'Dark Night Of My Soul'

"Elkezdtem beszélni, hogy lássák, milyen kommunikatív vagyok."
Mondta A. tegnap, mikor egy állásinterjújáról beszélt. Megkapta a melót.

Sokadszor láttam. Egyike azon kevés filmnek, melyek megvannak nekem (videón).
Kevés filmet szeretek, de azokat többször is megnézem. Ezt Terry Gilliam
- a Monty Python csoport egyetlen nem brit tagja, az animációkért felelős
fazon - rendezte. Jó kis kicsit futurisztikus, kicsit elvont, és a maga elvont
módján vicces alkotás. Abszurd (persze), de egyben ötletes és művészi.
Jó (és fura) Bruce Willist és Brad Pitt-et SZÍNÉSZként és nem SZTÁRként látni.
Pitt a fizimiskájához képest meglepően sok filmben alakít nagyot egyébként.
Nagy lehet a film alapjául szolgáló regény is, ha ekkora forgatókönyvet
írtak belőle.

- Mennem kell. Információt kell gyűjtenem.
- James, tudja, miért van itt?
- Jó megfigyelő vagyok. Lelkileg erős.

Ideje újra megnéznem a Brazilt is.

Fájnak az ujjaim. Csak a bal kezemen és csak a végük. A csuklóm most nem rándult
meg.
Mindig ez van, ha az Epica fantasztikus miskolci koncertjének CD-it hallgatom
(The Classical Conspiracy - Live In Miskolc, Hungary). Annyira királyak és egysze-
rűnek tűnők a (klasszikus) dallamok, hogy azonnal gitárt ragadok, ha ezek a lemezek
szólnak. Aztán mindig rájövök, hogy rám is messzemenően igaz az Irigy Hónaljmirigy
reggie-t kifigurázó "Van még a gitáron pár hang, amit még nem használtál" (ha jól
emékszem) sora. Rettenetesen ragaszkodom ahhoz az 1-2 hangnemhez, skálához - és
azok hangjaihoz -, melyeket általában használok, ha játszom valamit.
Az említett lemez pedig tele van csodás félhangokkal, melyeknek köszönhezően a
játékom pedig mellényúlásokkal.
És, hogy miért hallgattam ismét Epica-t? Mert két komoly vetélytársa is akadt
az "Év albuma" címért nálam, és össze akarom őket hasonlítani.
Pedig nem hittem volna, hogy idén hallok hozzá hasonlót.

Már nem csepeg a víz a fürdőszobám mennyezetéről. Messze nem biztos, hogy ezzel vége a történetnek, de arra rájöttem ennek kapcsán, hogy kis dolgoknak is tud örülni az ember. Ma már zenét is volt hangulatom hallgatni.

Mennyezet. Mennyire jó szó!!

Nem, nem egy Bea nevű hölgyről van szó, hanem arról, hogy napok óta csöpög a víz a fürdőszobámban a mennyezetről. A fölöttem lakónál nem tudnak rájönni, mi okozza, pedig naponta jár a szerelő. Már teljesen átáztam, kezd hullani is a téma. A biztosító állítólag mindent fizetni fog. Azt az érzést viszont nem tudja semmissé tenni, hogy napokon át látom, hogy a lakás egy része - melyre nem kevés ideig spóroltam - szépen, lassan (ha csak átmenetileg is) tönkremegy. Ha nem írok egy ideig, az azért lesz, mert nem igazán tudok másra gondolni, ráhangolódni mostanság.

"Mi ez? Valami óriáspatkány?"
/Ford Fairlane a koalára/

Jó minőségben, odafigyelve még nem láttam ezt a filmet egyben. Most pótoltam.

