Vannak zenekarok, melyek lemezeinek hallgatásához sötétség, nyugalom és egy remek fülhallgató kell. Ezt követően már "csak" a lelket kell megnyitni, és kezdődhet az élmény:
Ilyen albumok esetén a szavak teljességgel mellőzhetőek.
Long Distance Calling: Boundless (2018.)
8/10 pont
Egyértelműen a borító miatt vettem előre a sorban a meghallgatásnál a sok kapott lemez közül. Egyszerre stílusos, érdekes, hangulatos, eredeti, jól kivitelezett. Egy olyan kor hírnöke, amikor még számítottak ilyen dolgok. (Marlon Brando a bal felső sarokban!)
Mondjuk, a hátsó oldalon a pingvint - aki miatt az egész felhajtás van - nem értem, de ez az én bajom.
A zenekar ismert, a lemezről viszont csak a címadó dalt hallottam előzőleg. Hivatalosan "hard rock" a történet, de sokkal inkább a Dire Straits-szel, vagy egy tempósabb ZZ Top-pal rokon, mint pl. a Purple-lel. (Oly annyira, hogy a High Flyer egyik riffje eléggé Heavy Fuel (Dire S.))
És mint ilyen, kellemes, jó.
A korai dátum ellenére ez már a csapat 12. albuma.
Status Quo: Whatever You Want (1979.)
6,9/10 pont
Vertigo, Manufactured In India by Polydor of India Limited, 1979.
- Toys In The Attic?
- Naná! Mennyi?
- 25 dolcsi.
- Sok.
- Találtam egy másik példányt, 5 dollárért. Nyitom, nézem. A borító kicsit viseltes.
- A borító nem téma.
- A lemez jól néz ki. Semmi olyasmi, amit ne tudnál letisztítani.
- El ne engedd! Kosárba vele! :)
- Már benne volt, mire írtad. :)
Isten áldja az internetes kommunikációt! Így lett enyém ez a műkincs egy amerikai lemezboltból, S. nem kicsi segítségével.
Elsőre az lepett meg, de nagyon, hogy 1975-ös. Sokkal későbbinek ('83-'86.) tippeltem volna. Egyrészt, mert már hallottam régebben, másrészt utóbb, a hallgatásakor a sok ismert dal miatt.
Nagyot szól! Főleg a B oldalt nyitó Sweet Emotion a csilingeléseivel. Pedig nincs digitálisan túlcicomázva, -polírozva.
Jó kis rockzene. Nem az őskori (Led Zepp. - bár a Round And Round eléggé doomos/sabbathos), de nem is az Aerosmith újkori, kicsit glames korszakára jellemző módon.
Ezen van a Walk This Way is a jellegzetes riffel.
A Big Ten Inch Record a rock & rolljával (fúvósok, minden) (szerző: F. Weismantel) kilóg kissé, de a többi nagyon egyben van.
Rendesen poénos/beteg a borítója.
A zenekar harmadik albuma. Csak az USAban 8 millió példányban kelt el.
7,5/10 pont, legalább
Columbia Records, Printed In U.S.A., 1975.
Ekkora köpködést, felháborodást, csalódottságot, ennyi negatív véleményt én még nem láttam a neten (megjegyzem, Metallica lemezkritikákat nem olvasok :), mint amit ez az album kiváltott.
Könnyű lenne beállni a sorba, - főleg, mert teljesen igaza van a bírálóknak - ehelyett leírom a tényeket.
Ez merőben más zene, mint amit a zenekartól megszoktunk. Az összetevők úgy-ahogy megvannak, tehát elvileg (!) kitalálható lenne, hogy kit hallunk, ha nem tudnánk, de... A dinamika, a keménység, a gitárok, a dob, a változatosság és mindenféle ötlet hiányzik belőle. Kimondom: ez egy nullás, rádióbarát limonádé "zene". Egyszerű, felszínes, gépi, buta, kiszámítható.
A mélypont a nagyrészt nő (Kiiara, bárki is az) énekelte Heavy, ami (mondanom sem kell) minden, csak nem heavy. A záró Sharp Edges egy az egyben ByeAlex (Még mindig rólad írok dalt).
Nem részletezem tovább. Ha az egyszerű popzenét szereted, pláne ha a Justin Bieber-féle zenékért rajongsz, valószínűleg szeretni fogod, ha viszont a zenekar nevéből indulsz ki, csalódni fogsz.
Ha pedig a Volt szervezők ezen 35 perces (sok belőle!) rettenet megjelenése után szerződtek volna a zenekarral, jelentős összeget tudtak volna alkudni.
Linkin Park: One More Light (2017.)
A "sláger":
https://www.youtube.com/watch?v=5dmQ3QWpy1Q
3/10 pont
Jajj, nagyon nagy klasszikus. :)) Nem vagyok ugyan totálisan oda érte - talán a második lemezük jobban tetszik -, de természetesen ismerem, kedvelem. Végre jó minőségben és remekre alkudott áron sikerült hozzájutnom hanglemez formátumban.
Nincs a borítón (az a Vedres Joe fej azért nem gyengén felismerhető! :) feltüntetve, hogy kik a zenekar tagjai, ezért kerestem kicsit és meglepve konstatáltam az alábbiakat: nem csak Lojzi (Németh Alajos - az egyetlen tag, aki ma is a zenekarban van), hanem a tesója (Németh Gábor) és Szűcs Antal Gábor!! (mellesleg: Szűcs "Judith" testvére, nem mellesleg: később Tátrai duó-társa) is tagja az ötösnek.
Ők hárman előtte a Dinamitban (lemezismertető is lesz egyszer), de már a Skorpióban is együtt zenéltek. (Szintén a gyűjteményben. Lehet, hogy azokról a lemezekről is írok.)
Feró, ugye adott az akkor éppen betiltott Riceből, de hogy Vedres Joe (későbbi (lehet, hogy korábbi is?) Beatrice zenész) már ilyen korán Feró mellé keveredett, az számomra újdonság.
A borító nagy királyság, tökéletesen illik a zenéhez. Minden fordítva, le-fejjel, "Nagy Feró és a Bikini együttes atomfegyvermentes nagylemeze", Feró ugrik a a gépből, a többiek ülnek az utastérben. Nagyon nagy. :)
A zene pedig egy merő agymenés. Felrúg és kiforgat mindent. Dal közepén véget érő lemezoldal, folytatással a B oldalon, kínai dallamok(ba oltott Érik a szőlő), fűrész, punk, mese, zörejek, kakukk, "fordulatszám" változtatásos nyújtás/gyorsítás, "répa, retek, mogyoró", "Emberek! Dől a fa! Jóska, vigyázz, gyün a fa!" és minden, amit el (nem) lehet képzelni.
