'Dark Night Of My Soul'

Ez egy nagyon jó regény. Mondom ezt annak ellenére, hogy amikor a végére értem, úgy éreztem, hogy megmarom magam.
Aztán belegondoltam a befejezésbe, majd ismét elolvastam azt a részletet a regényből, amihez illeszkedik a lezárás... Ezt követően ismét elolvastam az utolsó oldalakat.
Nem egy síkon játszódik/hat a történet.

"Feladom! - kiáltotta. Elmondta, hogy tud a kamráról és tudja, hogy ott bújtak el. - Nem haragszunk rátok, csak félünk! - folytatta. - Tudni akarjuk, mi folyik itt!"

Elsőre egy "laza", klisés horrornak tűnik. Két pár eltéved majd karambolozik Izland lakatlan, kietlen részén és egy házban találják magukat, ahol két öreg él. Egyre több a gyanús, nehezen magyarázható jel, tárgy, esemény, a háziak furák, a négyes pedig a megmenekülés helyett egyre érdekesebb és vészjóslóbb helyeket talál, a háztól elszakadás pedig mintha lehetetlen lenne. Mondom: mint egy egyszerű horror.
A részletek azonban sehogyan sem állnak össze, a talányok szaporodnak, de egyikük sem fejtődik meg, a szereplők logikátlanul viselkednek - nem osztanak meg lényeges információkat egymással, nem a közös célért dolgoznak.
Aztán - számomra a derült égből - jön a már említett befejezés.
Első reakcióm az volt, hogy úgy hülyeség a könyv, ahogyan van. Most pedig - kb. egy héttel később - még mindig gondolkodom rajta, és ismét elolvasni is lenne értelme, hiszen teljesen új megközelítést hoz a befejezés ahhoz a nézőponthoz képest, amelyből elsőre olvastam.
Másról szól, mint hittem.
A szereplők előéletét, olykor közös múltjukat jól mutatja be az író, és ügyes megoldás, hogy egy-egy eseményt mindig csak egyetlen szereplő szemén keresztül, őt követve látunk, és annak a szereplőnek a múltjáról tudunk meg dolgokat.

"Mindennek vége, kicsi Anna. Nem is volt soha semmi, és most annak is vége. Vége a semminek."

Izlandi az író. 2011-ben adták ki először. Magyarul, könyv formátumban olvastam.
Szeretek nézőpontot váltani. Jót tesz az önismeretnek. Is.

     A Mester nem a régi. Ez a regény nem hogy nem horror, de kriminek is meglehetősen lightos. (A borító ne vegye kedvét senkinek!)
      A mesélő Devin Jones visszatekint 1973. nyarára, amikor 21 évesként egy szezonon keresztül egy vidámparkban dolgozott. Egy régi King regényben már ez poéngyilkolás lenne, hiszen egyből tudná az olvasó, hogy David túlélte a rá minden bizonnyal váró borzalmakat.
Itt viszont semmilyen borzalom, gonosz erő, túlvilági kapcsolat, jelenés nincs. Na jó, hangyányi akad, de tényleg csak jelzés szinttel az életmű első 20-30 kötetéhez képest.
Emiatt a sorok közé szúrt
dőlt betűs, hátborzongató,
a főhős fejében kavargó gondolatokat leíró sorokat is nélkülöznünk kell. Cselekmény nincs sok - nem árulok el nagy titkot, egy régi sorozatgyilkossággal kerül kapcsolatba a főhős -, bonyodalom, borzongás semmi, izgalom is csak az utolsó harmadra marad.
      Mégis élmény volt olvasni. Hogy miért, azt igazán nem tudom. Talán néhány mondata, egy-egy különösen életszerű jelenete, gondolata miatt, talán azért mert ismét ráhangolódtam King stílusára. Megváltozott, talán a kor hozza, de én sem vagyok már 19, amikor sorban faltam a könyveit.
Eredetiben, angolul olvastam, kevesebb mint egy hét alatt, de gyakorlatilag 3-4 nekifutásra.
Magyarul is Joyland a címe.
      A Mester nem a régi, de még mindig (Ő a) király.
      Azt hiszem, ideje felülvizsgálnom az alap igazságot, mely szerint nem olvasok.

Nem, nem Marsi Anikóról szól a könyv, hanem, ahogyan a borítóján látható - anélkül, hogy bármit lelőnék - egy egyedül a Marson ragadt amerikai űrhajósról, kutatóról, az ő sorsáról.
Érdekes az alaphelyzet, és noha hangsúlyoznom kell az amerikai jellegét, jó kis regény.
A történetben túl sok csavar vagy meglepetés nem lehet (azért akad), de az író ügyesen bánik a matematikai, kémiai, fizikai, biológiai tényekkel, trükkökkel, illetve az előzmények és a földi események könyvön belüli elhelyezésével. Mivel a terjedelmet is tökéletesen választotta meg, elmondható, hogy a regény olvastatja magát, leköt, szórakoztat (a főhősnek van humora, stílusa), elgondolkodtat.
Sokkal többet nem is várok egy könyvtől.
Egyértelműen ajánlom.

2011-es, a magyar kiadás 2014-ben jelent meg.

A tökéletes cím ellenére Mentőexpedíció címmel kerül a megfilmesítése hamarosan a mozikba.

    Az, aminek látszik: egy focistából - ráadásul London mészárosáról beszélünk, ha jól rémlik, hogyan "becézték" annak idején - lett "filmsztár" önéletrajzi könyve. Focistaként és színészként sem tartozott az elithez, de mindkét minőségében ismert, karakteres figura.
Az eddigi életéről ír. Semmi különös nincs a könyvben - család, barátok fontossága, néhány sztori, a megkomolyodás, éretté válás hogyanja, ilyesmi.
Amikor hazaértem vele az volt a terv, hogy beleolvasok, aztán folytatom A keresztapa olvasását, ehhez képest 3-4 óra alatt elolvastam a kétharmadát, majd másnap a maradékot.
((Az egy másik történet, hogy az eredeti 3490Ft-os ár helyett 1200Ft-ért is megéri a boltnak árusítani az új példányt.))
      A cím remek, az utolsó mondata a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőből. Az eredeti "It's been emotional", és a fordítás is tökéletes.
A fia anyjáról alig ír, ráadásul annál a résznél mintha egy szakaszt véletlenszerűen kivágtak volna a példányomból - egy mondat félben marad, majd egy másik téma folytatódik -, ezen kívül talán 1-2 magyartalan mondatot, rosszul egyeztetett fordítást találtam. Ez a mai felhozatal általános színvonala mellett gyakorlatilag elhanyagolható.
Nem tudom, miért olvasok ennyi önéletrajzot. Ez is tetszett.

"Azt hiszem, egyáltalán nem értem szabályosan labdába az első 45 percben.
A szünetben Sid Neal, aki 65 éves volt akkor, azt mondta, hogy inkább adjam neki a mezemet, jobb munkát végezne a pályán, mint én. El is hittem neki." - Első elsőosztályú meccséről.