Jó, amikor inspirálok embereket, akik inspirálnak.
A minap ex-gitár-edzőm beállított a Powerslave c. Iron M. dal gitárkottájával
- és tabjával, így értettem is belőle valamit -, majd elcsalt egyik
kollégája/barátja koncertjére.
Józsinak láttam a diploma koncertjét, annak idején, azóta a kedvenc
klasszikus gitárosom. Én betojtam volna a helyében azon a hangversenyen,
Ő viszont olyan átéléssel és tudással játszott, hogy csak lestem!!
(És mosta a másik két végzőst.)
Most, sok (6-7) év elteltével láttam ismét zenélni. Egy latinos, akusztikus,
haveri csapattal zenélt az Egyetem mögött egy kicsi, de nagyon hangulatos
klubban. Sok mindent játszottak. Műsoruk zöme nem tetszett (nem szeretem a
flamencot, sem a latin táncokat), de a bárgyúbb, egyéniség nélküli dalokban is
olyanokat játszott a két (műanyag húros) gitáros, hogy nem unatkoztam.
A jobb - virtuózabb, illetve jazzesebb - dalaik pedig valami fenomenálisak
voltak. Fény nem sok volt, olyanok is a képeim.
Közben - szokás szerint - jókat beszélgettünk zenéről ex-edzőmmel.
Persze, nagyon sajnálom, hogy sehogy sem tudok gitározni, de valahol örülök
is neki, hogy ha zenét hallok, akkor annak nagy részét nem értem,
hanem (ha jó a zene) érzem. A nekem legjobban tetsző dologból
(az itt unalomig emlegetett tercrokon fordulatból) kikupáltam magam,
másra pedig jól esik rácsodálkozni.
Van rálátásom, de buta vagyok hozzá. Sok dologgal így vagyok az életben:
angol, gitár, rengeteg sportág... Nem tudom, jobb lenne-e egyben
nagyon-nagyon jónak lenni, mint sok mindenre a felületesnél mélyebben,
de azért IGAZÁN hozzáértőnek nem nevezhető szinten rálátni...
Ismét meglepődtem, hogy mennyire másképp látja/hallja a laikus és a
képzett zenész ugyanazt a zenét. Ami nekem "ez nyálas, primitív, latin
panel annyi egyéniséggel, mint egy joghurt" (lopott hasonlat), abban edzőm
szerint "nagyon technikás dolgok vannak".
Ilyenkor mindig azt mondom, hogy "de szívesen lennék egy (több) zenekar
managere, művészeti vezetője". Tudjátok, aki (a zenekar jövőjét kockáztatva)
megmondja, milyen irányba menjenek, mit erősítsenek, mit hagyjanak el.
Kár (?) hogy hazánkban nincs igény ilyesmire, csak a mainstream-ben (sem?).

A Powerslave-ben egyszerű kvintet kellett tologatnom ugyanazokon a húrokon,
de ez is csak kb. hetedszerre sikerült. Úgy, ahogy.

Olvasom a II. Erzsébet Királynő uralkodásának ötvenedik évfordulója
alkalmából (Róla) írott könyvet.
Nagyon tetszik. Ha lenne memóriám, lehet, hogy nem csak a második
világháború érdekelne a történelemből.
Tények Róla, a rangjáról:
Nincs választójoga (ez nem a könyvben volt, valahol máshol olvastam régebben).
Gyermekei nem köthetnek törvényes házasságot engedélye nélkül.(!!)
1926. április 21-én egy londoni házban született. 1953. június 2-án koronázták
királynővé, apja, VI.György halála után több, mint egy évvel.
Ő a negyvenkettedik brit uralkodó a Hódító Vilmossal kezdődő sorban, de csak
a hatodik királynő.
A nevét tudjátok? Nem tudom, hogyan anyakönyvezték, de gyanús, hogy Windsor
a családneve (nem biztos).
Az 1901-ben meghalt Viktória Királynő volt a történelem valaha volt legnagyobb
birodalmának uralkodója. A szárazföld ötöde és az akkori népesség negyede
tartozott fennhatósága alá. (!!)
Hivatalos titulusa: Elizabeth the Second, by the Grace of God, of the United
Kingdom of Great Britain and Northern Ireland, and of her other Realms and
Territories Queen, Head of the Commonwealth , Defender of the Faith.
A záró titulust (a hit védelmezője) az egyik Pápától kapta még VIII Henrik.
Az USA-nak is és Angliának is 12 (miniszter)elnöke volt uralkodása alatt
(Harold Wilson kétszer töltötte be a tisztet, ezért duplán számítottam),
és hat Pápa volt hivatalban (csak az aktuális volt a Hitler Jugend tagja).
Elvileg a teljes (hadi) flottát eladhatná (!!), és feloszlathatná a
hadsereget és a légierőt.
Az Ő nevében üzen országa hadat.
A világ egyik leggazdagabb embere.
És amiben hasonlítunk:
- szereti a fekete teát
- kedvenc színe a zöld, (mondjuk, nálam a fekete előtte van :)
- leveleit nem golyóstollal, hanem tintával/töltőtollal írja (hivatalos: fekete,
   magán: zöld)
- a halat és a szárnyasokat kedveli, nem a vörös húsokat
- evett már Yorkshire pudingot (néhány éve azonban levette az étlapról)

