'Dark Night Of My Soul'

     (Tanuljunk egy új szót! Disztópia: az utópia ellentéte. Olyan társadalom, amely(ben) az elképzelhető legrosszabb(ak az életkörülmények).)
     Arab jellegű énekkel kezdeni egy ilyen című és borítójú albumot, merész és gondolatindító.
Aztán kb. ennyi a pozitívum a nyitó The Threat Is Real-ben. A szólók rendesen tekernek, de a riffelés, a basszus és a dob is kiszámítható, ezerszer hallott, önismétlő. Mondjuk ki, nem jó, korlátolt, a ZENE, az élet hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az Anthrax egy albumot adott ki ugyanezzel a címmel.
A címadó szerzemény bizakodásra ad okot. Lazább, jó, van hangulata. A gitáron tekerésből ZENÉLÉS lett. A szólók első harmada alatt az első villanás is érkezik az eszméletlenül jó ritmusgitározás képében. Sajnos ez is saját ötlet újrahasznosítása - mint több más megoldás is a dalban -, de így is vérbeli Megadeth. Élmény hallgatni. Csakúgy, mint a szólókat.
Ezt követően viszont ínséges idők jönnek a lemez hallgatóira. Kavarás és technikázás akad bőven, csakúgy mint panelekből építkezés, de jó dal vagy emlékezetes momentum alig. Csak a szólók teszik hallgathatóvá a dalok nagy részét és mentik a helyzetet. Kiko Loureiro képében ismét egy figyelemreméltóan tehetséges gitáros került a csapatba. Szinte valamennyi dalban remek szólókat játszik.
A Bullet To The Brain-ben már szóló orgiáról beszélhetünk.
Sajnos olyan dalok is akadnak (Post American World és a bónusz Last Dying Wish) amelyeket a szólók sem emelnek fel, szimplán üresek és feleslegesek.
A hatperces Poisonous Shadows villan egy nagyot a refrénben. Igaz, nem akkorát, mint a régi Megadeth dalok, de megmutatja, hogy aki tud, az 54 évesen is tud dalt írni. 
     A lemez csúcspontjai a Look Who's Talking és a Conquer Or Die. Előbbi a zenekar tudásához mérve kő primitív (Metallica szintű :), de ami van benne, az nagyon működik. Még azt is megkockáztatom, hogy én a szólók nagy részét kihagytam volna belőle, mert leültetik a dalt.
Utóbbi egy egy percnél hosszabb akusztikus gitározással induló remekül felépített instrumentális gyöngyszem. Mindkettő az életmű kiemelkedő darabjai mellé tehető.
     Az pozitív és talán érződik írásomból, hogy Dave letett a mániájáról, hogy slágert írjon. Sajnos a The Emperor képében még kísért a múltnak ez az árnya. Pedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A záró Fear feldolgozás (Foreign Policy) egy jó kis (szoft-)hardcore nóta. Kicsit idegen a Megadethtől, de remek lezárás.
     Nehéz erről a lemezről beszélni. Nem véletlen (hogy csak gondolatokat dobáltam egymás után), hogy az ezt megelőző néhányról sem írtam itt, ugyanis kb. azóta halódik tini korom kedvenc zenekara, amióta a blogom üzemel.
Nyilván ez egy egészen jó, profi, feszes thrash metal lemez, még úgy is, hogy 2016-ot írunk, és a virtuozitás is ott van benne sok helyen, de a zsenialitás már nagyon megkopott. Márpedig az emelte őket a színtér többi csapata fölé. Egykor, régen.
Én egyszerűen nem tudok úgy örömmel meghallgatni egy Megadeth lemezt újra és újra, hogy már elsőre sem fogott meg, nem ejtette le az állam. Ezért nem lesz a Dystopia sem nagy barátom. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 10-15 év egyik/talán legjobb lemeze a négyestől. Maradok a '88-'98 között kiadott öt remekműnél, melyek a mai napig verhetetlenek.