2007-es könyv. Önéletrajz. Befaltam.
Hogy hogyan emlékezhet bármire is 10-20-30-40 éve távlatából, az egy jó kérdés. Állítása szerint jegyzetelt.
A legjobban talán az tetszett benne, hogy sokszor leír olyasmit, hogy "but of course that’s no more than my opinion", azaz tisztában van vele, hogy ő nem a nagy igazságot mondja meg, hanem csak azt, amilyennek és ahogyan ő (akkor) látta a dolgokat.
Az örökös mizériája az énekesekkel, azok megtalálásának már-már reménytelensége, majd az, hogy a tökéletes énekesekkel csak a baja volt - ezek már-már vicces dolgok. Átélni nyilván nem az.
Viszont, még Axl-ről - akivel finoman szólva nem felhőtlen a viszonya - is ír olyat, hogy "nem vagyok abban a helyzetben, hogy részleteket áruljak el, de abból, amit Axl mesélt nekem, nagyon durva gyermekkora volt". Szóval, nem tereget, nem mocskolódik, csak elmeséli az életét.
Sok érdekességet megtud az olvasó a Guns N' Roses-ról, a stúdiózásról, gitárokról, más hírességekről, és persze a drogokról és az alkoholról is. Pl. ami még Duff könyvéből sem derült ki, hogy a felesége (Duff-é) magyar (származású?).
A Guns N' Roses teszi ki a könyv jelentős részét, de bőven szán helyet a csapat előtti és utáni időknek is. Jól látszik, hogy hogyan lettek egy rakás összetartó tiniből egymással szóba sem álló milliomosokká; és hogy hogyan ölte meg a kommunikáció hiánya azt a sokra hivatott bandát. Persze, lehet, hogy csak ennyi volt bennük, és így lettek legendásak, de azért kár, hogy soha nem tudjuk meg, mire lettek volna még képesek együtt. Slash egy zseniális, egyéni játékkal bíró gitáros, szerencsére a Guns után is zenél a mai napig. Az élete is különös. Nem szép vagy követendő - egyes részei nagyon nem -, de az övé. ezt választotta, így érzi jól magát.
Angolul olvastam, nem tudom, magyarul megjelent-e. Csak ajánlani tudom. Nekem az ilyen könyvek tetszenek nagyon.

"The truth is, I haven’t spoken a word to Axl personally since I left the band in 1996."
Az igazság az, hogy mióta 1996-ban kiléptem a bandából, egy szót sem beszéltem Axl-lel személyesen.

"As we all came to find out, back then and again and again, the worst thing that ever befell this band was having nothing to do and some money to spend."
Amint arra mindannyian rájöttünk akkoriban, és azóta újra és újra, a legrosszabb dolog, ami ezzel a bandával történhetett az volt, ha nem volt mit csinálnunk és volt (költő)pénzünk.

"John came down to see us rehearse and he thought that we were the best thing since sliced bread…"
John lejött, hogy megnézze, amint próbálunk, és azt gondolta, mi vagyunk a legjobb dolog a szeletelt kenyér kitalálása óta.

"We’d played 192 shows in two and a half years, spanning twenty-seven countries. Over seven million people had seen us perform."
192 koncertünk volt két és fél év alatt 27 országban. Több mint 7 millió ember látott minket színpadon.

     Egykori padtársam, az olvasás nagykövete :) beszélt rá, hogy olvassam el, de nagyon és tényleg. Jelentem, végeztem vele. (Mármint a könyvvel. :)
Éppen csak nem bántam meg, hogy elolvastam. A könyv remek, profi, még akár érdekesnek is mondhatnám, de egyáltalán nem az én világom. Úgy látszik, én csak zenészek önéletrajzait, és anglománságommal összefüggő könyveket szeretek olvasni.
     Mondjuk, A katedrális Angliában játszódik, csaknem a teljes 1100-as éveket felölelve. Egy (ki hinné?) katedrális építése kapcsán követhetjük a szereplők, családok sorsának alakulását.
A majd' ezer oldalas könyv első kb. tizedében folyton azon járt az agyam, hogy "ez már vajon volt akkoriban? ezt a szót, kifejezést ismerhették 900 éve?", nem kötött le túlzottan a történet tehát.
Később belegondoltam, hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak akkoriban az emberek a születésüknek, a termésnek, az időjárásnak, az uralkodójuknak, a hatalmi játszmáknak, vagy éppen (erről nincs szó a regényben) a betegségeknek, sérüléseknek.
A címe lehetne Ármány (és szerelem) is, de gondolom, az már foglalt volt. :) Sok az intrika, mások bábnak használása, trükközés, szövetkezés, gonoszság és önzés benne, de ott van a másik oldal is, a hit, a másikról való gondoskodás, az adott szó, és akár önmagunk feláldozása is.
     Hogy (önszántamból) a végére értem, az dicséri valahol, ezt pl. az Egri csillagok nem mondhatja el magáról (talán az volt az utolsó KÖTELEZŐ olvasmány, amit kényszer hatására végig szenvedtem), de például A nyomorultak tartalmasabb és sokkal jobban lekötött, mint ez a könyv. Ha az értékei érdekelnek Titeket, keressetek egy fórumot! Biztosan rengeteg helyen ódákat zengenek róla. Joggal. Mert profi.
De sem Churchill sem egyetlen XX. századi zenész nem szerepel benne. És nem King vagy Rejtő írta. :)

"mindenki tudta, hogy az igazságtalanul szenvedők átka különösen erős, és azt gyanították, hogy valami nincs rendben ezzel az akasztással."

- Vissza kell menned Kingsbridge-be.
Remigius arcát elsápasztotta a harag.
- Azt nem tehetem meg - mondta halkan.
- Miért nem? - kérdezte William, csak hogy gyötörje.
- Tudod te, hogy miért.
- Azt mondaná Fülöp, hogy nem lett volna szabad kislányokat kifaggatni? Azt hiszi talán, hogy elárultad őt, amikor elmondtad nekem, hol a csavargók rejtekhelye? Haragudna rád, amiért te lettél volna a feje annak a templomnak, amely átvette volna a helyét az ő katedrálisának? Hát, azt hiszem, tényleg nem mehetsz vissza.

Amikor leírom, hogy Stephen King regénye, ne hagyja senki abba az olvasást pusztán a szerző neve miatt! Ez ugyanis nem egy tipikus King mű, hanem egy egyszerű krimi.
Semmi misztikum, túlvilági, különleges képesség, sugallatok és egyéb szokott nyalánkság nincs benne. Még a gondolatok kingi leírása sem szerepel ezúttal az író eszköztárában.
Azt viszont megfigyeltem, hogy King teszi is, amiről prédikált az írásról szóló könyvében. Valóban nagyon kevés a jelző a regényben. Nincs olyasmi nála, hogy "kérdezte ingerülten", "jegyzte meg titokzatosan"...
A történet egyszerűsítve és semmit el nem mesélve egy elkövetőről, akinek a kiléte a kezdetektől publikus előttünk és egy nyugalmazott rendőrről szól.
Nem szeretem a krimiket, nem érdekelnek, de ezt a könyvet szívesen, és eléggé rövid idő alatt elolvastam.
Angolul olvastam, mert csak így tudok fejlődni, formában maradni. Középfok elég hozzá.
7,5/10 pont - soha rosszabbat