Pihenős, pangós volt a hétvégém. Nem mentem a Tátrába, mert éreztem,
hogy a megfázás határán vagyok, és ilyen se hideg, se meleg időben
inkább maradtam itthon.
Sok brit vonatkozású dologgal foglalkoztam. Egyik reggel nyomtam egy 'put the
kettle on'-t, azaz erős fekete brit teával indítottam - természetesen tejjel.
(Aki nem tud ilyesmit elképzelni, annak elrettentésül a (nagyon finom) nepáli
tea készítésének első lépése: önts össze ugyanolyan mennyiségű tejet és vizet.)
Aztán a takarítás/mosogatás alatt Mick Jagger 2001-es lemeze szólt
(GODD[SSINTH[DOORWAY - nem elírás). Meglepett. Nem sokat vártam
tőle, de egészen hallgatható, jó kis zene. Ez nálam még mindig dicséret.
"Kis" egora vall, hogy nincsenek megemlítve a közreműködő zenészek
a borítón. Ami viszont nem hallgatható, az Dido 2008-as rettenete
(Safe Trip Home). Bárgyú, csiga, és - ki kell mondanom - buta.
Még olvasáshoz is gyenge, mert olyan "pirmitív", hogy eltereli
a figyelmet a könyvről.
Belekezdtem ugyanis egy régen halogatott könyvbe. Kellett kis önbizalom az
angolomat illetően, mikor megvettem - és az olvasás kezdete előtt is - de
annyira érdekelt, hogy nem tudtam a boltban hagyni. Hogy melyik országban,
arra nem tudok rájönni, ugyanis a brit ára Ł8.99, a kanadai $19.95$,
én viszont 24.95-ért vettem valamilyen pénzben valahol, ahol 2002
óta jártam.
A világ leg(köz)ismertebb hölgyéről szól. Mielőtt Madonnára tippelnétek,
elmondom, hogy négy gyereke közül három elvált.
Egyik kedvenc angol mondatomat Churchill mondta (itt is írtam egyszer), a
másikat az Ő anyukája. Falom a könyvet.

"Ez meg mi???" teszem fel a kérdést a mai napig a nyitó Moonchild 25. másodpercében,
ha nagy néha arra vetemedem, hogy meghallgassam ezt a lemezt.
A kérdés a teljes lemezre áll. Már a '86-os Somewhere In Time is leverte a
biztosítékot a METAL rajongók körében, de akkor még nem sejtette senki, hogy
mélyebbre is vezet az út. Az említett pillanatban ugyanis SZINTETIZÁTOR szólal meg
egy Iron Maiden albumon. A mai napig ezt tartom a leggyengébb lemezüknek (bár a
Matter... is kandidál). Nicko remek, mint mindig, és a borító is bajnok (főleg a
hátsó, Eddie előző nagylemezek borítóiról ismerős énjeinek
megfagyott/megkövesedett maradványaival), de kb. ennyi a pozitív oldal.
A dobhangzás is más kicsit (még természetesebb?), mint az addig megszokott, ez sem
rossz.
A Moonchild sem egy szokásos, kemény, gyors kezdés, de az Infinite Dreams már
kifejezetten langyin indul - hogy kössem a Csillagporhoz. Messze nem Ő a
leggyengébb alkotás a lemezen, vannak benne jó momentumok ugyanis.
A Can I Play With Madness egy értékelhetetlen nyálas giccs.
A The Evil That Men Do majdnem rendben van, egészen jó a tempója, a dallamai.
A monumentális címadó közepes, a közepén megismételve a Powerslave-en már
ellőtt misztikus elcsendesedést. A szólói nagy része kusza, dallamtalan. A végén a
szinti már kifejezetten idegesít.
The Prophecy: nyit egy gyakorlásra remek, de Maidenhez puha gitározással, aztán
egy jó kis énektéma, majd egy még jobb énektéma következik. Ezen öt percben zenélni
is méltóztatik a zenekar, így egy pepec kis dal vált belőle. Még a záró akusztikus
gitározás is tetszik. (Ex-gitáredzőm! Mennyit gyakorolhatnánk, ha egy városban
élnénk!!). A lemez legjobbja.
A The Calirvoyant sokáig a koncertek része volt. Hallgatható.
A záró Only The Good Die Young kicsit tempósabb. Van benne egy új, vicces basszus
ötlet...
Mint írtam, Nicko dobtémái rendben vannak, Dickinson hangja is hozza a szintet.
A gitárosokról nem szólok (azért néhány jó szóló nem ártott volna), a szintiről
pedig fölösleges.
Szerintem a sok turnézás, amivel az addigra joggal kivívott világhír járt,
kiszívta a kreativitást a Maidenből a Seventh... idejére. Holtpontra érhettek, és
rossz irányba léptek. Azóta szerencsére száműzték a billentyűket a zenéjükből.
Nyálas vakvágány az egész album. Max. hölgyeknek tudom ajánlani.