Megadeth: Dystopia (2016. január)

Címadó: https://www.youtube.com/watch?v=bK95lWHl7js

Conquer Or Die (klasszikusgitár tanároknak is): https://www.youtube.com/watch?v=dQ_-tUKT-nY

7/10 pont

Addig vártam a legutóbbi Megadeth albumról alkotott véleményem leírásával, hogy megjelent az új Metallica is. Mivel - a rajongók és a Megadeth oldaláról kimondva is - állandó a versengés a két banda között, írhatok egyszerre a kettőről.
Feltéve, hogy rászánom magam.

..., hogy remek a fickó játéka, hiszen élmény hallgatni, de egyszerűen nem bírom nézni. Nagyon nem szeretem az ilyen dobosokat, akikben semmi élet nincs játék közben. Milyen már, hogy ha picit megmozdítja a fejét, az már eseményszámba megy!? Nagyon kilóg a bandából. Az elődei mintha lábbal jobbak, ötletesebbek lettek volna. A keze viszont nagyon ott van, az tény. Az szimpatikus, hogy több témára is érdemben válaszolt a videó kapcsán a hozzászólóknak. Még azt is leírta, hogy egy hátsérülés miatt nem tud/akar jobban mozogni:

"Keresztényüldözés elleni államtitkárság" - hallom a rádióban. Aztán látom, hogy "csak" helyettes államtitkárság, és hogy még nincs, csak lesz. Magyarországon! Napjainkban!!

"Orbán Viktor kormányfő és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere augusztus végi, közös vatikáni látogatásuk alatt közel-keleti keresztény vezetőkkel találkozott, ezt követően döntötték el, hogy szükség van egy, a keresztényüldözés minden formája ellen, kormányzati felhatalmazással, hatékonyan működő helyettes államtitkárságra."

Ha minden formája ellen és hatékonyan, akkor minden rendben. 930 millió Ft-ot tényleg megér, hogy megszűnjön a világban egy ilyen jelenség.

Broáf.

You can make a fire out of anything
You can warm your hands on the plastic burning on the frozen ground
When the only word is 'when'
You can make a camp out of anywhere
Polythene sheets and ropes until they come to pull it down
You just start again

Winter storms and the snow flying
Razor wire and the gulls crying
Cross the water or die trying

You can make a little hope out of anything
Follow the latest rumour to an empty concrete yard
On the edge of town
Where there’s always someone to take your money
There’s always someone to make a promise and then go to ground
Another face to forget

Winter storms and the snow flying
Razor wire and the gulls crying
Cross the water or die trying

You can lie awake through the cold dark night
And count the trucks as they go passing by
The ships loading up and sailing out for the promise land
You can listen to the wind as it whips up the sand from the dunes
And dream and dream that it blows and blows and blows
All the fences in the world down to the ground

You can end the journey anywhere
You can lose your hold on the axle frame and fall into the road
And under the wheels
You can fall right through the world and disappear
Playing a game of hide-and-seek just one too many times
Until the time that you’re not found

Winter storms and the snow flying
Razor wire and the gulls crying
Cross the water or die trying
Cross the water or die trying
Cross the water or die trying

/New Model Army: Die Trying/

Metro: Metro

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha erről vagy hasonló zenéről (pláne: lemezről) fogok itt írni, de az élet attól is szép, hogy kiszámíthatatlan.
A borító, a citrom(ízű)sárga korong-közép és a tasak, melynek az éle nincs gyárilag kiszélesítve, hogy oda is feliratot lehessen elhelyezni árulkodnak róla, hogy nem a közelmúltban készült.
1969-et írunk. Ez a zenekar ELSŐ, és egyetlen stúdióban felvett nagylemeze. Egy darabka könnyűzenei történelem.
Mondanom sem kell, hogy kaptam, nem pedig én vettem az idők folyamán. A legelső kiadása még mono volt, nekem a sztereo változat van meg.