A kezdő dallam (annak ellenére nagyon tetszik. hogy ott van benne az István a király!) remek hangulatát azonnal hazavágja a rendhagyó szerelmi vallomás, majd jönnek sorra a jobbnál jobb, agyasnál agyatlanabb gegek, ötletek szövegben és zenében lelkes összevisszaságban.
Mégis egyben van az egész. Talán ez a legnagyobb erénye. És az, hogy rettenetesen (szó szerint? :) eredeti. Kell hozzá egy nyitottság, borulat, humorérzék, de ha ezek megvannak, üt.
A Születésnapi fűrész és az Ó, igen. Felborult nekem már túlzottan - milyenek? - dadaisták(?), de mivel utánuk két nagyon nagy "dallal" zárják a lemezt, illetve ahogyan van, a mai napig megnevettet ("leszek a nem-nem") és tetszik, a pontszám sem lehet kevesebb, mint
"bim-bam"
9,5/10 pont
1983. Start, Made In Hungary, a zenekar első nagylemeze
Azonnal, az első másodpercekben beindul az ugrálás, aztán rendesen elvonják az értelmet, de már ugyanezen dal (Insane) refrénje jelzi, hogy nem egy fáradt vagy kísérletező anyagot hallgatunk. És ez így megy tovább egy ütős félórán keresztül. Kevesebb borulattal, nagyon erős refrénekkel.
Alapból nem az én zenémet játssza a zenekar, készítettek is már számomra hallgathatatlan albumot is, de tény, hogy nagyon eredeti(ek), amit kitaláltak annak idején. A hangzás, a hangolás, az énekes, a borítók, a dalszerkezetek, azonnal felismerhetővé teszik őket.
A dobosuk tud ezt-azt, de most önmagához képest csak közepest üt (azért érdemes figyelni!), a dallamérzékük viszont csúcsközelben van, főleg az anyag első felében. Ehhez jön még a kiforrottság és a frissesség, plusz a tökéletes hangzás, és már lehet is konstatálni, hogy ez bizony egy egyéni zenekar remek albuma. Az életműbe nem tudom elhelyezni (az biztos, hogy az elektronikus elhajláshoz semmi köze), és azt sem tudom megmondani, hogy önismétlő-e, de az tény, hogy a "derült égből" jött - hozzám vágtak egy tavalyi Metal Hammert, abban olvastam egy interjút velük - és hogy mindenkinek tudom ajánlani. Mazsoláknak, a bandát nem ismerőknek, a tőlük esetleg eddig ódzkodóknak (az a szó!) is.
A Take Me, illetve a záró Calling Me Too Soon előtti pár történés nem ültetett meg, ezért nem magasabb a pontszám. Rutint vagy pénzszagot viszont nem érzek rajta. Nagy szó.
Korn: The Serenity Of Suffering (2016.)
Itt a teljes mű:
8,4/10 pont
Ez is inkább egy lemezbemutató. Már a nyitó csilingelés remek. Az első nóta aztán ne vegye el senki kedvét, mert a 4:10-től kezdődő Show Yourself riffje már első hallgatásra hat (van egy meglehetősen morbid humorú klipje is), az őt követő Precious Stones pedig zenei kéjhömpöly. De komolyan, 7:10-nél akkora zenélés veszi kezdetét (folytatólag :) (dobos!!!), hogy az bekaki! Ezt a 7 percet senki ne hagyja ki! A teljes album nagyon egyben van. Ismét egy, a zenekar nevéhez méltóan erős alkotás. Egyéni, innovatív. Kb. ezt hívom progresszívnak 2017-ben, noha már az előző pár lemezükön is ilyesmi szinten zenéltek. Ez nem Dream Theater-ös művészkedő pop/rockopera, hanem valami teljesen más.
Mastodon: Emperor Of Sand (2017.)
8,4/10 pont
Noha a zenekar nagy kedvelője vagyok, nem olvashattatok tőlem ismertetőket a blog indulása óta megjelent albumaikról. Ennek annyi az oka, hogy nem tartom őket kiemelkedőnek, sőt, akárcsak jónak sem.
Részletesebben: az Exciter-t (2001.) egy az egyben bekajáltam, az utolsó tökéletes lemezüknek tartom; a Playing The Angel-ről (2005.) a Nothing Is Impossible telibe csapott, a többi messze nem; a Sounds Of The Universe (2009.) a Peace-t leszámítva gyakorlatilag csak hangzásra kiemelkedő (igaz, úgy nagyon); a Delta Machine (2013.) pedig csak néhány hallgatásig jutott nálam, szóval csalódás.
Az előzetes, klipes Where's The Revolution is a fenti vonalat viszi tovább. Nem lenne rossz, de a refrénje a "van, de minek?" kategóriába teszi nálam.
Az őt megelőző, az albumot nyitó Going Backward zeneileg, felépítésében az előző 1-2 lemez világát idézi, de van hangulata, lelke.
A kettős után viszont jó kis fordulatot vesz az album. A The Worst Crime-tól a már szintén ismert lenyugodott, gospelbe hajló világ dominál. Noha a körítés, a hangszerelés változik olykor, ez a hangulat, indíttatás jellemzi a zenét. Nem Exciter ismétlés, de hasonló az összkép, a hatás. Én pedig nagyon vevő vagyok az ilyesmire.
A Worst... Dave szólólemezeinek, illetve a Soulsavers-zel készített dalainak lecsupaszított, "igazi" hangszeres érzetét kelti. Egy ember, egy LÉLEK áll egy mikrofon előtt, és dalba önti a lelkét.
A Cover Me is hasonlóan minimalista - és hangulatos - noha a végére "beelektronikusodik".
A Marti énekelte nóták közül az Eternal kifejezetten gyenge, a záró Fail már jobb.
A Question Of Time módon zakatoló remek So Much Love az egyetlen gyors dal.
Nem minden dal erős, de érezni, hogy van egy vezérfonal, ami az egészet egyben tartja, sőt, egybefonja. Innen kezdve hiteles az egész, minden más csak részletkérdés.
Ez egy jó lemez, végre ismét méltó a zenekar nevéhez. Biztos vagyok benne, hogy hallgatásról hallgatásra jobban fog tetszeni. Hogy Hi-Fi, de nagyon - azaz élmény hallgatni, olyan gyönyörűen szól - azt nem is kell említenem, ez alap a zenekarnál. A Deluxe változat öt gyakorlatilag instrumentális remix dala a szokottnál is alaposabban öblíti át a hangfalak tekercseit.
