'Dark Night Of My Soul'

     Nem sznobságból használom az eredeti címet, vagy azért, mert angolul olvastam, hanem, mert tudtommal még nem jelent meg magyarul.
      Stephen King, persze, de ez csak annyiban érződik, hogy gördülékeny, jól megírt. Nincs benne semmi horror. Természetfeletti, vagyis inkább megmagyarázhatatlan van - az alapötlet. Bár ne lenne! Sokadik olyan könyve Kingnek, amely egy abszurd, hihetetlen alapötletre épül. És amíg például a 11/22/63 annyira jó volt, hogy csak "hátul" piszkálta az agyamat olvasásakor, hogy "jó, jó, de az egész egy hülyeségből indul ki", ez a (kis)regény viszont semmi pluszt nem tesz hozzá az alapötlethez, csak végigviszi azt. Van egy mellékszál (az éttermet vivő házaspár), de arról is elmondható az iménti. Emberi, megható, előítéletektől mentes (felemelő, hogy a címét is belekeverjem) - ilyen szeretne lenni ez az írás, ilyen üzenetet szeretne hordozni, de számomra inkább üres és már-már unalmas volt. Kiszámítható, az tény. Egy jó kis nyelvgyakorlás, nem sokkal több. Ettől még Stephen King, úgyhogy a nívó adott, csak a sztoriban nincs semmi különleges.
      Terjedelme alapján nem nevezném regénynek. Két-három délután alatt olvastam el kényelmesen, de olvastam olyanról, aki két óra alatt végzett vele. Anyanyelven akár reális is lehet.
Arra jó volt, hogy a 2000-es évekből kimaradt King könyvek közül kedvet csinált A búra alatt elolvasásához. Amely - hoppá - egy megmagyarázhatatlan alaphelyzetre épül.

     Remek könyv. Pedig semmi különös nincs benne. Volt egy nem gyengén balul elsült expedíció, mely után kb. 40 évvel (1959. a megjelenés éve) a szerző leült beszélgetni a még élő résztvevőkkel, elkérte a naplóikat és összerendezte a történetet egy kötetté. Ennyi.
      Olvasmányos, de nagyon. Nem szeretném a megtörtént sztorit lelőni, így csak annyit írok, hogy 1914- ben elindult Angliából egy hajó azzal a céllal, hogy elsőként a történelemben keresztülgyalogoljanak az Antarktiszon. Már az indulás sem volt egyszerű. Közvetlenül azt megelőzően Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Így a kapitány táviratot küldött a tengerészetügyi miniszternek (bizonyos Winston Churchill), hogy felfedezzen, vagy harcoljon.
      Az expedíció a Déli-sarkra nem jutott el. A hajó a jég fogságába került és egy teljes telet (fél évet (!), sötétben, hidegben) mozdulatlanságban töltöttek. Már ez embert próbáló volt, de a helyzet innen kezdve egyre rosszabb és rosszabb lett. Mintha csak a sors akarta volna bizonyítani, hogy mennyire hihetetlen helyzeteket képes az ember túlélni, ha összefog, gondolkodik, nem veszti el a sorsának jóra fordulásába vetett hitét.
      Ha úgy vesszük, kalandregény, más szempontból ismeretterjesztő, sokak szerint pedig az egész leginkább a kapitányról, vezetési módszeréről, rátermettségéről szól. Napjainkban olvasva még élvezetesebb, hiszen a koordinátákat beütve műholdas térképek segítségével könnyűszerrel követhetjük a szereplők aktuális helyzetét, láthatjuk, mennyire vannak éppen a kiindulási helytől vagy éppen a céltól. Nekik akkor csak órájuk, iránytűjük, térképük, vonalzójuk és szextánsuk volt.
Döbbenetes dolgokat éltek át. Csak önmagukra, az ismereteikre, ötleteikre, sorsdöntő döntéseikre hagyatkozhattak.
Hibátlan könyv egyszerű emberekből lett hősökről.

„A hajóács vérbeli mesterember volt. Soha senki nem látott vonalzót a kezében; egyszerűen jól megnézte a készítendő munkadarabot, aztán nekilátott lefűrészelni a szükséges elemeket, amelyek végül tökéletesen összeillettek.”

„Shackleton tudta, ha széthúzás támad, pontosan az a mákszemnyi többletenergia fog hiányozni, ami válsághelyzetben élet és halál között dönthet, így bármire hajlandó volt, csak hogy fenntartsa a társaság egységét és irányíthatóságát.”

Olvastam egy nagyon jó könyvet egy megtörtén esetről. Előbb néhány kép:

      Korai és rajongói. Ez a két hibája van a könyvnek.
2013-as, azaz egy akkor 25 éves emberről szól. Esetünkben még az is "ront" rajta, hogy mindössze két lemez után íródott, a "25" megjelenését megelőzően véget ér.
      Egyébként korrekt mű, sok érdekes dolgot megtudunk Adele pályájának kezdetéről, hátteréről, a hangjával kapcsolatos betegségekről/erőltetésről... Rajongói, a szónak abban az értelmében (is), hogy a szerző odavan az alanyért, művészetéért. Ez nem baj, de egy könyv esetén pici távolságtartás, objektivitásra törekvés soha nem hátrány. Persze, Adele - lemezei, hangja - hatalmas.