Az első meglepetést az okozta, hogy álom jól szól. Fúvósok, üstdob, csembaló, vízfolyás, orgona, stb. minden valósághű és minőségi.
A dalok rövidek, de jól hangszereltek és zeneileg sokkal összetettebbek, mint vártam. A szövegekre mindez nem mondható el ("Felmásztam egy jó nagy fára, lejöjjek vagy ne jöjjek" vagy a szomszédtól segítséget kérő Elfogyott a só eléggé sekély mai füllel (is).), de azért még a vállalható kategóriában van a többség.
Az A oldalon a tipikus Zorán dal (nem ő, hanem Dusán és Schöck Ottó írta), a Szobrok a legjobb, a B oldal 5-öse, a Mária volt (Zorán-Dusán) pedig az egész album legkiemelkedőbb dala. Egy tízpontos dal. (Katt a címére a meghallgatáshoz!) Ott van a zenéjében, amiről szól. Óriási érzés van a nyitó (természetesen többször ismételt) ének dallamban.
A két oldal nyitó dala lehet még mindenki számára ismerős az én korosztályomból, az Ülök egy rózsaszínű kádban és a Citromízű banán.  A Hazárdjáték hosszú és jó gitár- és szaxofonszólóval zárja az A oldalt.
A basszusgitár mellett több dalt is éneklő Frenreisz Károlyt fura hallani ilyen közegben, de fiatalság, bolondság.

Utánérzések is vannak a lemezen, de nem bántó számban és szinten, így összességében kellemes meglepetés.
Külön kiemelendő a hátsó borító, melyet Sajdik Ferenc ismert, szeretett stílusú karikaturista cseppet sem egyszerű rajza díszít.

6,5/10 pont

Qualiton, Made In Hungary, 1969.

Kaptam egy eléggé nagy és komoly hanglemezgyűjteményt a napokban. A magyar "beat" hőskorszak sok lemezén kívül (pl. Koncz Zsuzsából, Zoránból nagyon profi leszek a nyárra) "nagy kedvenceim", az itt is "dicsért" Beatles néhány albumát és ABBA korongokat is tartalmaz. Jó kis meló válogatni, tisztogatni őket, de nagyon élvezem.

     Döbbenek. Pedig nem kellene, hiszen a jelenségről születésem óta tudok. Mégis, talán most először szembesültem vele kézzelfoghatóan, nem csak úgy, általánosságban.
      A tegnapi dalt hallottam a lemezen, és nagyon megtetszett a szomorkás hangulata, azért mutattam meg. Aztán látom, hogy volt egy eredeti, teljesen más szövegű változata is. Aki élt akkoriban és tudja, hogyan mentek a dolgok, az nem lepődik meg, hogy miért más a szöveg a lemezen. A "Szavakat kiáltok, amiket kívántok"-ra cserélés egyszerre piszok cinikus, pimasz és beletörődő, de provokatív is. Csodálom, hogy a tegezést engedték az elvtársak:

Kaptam egy egészen jelentős "bakelit" gyűjteményt a napokban. Ez bújt el az egyik ismert lemezen:

"Az építményadó rendelet módosításának célja nem az adóbevétel növelése." /Önkormányzat/

"Na, ezt azért már nem hiszem." /a bácsi a Csillagok háborúja vetítése után. És én./

Annak is rendhagyó. Bár, szerintem mindegyiket így kellene csinálni. Hölgyeim és uraim:

Riverside: Love, Fear and the Time Machine (2015.)

8,7/10 pont

Hallottátok? Nekem rögtön az elején ez a dal jutott eszembe róla. És aztán ki sem tudtam verni a fejemből:

Szombaton a Mezőkövesd bátor és remek játékkal 3-0-ra verte a Haladást. Élmény volt nézni. Az pedig, hogy a második félidőt a vendég kapu mögül néztük, és így kedvenc játékosom Molnár Gabi gyakorlatilag az orrom elé lőtte a harmadik gólt csak hab volt a tortán. Volt egy remek 10 másodperc, amíg a labda a hálóban pihent a kapus pedig térdelt lerogyva, de mire exponáltam, kiszedte a hálóból.