Depeche Mode - Spirit (2017.)
7,6/10 pont
Rendhagyóan és azonnal megragadóan indul, a karrier legsikeresebb számának, a Tom's Diner-nek "egyszálénekes" változatával. Csak Suzanne hangja, és semmi más. Ezt fokozza a második (legismertebb dal, a) Luka, ami szintén nagy sláger lett. Itt már hallani a "zenekaribbságot", ami a fő különbséget jelenti az első lemezhez képest. Ugyanazok a zenészek szerepelnek az album dalaiban, sőt a két előremutató, a következő album hangulatát előrevetítő dal zenéjét (a címadó Solitude Standing, és a zenéjében és szövegében is kissé elvontabb, borultabb Wooden Horse/Caspar Hauser's Song) együtt írta a négyes az énekesnővel.
Közülük említés érdemel a basszusgitáros Michael Visceglia, aki sok-sok évvel később is részese volt a turnéknak.
Alapjaiban nem változott a zene. Kissé populárisabb, "hagyományosabb" lett, de nem vesztette el a meghittséget, őszinteséget, a komolyságot, a személyes bájt. Röviden: maradt 100%-ban Suzanne Vega.
Érdekesség, hogy noha a lemez 1987-es - április elsején volt 30 éves! -, több dala lényegesen korábban született. Tom's...1982., Luka '84., Calypso és Gypsy 1978. (!! 19 éves korában !!).
A Gypsy szimplán a nekem leginkább tetsző Suzanne Vega dal. Bármikor, bármilyen formában meg tudom hallgatni és a refrének végi "oh"-zásokba mindannyiszor belezúgok.
Ötletes, hogy a Tom's Diner ének nélküli változatával zárul, keretbe téve a lemezt és teljessé a dalt.
Nagyon megörültem, amikor egy volt osztálytárs nekem adandó lemezei (LP) között megláttam. Egy régi kedves ismerőst kaptam meg eredeti (számomra új) formában.
Picit más, mint az első lemez, de már négy kiemelkedő dalt tartalmaz és továbbra is a HANG és a szerző egyénisége dominál, úgyhogy még mindig
10 pont. A színes dalcímekre kattintva látható/hallható az adott mű.
Egy kislemezzel kezdődik a sztori. Kaptam. Ma hallottam életemben először.
1979-et írunk. Annyira az elején járunk a történetnek, hogy még Művek sincs, csak simán Edda látható a borítón. A lemezen pedig a Minden sarkon álltam már és az Álom Budai Ifjúsági Parkban rögzített koncert változata szerepel.
A dalok nagyon jók, a felvétel tényleg élő hangulatú (ez azért nem minden magyar zenekarra volt jellemző annak idején (sem)), simán hihető, hogy akkor és ott készült. Ennél természetesen sokkal jobb, gyakorlatilag hibátlan minőségben, de szinte ugyanerről van szó:
https://www.youtube.com/watch?v=nX-8eD6DqCQ
A borító is beszédes.
Mivel minden lemezt pontozok, ez egy sima 9/10 pont.
Ez nálam az első hallgatástól (1995.) a mai napig 10 pontos:
Már az együttes nevéből és a borítóról is sugárzik, hogy itt nem földi tájakon járunk, és a nyitó zongora dallamtól, az első szavakon át - "Oh, like a fever, fever, inside of me" - egészen a végéig tartó hibátlan, egyedi stílusú, nagyon erős kisugárzással bíró remekmű igazolja is, hogy Yorkshire szépei :), bajnokai komolyan gondolják a lélekgondozást.
Dallamos, szomorú, TISZTA, kreatív, kiszámíthatatlan. 100%-ban az én ízlésem. (Most éppen a videón 42 percnél kezdődő I See Your Face a kedvencem (a dobolás(!!), és az egész), de Shadowkings záró szólóját is ahányszor hallom, annyiszor játszom gitáron. De nem részletezem, mert EGYBEN hibátlan.)
Mivel úgy kemény (ha ezt keménynek lehet nevezni manapság), hogy közben dallamos (Greg gyakorlatilag végigszólózza a teljes albumot ízes dallamokkal) és egyáltalán nem agresszív, sőt, kifejezetten lassúnak mondható, talán a stílussal nem szimpatizálók is tovább bírják hallgatni, mint egy "átlag" metal lemezt.
A remekül érthető szövegek koronázzák az egészet.
Paradise Lost: Draconian Times (1995.)
Valahogy úgy kell karriert csinálni, ahogyan ez a hölgy tette. Művész családban nőtt fel, gyermekkorától támogatták, hagyták, hogy verseket, írásokat, dalokat szerezzen. Aztán (egy angol nyelvből (irodalomból?) szerzett diploma előtt/alatt/után) fogta a gitárját és járta a városa (New York) kocsmáit, játszott, ahol lehetett. Először csak néhány embernek, de aki érdeklődött, azok címét elkérte és lapot küldött nekik a következő fellépéseiről. A közönség nőtt, annyira, hogy egy kiadó is felfigyelt rá. "A többi történelem." Az első album eladása közel jár a két millióhoz. Ezé:
Suzanne Vega: Suzanne Vega (1985.)
A dátum azért érdekes, mert hősnőnk 25 éves ezen első lemeze készítésekor, megjelenésekor. Az itt hallható 10 dal markáns bemutatkozás. Azonnal és tökéletesen megmutatja az előadó és szerző (nem írom majd le az összes lemezénél, de valamennyi dalát (zene és szöveg) Ő szerezte, ritkán társszerzővel ((de SOHA nem Koncz Zsuzsával :))) stílusát, melyből - lévén a "saját bőre" - azóta sem bújt ki. Zenei kalandozások sem igazán jellemzik - de azért látjuk majd, hogy főleg a hangszereléssel variált, hol finoman, hol nyilvánvalóan - az évek során. Nincs zsákbamacska, az első másodpercek alapján bárki eldöntheti, hogy érez-e valamit a zenében, vagy sem, és ez jó eséllyel az egész S.V. életműhöz való hozzáállást is meghatározza.
A nyitó Cracking és a B oldalt indító Undertow talán a két legjellemzőbb, nekem leginkább tetsző dal, de a populárisabb Marlene On The Wall és a Small Blue Thing is talán a mai napig részei a koncertjeinek. Előbbiben előkerül az elektromos gitár a poposabb hangképben és nem csak a védjegy visszafogott, hanem a nyersebb ének is megmutatkozik. Utóbbi (ének) csak most tűnt fel, "ezredik" hallgatásra. Tetszik.