      Egy szövetségi rendőrbíró és új társa egy kis szigeten lévő elmegyógyintézetből eltűnt nő után nyomoz. Megérkezésüktől kezdve egyre ellentmondásosabb, bonyolultabb a helyzet, egyből érzik, és az olvasó is, hogy valami nagyon nincs rendben a szigeten lévőkkel. Ahogyan halad előre a történet, úgy válik ez az érzés egyre biztosabbá, erősebbé, majd a tények is alátámasztják, hogy valami másról szól ez a nyomozás, mint a beteg hollétének kiderítése. Egyre nyomasztóbb a légkör, komolyabb dolgokat gyanít a rendőrbíró a háttérben, és a sziget elhagyása is egyre kevésbé tűnik magától értetődőnek.
      Nagyon jó és jól megírt történet, kb. akkora csavarral a végén, mint a Hatodik érzék-ben (Bruce Willis, film). Élmény volt olvasni. Sajnos túl apró részletekben, esténként olvastam. Max. 2-3 nekifutással jobb lett volna a végére érni - és jó lett volna, ha van időm utólag visszalapozgatni, de erre nem volt módom.
      Scorsese filmet is forgatott belőle Leonardo DiCaprio főszereplésével.
Nagyon tudom ajánlani a könyv elolvasását.

     A szerző író szakon szerzett diplomát (+ angol, Lincolnshire-ben él). Ez csinált kedvet a könyv elolvasásához.
Napjaink (?) Angliájában játszódik, ahol a (halálos) ítéletekről egy show-műsorral megtámogatva a közvélemény, szavazással dönt. Nincs tárgyalás, bíróság, bizonyíték, kihallgatás. A vádlottak az ítéletet megelőző hét napjukat egyre kisebb cellában töltik,elzárva egymástól és gyakorlatiag a kölvilágtól, a hetedikben pedig ott a villamosszék is.
Egy 16 éves lány esete több okból is a figyelem középpontjába kerül...
      Kíváncsi voltam, hogyan ír egy "profi", aki ezt tanulta. Nos, egészen jól. Sodrón, filmszerűen, érdekveszítően. Az alapötlet jó, de nagy filozofálást azért nem kerít, nem fejti ki a felmerüő morális, jogi kérdéseket. Ezeken - ha akar - elgondolkodhat az olvasó, ha pedig nem, akkor falhatja a lapokat, hogy mielőbb megtudja, mi rejtőzik a háttérben, mi lesz a főhősnő sorsa.
A sztoriban annyi furcsa számomra, hogy alapból stresszes helyzetekben (gyilkosság után, kivégzéskor) is nagyon logikusan, élesen, gyorsan gondolkodnak a szereplők. Ez egyszerűen hihetetlen, valószerűtlen. Ezt leszámítva jó könyv, két délután/este alatt elolvastam.
2016-ban jelent meg. Aktuális kérdéseket is felvet.

     Egy korai, Richard Bachman álnéven írott King mű, mely magyarul csak 2015-ben jelent meg.
     A sztori egy egyszerű March Ör Die, azaz menetelj vagy meghalsz történet. Egy évenkénti vetélkedő (!!?) keretén belül száz fiatal vág neki gyalog az országútnak, hogy szünetet nem tartva, kizárólag vizet és minimális élelmet kapva menjenek, amíg - a győztest kivéve - meg nem halnak. A szabályok egyszerűek: ha nem tartod a tempót, ha letérsz az útról, lelőnek.
Van sok jó gondolat a regényben, de alapvető problémáim vannak vele. Kiforratlan, említés sem esik róla, egyáltalán miért jelentkezne valaki egy ilyen "kalandra" és kevés kivételtől eltekintve arról sem, hogy mi motiválja a szereplőket a táv során. Ezen kívül, aki gyalogolt már legalább 10 órát egyhuzamban, az tudja, hogy már ilyen "rövid" idő után sincs beszélgethetnéke, másokkal filozofálgathatnéka az embernek.
A legnagyobb problémám a befejezéssel van. Ott még jóra lehetett volna menteni az összképet, ehelyett összecsapott, kidolgozatlan, ötletszerű lett.
     Összességében nem (annyira) rossz könyv, de a King életműben számtalan megelőzi.

A Mester új utakon lépdel, ismét hagyományos krimit írt. A Mr. Mercedes egyik sérültjének a családja kerül ezúttal (bal)szerencsés helyzetbe egy kincs felfedezésével.
A problémát az jelenti, hogy pénzben nehezen mérhető felbecsülhetetlen és gyakorlatilag eladhatatlan értéket is rejt a megtalált rejtekhely.
A könyv záró felére (harmadára?) a Mr. Mercedesben megismert szereplők is előkerülnek, aktív szerepet vállalva a végkifejletben.
Titok, rejtély ebben a történetben sincs, ismert az elkövető, annak holléte és tettei, fordulat azonban akad benne, és a főhős (kis)fiúval, a dilemmáival is egyszerű azonosulni.
Nem kihagyhatatlan, de nem is rossz könyv. Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