     Az, aminek látszik. Stephen King elmeséli íróvá válásának útját, azt, hogy Ő hogyan ír. Némely regényének keletkezési körülményeiről is megtud érdekes dolgokat az olvasó, és tanácsokat is kap, nem is keveset, ha éppen az írással kacérkodna.
Jó könyv. Nem terjedelmes - ez Kingtől szokatlan - de nagyon rövidnek sem mondanám.
     Érdekes, mert az hinné az ember, hogy írni mindenki tud, csak van, aki nem veszi a fáradságot.
Illetve van a másik nézet is (ezzel sokszor szembesültem, amikor először olvasott egy lemezkritikámat nyomtatásban olyan ismerős, aki nem tudta, hogy ilyesmivel is foglalkozom), mely szerint "én ilyet soha nem tudnék", "nem tudom így megfogalmazni a gondolataimat".
Egy fenét nem - szoktam mondani. Csak gyakorlás kérdése.
King is osztja ezt a véleményemet.
     Elgondolkodtatott. A jó könyvek elgondolkodtatnak. Az jutott eszembe, hogy amikor olvas az ember, természetesnek, egyszerűnek veszi a művet, amit éppen a kezében tart. Magától értetődik, hogy nem a stilisztikával, szóhasználattal, tagolással, pláne nem a helyesírással foglalkozik, hanem a történettel - már, ha regényről beszélünk.
Márpedig a szerzőnek ilyesmivel is kell bíbelődnie, nem is keveset. Lemezkritikát szerintem mindenki tudna írni, akinek van véleménye az adott zenéről. A regény az más tészta.
Az már szakma. És persze művészet is.

     Hogy ki Ő? Jó kérdés. Bár az e-book reader óta ez nem annyira igaz, keveset olvasok. Ezért (is), ha a kezembe veszek egy könyvet, az általában valami különlegesség, kevésbé ismert "rejtett kincs", ami valami miatt érdekel, de a "nagyközönség" számára semmit nem mond. Ez nem sznobság vagy különcködés - egyszerűen ilyen az ízlésem.
Az estek nagy részében nem lövök bakot az ilyen megközelítéssel.
     Aisha a Jóbarátokban tűnt fel ezer éve (2003-as epizódokban). Egy Charlie nevű paleontológust játszott, aki előbb Joey, majd Ross barátnője volt. Magas, jól néz ki és a szerepe mögött is látszott, hogy egyéniség, ezért megmaradt a neve a fejemben. Már két könyvet is írt. Ezt - a másodikat - sikerült megszereznem.
Nem elsősorban színész, nem is író, hanem műsorvezető és legfőképp komikus, humorista.
     A könyv az életének baklövéseit, baleseteit, rossz döntéseit írja le, időrendben, kellően vicces stílusban egy-egy fejezetben.
A történet élet- és korrajzzá áll össze, hiszen a fiaskók csak a vezérvonalat jelentik, maga a tartalom és a mondanivaló sokkal több a sebeknél, töréseknél, elalvásoknál, tüzeknél, rosszul sikerült stand-up fellépéseknél.
     Van stílusa. Aki ismer, az tudja, hogy ha ezt észreveszem és tetszik, akkor már nyert nálam a szerző. Az angolja is kedvemre való. Nem bután egyszerű, de komolyabb szótárazás nélkül simán olvasható középfokkal. Használja a "négy betűs szót", sok a "csillagozás" (kiszólás, megjegyzés) ... életszerű, beszéd jellege van az írásainak.
Nagyfokú önirónia, humorérzék, stílus, nyíltság, egyenesség jellemzi.
Örülök, hogy rátaláltam a könyvre. Nem ragozom: tetszett.
Hogy mennyire nem ad semmilyen elvárásra, mennyire nem akar valótlan szép képet mutatni magáról, azt jól példázza, hogy a leglátványosabb bakija, az áttetsző ruha esete a vakuval, képpel szerepel a könyvben. Rögtön utána a képen látható hajszínének is szentel néhány sort.

Még nem értem teljesen a végére, de ma este már nem olvasok belőle, mert nagyon fáradtan írtam ezeket a sorokat.
          8/10 pont - de én könyvekkel (is) szigorú vagyok. Magyarul nem hiszem, hogy megjelent.

     Szinte valamennyi King regény egy ügyes kis csavarral, elejtett mondattal vagy apró eseménnyel ér véget, amely jelzi, hogy (talán) mégsincs minden úgy, ahogyan a záró oldalak mutatják.
Noha senkiben nem merül fel ilyesmi, ezzel egyúttal akár a folytatás lehetősége is benne van minden King műben.
A Ragyogás nem ilyen. Az 1977-es (!!) klasszikus, a borzongás alapműve hagyományosan zárul.
     Ez a 2013-as könyv a Ragyogás folytatása. Gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat, ahol az a történet véget ért.
Ha van könyv, amihez szinte lehetetlen és fölösleges folytatást írni, akkor ez az. Elolvasása nélkül is sejthető, hogy mi lesz az ember véleménye róla: persze, King profi (és zseni), de a hotelben játszódó történethez foghatót nem tudott írni.
Ez így is van, mégis kellemes meglepetés ért.
Szeretem, ha egy könyv cselekményéről semmit nem tudok olvasás előtt, így én sem beszélek ilyesmiről.
     Nagyon nagy ötlet, hogy noha látszólag Danny (Dan, Doki) Torrance-ról szól a regény, bejön egy nagyon erős szál egy új szereplő, és egy kicsivel gyengébb egy csoport képében. A három egymáshoz közeledése, egymásba fonódása adja a történetet.
Rettegés, félelem nem igazán van benne (bár egyetlen szó, a REDRUM felbukkanásakor libabőrös lettem a borzongástól), de izgalmas, és természetesen tökéletesen megírt a regény.
A jellemábrázolás főleg a főhős esetében nagyon erős, és a jellegzetesen kingi közbeszúrt
(le kellene védetnie)
mondatok is működnek, mint mindig.
     Ha tehát nem csodát várunk tőle, hanem "csak" egy tökéletes King sztorit, akkor kizárt a csalódás, és kellemes órákat fog szerezni. A Ragyogás rajongóinak kötelező, mások inkább azzal kezdjenek.
Furcsa, de el tudnék képzelni egy harmadik részt is.
Érdekelne.

Angolul olvastam - úgy voltam vele, hogy belekezdek, és haladok vele, amíg le nem fulladok, aztán előveszem magyarul, de szerencsére nem haladta meg zavaró módon a tudásomat a nyelvezete, így sikeresen a végére értem.
A borító nem csak nagyon jól néz ki, de a cselekményhez is tökéletes.
Magyarul a napokban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
http://www.europakiado.hu/konyv/736692/alom-doktor

