albumon leledzik. A STOP táblák átpingálása nagy poén szerintem. Jól jelzi, mennyire népszerű volt a dal (és a klip). Világszerte, de különösen az USA-ban.
Ismertem, persze, de különösebben nem hatott meg. Aztán, mikor elkerültem a főiskolára még mindig sláger volt, és a koleszban, a szintünkön egyszer megdörrent, de olyan hangerővel és hangminőségben (a falakon át is), hogy akkor eldöntöttem, hogy nekem Hi-Fi tornyom lesz, ha egy fél évig kiflin élek, akkor is.
Persze egy néger srácnál szólt. :)
Az évfolyamon minden harmadik figura össze tudott volna pakolni egy erősítőt
(nem KözGáz! :), minden tizedik csinált is, de az én érdeklődési körömmel (220V alatt
félek mindentől :) és kézügyességemmel esélyem sem volt.
Szóval, ha az a figura nem hozza ki belőlem, az "azt az eget! ilyen gagyi zene hogy'
tud ilyen KIRÁLYUL szólni?" mondatot és elképedést, akkor valószínűleg csak a Depeche
Mode-ra kattanásomkor pakoltam volna össze az első Hi-Fi tornyomat.
Hi-Fi-t építeni egyébként nem gyenge élmény. Csak ajánlani tudom mindenkinek!
"Van, aki CD-t hallgat, és van, aki ZENÉt."
A U Can't Touch This-t azóta megszerettem. Van benne vagy négy jó ötlet, élen az alap
groove-val (vagy hogy' hívják).
És persze szól, mint az állat!

Ez mekkora poén! :) Kíváncsi vagyok, leesik-e valakinek - a hozzám hasonlóan öregek közül. A következő bejegyzésben mesélek.

Slamó hazatért. Nagy tömeg volt kíváncsi itthoni fellépésére. Zeneileg, hangzásra
nem is volt a koncerttel semmi gond. A dalokkal annál inkább. Persze, hogy Miskolc
közepén kajálja a nép a régi Edda számokat, de aki - mint én - annak idején rongyosra
hallgatta az első kettő (a harmadik már trotty volt hozzájuk képest ) Edda (Művek) lemezt, annak húsz-huszonöt év elteltével azon túl, hogy némelyik szöveg a mai napig aktuális és a zene sem rossz, az is feltűnik, hogy idõ közben azért jócskán megváltozott a zene, és ez a múltban toporgás messze van a kreativizmustól.
Jó ötlet volt több énekessel dolgozni és 1-2 No dalt is elő venni, de az összkép a legjobb jóindulattal is csak "hallgatható" volt. Persze, én nem vagyok nagy Eddás, soha nem is voltam.
A Ritmikliftre sokkal kevesebben voltunk kíváncsiak, de a rövid koncert végére azért
kialakult a kívánt mennyiség és mozgás. Szeretem a zenéjüket és a koncertjeiket.
Tehó fejlődik, nem dohányzott színpadon - vagy csak nem mert a gázpalackok mellett. :)
Albumot mielőbb!!!
Péterfy Bori & Love Band: jó kis februári esőben nyomtak egy csont profi, hangulatos
koncertet. Tökéletes hangzás, nagy tömeg. Élőben sokkal gitárcentrikusabbak,
mint lemezen, és Bori, illetve a dobos profizmusa is sokkal jobban kijön.
A Téged nem-et nem igazán tudják a vezér szinti királyság nélkül eljátszani úgy,
hogy legalább fele akkorát üssön, mint lemezen, de a többi dal bőven kárpótolt.
Önálló (klub)koncertet nekem!!
Kowalasky meg a Vega hozta a szokásos, már TÚL szokásos programot.
"Kezet fel, hangot ki!", forradalom így, forradalom úgy.. Nekem már unalmas. A dalaik
jók, de csúnyán elmentek kommerszbe és túl is játszották magukat az elmúlt években.
Egyedül több szólamot egyszerre énekelni pedig még mindig ciki élőben.
A Hooligans-be csak belefüleltem. Annyival jobbak Kowáéknál, hogy náluk nem
szól a háttérből cucc, de olyan gyenge a hangzásuk, hogy jajj.