     A Beatles annyira elvette az ihletet és még az életkedvemet is, hogy kellett a hétvége, hogy ismét önmagam legyek. Egy koncert és egy meccs.
     Bérczesi Robi szóló fellépésén az "Idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem" Kispál idézet és a semmiből jött (egyetlen?) kedvenc Zorán dalom, (Eső előtt) tetszettek/hatottak leginkább. És persze az élő zene hangulata. "Szakmailag" élmény volt nézni és hallani, hogy a saját dalai mennyire "kézben vannak", mennyire belülről jönnek. A feldolgozás dalok sem döcögtek, de volt különbség.
     A Biorobot érdekes zenekar. Három szólógitáros van benne, mint az Iron Maidenben (szumma 23 húron); a basszusgitáros hölgy, mint a The Smashing Pumpkinsban; két zenekar frontembere is játszik benne, mint a Kiscsillagban; két énekessel tolják, mint a (rossz példa, de) Linkin Park; a dobos vokálozik, mint a.....
És mégis egészen eredetiek. Meglepő módon a Hiperkarma hatása alig (10%?) érvényesül benne. Robi tud (énekben) lassú (!! önmagához képest) lenni, és zenében is visszahúzódni, "csak" egynek lenni az ötből. A Pluto nem csak Nemes András személyében, de teljes Pluto dalok képében és a zene hangulatában is erősebben jelen van (50-60%).
Hangulatosak a dalaik, némelyik nagyon jó, de az a legnagyobb erényük, hogy szemre és fülre is nagyon együtt vannak. Mindenki egyenjogú, egyformán fontos része az egésznek, melyhez így vagy úgy, de hozzáteszi a maga kis részletét. Klisésen hangzik, de élőben, zenében, látványban megtapasztalni nagyon jó volt.
Ráadásul még tökéletesen is szóltak, kiemelkedő lábdob hangzással.
Mint kiderült, ez volt az első koncertjük kis városkámban.
A képekért köszi h0mér művész úrnak! ;)

Hogy felvegyem a fonalat, ismét meghallgattam a Rubber Soult. Nem kellett volna. Gagyi, rettenet buta, primitív zene. (Kivéve a Nowhere Man-t, amelyre ugyan igazak az előbbiek, de hangulatos és a szövege is a vállalható kategória.) Nem is értem, mit hallottam benne annak idején (részletek itt). Az aktuális pontszáma kb. 4,7. Úgy látszik, minden lemezüket bőven sok egyszer meghallgatni, mert a megítélés minden füleléssel romlik.
Az indíttatásról jobb nem beszélni, de az az album zeneileg semmivel sincs egy punk banda fölött, sem tudásban, sem dallamokat tekintve. Sőt.

Revolver (1966.): 14 dal, 35 perc - ez maradt. És az is, amit korábban nem vettem észre, de jellemző a felvételi technikájukra. Idegesítő, főleg fülesben hallgatva, hogy a két csatorna (jobb/bal) nagyon elkülönül. Az egyes hangszerek a "terem" két szélén szólnak, középen alig van valami, ami összeköti őket. Röviden: a tere rosszul van keverve. Idővel megszokható, de elsőre zavaró.