Két ember van, aki ilyen vagy hasonló címmel könyvet adhat ki. Szerencsére egyikük Mark Frost.
A könyv az, aminek látszik: sok-sok "akár még igaz is lehetne" jellegű esemény, tény, érdekesség a Twin Peaks nevű városkáról, annak történelméről, lakosairól, környezetéről.
A formátuma viszont rendhagyó. Nem összefüggő történet, hanem néhány sztori, emberek sorsának kifejtése, egymásba kapcsolása újságcikket, akták, magán- és hivatalos beszélgetések, fényképek és hasonlók segítségével. Minden "eredetinek", hivatalosnak és hitelesnek látszik. Időben az indián őslakosok idejétől a "régi" sorozat befejezését követő időkig terjed. Az indításkor azt is megtudjuk, hogy egy titokzatos személy gyűjtötte össze a dokumentumokat, jegyzeteket, amelyeken most egy szintén titokzatos ügynök rágja át magát, szintén jegyzetelve.
A kivitelezése remek, egyben lehetetlenné teszi e-book olvasós fogyasztását, marad a papír formátum. Ügyes. Cserébe remek kivitelezést kap a vásárló (vagy esetemben: kölcsönző).
Néhány titokra fény derül, megtud az olvasó érdekességeket. Mindenképpen hozzátesz tehát az eredeti sorozathoz, egyúttal át is vezeti a nézőt az újba.
Az pedig - az első két rész alapján mondom - minden ízében méltó folytatása a klasszikus történetnek. Sokáig téma lesz tehát még a sorozat.

"Néha egy bagoly: egyszerűen csak egy bagoly."

"De annyit mondhatok, hogy ezek mind valami még nagyobbnak a részei, valami réginek, ami nagyon mélyre van dugva, és ami végig itt van. Figyel minket. Többet mondok. Manipulál. Annyira bele vagyunk gabalyodva a saját nyamvadt mániáinkba, hogy nem vesszük észre, és már ott ülnek a nyakunkon.Mindnyájan eltévesztettük a házszámot. És ők, ezt higgye el nekem, végig erre utaztak. Hogy a baromsággal eltereljék a figyelmünket, és ne lássuk, hogy k.rnak át bennünket igazából és valójában."

"Lehet, hogy a baglyok nem azok, aminek látszanak, de mégis kényszerítő szerepük van: ők emlékeztetnek rá, hogy nézzünk bele a sötétbe!"

Az év első két hónapjában meglepően sokat olvastam.
Ez egy 2004-es könyv, melyből megtudjuk, hogy nem az a kellemetlen, ha egy legénybúcsún rettenet kínos és magatehetetlen helyzetbe kerül az ember, és még csak az sem, ha azok, akik segíthetnének önhibájukon kívül, de nem jöhetnek számításba... A - kezdetben - boldog vőlegény szemszögéből ez egy "lesz még rosszabb" könyv az elejétől a végéig.
A fő cselekményszál azonban nem az ő kétségbeesett harca a túlélésért, hanem az előkerítésével megbízott Roy Grace főfelügyelőé. Ahogy az olvasónak, neki sincs sok lehetséges megoldás, pláne tettes, gyanúsított a kezében, de aztán lassan jönnek az apró jelek, hogy talán nem lehetetlen megtalálni az férj jelöltet, még ha akár a föld nyelte is el.
Egyetlen angol várost, Brightont ismerem úgy, ahogy - ez a történet ott játszódik. Érdekes volt ilyen szempontból is olvasni.
A lélekről szóló idézetet is ebből a könyvből vettem 1-2 hete, és ez is nagy igazság: "Ahelyett hogy felnőnénk képességeink szintjére, lesüllyedünk kifogásaink színvonalára".
Aki szeret olvasni vagy kedveli a krimiket, tuti nem csalódik a könyvben.

     Francia író, 2009-es mű, 2010-es a magyar kiadás. Az olvasóm előző tulaja szerezte be.
      Sophie memóriája egyre inkább kihagy. Először csak apróságokat felejt el, tárgyak helyét, azt, hogy hova parkolt, de az idő előrehaladtával egyre komolyabb és durvább dolgok történnek az emlékezetéből kieső időben. Történetünk kezdetekor - agyának egyre megbízhatatlanabb voltának hála - karrierjének és házasságának lőttek, éppen gyermekfelügyeletből él. Ez sem tart azonban sokáig, az egyre őrültebb történések menekülni kényszerülő bűnözővé teszik.
A sztorit Sophie szemszögéből látja az olvasó, apránként megismeri múltját, miközben egyre kilátástalanabb jelenét követjük.
Nincsenek leírások, okfejtések - a szerző remekül azonosul a szereplővel, szinte érzi az olvasó, ahogyan lassan bekattan és kicsúszik a talaj a lába alól.
Sophiet azonban kemény fából faragták. Van egy mentő ötlete. És itt bejön a képbe egy másik szereplő, aki átveszi a mesélő szerepét. Ugyanazt (?) látjuk tehát, egy teljesen más szemszögből.
      Már ez is érdekessé teszi a történetet (krimi?, thriller?), de a cselekmény maga is izgalmas és érdekes.
Gyors sodrású, remek könyv, a stílusa tökéletesen idomul a tartalmához.
Két megfázásos nap alatt befaltam.
A magyar borító nem adja annyira jól vissza a könyv hangulatát, mint az eredeti, ezért választottam azt.