     Stephen King egy zseni, korunk egyik legnagyobb írója, ehhez kétség sem férhet. Tini koromban borzongva faltam a regényeit. (22-t és egy angol nyelvű novellagyűjteményt számoltam a polcokon.) Aztán a '99-es Tim Gordon, segíts! annyira gyenge volt (ráadásul az elején ki lehetett találni a "csavart" benne), hogy azóta máig nem olvastam semmit a szerzőtől.
Dream Theater szindrómát állapítottam meg Kingnél, azaz forradalmian új dolgokat csinált nagyon magas színvonalon, de túlságosan termékeny (és befutott) szerző, és ez a minőség rovására ment.
Az e-book olvasó rám szabadította a világirodalmat, és adtam Neki még egy(-két) esélyt. Jól tettem.
     A 2011-es Mile 81 egy mindössze kb. 50 oldalas kisregény. Csapnivalóan rossz. Egy gyenge Christine (1983.) utánzat, pedig már az a regény is sokaknál kiverte a biztosítékot szürrealizmusával. Gyakorlatilag csak nyelvgyakorlásnak jó, de inkább még annak sem ajánlom.
      A - nem csak terjedelmileg (2500 oldal) - másik véglet a Végítélet. 1978-as, nem tudom, mikor fordították magyarra, és hogyan hagyhattam ki annak idején. 1988-ban átírta, visszatette bele az eredetileg kihagyott részeket - ezt a változatot  olvastam most, magyarul.
      Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy King megírta a saját Gyűrűk urát, Ószövetségét, Elveszett Paradicsomát, Isteni színjátékát és még néhány nagy jelentőségű művét egyetlen nagyon hosszú regényben.
Nagyon sok Poe, Shakespeare, Bibliai és egyéb utalás, áthallás, idézet színesíti. Csodálatos a hangulata, csont profi és gördülékeny a szerkesztése, a közösség és az egyes szereplők történeteinek a bemutatása. Rengeteg filozófiai, vallási, erkölcsi, szociológiai, jogi kérdést vet fel, mintegy mellékesen, egyáltalán nem tolakodva.
A befejezéstől féltem, hiszen az is kingi védjegy, 4-5 regényének olvasása után ki lehet találni, hogy mi az a meglepő, de "kinges" fordulat, ami a végső kifejletet követően bekövetkezik egy-egy művében.
A Végítélet úgy felel meg ennek a hagyománynak, hogy cseppet sem csorbítja a regény egészét, a történet tartalmát.
     Kifejezetten tetszett, hogy a szó nincs "megfoghatatlan", az emberekben lakozó, felettük az irányítást átvevő gonoszról, zsigeri félelemről, megmagyarázhatatlan "rossz"ról. Igazából ez nem is 100%-os Stephen King, hanem azt mondanám, hogy egy nagyon jó, enyhén Stephen King stílusában, profin kitalált és megírt regény.
Alap bibliai tudás, érdeklődés nem árt hozzá, de azt sem tartom kizártnak, hogy van olyan, aki a Végítélet olvasása után kezd ismerkedni a Testamentumokkal.
A (nálam verhetetlen) Ragyogás a "vérbeli" King mestermű. A Végítélet noha stílusában más kissé, hasonló (ha nem nagyobb) magasságokba ér fel.
Nagy élmény volt olvasni.

     Mint öreg rocker, őrzöm az emléket, és olykor emlegetem, hogy a már voklista-lányos, fúvósos, zongorás, de még a Slash-Axl-Duff fémjelezte Guns n'Rosest láttam koncerten.
Aki anno kihagyta, bánhatja, és már esélye sincs ilyesmire egyikünknek sem.
A tagok - szinte valamennyien - zenélnek, de hogy együtt már nem fognak, az szinte biztos.
Duff a Roses basszusgitárosa volt. Adott ki szólólemezeket, megalapította a Loaded-et, amiben ritmusgitározott, a Guns oszlása után Slash-sel (és Matt Sorum dobossal) maradt és életre hívták a Velvet Revolvert.
Több bandában zenél, a tegnapelőtti Walking Papers dalban is ő basszusgitározik.
Dobolni és gitározni is tud. Balkezes (volt), de jobbkezesként penget.
Ez az ő önéletrajza.
     Nem a balhékról vagy a drogokról szól, bár ez utóbbit és az ivást kénytelen volt hosszabban kielemezni, bemutatni, hiszen ezek vagy éppen az ezekről való sikeres leszokás végigkísérik életét, de az előbbiek említését, részletezését már-már szinte kerülni igyekszik.
     Nem is a Guns-ról szól a könyv. Súlyához mérten, de az ott eltöltött idővel arányosan szerepel benne a banda, de nem többet. Ügyesen van szerkesztve. Olykor ugrunk ide-oda az időben, de mindig gördülékenyen, indokoltan, gondolatmenetet követve.
A Gunst én azt hittem, hogy Axl vágta haza a primadonna viselkedésével. Ez igaz is, de a könyvből az is kiderül, hogy meg sem beszélte a zenekar a problémákat, gyakorlatilag a kommunikáció teljes hiánya lett a végük.
     Az is kiderül a könyvből, hogy miért volt őrületes szerencséje a drogokkal, hogy egyáltalán miért élhet még. Nem tudtam, hogy a hegyi (terep) kerékpározás és egy küzdősport oktató vezették vissza a tiszta életbe. Azt sem, hogy két lánya és egy ex-model felesége van.
Ráadásul Steve Jones-szal (Sex Pistols), Matt Sorum dobossal és a Duran Duranos (!!!) Johnny Taylor-rel is adtak ki egy atom jó lemezt Neurotic Outsiders név alatt. Éppen ezt hallgatom, míg ezt írom. (és éneklem, hogy 'You're a bitch I am a jerk, I don't think this is gonna work' :) MEKKORA örömzene!!!)
https://www.youtube.com/watch?v=qex9Jeq2PGw
Layne halála után, 2006-ban egy turnén ritmusgitáron (!) kisegítette az Alice In Chains-t. A zenén kívül is sok érdekes, értékes gondolat van a könyvben. Nagyon tetszett.
      Hogy miről szól? Az én olvasatomban a lenyugvásról, a dolgok átlátásáról, a felnövésről. Egy kalandos életű emberről, aki rengeteg dolgot átélt, és mára tudja, hogy mi fontos és mi nem az.
      2011-ben jelent meg, magyar fordításról nem tudok.
Az csak utólag tűnt fel, hogy - ennek természetesnek kellene lennie, de (zenész, sportoló) életműveknél ritkaságszámba megy - a könyvet Duff egyedül, "társszerző" nélkül írta.
Le a kalappal!

Ez az első könyv, amit elektronikus formában, einkes olvasóval olvastam, kb. négy nap alatt, mert az angolja remek, "középfokkal" simán érthető, élvezhető.
Az eszköz is megér egy bejegyzést.

'He goes to speak but can think of nothing to say. He is just a Scottish cop with a mental health problem and an uptight, controlling fiancée who needs his weakness so that she can play Mother Teresa once in a while.'

"Szólni akart, de semmi mondanivaló nem jutott az eszébe. Csak egy skót rendőr mentális problémával és egy feszült, irányító típusú menyasszonnyal, akinek szüksége van az ő gyengeségére, hogy olykor Teréz anyát játszhasson."

A Trainspotting szerzője ismét egy skót főhősről ír. Ray Lennox edinburghi nyomozó, aki egy gyerekrablásos, különösen kegyetlen ügy után Floridába repül a menyasszonyával, hogy az esküvőt tervezgessék és pihenjenek.
Így indul a regény.
A drog és alkohol problémával, gyermekkori traumával és családi tragédiával küzdő hősre azonban nem a nyugalom napjai várnak a vakáció alatt sem.
Nem útleírás, hanem - ahogyan címe is mutatja - krimi a műfaj.
Nem falom a könyveket, keveset olvasok (nyáron), ha nem lett volna ismerős a szerző és potom áron a boltban, ezt is kihagytam volna.
A történet nem kötött le túlzottan, de nyelvet gyakorolni tökéletes volt.
Ha élnék-halnék a könyvekért, tuti a jobbak közé sorolnám. Így viszont "csak" átlagos. Viszont: soha rosszabbat.