Hogy ritkán szólok filmekről, annak az az oka, hogy a Blöff óta nem igazán láttam olyan alkotást, mely bármilyen szinten kiemelkedne a nagy nulla masszából. Hétvégén viszont két ilyenbe is beleszaladtam. A Másnaposok egy egyszerű, de nagyon vicces vígjáték négy tagról, akik teljesen szétcsapják magukat egyikőjük legénybúcsúján Vegasban. A film arról szól, ahogy vicces helyzetekbe keveredve próbálják kinyomozni az előző éjszaka (nem kevésbé vicces) történéseit.

A másik a Csillagpor, mely jókor kapott el. Egy mese - mi másról? - a szerelemről. Régen voltam szerelmes, de akkor (is) ilyennek láttam. Az nagyon jó ötlet volt és nagyon jól meg volt csinálva a filmben, hogy amikor boldog volt a csillag/lány, akkor ragyogott. És persze Michelle Pfeiffer is remek a szépülő/csúnyuló boszorkány szerepében.

Haladok, ha lassan is a Maiden összes albumának bemutatásával.
A '83-as Piece Of Mind-ra azt mondtam, hogy nyugis és, hogy visszalépés.
A '84-es Powerslave ehhez képest egy remek album, talán a Maiden utolsó
klasszikussá vált (stúdió)lemeze. A nyitó Aces High egyből mutatja, hogy a
fiúk állítottak a metronómon és az ötletzsákba is rendesen belenyúltak.
A nagylemez borítója bajnok. A humor szokás szerint jelen van vicces
feliratok ("itt járt Indiana Jones"), és figurák (pl. Miki Egér) képében az
egyiptomi jelek között.
A belső borítón a banda a szarkofág mellett, a kaszás árnyékával a háttérben...
Pepec! Az Aces High kislemezének borítója ott van nálam a legjobbak között.
A lángoló repülők a háttérben, az elforgatott horizont, a város lenn, a
lövésnyomok az üvegen és Eddie koponyáján!!! Zseniálisan kidolgozott
rajz (festmény?). A 2 Minutes To Midnight-é is remek az atomvillanással.
Vissza a dalokhoz: a két említett kislemezes dallal indul az 50 perc.
Az Aces méltán lett klasszikus, minden benne van, amitől jó a Maiden (gyors,
technikás, dallamos, ötletes) a 2 Minutes-ben pedig a szólók vannak
nagyon eltalálva, valamint a helyenként hallható hamar lecsengő, sustorgós
(homorú?) cinek tetszenek nagyon. Hat perces, de ezzel sincs a leghosszabb
három dal között a lemezen. Az instrumentális Losfer Words (Big 'Orra)
is egy jól felépített, ötletes szerzemény.
Flash Of The Blade: veretes. Akár a The Number Of The Beast albumra is
illene. A két gitár két témát játszik a szólók nagy részében, nem
"ikerszólóznak". A The Duellists középtempós, olyan ikerszóló hegyekkel, hogy
tanítani lehetne őket. A közepén a hosszabb instrumentális rész is ötös és
- csak ismételni tudom magam - jól felépített.
Back In The Village: az Aces-en kívül ez volt a kedvencem erről a lemezről,
mikor megismerkedtem vele. Nem tudom, miért - fiatal voltam. :)
Jó a refrén, hibátlanok a szólók, de egy eléggé elfeledett nóta lett belőle.
Powerslave: hú, mekkora Egyiptom feeling! Majd' hét perces. Van egy jó kis
atmoszférája! Még azt sem tartom kizártnak, hogy tercrokon fordulat van
benne (ex-gitáredzőm??). A közepén a kis (hippis?:) gitározgatás - az
első egy-két lemezen voltak ilyesmik - jól vezet át a szokásos
színvonalú szólókba.
A Rime Of The Ancient Mariner egy külön fejezetet igényelne a maga majd'
negyedórájával. Jó sztori (olyan szavakkal, mint a 'mesmerize' igeként,
küzdöttem a fordításával annak idején, ahogy' kell). Jó sok zenei
hangulat és téma található benne. Szeretem, jó dal, a friss Flight 666
videón jó volt látni, hogy ismét játszották élőben. Harris papa jót
basszusozik benne, de ez (végre) egy olyan album, mely elsősorban nem róla szól.
A csendes részt követően a sikoltás után hallható az egyik kedvenc
ritmusgitár riffem (egyszerű, de üt, az első náhány szóló alat
is az megy).
Az egész lemezen száraz a gitársound (mint egy múmia, hogy a néhány nappal
korábbi hasonlatos bejegyzéshez kössem :), de egyáltalán nem erőtlen, Nicko
pedig káprázatosan dobolja, ötleteli végig a nyolc dalt.
Nagy ötlet volt a turné koncertjeit Churchill híres beszédével, régi vadász-
repülők robajával és az Aces High-jal indítani. Ott tojtam volna be, ha
hallom.:) (Mondjuk Németo-ban érdekes lehetett, ha ott is előadták! :)
A The Number Of The Beast nálam verhetetlen, de utána ott tolong a
Powerslave a Maiden legjobb stúdió lemezeinek rangsoromban. Ötletes,
változatos, kreatív.