Az indító Taxman-ből kiölték a dallamokat, viszont szólózni próbálnak benne. Rettenetesen gáz. Megmutatja, hogy 2 perc 39 másodperc is tud borzalmasan hosszú lenni.
Az Elenor Rigby emeli a pontszámot. Csak vonósok (és ének) hallható benne. Kellemes, hallgatható, nem olyan zsákutca, mint az előző.
Az I'm Only Sleeping-re csak annyit írtam jegyzetként, hogy "ki énekli? Nem kellene erőltetnie ezzel a hanggal!". Mint kiderült, Lennon. A dal egyébként tingli-tangli. Szóló helyett egy akkoriban tuti innovatívnak számító nyekergést adnak elő. Ez és a dal is működik. Meg lehet hallgatni.
Love You To: Szitár. Végig. Úgy látszik, ez a banda bármihez nyúl, az nálam nullás. Ez a dal ugyanis semmiben nem hasonlít az eddigiekhez. Csak abban, hogy buta és nem szeretném ismét hallani.
Here, There and Everywhere: egy rettenet giccses filmzenének elmenne, de hogy ilyet FÉRFIAK, pláne brit férfiak írtak és énekeltek...!!! Akkor inkább a Pet Shop Boys. Komolyan.
Yellow Submarine: Ez komoly? Mert viccnek (is) rettenet gyenge. Értékelhetetlen.
She Said She Said: "Csak" szimplán gyenge és ötlettelen, de nem irritálóan.
Good Day Sunshine: A többihez képest egészen jó. Enyhet hoz a szenvedésbe.
And Your Bird Can Sing: Visszatér a régi tánci-tánci primitívségébe. Pengetnek benne néhány egyenest.
For No One: A többihez képes kiemelkedő. Nálam az ilyen szintű összeszedettség, ötlet, mélység az alap, hogy egy zenének értelmét lássam. Náluk ez a csúcs.
Doctor Robert: Mint az And Your Bird..., csak itt nem pengetnek semmi jót.
I Want To Tell You: Nem jó, de legalább nem támadják benne a jó ízlést. Ezzel egyértelműen az ajánlható dalok közé került. Futnak egy biztonságit. Ilyen egy átlag Beatles dal.
Got to Get You into My Life: Limonádé. Nem egy kreatív valami. Még ezen a szinten sem. A rézfúvósok ellenére.
Tomorrow Never Knows: Teljesen új megközelítés. Mintha egy másik banda tette volna ide egy másik korból. Alapjában agyatlan, de összeáll. Jó lezárás. Kár, hogy előtte nem volt semmi kiemelkedő.

Nem ígérem, hogy hamarosan folytatom a rovatot, mert az a legjobb ebben a lemezben, hogy egyszer (nagyon sokára!!!) véget ér, és hogy a rettenet gáz "zenék" között van néhány másodperc csend. Azt hittem, a sok kihagyás és egy Sodom album tanulmányozása után találok értéket itt is.
Nagyot tévedtem.
4,8/10 pont

     Vannak mókás dolgok az életben (a halon kívül is). Az például az, hogy a fél albumon keresztül azon járt az agyam, hogy "ezt az "énekest" én már hallottam, szinte egy az egyben ezt a hangot, de hol?", mire leesett, hogy kb. 25 éve nem hallgattam Sodomot, és bizony a sajátjával egyezik a jó öreg Angelripper hangja.
A 25 év nem igaz, mert a trió első, 1984-es EP-jének 2007-es, alaposan felbónuszolt, újravett verziójáról (The final sign of evil) én írtam Rockinformban annak idején. Az viszont tény, hogy a korai korszak csúcspontja (Agent Orange) óta nem hallottam egyetlen albumukat sem. Nem az én zenémet játszották. A kezdeti években a Destruction jócskán élen járt zenei tudásban, később pedig a Kreator nőtte ki magát nem csak a germán, de a teljes thrash színtér elitjébe, így ez a csapat mindig a háttérben maradt nálam.
Hogy 2016-ban még új Sodom albumról beszélhetünk (és hogy a trió több mint 1 millió lemezt adott el eddig!) már inkább tiszteletet parancsoló, mint megmosolyogtató.
     Nem kis meglepetéssel hallom, hogy az alap jellegzetességeit megtartva a Sodom is kellemes - az adott keretek között értendő - ZENÉLÉST csépel le ezen az albumon. Nem egyszer az ízlésemnek oly kedves újkori Kreator színvonalán. Olykor még hasonlítva is Milleékre.
Az ősi Sodomra jellemző eszement csépelés csupán a Slayer ízű Belligerence-ben köszön vissza helyenként, de még ebben a dalban is van zenei csemege, egy vészjósló akusztikus gitározgatás képében.
A soha nem tagadott Motörhead hatás az egymást követő Caligula és Who Is God? kettősben jelenik meg a kelleténél erősebben.
A Caligula - a jó szólója ellenére - vagy a záró Refused To Die simán lehagyható lett volna a lemezről, de a másik 9 dal nagyon erős.
Fura ilyet írni a Sodomról, de ügyesen zenélnek, okosan váltogatják a dalok tempóját és - cseppet sem mellékesen - jó riffeket, dallamokat pengetnek.
A Blackfire fémjelezte időben is érdemes volt az egyszem gitáros témáira figyelni, ez most sincs másképp. Az 1996-tól itt gitározó Bernd Kost szólói a számomra agyatlan tekerést, nyávogást jelentő Hammett/Kerry King iskolával mutatnak hasonlóságot, mégis sokkal jobbnak tartom az említetteknél. Van ugyanis tartalma, hangulata, stílusa a meglehetősen rövid szólóinak is.
     Összességében ez egy nagyon jó album. Magasan a legjobb, amit ettől a tökéletes nevet választó (!!) csapattól hallottam. A legpozitívabb vonása az, hogy a Kreator-höz hasonlóan - és ellentétben a Testamenttel, Metallicaval, Megadeth-szel - 100% létjogosultsága van 2016-ban is, mert nem megszokásból, rutinból vagy pénzért született, hanem belső indíttatásból, kreatív hajlamtól vezéreltetve. Az ilyesmi hallatszik és nagy szó a mai világban.
(Azt mondjuk nem értem, hogy egy német zenekar miért ír a partraszállásról is dalt...)
Remek zene. A heavy metal kedvelőinek.