The World According To Clarkson, Volume 3

     Clarkson vicces, mert Clarkson egy nagyon jól író brit publicista, TV-s személyiség.
Ez a kötet a Sunday Times-ban 2006. jan. 1. és 2007. dec. 30. között megjelent írásainak gyűjteménye.
Abban különbözik az itt bemutatott másik könyvétől, hogy itt nem autókról ír, hanem a mindennapi életből vett dolgokat elemez, véleményez a szerző, ismételten nem kis mértékben sajátos világszemléletről téve tanúbizonyságot.
      Rövid, mindössze háromoldalas kerek, csont profi szösszenetek remek nyelvhasználattal, elegáns stílusban megírva. Kedvenc legritkább angol szavam, a szótártesztelő banshee már a harmadik oldalon felbukkan (!), de ezzel együtt is egészen jól olvasható nem angol anyanyelvűek számára is.
     A csúcs szerintem a fókás írás - az állat a borító belső részén kép formájában is megjelenik, tehát a szerző/kiadó is sejtette, hogy van benne potenciál :) -, de valamennyi kellemes olvasmány. Reggelihez, lefekvés előtt, vagy csak úgy.
A témák állatok elhullásától (van szamár is), olimpia rendezéssel összefüggő spórolási ötleteken, a doboláson, az angol nyelv finomodás címén előadott torzulásán, az alkalmi ivás kontra alkoholizmus témakörén, Amerika törvényein, a hóban sátorozás kalandjain át a királyi családig rengeteg dolgot ölel fel. Kézenfekvőket, és olyanokat, melyek csak Clarkson pihent agyában vetődnek fel.
Budapesti látogatásáról is ebben a kötetben ír.
      Szeretem az írásait, keresem a többi kötetét is.

Az angol nyelvvel foglalkozóknak:
http://forums.finalgear.com/top-gear/clarkson-opines-on-the-worst-word-makes-it-on-to-aldaily-9268/

     Ez már sokkal inkább egy vérbeli Hornby regény, mint a Slam volt. Terjedelmesebb, választékosabb is, és a témája, cselekménye is olyan, amiben a szerző erős.
Hornby olyan dolgokról tud nagyon jól írni, melyekhez szenvedély kell: zene, futball, párkapcsolatok.
A címbeli Juliet egy lemez címe, kár tehát erotikára gondolni a borítót látván. Ennek megfeleően a "A Meztelen Juliet" magyar cím tökéletes fordítás.
      Egy amerikai zenész egy turnéja közepén szó nélkül és szó szerint kisétál a zene világából, és elvonul a kíváncsi tekintetek elől. Senki nem tud róla semmit 22 évig, egy maroknyi rajongó azonban napjainkig életben tartja a nevét, beszél róla az interneten, felkeresi azokat a helyeket, ahol hősük megfordult, ahol érdekes vagy érdektelen dolgok történtek vele, amelyek szerepet játszottak életében.
A brit Duncan a legfanatikusabb rajongó. Minden dalszöveget kielemzett, az összes koncertfelvétel a birtokában van. Barátnőjével bejárja amerikát a zenész "zarándoklat" útvonalán.
Így kezdődik a regény, ezt követően jönnek az apróbb-nagyobb, tipikusan hornbys fordulatok.
     A könyv humora a cselekmény alakulásában, néhány fanyar mondatban és magában Hornby stílusában van jelen - tipikusan brit tehát, inkább érteni "kell", mintsem hahotázni rajta.
2009-ben adták ki először. SOKKAL jobb a Slam-nél, és talán a legjobb művei közé is odatehető. Az angolja a szokásos (a Slam egyszerűsége a múlté). Középfokkal simán érthető. Egyéni, választékos, de nem mesterkélt vagy erőltetett.
Jó könyv. Okoskodás helyett inkább idézek belőle, az többet mond az én szavaimnál.

"In the time before Duncan, it had been easy: she was young, and she liked exactly the same kind of music as the young man asking the question, who, like her, was either on his way to university, or an undergraduate, or recently graduated. So she could say that she listened to the Smiths and Dylan and Joni Mitchell, and the young man would nod and add The Fall to her list. Telling a boy in your tutor group that you liked Joni Mitchell was really another way of saying, 'If the worst comes to the worst and you knock me up, it'll be OK.' But now, apparently, she was expected to tell people who were not just like her, people who might not have an arts degree (and she knew she was being presumptive, but she had decided that Barnesy was not an English graduate), and she knew that she could not make herself understood. How could she, when she wasn't able to use some of the cornerstones of her vocabulary - words like Atwood and Austen and Ayckbourn. And that was just the As."

"Mielőtt Duncannel összejött, könnyű volt: fiatal volt, és pontosan ugyanazt a fajta zenéket szerette, amelyeket a kérdést feltevő fiatalember, aki, hozzá hasonlóan, vagy éppen készült az egyetemre, vagy egyetemista volt, vagy éppen végzett az egyetemen. Mondhatta hát, hogy Smiths-t és Dylant és Joni Mitchellt hallgat, és a fiatalember bólintott és hozzácsapta a The Fall-t a listájához. Azt mondani a tankörtársadnak, hogy kedveled Joni Mitchellt, olyan volt, mintha azt mondtad volna "Ha minden a lehető legrosszabban alakul és teherbe ejtesz, nem lesz gond". De most szemmel láthatólag olyan emberekhez kellet beszélnie, akik nem hasonlítottak hozzá, olyanokhoz, akiknek nem volt művészeti diplomájuk (és tudta, hogy ez csak feltevés, de meg volt győződve róla, hogy Barnesy-nak nincs irodalmár végzettsége), és tudta, hogy nem tudja magát megérttetni. Hogyan is tudná, anélkül, hogy szókincsének sarokköveit használhatá - szavakat, mint Atwood, Austen vagy Ayckbourn. És ezek csak az A betűsök voltak."

     Régen olvastam Hornbyt. Pedig nagyon tetszik a stílusa.
Nem ez a legerősebb regénye. Finoman fogalmazva.
A Pistols könyv elolvasásához egy hónap kellett, ehhez egy hét elég volt. Terjedelemre és "sűrűségre" is messze elmaradt Rotten könyvétől. Ettől persze még lehetne zseniális, de nem az.
Egyszerűen csak jó.
     Olvasmányos, könnyed, de alig-alig (sem) nevettet meg fanyar, brit humorával, gondolataival.
Rendkívül egyszerű viszont olvasni. Szókincsileg kifejezetten minimalista, nyelvtanilag is csak a hosszú mondatok és az elbeszélő múlt (vagy mi) nehezíti az ezekhez nem szokott olvasó dolgát.
     A stílust indokolja, hogy a főszereplő, egy 18 éves fiú meséli el a történetet. Hornby 50 éves volt, mikor (2007.) ezt a regényt írta, ez (mai fiatalokra jellemző nyelvezet, gondolkodásmód megtalalása, alkalmazása) lehetett a fő szakmai kihívás számára íráskor.
     Könnyed nyelvgyakorlás, hibátlan, de semmi kiemelkedő. Ne ezzel kezdjétek Hornby olvasását!
(Hanem pédául (szurkolók) a Focilázzal (Fever Pitch) vagy a mókás A Long Way Down-nal (Hosszú út lefelé).) Aki látta az Egy fiúról-t (About a Boy), az betekintést nyerhetett Hornby világába.
((A címet nem egyszerű lefordítani úgy, hogy jó is legyen. Én a Padlózva vagy az Odacsapva egyikét adtam volna, de magyarul Betoncsók címmel jelent meg.))
Szívesen fordítanék ilyen műveket!