A cím egy az egyben magyarra fordítása (Fehércsíkláz) nem az igazi (mondjuk,
jobbat nem tudok így, hirtelen kitalálni). Ezt leszámítva ez egy REMEK könyv.
Lemmy Kilmister önéletrajzáról beszélek, melyet Janiss Garza-val együtt írt.
A legjobb dicséret az, hogy gyakorlatilag egy szuszra olvastam el. Pedig nem
rövid - Lemmynek van mire visszatekintenie, hiszen már a hatvanas években zenélt.
A könyv annyira természetes, amennyire csak lehet. Mintha Lemmy leült volna, és
néhány óra alatt összeszedetten, színesen elmesélte volna az életét az Ő nagyon
brit, vicces stílusában.
Münchenben láttam meg a könyvet néhány hete németül, aztán, amikor egy
Angliában lévő ismerősömet megkértem, hogy nézzen utána, meg tudja-e venni,
eszembe jutott, hogy mintha magyarul is megjelent volna annak idején
(2002-es a könyv), és valóban, 2007-ben kijött magyarul.
Ezt a verziót olvastam.
A rendezettsége, HUMORA, lendülete, olvasmányossága kifogástalan.
Persze, aki valaha látott egy Motörhead képet, vagy olvasott egy riportot
a zenekarral (nekem Würzel volt a kedvenc figurám, nagyon sajnálom, hogy
kilépett), az sejtheti, mire számíthat egy ilyen könyvben: szókimondásra,
egyenességre, és sok-sok vicces történetre.
(Na, most elvesztettem az írás fonalát, mert a Killed By Death-t hallgatom.
Már annak idején is óriási dalnak tartottam a kezdőrifftől az utolsó szólóig,
most sincs ez másképp.)
Egy stílussal bíró - igaz, a stílusát alig-alig tágító - termékeny, földön
járó zenekar (hol lenne a Tankcsapda Motörhead nélkül!!?) frontEMBERének,
nagy idők tanújának, egy élő legendának cicomák, nagy szavak nélküli igaz
meséje. Gyakorlatilag bárhonnan idézhetnék a könyvből, vicces és jellemző
lenne.

"A Blue Oyster Cult előtt léptünk fel, de természetesen semmi segítséget nem
kaptunk tőlük!... Nem biztosítottak hangpróbát és az Odeon hirhedten rossz
akusztikával rendelkezik.... A show új hírnevet szerzett nekünk, és egy új
kategóriát a Sounds az évi szavazásán! Megválasztottak bennünket a "Világ
Legjobb Legrosszabb Zenekarának"!