    Bár gyakorlatilag folyamatosan olvasok Clarksont, itt nem írok minden könyvéről külön, ugyanis azok többsége újságban publikált írásainak gyűjteménye, és nagy részük hasonlít egymásra. Éppen ezt szeretem bennük. Maró, "politikailag" távoltól sem "korrekt", tipikusan brit humorral és stílusban szól be bennük mindenre és mindenkinek, ami nem tetszik Neki. Az esetek 95%-ában egy-egy autóról írott kritika formájában, apropóján teszi ezt.
(Az archívumban megtaláljátok, mit írtam két könyvéről és idézeteket is.)
     A címe (Tudom, hogy van lelketek) és a szokásos állatos borító alapján az sejthető, hogy ez a mű is illik a sorba, az alcím (Gépek, amelyekben ott van az a valami) már utal rá, hogy most (2005-ös a keltezés) új témát választott a szerző. És nem csak a téma, de Clarkson stílusa (!), hozzáállása is más az íráshoz. Végigmeséli, érdekes adatokkal, történelmi tényekkel tölti meg a lapokat. És, mint kiderül, remek mesélő. Legyen szó német léghajóról, francia/brit utasszállótóról (naná, hogy a Concorde), japán hadihajóról, gőzmozdonyról, gátról, repülőgép anyahajóról, vadászgépről (modernről vagy világháborúsról), gőzhajóról vagy éppen a Millenium Falconról (csak ez utóbbi a kitalált, a többi egy konkrét tárgy a történelemben), Clarkson olvasmányosan, érdekfeszítően leírja, hogy miért tartja az adott járművet, építményt a technika csodájának, valaminek, aminek tárgy létére lelke kell, hogy legyen.
A japán utam kapcsán írtam az élményről, amikor rövid ideig nagy sebességgel a kompunk felé tartott egy tengeralattjáró a felszínen. Clarkson is átélt ilyesmit, és ő sem igazán tudta szavakba önteni ('And then the next a huge black shape, the most menacing thing I've ever seen was just...there.' - És aztán hirtelen egy nagy fekete alak, a legfenyegetőbb dolog, amit valaha láttam egyszer csak...ott volt.").
     Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani, aki a történelem és/vagy a lenyűgöző technikai alkotások iránt érdeklődik. A motorcsónaktól az űrsiklóig valamennyi írás tárgyáról kép is található a kötetben.
Angolul olvastam. Nem tudom, magyarul megjelent-e (valaha valami Clarksontól).

Keresnem kellett, hogy találjak olyan "tipikus Clarkson" szakaszt, ami más írásaiban hemzseg:

'Happily, however, a nuclear submarine has only fired its torpedoes in anger once. Needless to say, it was one of ours, after the Argies invaded Mrs Thatcher.
When the Argentine light-cruiser Belgrano was hit by two torpedoes from the snout of Conqueror, a British hunter-killer, the enemy escort ships immediately gave chase. They were out of ideas after just five miles. The Royal Navy vessel had approached unseen, fired unseen and simply disappeared.'

Mindazonáltal szerencsére atommeghajtású tengeralattjáró mindössze egyszer tüzelt torpedókkal éles helyzetben. Felesleges említenem, hogy a mieink közül az egyik, miután az argik megszállták Mrs. Thatchert.
Mikor az argentin Belgrado könnyűcirkálót megcsapta a brit Conqeror két torpedója, az ellenség kísérőhajói azonnal üldözésbe kezdtek. Alig öt mérföld múlva kifogytak az ötletekből. A Királyi Flotta járműve láthatatlanul közeledett, láthatatlan volt, mikor tüzelt, majd egyszerűen eltűnt.

MUSIC, PHOTOGRAPHY, and LIFE THROUGH the DISTORTED LENS of Nikki Sixx"

(- Mit csinálsz? - Olvasok. - Kitalálom. Valami zenével kapcsolatost. - Így van. Valójában éppen azt a könyvet, amit Tamperében vettem, amíg Ti plázáztatok.)
     Ki vesz manapság könyveket? Én tuti nem. Pláne, mióta megvan az e-inkes olvasó. Mégis, amikor a kezembe vettem az "antikváriumban", első lelkesedésemben majdnem megkérdeztem az eladót, hogy "Jól értem a számot? Adok 10Eurot, és EZT hazavihetem?".
Az, ami a címe alapján sejthető: fényképek (a fényképezés a szerző új szenvedélye), néhány dalszöveg, rövid napló és nagyrészt Nikki Sixx (a Mötley Crüe és a Sixx:A.M. basszusgitárosa, dalszerzője) gondolatai az élet(é)ről.
A hangsúly a képeken és a filózáson van.
      Abban hasonlít a szerző remek, egyedi első könyvéhez (kedvcsináló/emlékeztető itt), hogy személyes és nagyon igényes a kivitele. A fényképek száma, méretei és színvonala (a borító nem telitalálat, ne tévesszen meg senkit!),  kemény kötés, akár egy művészi/fényképalbumnak is elmenne.
Olyan, mint egy életvezetési tanácsadó, egy, az élettel, az életével megbékélt (bölcs) embertől, anélkül, hogy papolna vagy bármit is javasolna.
Nyelvezetében különbözik az első könyvtől. Sokkal könnyebben olvasható, érthető.
Önéletrajzi könyv, de nem az életét írja le, sokkal inkább a folyamatot, amely révén olyan lett, amilyen most.
Az első könyvnek az első Sixx:A.M. album a "soundtrack"je volt, ez pedig nem annyira mellékesen a zseniálisan jó második lemez (This is Gonna Hurt) dalaira, dalszövegeire épül, keletkezésének hogyanját is leírja.
A nyitó telefonbeszélgetést követően esett le, hogy eddig kétszer jártam Finnországban (köszi Z. a másodikat és az első alkalmával a vendéglátást és a lazacot!! Míg élek nem felejtem el.), mindkétszer rövid időre, és mindkétszer vettem egy-egy könyvet. Mindkettőt Nikki Sixx írta. És mindkettő nagyon tetszett. Ebben ráadásul a második képen Nikki látható, amint fotóz Helsinkiben (!) a színpadról.
221 oldal. 2011. HarperCollins Publishers, eredeti ára 29,99 USD (angolul olvastam. A Heroin Diaries (Heroinnaplók) időközben megjelent magyarul. Sajnos nem az én fordításomban. : ( : ) Ez a könyv tudtommal még nem. Ennek fordítását is vállalnám.)