Kiemelendő még a szintén az életmű ékkövévé vált The Queen And The Soldier, nem csak a szöveg története, de a hangulata, dallamai miatt is.
Érdekes, hogy sokan (én is) egy "egyszálgitáros énekesnőnek" tartjuk Vegat, de gyakorlatilag nincs olyan dala, amely (az általában domináló gitárján kívül) ne tartalmazna más hangszert is. A The Queen...-ben is akad helyenként zongora, orgona és 12 húros gitár is.
Az Undertow szó egyébként tökéletesen leírja Vega teljes életművét. Nem tudom, van-e rá magyar szó - a (tenger) vízfelszín alatti áramlatot jelöli, amely ellentétes irányú a felszínivel.
Valamennyi dalnál külön felsorolja, hogy ki és milyen hangszeren játszik a felvételen. Ha jól rémlik, a teljes életműre igaz ez. Szimpatikus.
Az is, hogy szinte valamennyi albumának belső borítóin is vannak képek róla, jól dokumentálva az akkori stílusát és az idő előre haladtát.
Az talán a legjobb és legfurább Suzanne Vega zenéjében számomra, hogy noha gitár alapú, ez a hangszer dominál benne, de teljesen egyedi megközelítésben használja azt. Nem is tudom máshoz viszonyítani, hasonlítani, és noha hallottam már sok véleményt a játékáról, én csak annyit tudok róla mondani, hogy Suzanne Vegás. És kész. Még csak meg sem próbáltam soha egyetlen dalát sem eljátszani, annyira egyéni, amit csinál.
Meghallgattam LP-n és CD-n is az albumot. Nekem a hanglemez hangzása jobban tetszett. Ez jelentheti azt, hogy AZ az igazi formátum, hogy ideje lenne lecserélni a CD lejátszómat vagy, hogy nincs hallásom.
Mivel a 35 és fél perc egyéni, karakteres, könnyen emészthető, de helyenként kellően elvont zenét rejt egy azonnal felismerhető hangú és stílusú előadótól és a záró Neighborhood Girls-t leszámítva nincs halványabb pontja, nem vitás hogy nálam ez
10 pont.
A nyitó remekmű: https://www.youtube.com/watch?v=32GGaizRqu0
És amiből kialakult: https://www.youtube.com/watch?v=W0Trp3U5IJI
Undertow: https://www.youtube.com/watch?v=_VdptStNu-k
Megpróbáltam. Komolyan.
Meghallgattam. Talán kétszer is. Jegyzeteltem. Aztán több mint egy hónapig pihentettem, majd ismét elővettem, de a második szám (sokak szerint a lemez legjobbja, az Atlas, Rise!) közepén "kivágtam" a lejátszóból az egészet, mondván: az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rettenetesen korlátolt banda görcsös erőlködését hallgassam.
Így aki esetleg a félig megígért lemezismertetőmre volt kíváncsi, az kénytelen ennyivel beérni.
Az album első lemez(én)e(k első négy dala) majdnem hallgatható, a Moth Into The Flame egy (a Metallica szintjén) erős dal, a második lemez azonban minden kritikán aluli. Kirk "szólói" pedig... Áh, hagyjuk!
Metallica: Hardwired... to Self-Destruct (2016.)
4/10 pont
Segítség annak, aki (zenét szeretne hallgatni! vagy) nem ért velem egyet: közvetlenül az Atlas... szólója után a tavalyi In Flamest (Battles) kezdtem hallgatni és a Drained, The End, The Truth hármas rögtön körökkel veri a Metallica vergődését. Pedig az In Flames is messze került mára a fénykorától. És akkor az új Kreator albumról még nem is szóltam, amely osztályokkal a Metallica felett játszik, ALKOT.
1982-ben vagyunk, mindössze egy évvel az első lemez után. A felállás a mai hármas (!!). Vince Clark (Yazoo, Erasure stb.) kiszállt, és ez a zenére is hatott. A két szinti főként már nem dallamokat játszik, hanem megjelennek a kis zörejek, hangfoszlányok, melyeket annyira profin pakolnak egymás mellé, variálnak később.
Az akkor még mindig csak 20-21 éves Martin Gore írta az összes zenét és szöveget.
Előbbi már nem tiszta szintipop, hanem kellően kísérletező - bár az A oldalt záró kedvencem, a "Peti áll a ház előtt"-ből ismerős dallamot is tartalmazó See You, a The Meaning Of Love és az A Photograph Of You is pop.
Hallatszik, hogy még nagyon az út elején jár a zenekar. Erősen újító lemez volt akkoriban, illik a mára nehezen verhetővé teljesedett életműbe, de még a gyermeki báj is benne van.
Sokkal tartalmasabb és előremutatóbb, mint a sorozatomat indító Alphaville lemez, de az pontszámban több, mert ott a dalok erősebbek.
A záró, csoda hangulatos és 10 pontos The Sun & The Rainfall-ra a Bonanza Banzai egy teljes életművet épített 6-7 évvel későbbi kezdettel.
A lemez régóta az enyém, de fogalmam sincs, hogyan került hozzám.
És persze - mint minden a zenekartól - NAGYON Hi-Fi!
A festménnyé retusált borító fotó kiemelkedő, a lemez tasakján a tagok fotói és a dalok szövegei szerepelnek.
Depeche Mode: A Broken Frame
8/10 pont
Mute Records, RTVL, Jugoszlávia, 1982.
A lemez borítója a tegnapi videóban látható.
(Tanuljunk egy új szót! Disztópia: az utópia ellentéte. Olyan társadalom, amely(ben) az elképzelhető legrosszabb(ak az életkörülmények).)
Arab jellegű énekkel kezdeni egy ilyen című és borítójú albumot, merész és gondolatindító.
Aztán kb. ennyi a pozitívum a nyitó The Threat Is Real-ben. A szólók rendesen tekernek, de a riffelés, a basszus és a dob is kiszámítható, ezerszer hallott, önismétlő. Mondjuk ki, nem jó, korlátolt, a ZENE, az élet hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az Anthrax egy albumot adott ki ugyanezzel a címmel.