"I'd never got back together with anyone before. Whenever I'd split up with anyone, I'd stayed split up, and I'd never really wanted to see her again. There was one couple at school who were always splitting up and getting back together, and I'd never understood it, but I could see now. It was like coming back to your house when you'd been on holiday. Not that anything had been much of a holiday since we were last together."

"Soha nem kezdtem újra senkivel. Valahányszor szakítottam valakivel, az végleges volt, és nem igazán akartam újra látni a lányt. Volt egy pár a suliban, akik folyton szakítottak, majd ismét összejöttek. Soha nem értettem, de most már igen. Olyan ez, mint hazatérni egy vakációról. Na, nem mintha bármi vakációszerű történt volna, mióta együtt voltunk."

John Lydon with Keith and Kent Zimmerman: Rotten
No Irish, No Blacks, No Dogs

Ez egy (fél) életrajzi könyv. John Lydon életét mutatja be, mielőtt a The Sex Pistols énekese lett Johnny Rotten (Rohadt Jancsi) néven, a bandával eltöltött éveit, és egy fejezetben a pereskedést a volt manager-rel. A Pistols utáni időkről, az azt követő bandájáról nem szól.
A téma adott és nehezen verhető: olyan ember mesél a Pistolsról és az egész punk jelenségről, aki a lehető legérintettebb.
Terjedelmes, sűrű oldalakból álló olvasmány. Nem is ezzel akartam kezdeni a télre tervezett könyvek közül, de beleolvastam a benne található fényképek leírásába, és már a második (az első útlevélképe (lefelé fordított Luftwaffe felvarróval a ruháján)) és a hozzá kapcsolódó rövid leírás (az amerikai nagykövetség kikérdezte a kép láttán :) lekötött, magával ragadott.
Aztán maga a könyv a híres utolsó színpadi mondattal ("Éreztétek valaha átverve magatokat?") és az azt követő, azt közvetlenül megelőző eseményekkel indít. Hogy aztán sok-sok fejezet múlva onnan vegye fel ismét a fonalat.
Balkezes, ír szülőktől született, de Londonban (nevelkedett), kis korában (ált. suli) agyhártyagyulladása volt, de olyan, hogy majdnem belehalt, hosszú hónapokig volt vele kórházban, és mindent elölről kellett kezdenie, Arsenal drukker.
A bandába ő került (Sid előtt) utolsóként, de senkivel nem jött ki, főleg nem a basszusgitárossal (Glen Matlock), akit ki is túrt, hogy bevehesse haverját, Sid-et. Bár eleinte nagyon akart, Sid nem tudott zenélni, még annyira sem, mint a többiek, így a zenekar egyetlen nagylemezén Matlock játszik, mint fizetett vendégzenész. A Pistols beindult, botrány botrányt követett, mai ésszel elképzelhetetlen mértékűek. (Rottent meg is késelték egyszer csak azért, mert a zenekar tagja.)
1994-es a könyv, így a (többszöri) újjáalakulásról már/még nem szólhat. Sajnos.
Befaltam. Élveztem minden sorát, oldalát.
Remek a felépítése! Rotten mellett egy-egy fejezetet írt az apja (!! kettőt is), gyermekkori barátja, a felesége, a Pistols dobosa, a Siouxsie and the Banshees basszusgitárosa, de minden fejezetben ("szegmens"ben) többen is szót kapnak többször. Billy Idol, a volt zenésztársak, fotósok, barátok, újságírók. Mindenki, aki jelen volt, kivéve a volt managert (és persze a fiatalon elhunyt Sid és Nancy párosát), akit John ki nem állhatott.
Egy fejezet az ellene (Malcolm) indított per bírósági vallomásaiból válogat.
Olyan az egész, mint egy remekül szerkesztett beszélgetés, amely összerakja Rotten és a Pistols sztoriját, kiegészülve a véleményével, hozzáfűznivalókkal. Márpedig véleménye - nem is akármilyen - mindenről van!
Zenetörténelem. Mindenkinek ajánlom, akit kicsit is érdekel a punk, a '70-es évek Angliája, a The Sex Pistols vagy a rockzene.
Az angolja (inkább amerikai) könnyen olvasható, érthető. A Mrs Dalloway után visszaadta alaposan megtépázott önbizalmamat.
Életem lejobb helyre tett 5 dollárja (szállítással 9, a két 1-1 centért (!!!) vett Nick Hornby regénnyel és azok szállítási díjával együtt 17).
Tökéletes!!!
(Az "íreknek, feketéknek, kutyáknak tilos" létező tiltás volt egykor!)

Nagy élmény angol után magyarul olvasni. Sokkal gyorsabban megy. :)
Nem nézek Dr. House-t, Hugh Lauriet mint brit komikust ismertem meg. És tudom róla, hogy meglepően jól zenél.
Ehhez képest ez az első regénye, krimije. 2004-es.
Ami jó benne, azok a vicces, tipikusan brit módon vicces leírások, megfogalmazások. Néhol (rögtön az elején) már-már túlzásba viszi ezeket - ami műköik egy rövid írásban pl. az itt is emlegetett Jeremy Clarksontól, az egy regényben túl tömény és fölösleges lenne -, néha hosszú oldalakon keresztül nem alkalmazza, "elfelejti".
Maga a történet kellően, de nem eltúlzottan csavaros, izgalmas - jónak mondható.
Jól ír, de ha nem Róla lenne szó, ez csak egy jó kis krimi lenne, és nem vennék meg annyian, amennyien.
Nem vagyok olvasás mániás, így a könyvekhez sem értek különösebben, így én közepesnek mondanám, de tudom, hogy bőven az átlag fölött van.
Kb. kétharmadában lekötött, harmadában nem annyira, többször megnevettetett, gyakran elmosolyogtatott.
Soha rosszabb könyvet tehát.
"Egy pillanatig azt hittem, hogy talán megbotlott a padlón és csak reflexből dugta ki a nyelvét - de valamiért ez mégsem tűnt túl valószínűnek, és különben is, amint visszaszerezte az egyensúlyát, nem húzta volna vissza szépen a helyére a nyelvét is?
Nem, kétségkívül csókolózott velem. Pont, mint a filmeken. Pont, mint nem az én életemben. Néhány másodpercig túlságosan is meglepett voltam, és túlságosan gyakorlatlan ahhoz, hogy tudjam, mit is kezdjek a helyzettel, mert nagyon rég volt már, hogy valami ilyesmi történjen velem. Igazság szerint, ha jól emlékszem, olajbogyószedő voltam III. Ramszesz uralkodása idején akkoriban, és nem is igazán emlékszem, hogyan is viselkedtem akkor."