Sodom: Decison Day (2016.)

Ilyesmiről beszéltem: https://www.youtube.com/watch?v=AGdCoeHXpwk

8,3/10 pont

John Matrin: The Destruction of Sodom and Gomorrah, 1852
Eredetiben 136,3×212,3cm-es.

Vannak érdekes teremtmények a világon.

     A végére értem. A már leírt gondolataimhoz annyit tennék hozzá, hogy az utolsó oldalakat libabőrösen FALTAM be. Régen is ez volt, de akkor a kíváncsiság és a félelem okozta és az hajtott előre, most pedig az érzés, hogy mennyire jól van megírva, hogy mekkora zseni írta.
Az is eszembe jutott, hogy ebből a könyvből - nem úgy, mint a tucatnyiból, melyből megpróbálták - NAGYON jó filmet lehetne készíteni. Aztán leesett, hogy éppen mostanság futott sorozat belőle. Lehet, hogy megnézem.
     Visszagondolva a könyvre, olyan részleteket jelöltem meg, hogy ügyesen megoldja, hogy közli az olvasóval, hogy mit olvas éppen (a történet szerint), de azt nem lövi le, hogy az írónak mi lesz a sorsa. Vagy a tér-idő kontinuum megemlítése valószínűleg tisztelgés a Vissza a jövőbe trilógia előtt. Egy bizonyos cselekmény a Kossuth utcában játszódik!
Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire benne élünk a történelemben. Lee Oswald özvegye ugyanis még most is él.
Angolul olvastam, és nagyon tetszett. Főleg a stílus, ahogyan meg van írva.

"On the subject of love at first sight, I’m with the Beatles: I believe that it happens all the time. But it didn’t happen that way for me and Sadie, although I held her the first time I met her, and with my right hand cupping her left breast. So I guess I’m also with Mickey and Sylvia, who said love is strange."

"We never know which lives we influence, or when, or why. Not until the future eats the present, anyway. We know when it’s too late."
Soha nem tudhatjuk, kiknek az életére vagyunk hatással, vagy hogy mikor és miért. Addig legalábbis nem, amíg a jövő fel nem falja a jelent. Akkor tudjuk meg, amikor túl késő."

"Yeah, ignoring the obvious. It's what we all do."

"ez gyanúsabban hangzott, mint a szitakötő pörkölt,"