A címadó szerzemény bizakodásra ad okot. Lazább, jó, van hangulata. A gitáron tekerésből ZENÉLÉS lett. A szólók első harmada alatt az első villanás is érkezik az eszméletlenül jó ritmusgitározás képében. Sajnos ez is saját ötlet újrahasznosítása - mint több más megoldás is a dalban -, de így is vérbeli Megadeth. Élmény hallgatni. Csakúgy, mint a szólókat.
Ezt követően viszont ínséges idők jönnek a lemez hallgatóira. Kavarás és technikázás akad bőven, csakúgy mint panelekből építkezés, de jó dal vagy emlékezetes momentum alig. Csak a szólók teszik hallgathatóvá a dalok nagy részét és mentik a helyzetet. Kiko Loureiro képében ismét egy figyelemreméltóan tehetséges gitáros került a csapatba. Szinte valamennyi dalban remek szólókat játszik.
A Bullet To The Brain-ben már szóló orgiáról beszélhetünk.
Sajnos olyan dalok is akadnak (Post American World és a bónusz Last Dying Wish) amelyeket a szólók sem emelnek fel, szimplán üresek és feleslegesek.
A hatperces Poisonous Shadows villan egy nagyot a refrénben. Igaz, nem akkorát, mint a régi Megadeth dalok, de megmutatja, hogy aki tud, az 54 évesen is tud dalt írni.
A lemez csúcspontjai a Look Who's Talking és a Conquer Or Die. Előbbi a zenekar tudásához mérve kő primitív (Metallica szintű :), de ami van benne, az nagyon működik. Még azt is megkockáztatom, hogy én a szólók nagy részét kihagytam volna belőle, mert leültetik a dalt.
Utóbbi egy egy percnél hosszabb akusztikus gitározással induló remekül felépített instrumentális gyöngyszem. Mindkettő az életmű kiemelkedő darabjai mellé tehető.
Az pozitív és talán érződik írásomból, hogy Dave letett a mániájáról, hogy slágert írjon. Sajnos a The Emperor képében még kísért a múltnak ez az árnya. Pedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A záró Fear feldolgozás (Foreign Policy) egy jó kis (szoft-)hardcore nóta. Kicsit idegen a Megadethtől, de remek lezárás.
Nehéz erről a lemezről beszélni. Nem véletlen (hogy csak gondolatokat dobáltam egymás után), hogy az ezt megelőző néhányról sem írtam itt, ugyanis kb. azóta halódik tini korom kedvenc zenekara, amióta a blogom üzemel.
Nyilván ez egy egészen jó, profi, feszes thrash metal lemez, még úgy is, hogy 2016-ot írunk, és a virtuozitás is ott van benne sok helyen, de a zsenialitás már nagyon megkopott. Márpedig az emelte őket a színtér többi csapata fölé. Egykor, régen.
Én egyszerűen nem tudok úgy örömmel meghallgatni egy Megadeth lemezt újra és újra, hogy már elsőre sem fogott meg, nem ejtette le az állam. Ezért nem lesz a Dystopia sem nagy barátom. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 10-15 év egyik/talán legjobb lemeze a négyestől. Maradok a '88-'98 között kiadott öt remekműnél, melyek a mai napig verhetetlenek.
Megadeth: Dystopia (2016. január)
Címadó: https://www.youtube.com/watch?v=bK95lWHl7js
Conquer Or Die (klasszikusgitár tanároknak is): https://www.youtube.com/watch?v=dQ_-tUKT-nY
7/10 pont
Metro: Metro
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha erről vagy hasonló zenéről (pláne: lemezről) fogok itt írni, de az élet attól is szép, hogy kiszámíthatatlan.
A borító, a citrom(ízű)sárga korong-közép és a tasak, melynek az éle nincs gyárilag kiszélesítve, hogy oda is feliratot lehessen elhelyezni árulkodnak róla, hogy nem a közelmúltban készült.
1969-et írunk. Ez a zenekar ELSŐ, és egyetlen stúdióban felvett nagylemeze. Egy darabka könnyűzenei történelem.
Mondanom sem kell, hogy kaptam, nem pedig én vettem az idők folyamán. A legelső kiadása még mono volt, nekem a sztereo változat van meg.
Az első meglepetést az okozta, hogy álom jól szól. Fúvósok, üstdob, csembaló, vízfolyás, orgona, stb. minden valósághű és minőségi.
A dalok rövidek, de jól hangszereltek és zeneileg sokkal összetettebbek, mint vártam. A szövegekre mindez nem mondható el ("Felmásztam egy jó nagy fára, lejöjjek vagy ne jöjjek" vagy a szomszédtól segítséget kérő Elfogyott a só eléggé sekély mai füllel (is).), de azért még a vállalható kategóriában van a többség.
Az A oldalon a tipikus Zorán dal (nem ő, hanem Dusán és Schöck Ottó írta), a Szobrok a legjobb, a B oldal 5-öse, a Mária volt (Zorán-Dusán) pedig az egész album legkiemelkedőbb dala. Egy tízpontos dal. (Katt a címére a meghallgatáshoz!) Ott van a zenéjében, amiről szól. Óriási érzés van a nyitó (természetesen többször ismételt) ének dallamban.
A két oldal nyitó dala lehet még mindenki számára ismerős az én korosztályomból, az Ülök egy rózsaszínű kádban és a Citromízű banán. A Hazárdjáték hosszú és jó gitár- és szaxofonszólóval zárja az A oldalt.
A basszusgitár mellett több dalt is éneklő Frenreisz Károlyt fura hallani ilyen közegben, de fiatalság, bolondság.
Utánérzések is vannak a lemezen, de nem bántó számban és szinten, így összességében kellemes meglepetés.
Külön kiemelendő a hátsó borító, melyet Sajdik Ferenc ismert, szeretett stílusú karikaturista cseppet sem egyszerű rajza díszít.
6,5/10 pont
Qualiton, Made In Hungary, 1969.
Annak is rendhagyó. Bár, szerintem mindegyiket így kellene csinálni. Hölgyeim és uraim:
Riverside: Love, Fear and the Time Machine (2015.)
8,7/10 pont
Hogy felvegyem a fonalat, ismét meghallgattam a Rubber Soult. Nem kellett volna. Gagyi, rettenet buta, primitív zene. (Kivéve a Nowhere Man-t, amelyre ugyan igazak az előbbiek, de hangulatos és a szövege is a vállalható kategória.) Nem is értem, mit hallottam benne annak idején (részletek itt). Az aktuális pontszáma kb. 4,7. Úgy látszik, minden lemezüket bőven sok egyszer meghallgatni, mert a megítélés minden füleléssel romlik.