     Remélem, senki nem vár műelemzést. Véleményt viszont mindenképpen kell írnom erről a regényről.
Nagy falat volt. Igencsak jelenlegi angol tudásom feletti szinten íródott, így éppen csak volt élvezhető számomra az irodalmi értéke. Szókincsem szegényes, de - ami a szerző nagy barátja - a terjedelmes, gyakran bekezdésnyi, olykor fél oldalas, egymásba ágyazott és meg-megszakított gondolatokat tartalmazó mondatok szerkezetét egészen jól átláttam. Enélkül elvesztem volna.
      1925-ös, és egy 1923 júniusi nap eseményeit írja le. Vagyis nem. Inkább az eseménytelenségen keresztül mutatja be szereplőit, jelen- és múltbeli viszonyaikat.
      Szeretem, ha egy regénynek van cselekménye. Ennek nincs. (Estély lesz, a volt udvarló hazatér Indiából és nagyon rövid látogatást tesz, a férj máshol ebédel, a házvezetőnő a gyerekkel sétál a vársban, van, ki agyilag megzakkanó férjével bajlódik, az estély lezajlik - kb. ennyi a cselekmény.) Stílusa viszont nagyon van a szerzőnek.
Úgy kanyarodik el a cselekmény jelenétől sok és még több irányba, gondolatokat egymásba fűzve, hogy gyakorlatilag a jelen megszűnik, csak múlt, a múltbeli történések, döntések, érzések kavalkádjában találjuk magunkat. Mégis, mesterien tartja egyben a művet az irónő, vezeti lassan végig Londonon és az adott napon az olvasót.
     Nyelvezete ma is, majd' 90 évvel később megállja a helyét, csupán néhány nyelvtani dolog (egybe-külön írás) változott kiadása óta. (A gay szót fura volt eredeti jelentésében (víg, szabados) többször látni.) Engem meglepett a modern, formabontó stílus, a mondatok közepébe beszúrt zárójeles kiegészítések, a mondat közbeni felkiáltójelek, a mondatok a mondatban. Nagyon korát megelőzőnőnek (korát nagyon megelőzőnek?) tűnt.
     Rengeteg elemzés született a műről. Meglepően sok megközelítésből vizsgálták/vizsgálják.
Nekem tetszett. Ordít róla, hogy nő írta, de ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Az agyalás, a férfiakéhoz nem hasonlító gondolattársítások, gondolatmenetek, szellemi kalandozások is érdekessé teszik. És sokadszor, mert fontos: ezen kívül is stílusos, egyéni.
Hogy Mrs. Dalloway kikosarazott annak idején egy Peter nevű férfit, és ez mindkettejükben nyomot hagyott és sokat pörögnek ezen - érdekes párhuzam az életemmel. Egy helyen "Tokay"-t isznak, és az itt is nem régen bemutatott Harrogate-et is megemlíti a mű.
     Eredetileg Hours (Órák) lett volna a címe - ez is kapcsolat a már említett filmmel.

'What does the brain matter compared with the heart?'
Mit számít az ész a szívhez képest?

'One might fancy that day, the London day, was just beginning. Like a woman who had slipped off her print dress and white apron to array herself in blue and pearls, the day changed, put off stuff, took gauze, changed to evening, and with the same sigh of exhilaration that a woman breathes, tumbling petticoats on the floor, it too shed dust, heat, colour; the traffic thinned; motor cars, tinkling, darting, succeeded the lumber of vans; and here and there among the thick foliage of the squares an intense light hung. I resign, the evening seemed to say, as it paled and faded above the battlements and prominences, moulded, pointed, of hotel, flat, and block of shops, I fade, she was beginning. I disappear, but London would have none of it, and rushed her bayonets into the sky, pinioned her, constrained her to partnership in her revelry.'

Azt képzelhetnénk, hogy a nap, a londoni nap éppen elkezdődött. Mint egy nő, aki kibújt szövet ruhájából és fehér kötényéből, hogy kékbe és gyöngyökbe öltözzön, a nap megváltozott; levetett dolgokat, füstfátylat vett fel, estévé vált, és ugyanazzal a lelkesült sóhajjal, mellyel egy nő lélegzik, alsószoknyákat ejtve a padlóra, a nap is port, hőséget, színeket hullatott, a forgalom enyhült, autók, csilingelve, robogtak a nehézkes teherautók után, és itt-ott a négyszögek vastag lombkoronája között egy erős fénysugár függött. Feladom, mintha ezt mondta volna az este, amint halványodott, gyengült a rések és kiemelkedések, formák, a hotel, lakások ás üzletházak fölött, Halványodom, kezdte. Tovatűnök, de London nem kért ebből és szuronyait az égre emelte, megkötözte, kényszerítette, hogy társuljon a tivornyájához.

(Valahol a fénysugár környékén veszítettem el a reményt, hogy sikerül rendesen lefordítanom.)

Könnyed - már amennyire a téma engedi -, sztorizós, mesélős könyv Szabó Győzőről, Szabó Győzőtől a fiatalon drogossá lett színész drogos korszakáról, aki állítása szerint leszokott a heroinról.
Gördülékeny. Olvastatja magát. Úgy szövi egyik történetet, egyik gondolatmenetet a másikba, hogy mégis megmarad a vezér szál, a valahonnan valahová eljutás érzése.
Amit hiányolok, az a tanulság, a mélység (bár a szemléletes belövés leírás(ok) nagyon ott van(nak)!). Az egész így csak egy "jó sztori", egy olvasmányos történet, melyből a jól tudott tények köszönnek ránk: ma (is) Magyarországon (is) bármilyen drogot be lehet szerezni, és csak az nem él velük, aki nem akar.
Hogy a rendőrség mit (nem) csinál a tárgykörben, az is elgondolkodtató.
"A drog rossz, értem?", de erről alig szól a könyv, ezt úgy kell kikövetkeztetni, belelátni az írásba.
Dr. Csernus Imre be( és meg)jegyzései tesznek hozzá a tartalomhoz. Számomra Győző felesége a legnagyobb talány az egészben.
Nikki Sixx könyve nálam verhetetlen a témában, de két délutánt Győző alkotása is megért.

"I called home and checked my answering machine. I had two calls. One was a wrong number and one was some girl (don't know who) saying, Hey Nikki, fuck off.