     Evan Casher a barátnőjével töltött éjszakát követően édesanyja telefonhívására ébred. És innen kezdve megváltozik az élete. Ahogyan előbb csak sodródik az eseményekkel, majd próbálja irányítani azokat, kiderül, hogy semmi és senki nem az az életében, aminek látszik, és hogy a szövevényes új információk, melyeknek apránként a birtokába jut mélyen összefüggnek egymással.
      A sok regény közül, melyeket az olvasóval együtt kaptam az előző tulajától, ez is érdemesnek tűnt elolvasásra. A közepénél majdnem abbahagytam, de a végére ismét felpörgött.
Tulajdonképpen egy izgalmasnak és rejtélyesnek mondható (mi? krimi? thriller?) történet ez, de túlzottan a cselekményre, a pörgésre és a(z egyre kevésbé a) háttérben lévő csoportosulásra, titokra fókuszál. Gyilkosságok, átverések, üldözés, blöffök - ezek a kulcsszavak.
      Engem csak módjával kötött le. Kicsivel több leírás, lassítás jót tett volna. De ne legyünk meglepve, hiszen köztudott, hogy nem szeretek/szoktam (magyarul) olvasni.
2005-ös könyv, a magyar kiadás 2008-ban jelent meg.

     Már amikor néhány éve megtudtam, hogy "Leia" nem csak, hogy felvállalja a drogos és alkoholista múltját, hanem könyveket is írt a témában másokat segítendő elhatároztam, hogy elolvasok Tőle egyet. Erre csak most került sor, amikor éppen ennek a legutóbbi (2016 végén született harmadik, de a történését nézve az első :) önéletrajzát tartalmazó) könyvének a népszerűsítő útja közben hunyt el.
     Ez a könyv nem a fenti témákról szól, hanem az, aminek a címe mutatja. Az akkor 19 éves Fisher Csillagok háborúja forgatása alatt/környékén írt naplója, megtoldva a szerző frissen írt visszaemlékezésével a napló előtti korra és elmélkedésével az azóta eltelt időről.
Ez a három rész körülbelül egyforma terjedelemben teszi ki a művet.
A bevezetés főleg a londoni időszakra (Fisher az ottani forgatás előtt is a városban élt, színjátszást tanult), a szereplőválogatásra, a hajra :) és a "friss" szenzációra, az akkor házas Harrison Forddal folytatott viszonyára fókuszál, utóbbira eléggé nagy súllyal és terjedelemben. Nem nehéz kilogikázni, kiolvasni a sorokból, hogy nagyon mély nyomot a színésznőben.
A záró harmad néhány kellemes történet és sok-sok gondolat annak kapcsán, hogy hogyan forrt egybe Fisher és Leia az élete folyamán, mennyire határozta meg életét a szerep.
     A gond a középső harmad, az, ami létrehozta a művet. A megtalált korabeli kéziratok nem eseményeket dokumentálnak, hanem egy tini lány érzéseit, vívódását, filozofálgatását, sőt, még verseit is. A versek olvashatók, pár jó soruk is van, a napló többi része viszont nem hiszem, hogy éppen tinikorban lévő lányokon és esetleg unalomra vágyó szüleiken kívül bárkinek élményt nyújtana. Engem kifejezetten fárasztott.
A könyv tartalmaz 10-15 nagyszerű képet, melyek közül a "Luke-Leia-Han" hármas az asztalnál civilben és a fiatalkori viaszmása előtti idősebb Fisher a kedvenceim.
     Összességében sem stílusa, sem tartalma nem teszi kiemelkedővé, de megmutat a Leiát játszó színésznő emberi oldalából dolgokat. Star Wars rajongóknak tudom ajánlani, másoknak nem nagyon.
Két-három délután/este alatt olvastam el, angolul. Magyarul valószínűleg (még) nem jelent meg, de a szerző halála és majdani utolsó filmes megjelenése kapcsán nem lennék meglepve, ha sor kerülne rá.

     A végére értem. A már leírt gondolataimhoz annyit tennék hozzá, hogy az utolsó oldalakat libabőrösen FALTAM be. Régen is ez volt, de akkor a kíváncsiság és a félelem okozta és az hajtott előre, most pedig az érzés, hogy mennyire jól van megírva, hogy mekkora zseni írta.
Az is eszembe jutott, hogy ebből a könyvből - nem úgy, mint a tucatnyiból, melyből megpróbálták - NAGYON jó filmet lehetne készíteni. Aztán leesett, hogy éppen mostanság futott sorozat belőle. Lehet, hogy megnézem.
     Visszagondolva a könyvre, olyan részleteket jelöltem meg, hogy ügyesen megoldja, hogy közli az olvasóval, hogy mit olvas éppen (a történet szerint), de azt nem lövi le, hogy az írónak mi lesz a sorsa. Vagy a tér-idő kontinuum megemlítése valószínűleg tisztelgés a Vissza a jövőbe trilógia előtt. Egy bizonyos cselekmény a Kossuth utcában játszódik!
Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire benne élünk a történelemben. Lee Oswald özvegye ugyanis még most is él.
Angolul olvastam, és nagyon tetszett. Főleg a stílus, ahogyan meg van írva.