Az indíttatásról jobb nem beszélni, de az az album zeneileg semmivel sincs egy punk banda fölött, sem tudásban, sem dallamokat tekintve. Sőt.
Revolver (1966.): 14 dal, 35 perc - ez maradt. És az is, amit korábban nem vettem észre, de jellemző a felvételi technikájukra. Idegesítő, főleg fülesben hallgatva, hogy a két csatorna (jobb/bal) nagyon elkülönül. Az egyes hangszerek a "terem" két szélén szólnak, középen alig van valami, ami összeköti őket. Röviden: a tere rosszul van keverve. Idővel megszokható, de elsőre zavaró.
Az indító Taxman-ből kiölték a dallamokat, viszont szólózni próbálnak benne. Rettenetesen gáz. Megmutatja, hogy 2 perc 39 másodperc is tud rettenetesen hosszú lenni.
Az Elenor Rigby emeli a pontszámot. Csak vonósok (és ének) hallható benne. Kellemes, hallgatható, nem olyan zsákutca, mint az előző.
Az I'm Only Sleeping-re csak annyit írtam jegyzetként, hogy "ki énekli? Nem kellene erőltetnie ezzel a hanggal!". Mint kiderült, Lennon. A dal egyébként tingli-tangli. Szóló helyett egy akkoriban tuti innovatívnak számító nyekergést adnak elő. Ez és a dal is működik. Meg lehet hallgatni.
Love You To: Szitár. Végig. Úgy látszik, ez a banda bármihez nyúl, az nálam nullás. Ez a dal ugyanis semmiben nem hasonlít az eddigiekhez. Csak abban, hogy buta és nem szeretném ismét hallani.
Here, There and Everywhere: egy rettenet giccses filmzenének elmenne, de hogy ilyet FÉRFIAK, pláne brit férfiak írtak és énekeltek...!!! Akkor inkább a Pet Shop Boys. Komolyan.
Yellow Submarine: Ez komoly? Mert viccnek (is) rettenet gyenge. Értékelhetetlen.
She Said She Said: "Csak" szimplán gyenge és ötlettelen, de nem irritálóan.
Good Day Sunshine: A többihez képest egészen jó. Enyhet hoz a szenvedésbe.
And Your Bird Can Sing: Visszatér a régi tánci-tánci primitívségébe. Pengetnek benne néhány egyenest.
For No One: A többihez képes kiemelkedő. Nálam az ilyen szintű összeszedettség, ötlet, mélység az alap, hogy egy zenének értelmét lássam. Náluk ez a csúcs.
Doctor Robert: Mint az And Your Bird..., csak itt nem pengetnek semmi jót.
I Want To Tell You: Nem jó, de legalább nem támadják benne a jó ízlést. Ezzel egyértelműen az ajánlható dalok közé került. Futnak egy biztonságit. Ilyen egy átlag Beatles dal.
Got to Get You into My Life: Limonádé. Nem egy kreatív valami. Még ezen a szinten sem. A rézfúvósok ellenére.
Tomorrow Never Knows: Teljesen új megközelítés. Mintha egy másik banda tette volna ide egy másik korból. Alapjában agyatlan, de összeáll. Jó lezárás. Kár, hogy előtte nem volt semmi kiemelkedő.
Nem ígérem, hogy hamarosan folytatom a rovatot, mert az a legjobb ebben a lemezben, hogy egyszer (nagyon sokára!!!) véget ér, és hogy a rettenet gáz "zenék" között van néhány másodperc csend. Azt hittem, a sok kihagyás és egy Sodom album tanulmányozása után találok értéket itt is.
Nagyot tévedtem.
4,8/10 pont
Vannak mókás dolgok az életben (a halon kívül is). Az például az, hogy a fél albumon keresztül azon járt az agyam, hogy "ezt az "énekest" én már hallottam, szinte egy az egyben ezt a hangot, de hol?", mire leesett, hogy kb. 25 éve nem hallgattam Sodomot, és bizony a sajátjával egyezik a jó öreg Angelripper hangja.
A 25 év nem igaz, mert a trió első, 1984-es EP-jének 2007-es, alaposan felbónuszolt, újravett verziójáról (The final sign of evil) én írtam Rockinformban annak idején. Az viszont tény, hogy a korai korszak csúcspontja (Agent Orange) óta nem hallottam egyetlen albumukat sem. Nem az én zenémet játszották. A kezdeti években a Destruction jócskán élen járt zenei tudásban, később pedig a Kreator nőtte ki magát nem csak a germán, de a teljes thrash színtér elitjébe, így ez a csapat mindig a háttérben maradt nálam.
Hogy 2016-ban még új Sodom albumról beszélhetünk (és hogy a trió több mint 1 millió lemezt adott el eddig!) már inkább tiszteletet parancsoló, mint megmosolyogtató.
Nem kis meglepetéssel hallom, hogy az alap jellegzetességeit megtartva a Sodom is kellemes - az adott keretek között értendő - ZENÉLÉST csépel le ezen az albumon. Nem egyszer az ízlésemnek oly kedves újkori Kreator színvonalán. Olykor még hasonlítva is Milleékre.
Az ősi Sodomra jellemző eszement csépelés csupán a Slayer ízű Belligerence-ben köszön vissza helyenként, de még ebben a dalban is van zenei csemege, egy vészjósló akusztikus gitározgatás képében.
A soha nem tagadott Motörhead hatás az egymást követő Caligula és Who Is God? kettősben jelenik meg a kelleténél erősebben.
A Caligula - a jó szólója ellenére - vagy a záró Refused To Die simán lehagyható lett volna a lemezről, de a másik 9 dal nagyon erős.
Fura ilyet írni a Sodomról, de ügyesen zenélnek, okosan váltogatják a dalok tempóját és - cseppet sem mellékesen - jó riffeket, dallamokat pengetnek.
A Blackfire fémjelezte időben is érdemes volt az egyszem gitáros témáira figyelni, ez most sincs másképp. Az 1996-tól itt gitározó Bernd Kost szólói a számomra agyatlan tekerést, nyávogást jelentő Hammett/Kerry King iskolával mutatnak hasonlóságot, mégis sokkal jobbnak tartom az említetteknél. Van ugyanis tartalma, hangulata, stílusa a meglehetősen rövid szólóinak is.
Összességében ez egy nagyon jó album. Magasan a legjobb, amit ettől a tökéletes nevet választó (!!) csapattól hallottam. A legpozitívabb vonása az, hogy a Kreator-höz hasonlóan - és ellentétben a Testamenttel, Metallicaval, Megadeth-szel - 100% létjogosultsága van 2016-ban is, mert nem megszokásból, rutinból vagy pénzért született, hanem belső indíttatásból, kreatív hajlamtól vezéreltetve. Az ilyesmi hallatszik és nagy szó a mai világban.