That pretty much sums up my life back home."
/Nikki Sixx/

Egy sci-fi 1956-ból. Ennek ellenére semmi régimódi vagy olyasmi nincs benne, amit jelenünkből megmosolyognánk. Ez már önmagában szép.
A történet is jó. Semmi különös nincs benne - megjelenik a Földünkön (fölötte) egy nálunk fejlettebb faj. Kb. ennyi a lényeg, ami anélkül elmondható, hogy lelőnék dolgokat. Az lepett meg, hogy a könyvben ezt követően a Föld, az emberiség (külső hatásra) egy olyan irányban indul el, amelyről éppen a hetekben, jóval a könyv olvasása előtt elmélkedtem valakivel. Az illető - az ember (rossz) természetéből adódóan - kizártnak tartotta, hogy valaha elindulunk-e az általam logikusnak tartott úton (azon, ahová a könyvben a másik faj hatására szinte azonnal eljutottak, és ahol szerintem tarthatnánk mára).
A vége érdekes, nekem nem igazán tetszik, de ez nem változtat azon a véleményemen, hogy ez egyértelműen egy nagyon jó mű. Csak ajánlani tudom.
A borító ne vegye el senki kedvét! (1990-es kiadás)

A már említett életrajzi könyv tinikorom kedvenc gitárosától, gitárosáról.
Nagyon jó, de nem annyira, amennyire vártam.
Nagyon jó, mert gyakorlatilag az összes kérdésemre választ kaptam Vele kapcsolatban, amit még nem tudtam: heroinozott, de túlélte, hogyan?, elvált vagy sem?, a gyerekeit Ő neveli?, mennyire volt komoly/kamu a bal kezének idegi sérülése, ami a karrierjébe kerülhetett volna?
És kicsit csalódás, mert sok régi "balhé", sztori, beszólás, melyeket már ismertem, nincs benne.
Mustaine az egyik legjobb metal gitáros, dalszerző. Egyedi a stílusa, és azon nagyon kevesek közé tartozik, aki nem csak ritmusgitározni vagy szólózni tud, hanem mindkettőt, ráadásul énekel is mindezek mellett - olykor király, olykor komikusan gyenge hangon.
Teljesen az én stílusomban alkot, játszik, gyakorlatilag az összes lemezét (ja, és termékeny is) nagyon kedvelem, a zenéjén, játékán nőttem fel.
Ezeken kívül egy lázadó, öntelt, arrogáns, összeférhetetlen p.cs. Volt. Éppen olyan, mint én tiniként. :)
Soha nem érdekelte, milyen következményekkel jár, ha elmondja a véleményét, márpedig véleménye mindenről van.
Ezen kívül egy egyenes fazon, harcművész, alkoholista és drogfüggő. (Volt.) Megtért, megváltozott.
Azzal együtt adott el 40 millió lemezt a zenekara (Megadeth), hogy (ez a neve :) és hogy) a Metallicából még az első album előtt kirúgták. Utóbbit évtizedekig nem tudta feldolgozni.
Nem egy egyszerű figura tehát.
A könyv egy önéletrajz, természetesen bőven pakolva szakmai elemekkel és sok-sok őszinteséggel. 17-szer volt rehabon...
Az még számomra is új volt, hogy amikor belépett a Metallica-ba, Hetfield (még/éppen) csak énekelt, nem gitározott.
Azon felröhögtem, hogy már éppen nagy nehezen túltette magát (állítása szerint) a Metallica szakításon, és éppen kezdett józanodni, tisztulni, amikor bevette Marty Friedman-t a bandába, aki annyira jó gitáros (annyival jobb, mint Ő) volt, hogy ettől ismét maga mellé (és vissza)esett, és alig bírt megbírkózni a helyzettel. :) Tudtam róla, de vicces volt a saját tálalásában olvasni.
A könyből majd idézek még, mert sok jó/érdekes dolog van benne.
Eredetiben olvastam, és hogy összehúzzam a témában amúgy sem nagy arcomat, aláhúztam minden egyes szót, aminek nem tudtam a jelentését kapásból. Azokat is, melyekét a szövegkörnyezetből simán kitaláltam. Átlag 4-5 aláhúzott szó van oldalanként. Sok olyan, amit illene ismernem, tudtam is a jelentését, de...
Olyanok, mint (felütök egy oldalt): subsequent, pursuit, curfew, contribution, ostensibly, indictment, breed, upheaval. Durva.
Ezekkel együtt sem egy nagyon nehéz olvasmány, húzósabbra számítottam. Tudtam, hogy olvasott, választékos ember Dave, de a nyelvtana pl. egyszerűbb annál, amit vártam.
Jó kis könyv. Mint írtam, befaltam egy hét alatt. (369, rendesen teleírt oldal)
Ha valaki nem ismerné a zenéjét, itt az egyik legegyszerűbb szerkezetű, legpopulárisabb daluk (filmzene), egy tőlük egyszerűnek számító, rövid, de védjegyszerű szólóval:
https://www.youtube.com/watch?v=X5G_3W_Qsn8
Hősünk írta, énekli, ritmusgitározza, de a szólót nem valószínű, hogy Ő játssza - bár... kb. ezen a szinten van, és nem annyira agyas, rá lehet fogni, hogy belefér még az Ő zsigeri, nem díszítgető sílusába.
Pakolok egy progresszívabb tételt is, nehogy azt higgye valaki, hogy Metallica szintű popzenét :) játszik a négyes:
https://www.youtube.com/watch?v=ZjrK30diHws

Dave fehérben, tanítani való ujjrenddel és balkéz tartással (ugye, ex-edzőm!?) éppen az USAban akkor nagyon befolyásos cenzúra bizottságot osztja.

A heroint úgy élte túl, hogy vénásan (3-4 kivételtől eltekintve) nem használta; többször hajszál hiányzott hozzá, de nem váltak el (elismerésem a nejének!), együtt a család; a keze lebénulása, érzéketlenné válása húzós volt; a 14. Megadeth lemez pedig nyárra várható.
Óriási tisztelője vagyok a mai napig.
A könyv eredeti, amerikai kiadásának a borítója sokkal jobban tetszik, mint az én (európai) példányomé, de az enyém naprakészebb, mert a megjelenést követően írt még hozzá egy fejezetet:

Minimális, de kellően kiszámíthatatlan cselekmény, terjengősen megírva,
sok kitekintéssel, oldalággal, (kis)elő adással, melyeknek nincs sok közük
a történethez.
Mondhatom, hogy szerintem nincs túl jól megírva a regény.
Fölöslegesnek tartom például egy teljes fejezetben, 40 oldalon részletezni,
hogyan süllyed el egy hajó.
A töltelék részek között volt, ami kifejezetten érdekelt - a brit uralkodókról vagy
a korabeli törvénykezésről -, de ezek is indokolatlanul nagy teret kapnak.
Jók viszont a morális elmélkedések, melyek közül sokat idéztem, és még fogok is.
Fura, hogy hét évvel A nyomorultak után írta, én inkább korai műnek tippeltem volna.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nálam nincs a világirodalom legjobbjai között
ez az alkotás.

Előbb olvastam A Da Vinci kódot, pedig ez a könyv három évvel korábban született.
Az sem hatott meg különösebben (bár izgalmas és eredeti volt), az Angyalok... pláne
nem. Nem sok újdonságot hoz ugyanis világhírűvé vált elődjéhez képest.
Jól felépített, a végén kellően nagy és jó a csavar benne, de az addig vezető út
szinte egy az egyben a Da Vinci... világa, sémája. Néhány oldal egy fejezet,
mindegyik végén (jó esetben) egy izgalmasnak szánt esemény, jel, de semmi forradalmian új.
Ha a Da Vinci-től elájultam volna - mint ahogyan nem érdemtelenül nagyon felkapott
lett -, akkor valószínűleg most is lelkesednék.
Egynek elment, nem az én 'cup of tea'-m, de "küldöm mindenkinek, aki szereti". :)
A fordításba csúszott néhány össze nem egyeztetett félmondat, igealak, ami ezen a
szinten már megengedhetetlen.