"On the subject of love at first sight, I’m with the Beatles: I believe that it happens all the time. But it didn’t happen that way for me and Sadie, although I held her the first time I met her, and with my right hand cupping her left breast. So I guess I’m also with Mickey and Sylvia, who said love is strange."

"We never know which lives we influence, or when, or why. Not until the future eats the present, anyway. We know when it’s too late."
Soha nem tudhatjuk, kiknek az életére vagyunk hatással, vagy hogy mikor és miért. Addig legalábbis nem, amíg a jövő fel nem falja a jelent. Akkor tudjuk meg, amikor túl késő."

"Yeah, ignoring the obvious. It's what we all do."

"ez gyanúsabban hangzott, mint a szitakötő pörkölt,"

Az, aminek látszik: a MAD magazin Star Wars-zal kapcsolatos paródiáinak a gyűjteménye.
Címlapok, kamu plakátok, karikatúrák, és az addig (2007-es a könyv) moziba került összes Star W. epizód MAD-esített képregény változata. 30 év termése. Megjelent és néhány kimaradt kép, rajz, mindez kis magyarázatokkal. MAD és/vagy Star Wars rajongóknak garantált élmény. Néhány hét alatt befaltam, és hamarosan kezdem ismét, hogy minden kis részletet észrevegyek. Leginkább a rajzok minősége és az azokon "elrejtett" sok-sok kis poén, utalás tetszik benne.
Képregénykedvelő szemmel is érdekes, hiszen mutatja, hogyan fejlődött a(z olykor) számítógépes grafika 1978-tól.
120 Koronáért vettem, újonnan, könyvesboltban, eredeti, angol nyelven.

Nem mondom, hogy mindennel nagy tempóban haladok, de azért (olykor :) a végére érek dolgoknak. (Tudom, hogy van függőben Maiden, Kreator és Beatles életmű elemzésem is.) Most éppen a Sherlock Holmes összesnek eredetiben - már ami a rövidebb, 10-20 oldalas történeteket illeti. Kicsivel kevesebb mint három év kellett hozzá - persze sok kihagyással. 2013.09.13-án egy évre saccoltam itt az olvasáshoz szükséges időt.
Az eredeti illusztrációk nagyon jó hangulatot adtak az olvasáshoz. Noha rengeteget változott az angol nyelv az elmúlt száz évben, ez ezt a művet olvasva nem szúr szemet.
Nyelvtanilag talán csak a mindkét szám első személyben a "will" helyett hasznát "shall" a picit fura, de ezt még Churchill is így használta. Más nagyobb eltérésre nem is emlékszem.
Tetszett még a ló vontatta járművek széles skálája. Valóságos kis mini szótárt alkothat belőlük az olvasó, aki még meg tud jegyezni új szavakat.

Na, ha valamit nem olvastam eddig, az a japán regény. Eredeti japán verseskötetem és képregényem is van, de azokból egy hangot sem értek, mert az írásjelek (szépsége) miatt vettem meg őket.
Krimi, de olyan, ahol már az elején kiderül, hogy ki a gyilkos, a történet pedig gyakorlatilag arról szól, hogy sikerül-e a nyomokat és a gyanút elterelni.
Érdekes. Az eleje nem tetszett a sok párbeszéd miatt. Olyan volt, mintha egy drámát olvasnék, ráadásul eléggé szappanoperás stílusban. Aztán később javult a mesélés/beszéd arány, így összességében nem zavart a kezdet.
A történetet egy matektanár és egy fizika prof. teszi érdekessé, akik az egyetemről ismerik egymást. Nekik köszönhetően matematika-filozófiai (van ilyen kifejezés??) kérdések is felvetődnek. Kis betekintést - de sajnos tényleg nem sokat - nyerünk a japán mindennapokba és még kevesebbet a japán kultúrába. Nyilván a szerzőnek ez a természetes közege, de 1-2 dolog jobb megértésében nekem sokat segített, hogy odautazásom előtt olvastam könyvet az ottaniak gondolkodásmódjáról, viselkedési szabályaikról és azok hátteréről. A lezárásnál ez például nagy hasznomra volt, így többet értettem az adott szereplő(k) motivációjáról, amikor egy-egy dolgot tesznek.
Két esős nap alatt befaltam, kellemes kikapcsolódást nyújtott.
2005-ös. Itthon a Libri adta ki 2012-ben, de már ezresért is láttam a neten akciósan.