(Azt mondjuk nem értem, hogy egy német zenekar miért ír a partraszállásról is dalt...)
Remek zene. A heavy metal kedvelőinek.
Sodom: Decison Day (2016.)
Ilyesmiről beszéltem: https://www.youtube.com/watch?v=AGdCoeHXpwk
8,3/10 pont
Bezony, új rovat. Történt, hogy rájöttem, hogy mára műkinccsé érett lemezeim (LP, "bakelit", szóval, igazi, vinyl) és talán a mai napig működő (NDK-s) lemezjátszóm is van. Előkerestem az utóbbit, összekötöttem, amivel kell, és megtörtént a CSODA, amikor szólni kezdett. 1-2 héttel később volt olyan szerencsém, hogy hozzájutottam egy, a lemezeket jobban kímélő, modernebb lejátszóhoz. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy végighallgassam a nem túl nagyszámú, de eléggé ütős gyűjteményemet.
Így kezdődött. Aztán kölcsön és örökbe is elkezdtem lemezeket kapni, sőt vásárolok is olykor, így már rendes sor alakult ki a lejátszó előtt, meghallgatásra várva.
Az tűnt fel, hogy nagyon sok együttes ELSŐ lemeze a lejátszómra került.
Az első hallgatandó nem volt kérdéses, hogy mi lesz:
Alphaville: Forever Young
Ezt a lemezt akartam először hallani. Nem kis mértékben az itt is bemutatott nyitó dal (A Victory Of Love) miatt. Nagyon szeretem, és nagyon szépen, szellősen végigpásztázza a frekispekrtumot, vágytam hallani. Egyben jó lejátszó/hangrendszer teszt is.
Aztán el is ment a kedvem az egésztől. Sercegett, de nagyon, már-már a hallgathatatlanság szintjéig. Tudtam, hogy nem vigyáztam a lemezekre annak idején, de ez akkor is nagy csalódás volt. Szerencsére ex-gitáredzőm - soha ne romoljon meg a kompótja! - felvilágosított, hogy van olyan eljárás, amely a koszos lemezeket újjá varázsolja. És lőn! A sercegés helyére döbbenetes dinamika és "nagy hanghűség" (értsd: Hi-Fi, de nagyon!) érkezett egy alapos takarítást követően. Így minden adva volt, hogy csakis a zenére figyeljek.
Az pedig - meglepő módon - nagyon működik nálam, holott papíron messze áll az ízlésemtől. És még németek is.
A már említett A1-es dalt (Victory...) meghallgathatta itt, aki akarta, így csak annyit írok róla, hogy a legnagyobb kedvencem a lemezről.
A másik oldalt a címadó nyitja, amelyet egy kor fölött szerintem mindenki ismer, akkora siker volt, annyiszor játszották annak idején. Soha nem tetszett. Van hangulata, de nálam nincs a lemez kiemelkedő dalai között. Szerencsére ez az egyetlen "lírai" szerzemény.
Annak idején komoly Depeche nyúlásnak hallottam ezt a zenét, de mai füllel nem érzek ilyet. Van, ahol a szinti- és "dob"hangzás tűrést/elnézést kíván - pl. a szintén sláger Sounds Like A Melody esetén -, és az énekes magasabb hangszíne/fekvése is ez a kategória, de ez egy nagyon jó LEMEZ, melyet a mai napig élmény hallgatni.
POP zene 1984-ből (!), ezt tartsuk szem előtt, de hangulatos, nyugis, amolyan békeidős. Anélkül, hogy cikisen '80-as évek lenne.
Ez az együttes ELSŐ lemeze. Majdnem 2 millió példányban kelt el. Azóta sem alkottak hasonlót, viszont néhány éve Tokajban meglepően jó koncertet adtak.
A pontszámban a hanghordozó, annak kiváló minősége/állapota és az is benne van, hogy ismerem, szeretem, az életem része. Semmi nem indokolja, de ennyire tetszik.
9/10 pont
Wea, Gong, Made In Hungary, 1985.
Olyan érzésem van a zenét hallgatva, mint a borítót nézve. Hogy ez vinyl. Azaz szól, mint az álom, szellős és kissé régimódi is. Annyira, hogy sokszor hiányzik a sercegés a csendesebb részeknél.
ÉLMÉNY hallgatni, olyan a hangzása. Minden a helyén van, nincs túlpolírozva, nincs cicoma, extra hangszerek, hangsávok sem, az egész valósághű (Hi-Fi), de a lábdob mindezeken felül valami tökéletes.
A régimódiság nagyon halvány hippi beütések képében van jelen. (Kivéve a The Hunter, amelyhez csak annyit írtam a jegyzetembe, hogy "gombás". :)
Fura is a lemez, mert nem ilyesmit vár az ember a négyestől. Nincsenek bevadulások, eszement, "gyógyszer elgurulásos" dalok vagy részletek. Mint ha le lennének nyugtatózva. A 13 dal mindegyike hasonló tempóval és szerkezettel rendelkezik.
Az első négy csak nyugodalmas zenélgetés. A Goodbye Angels élénkül kicsit, a basszus is feléled benne. A Detroit-ban is van egy kis élet (és hippi feeling! : ), a This Ticonderoga-ban még az erősítőt is átöblítik egy kis árammal, de az összkép egy nagyon erős RHCP stílusjegyekkel és már ismert hangszeres megoldásokkal megtámogatott nyugis (merengő??) zene. Annyira, hogy a Sick Love-ot akár bárzenének is aposztrofálhatnám.
Mindezekkel együtt van hangulata és egyénisége.
Nekem leginkább a fura, discos beütésekkel is kísért Go Robot és a hangulatos Encore tetszik, de nincs gyenge vagy a sorba nem illő szerzemény az albumon.
Ki kell emelnem, hogy a refrének nagyon erősek, húzzák, mentik a barátkozást igénylő, könnyen befogadható zenét. Nem a megszokott, stadiont beindító módon erősek, hanem... Na, EZT nehéz leírni. Hanem lelket, tartást, hitelességet adnak a zenének.
Noha Flea basszusa itt-ott hozza a megszokott szintet, sajnos semmi kiemelkedően virtuózt nem csinál. Ugyanez (pláne!) igaz Chad Smith dobolására. A két zseni teljesen kikapcsolta magát, alárendelte hangszerét a zenének, Esetükben nem egyértelműen tartom ezt pozitív húzásnak.