Jugoszláviában "történt, hogy Phil Campbell újfent kísérletet tett arra,
hogy kiszálljon a Motörheadből - egy ideig úgy nézett ki, hogy minden
második nap kiszállt... az éjszaka közepén Philnek volt egy balhéja
valakivel. Elfelejtettem már, hogy mi volt a probléma, de fel-alá
viharzott a buszban, összepakolta a táskáit és kiabált: - Álljon meg!
- A jugoszláv buszsöfőrt nem érdekelte: megállt a busszal és - frumm! -
kinyitotta az ajtót. Így aztán Phil kilépett a két bőröndjével a buszból,
bele a fél méteres hóba. Körülötte bömbölt a vízszintes irányban
tomboló hóvihar. Egyik oldalán hótorlasz, lent a völgyben pedig,
mérföldekkel odébb egyetlen fény pislákolt. Majd az is kihunyt,
miközben bámulta. Kib...tul óriási volt - kincset érő pillanat a
Motörhead történelmében.
      Mondanom sem kell, Phil nem lépett ki azon az éjszakán."

Az új P.Mobil albumon van egy sor

"Hol voltál King Kong, mikor dőltek a tornyok?",

amely elsőre valami nagyon nem tetszett. Aztán egyszer beütött egy olyan
olvasat (akkor értettem meg igazán?), amely viszont egy nagyszerű sorrá
varázsolta. Szeretem az ilyen, véleményt váltó, agyra ható dolgokat.

Észrevettétek, hogy filmek, lemezek, koncertek ismertetőiben, beszámolóiban
mennyire divattá vált vicces hasonlatokat gyártani? Van a nagy kedvencem, a
"Visz mindent, mint Kamaz a kereszteződésben", de ezen kívül is sok jót olvastam.
Néhányan egészen mókás dolgokat tudnak alkotni a lapnál is, ahová írogatok.
Én inkább nem próbálkoztam ilyesmivel. Úgy voltam/vagyok vele, hogy ha igazán
spontánt és jót nem tudok, akkor nem erőlködöm.
Aztán, útban a Dream Theater koncertre, éppen az egyik "kollégám" mondta, hogy
mennyire unja, utálja ezeket. Ez elgondolkodtatott. Meg is változtathatott,
mert azóta olvastam egy olyat, hogy "az eredmény zsibbasztó, mint egy
terráriumpucolás" és ez (noha jó) már egyáltalán nem tetszett.
Nem tudom, mit akarok kihozni az egészből. Lehet, hogy azt, hogy minden csak
szemlélet/nézőpont kérdése, de az is lehet, hogy a Ti véleményetek érdekel
a kérdésről.
Megzavarodtam, mint csecsemő a topless bárban. Úgy állok itt, mintha
megfejeltek volna, mint veszett bagoly a kerti csapot.

Bruce formában van, ha (brit) humorról van szó:

https://www.youtube.com/watch?v=KivqCYiO5iU

Hat cselló hangjaival indult számomra a komolyzenei évad. A nyitó néhány
percben jöttem rá, hogy a két említett Csillagok háborúja film újbóli
megnézése jó kis alapozás, bemelegítés volt a hangverseny előtt.
Az összes Star Wars filmnek fantasztikus (komoly)zenéje van.
Külön-külön is, összességében hallgatva, elemezve öket pedig pláne.
Kijutott az énekből - remélem, idén már csak tisztán hangszeres előadások
kerülnek utamba. Na, nem mintha bármi gond lett volna a kb. 70 tagú (!)
Nemzeti Énekkarral, vagy a négy szólistával, egyszerűen csak nem vagyok
a vokálok nagy barátja.
Ebben a monstre (majd' 120 perces) műben pedig nem sok megjegyezhető,
emlékezetes (ének) dallam van. Kivétel a kettes tétel (Dies irae),
melyből a dallam az Epica szimfonikusokkal adott koncertjéről, illetve
CD-jéről már ismerős volt.
Kedvenc szimpatikusaim (Miskolci Szimfonikus Zenekar) soraiban több új
arcot is felfedeztem - fiatalodik a zenekar. Írtam régebben, hogy jobban
szólnak, mint a Hi-Fi-m, de a terük csak a terem bizonyos pontjaiból
hallatszik olyan szélesnek, mélynek, mint otthon... Na, most újítottak!!
Az említett Dires irae tételben két-két trombitás a középső erkély két
oldalán játszott. Színpadi társaikkal hárpomszöget alkotva odatettek az
5.1-es hangzásnak. :)
Nem régen adtam 8 pontot a Threat Signal új albumára (Vigilance), úgyhogy,
ha következetes vagyok, akkor a Requiem 6-ost kap. :)
Jut eszembe: elkezdtem egy netes magazinban is publikálni. Sokféle zenéről
írunk, írnak: www.rockszervizmusic.hu