      Megvan az Egy fiúról mesélője? (- Rosszabb keresztapát el se tudnék képzelni Imogene-nek. Ismertek. Leejteném a keresztelőn, 18 éves koráig mindig elfelejteném a szülinapját, akkor meg elvinném bulizni, leitatnám, és bizony még az is lehet,hogy megpróbálnám megkettyinteni. Szóval én tényleg nagyon-nagyon rossz választás lennék.
- Tudjuk. Csak azt hittem, vannak rejtett mélységeid.
- Nem, nem. Ezt mindig is rosszul gondoltad. Én tényleg ilyen sekélyes vagyok.)
Vagy még inkább az Igazából szerelem őszinte öreg rocksztárja?!
(- Gyerekek is néznek minket.
- Ja, persze! Sziasztok! Itt egy fontos tanács Billy bácsitól... Ne vegyetek drogot. Legyetek popsztárok és megkapjátok ingyen.)
      Nos, a regény elején a férfi főhős kb. ilyen. Az 1800-as évek elejének Londonjában, márki létére. Az őszintesége, köntörfalazás nélküli szókimondása többször felnevettetett olvasás közben. Ez persze groteszk vagy idétlen is lehetne, hiszen abban a korban az óvatos, szépen fogalmazott, erősen "becsomagolt" választékos és körülményes beszéd volt a divat és persze az illem és etikett mindenek felett. Ezek meg is vannak hősünkben, csak éppen ő megteheti, hogy egyenesen nemet mond, amikor nincs kedve valamihez.
Márpedig rokonsága bőven ad okot neki a visszautasításra.
Majd megérkezik a címszereplő a testvéreivel vidékről, hogy - elhunyt szülei helyett - bevezesse csodaszép húgát a társaságba, nem különösebben titkoltan egy előnyös házasság reményében...
      "Természetesen" egy nő, egy angol nő írta, és ha az eddigiek alapján erősen Jane Austennel rokonítanánk, ez nem lenne helyes. Heyer több mint száz évvel később alkotott - ez egyszerre könnyít és nehezít a helyzetén -, és sokkal termékenyebb volt világhírű elődjénél.
       Úgy voltam vele, hogy belekezdek, aztán meglátom, meddig jutok. Ehhez képest befaltam és remekül szórakoztam olvasása közben.
A vége összecsapottnak, túl hirtelennek tűnt, de ez cseppet sem ront az élvezeti értékén, hiszen az olvasó gyakorlatilag az elejétől sejti, tudja, hogy mi lesz a csattanó. Ebben az esetben az út érdekesebb, mint a megérkezés.
Az a szerzőt dicséri, hogy a márki szinte észrevétlenül vetkőzi le a kezdetben nagyon mókás tulajdonságait és veszi észre magában, hogy mégsem olyan sekélyes, mint az Egy fiúról playboya.
Nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv (GABO Kiadó 2010.). Lekötött, kikapcsolt.

A főszereplő egy visszavonult titkos ügynök. Paff, de eredeti!! Pláne egy amerikai írótól!
A történet egy 1971-ben egy titkos küldetésben lévő tengeralattjáró vesztével kezdődik, de hamar a "jelenbe" váltunk, és indul az egyszerre legalább három szálon/helyszínen/kontinensen játszódó cselekmény.
Egy adag történelem, misztikum is van a dologban, ebben hasonlít a Da Vinci kódhoz. És abban is, hogy igyekszik végig fenntartani az érdeklődést, az izgalmat. Meglehetősen sikeresen, teszem hozzá.
Nem rövid, 700 oldal, de ez olvasás közben nem tűnik soknak, Sőt! Mivel az eseménydús történetnek történelmi előzményei is vannak, volt egy olyan érzésem, hogy a mesélés a karakterépítés és a személyiségek kidolgozásának rovására megy.
Valósághű (ha a lövöldözéseket, műemlék épületekben elrejtőzést, gyors regenerálódásokat stb. leszámítom), kézzel foghatóak a helyszínek. Annyira, hogy a könyv végén - számomra nagyon szimpatikusan - el is meséli a szerző, hogy mi igaz és mi kitalált a helyszínek, a történelmi szereplők, események közül.
Szórakoztató, olvasható (ez nálam dicséret), nem bántam meg, hogy a kezembe adták és az esős napokon vele időztem.

"...McCandless elsősorban nem azért ment a vadonba, hogy elmerengjen a természeten és a világon úgy általában, hanem inkább azért, hogy saját lelkének belső világát kutassa. Azonban hamarosan felfedezte azt, amit Muir és Thoreau már tudott: a hosszú tartózkodás a vadonban óhatatlanul éppannyira a külvilág, mint belső világunk felé tereli figyelmünket, és képtelenség megélni a földből, ha nem fejlesztjük ki magunkban a táj és élővilága kifinomult megértésének és a vele való erős érzelmi azonosulásnak a képességét."
     Félig poénból (?) ajánlották a filmet. Gondoltam, előtte elolvasom könyvben.
A történet (és nem lövök le semmilyen poént): Chris McCandless a diploma megszerzése után elkezdett barangolni, megszabadult az anyagi javaktól és bevetette magát az alaszkai vadonba. Ahol aztán meg is halt.
Gyakorlatilag ennyi.
     A megtörtént esetet (!!) leíró könyv a fiatalember naplóbejegyzéseiből, ismerősei visszaemlékezéseiből, kedvenc könyveiben megjelölt idézetekből áll össze egy teljesnek mondható sztorivá.
Hogy van-e tanulsága, élmény-e olvasni, az jó kérdés. Tőlem szokatlan módon nem is válaszolom meg.
Valami miatt nem tetszett a könyv, nagyon nem az én stílusom. Úgy érzem, nem vezet sehová, az elején megtudjuk a végkifejletet, nem ad pluszt. Ettől persze még nemzetközi bestseller, úgyhogy lehet, hogy az én ízlésem áll távol a többségétől.
Angolul olvastam (Into The Wild) de nem volt elég hozzá a tudásom, így a legnagyobb részét magyarul is elolvastam az adott szakasz után.
     A filmet (2007.) is megnézem majd, de szinte csak azért, mert Sean Penn rendezte (+ forgatókönyv) és Eddie Vedder (Pearl Jam) írta a zenéjét.