A bajoroknál megnéztem a Birodalom visszavágot németül TV-ben, nálunk tegnap ment a
Sith-ek bosszúja (a jelenet, ahogy Yoda lepadlóztatja Palpatine testőreit most is
megnevettetett), a múlt héten pedig olvastam a Birodalom örököseit. Állítólag ez a
hivatalos Star Wars folytatás, de nem tudom, mitől lenne az. Minden esetre egy
kellően jó cselekménnyel bíró, olvasmányos könyv még 1991-ből. Azóta nem hallotam
folytatásáról, tehát gyanús az egész. A történések nincsenek lezárva, maga a könyv
olyan, mintha egy újabb trilógia első kötete lenne.
Túl gyorsan adhatták ki annak idején az angol nyelvű után a magyar kiadást, ez
utóbbi ugyanis tele van gépelési, illetve helyesírási hibákkal.
A Star Wars egy-egy mellékszálán elinduló könyvek soha nem érdekeltek
(A Birodalom örökösei határ eset), így a következő az újabb trilógia
(Baljós árnyak stb.) lesz angolul és magyarul, amit a kezembe veszek.
Annak részeivel eddig csak filmen barátkoztam.

Most vettem észre, hogy a fritzek (zie germens :) kiadtak egy második féle érmét is a játék pénzükből. Lehet egy országnak egyszerre két féle két Eurósa???

Hosszú idő után ismét néztem kint filmet. Az alapsztori nagyon jó - egy böhöm
nagy űrhajó milliónyi földönkívülivel megrekedt Johannesburg felett, utasait
táborba zárják, "embertelen" körülmények közé. A konfliktus is jó: a tábor
átköltöztetését végző tisztviselő és a hosszas munkával a hajóhoz üzemanyagot
készítő, gyerekét féltő űrlény egymásra van utalva. Jó a látvány is (a záró
negyedben, ahol a lények fegyverei működni kezdenek kifejezetten nagy durranások
vannak), holott a 30 millió dolláros költségvetés kispályásnak mondható
a "nagy" amerikai filmek mellett. (6 milliárd forint!!!)
(Első heti bevétele 37 millió) A dokumentarista jelleg jó, de a gyorsabb
jelenetekben néha zavaró a kézi kamera használata. A kritikusok lelkesednek
- nekem is nagyon tetszett -, de meg kell még néznem magyar felirattal
is, hogy el tudjam dönteni, hogy zseniális-e, vagy "csak" nagyon jó.
Ajánlani egyértelműen tudom.

Hazatérni mindig furcsa. Sok a kontraszt - ezért utazunk -, ugyanakkor ez a
megszokott környezetünk.
Rosszak az utak, nincs közlekedési kultúra, mindenki autózik (Münchenben
NYÜZSÖGTEK a kerékpárosok), kicsi a lakásom, mindent zárni, védeni kell,
sok embernek az is gond, hogy mit eszik, milyen ruhában jár... Nem folytatom,
Ti is itt éltek.
Mikor távol vagyok, nem hiányzik, de hazaérve alig várom, hogy hallhassam a
hang-motyómat. Friss füllel mindig jobban/szebben szól, mint amikor hozzá van
szokva a fül, az agy. A hallás csodálatosan alkalmazkodó érzékünk.
Még haza sem értem, megkaptam az új Katatonia albumot (Night Is The Day) - éljenek
a kedves emberek, mondhatni, Barátok! Azóta azt hallgatom. Tökéletes utazás
utáni zene. Csendes, hömpölygő, békés, nem földi. Stílustalan, szép, korlátlan,
gondolatközlő. Egyre több ilyen ehhez hasonló zenét (Riverside, Long Distance Calling,
Porcupine Tree) hallgatok. A technikai oldalról ismét kezd eltolódni az
érdeklődésem a zene lelkibb dolgai felé.
Ez a lemez egy TÖKÉLETES ALKOTÁS. Művészet.
Sürgősen ki kell cserélnem a PVC padlót, vagy mi ez. Kilenc éve mindig elha-
tározom, ahányszor hazatérek.