     Nem tudom megmondani miért, de szeretek Nick Hornbyt olvasni.
Nem kirobbanóan vicces, de mégis humoros, nincsenek különösebb történetei a regényeinek, mégis érdekesek - ilyesmik jutnak eszembe róla.
Erről a könyvről is.
      A '60-as éveket írjuk. Egy blackpooli lány komikus szeretne lenni, ezért Londonba költözik. Ott első próbálkozására felfigyel rá a TV-s szakma, szerepet kap egy induló vígjátéksorozatban...
A történet a szereplők (színészek, forgatókönyvírók, házastársak, stb.) és a sorozat életéből mutat meg jeleneteket, egészen a jelenig. A súlypont (középpont) ügyesen kerül egyik szereplőről a másikra, éppen akkor, amikor történik valami az életében.
      Humoros, a maga finom, brit módján. Olyannyira, hogy magyarul (Vicces lány címmel jelent meg) nem vagyok benne biztos, hogy átjön(ne)-e. (Ezt a Hogyan legyünk jók-kal kapcsolatban tapasztaltak miatt írom. Azt is angolul olvastam először, és nagyon tetszett. Majd évek múltán, tavaly, elolvastam magyarul is, és nem értettem, mi tetszett rajta elsőre. Valószínűleg így járnék ezzel a könyvvel is.)
A benne található néhány kép remekül lefesti a korszellemet, megmutat egy-egy helyszínt, konkurens TV műsort, hírességet. Olyan az egész, mintha egy megtörtént esetet dokumentálna.
Hornby stílusa az, ami nem csak szerethetővé, de remek olvasmánnyá is teszi.

A semmiből becsöppenő "Végül is nagyon gyorsan esett szét az egész" (It all fell apart very quickly in the end) mondatot ki is írtam magamnak, mint 100% Hornbyt.

     Olvastam. Hosszú hónapok után éppen rám tört az olvashatnék, amikor a kezembe nyomták a regényt, mondván, ez arat mostanában. Szeretem a véletlen egybeeséseket, ezért bele is vetettem magam, és néhány nap alatt el is olvastam.
      Az első negyede/harmada nagyon tetszett. Gyakorlatilag semmi nem történik benne ezalatt, azt leszámítva, hogy a (mint később kiderül, csupán csak az egyik) mesélő ide-oda ingázik a vonaton, az olvasó pedig egyre többet tud meg róla, életéről, múltjáról. Ügyesen megírt, jó ez a kezdés.
Aztán történik egy esemény, a vonatból látott néhány szereplő pedig egyre jelentősebb szerepet kap a történetben.
      Nő írta. Ez nem lenne fontos, de az, hiszen ha nem tudná, akkor is kitalálná az olvasó. Mindent női szemszögből ismerünk meg, női logika vagy éppen logikátlanság szerint cselekednek a főszereplők. Ez azonban nem zavaró. Még szórakoztató is a sokszor tapasztalt "működésbeli" különbözőségek közül például az, hogy gyakorlatilag bármi történik, egy nő - inkább előbb mint utóbb - önmagát hibáztatja miatta.
      A történet kerek, bár meglehetősen egyszerű. A kellően hosszú "mindenki gyanús" szakasz után különösebb éleslátás nélkül kitalálható a tettes (igen, alapjában krimiről írok) személye, ez azonban nem, vagy csak keveset ront az összképen. Nem tartom eget verően nagy könyvnek, de színvonalas kikapcsolódást nyújt.
Cseppet sem bántam, hogy elolvastam. Lendületből folytattam is az olvasást Chaplin meglehetősen részletes önéletrajzával. Az olvasón hagyta az előző tulaj, akitől vásároltam. Jól tette.

Az elmúlt hetekben a Wayward Pines három könyvét olvastam Blake Crouch-tól (Eredeti címek: Pines, Wayward, The Last Town, Magyarul: Wayward Pines, A pokol kapujában, Az utolsó város), és teljesen lekötött.
A három könyv egyetlen történetet mesél el, Ethan Burke ügynök néhány hetét.
Azt első könyv maga a talány. Az elejétől egyértelmű, hogy valami nagyon nem stimmel, és a Felföld után külön kihívásnak vettem, hogy semmit ne vegyek készpénznek, amit olvasok, illetve végig járjon az agyam, hogy akkor hogyan is van (hogyan lehetséges) mindaz, ami a főszereplővel történik.
Egyszer elindultam a helyes úton, a megfejtés felé, de sajnos megtorpantam és feladtam. Így a kötet végén meglepetésként ért a "na, basszus, hogy erre így nem gondoltam" megoldás.
A második két kötet is elgondolkodtató, de már másként. Morális, etikai, filozófiai kérdéseket vet fel, miközben persze tovább történnek az események a cselekményben.
Nehéz bármit írni (akár csak a könyv műfaját) úgy, hogy ne lőjek le poénokat, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy gyakorlatilag tökéletes könyv(ek), csak ajánlani tudom.
Angolul olvastam. Az első könyvben amint végeztem egy fejezettel, elolvastam ugyanazt magyarul is, nehogy valami fontos elkerülje a figyelmemet, később ez egyre lazult.
A belőle készült sorozatot nem láttam, de állítólag sok dologban eltér a könyvtől.
Régen kötött le/tetszett ennyire könyv.