Ha van banda, akiket nem tudtam volna elképzelni megöregedve (legyen inkább: éretten), lenyugodva, bölcsen, akkor az a RHCP. Aztán elém rakják az elképzelhetetlent.
Jó LEMEZ! Tetszik.
Bár tiniként tuti kiröhögtem volna.
(Most olvasom a Wikipedian, hogy 5000 példányban kiadták 180 grammos vinylen is, amelyhez az első single kazettán (!!) is jár.)
Red Hot Chili Peppers: The Getaway (2016.)
Encore:
https://www.youtube.com/watch?v=lnfHYMBXq4E
Go Robot (élőben!! Ezek szerint színpadon még hajlandóak virtuózan zenélni):
https://www.youtube.com/watch?v=Gq-bn5YsmnM
7,4/10 pont
Na, de most komolyan, már a lemez címe is! Persze, hogy csak szeretni lehet.
Nem ment azonnal. Elsőre az előző album árnyékának tűnt. Később is. Még most is.
Viszont mostanra megkedveltem. Hallgatom/hallgattam. Többször az átlagnál, ami beszédes.
Zeneileg nem részletezném. Nincs mit. Tipikus rádióbarát semmi. Itt ott kis rézfúvósok, a Bányászkórusban keményebb gitár is felbukkan, de semmi túlzás, ez vérbeli popzene. Ott van benne az alter vonal is, de nem az dominál.
Nehéz "szűz" füllel hallgatni, hiszen egy évvel követte a nagy sikerű előző lemezt, amelyhez óhatatlanul is hasonlítja a hallgató. Én, legalábbis. És A legnagyobb hőshöz képest bizony "lightos" ez a 46 perc. Nem annyira ütős és berobbanó, noha a dallamérzék, a szöveg-sziporkák és természetesen az énekesnő hangja megmaradtak.
Kevesebb az odamondás, a korunkat fanyarul, kegyetlenül, humorosan leíró szöveg és a telitalálat dal.
Alexnál leírtam - nem is áll velem szóba azóta! :) - és itt is igaz, hogy gyakorlatilag minden dal más stílusú. A 14 szerzemény - mondhatni - mindegyike hajaz valakire, valamilyen stílusra, konkrét dallamok átvételének szintjéig. Gátlástalanul, készakarva. :) Ám amíg a művész úrnál ezt egyértelműen az útkeresés jelének tulajdonítottam, addig itt megvan a karakter, egyéniség, amely összetartja, formába önti az egészet. Tiri-tarkaság helyett inkább olyan, mintha egy esztrádműsort hallgatnék.
Mindezekkel együtt ez egy pop lemez, melynek maximum a fele tetszik igazán, így a pontszámom sem lehet magas.
Noha sikerült megkedvelnem.
Honeybeast: Bódottá (2015.)
"Akváriumban a díszhalak,
azt hiszik, a kozmosz: üvegfalak.
Miért tudnák, hogy határtalan?
Úszkálnak ott bambán és boldogan."
"Hallgatni arany, pont 30 ezüstöt ér"
"Ott az igazság, ahol Bud Spencer"
https://www.youtube.com/watch?v=zqNCm2DiLgA
6/10 pont
Dupla CD, jócskán két óra feletti játékidő, olyan hatalmas zenei tudás és annyira komplex dalok egymásutánja, hogy elsőre végig sem tudtam hallgatni, meghaladta azt, amit az agyam egyben bevesz - így ismerkedtem meg annak idején a Dream Theater-rel az 1998-as Once In A Livetime album képében.
Azóta rengeteg dolog történt. Még velem is, nem hogy a zenekarral.
A dupla CD és a hosszú játékidő maradt, a zenészek közül is csak kettő cserélődött, mégis - az énekes nyújtotta segítség nélkül - nehéz elhinni, hogy a két (négy) lemezen ugyanaz a zenekar játszik.
Komplexitás, összetettség, sziporka, játékosság, könnyedség, tempó, ötlet gyakorlatilag nyomokban sincs az új lemezen. (De olyan szinten, hogy amikor a 2285 Entr'acte-ben triangulumot ütögetnek, az már erős felüdülés.)
Van viszont - olykor egy az egyben Bernstein/Webber - szirupos, nyálas, hatásvadász musical jellegű giccs, teátrális dallam szép számmal. A zenekar nevében lévő "helyesírási hiba" nélkül is kitalálható - ordít!! -, hogy ezt a rettenetet egy amerikai zenekar alkotta. (Legrémesebb példák: Three Days és Begin Again. Utóbbi egy karácsonyi Disney film zenéjének is elmenne.)
A Prágai Filharmonikusok dobnak kicsit az összképen, de újdonságot vagy nagyobb ötletet ők sem jelentenek. Sajnos nincs csúcsa, kiemelkedő darabja ennek a 34 szerzeménynek. Olyan, mint a zenekar honlapján bemutatott karakterek: mű, erőltetett és nem túl színvonalas.
Egy többszereplős történethez - mert erről beszélhetünk - nem ártana több énekes, vagy egy olyan (King Diamond rulez!), aki legalább kettőt hitelesen meg tud szólaltatni közülük. LaBrie hangja finoman szólva sem alkalmas erre. Nem tudom, megpróbálta-e a lehetetlent (a Ravenskill-ben mintha lennének erre utaló jelek), de ha igen, abból itt semmi nem hallatszik. Mivel megterhelő dallamok nem hallhatók, korrekten lehozza az éneket, de semmi különöset nem alkot. Talán jobb is így.
A Savior In The Square egy jól felépített gyengébb rock dal. Mármint a refrénje, mert a zenéjének nagy részét a történet elviszi Zizifalvára.
Az A Life Left Behind-ban zenélnek egy keveset, a dal ezen részeit élmény hallgatni.
Az A New Beginning - ha eltekintinkük az önismétléstől és az Amerika-túltengéstől - elmenne egy gyengébb Dream Theater szerzeménynek. Itt tartunk, hogy már az ilyesmit is pozitívan kell említenem. A végén még - egészen jó - gitárszóló is van!
A Moment Of Betrayal képében kapunk egy vállalható, az életműbe büszkén belehelyezhető dalt is. Vérbeli Dream Theater szerzemény!
A második lemez nagy része is hallgatható, többször emlékeztet arra, hogy melyik együttes neve szerepel a borítón.
Hogy ezekkel szemben mennyi szirupos, zongora vagy gitár prüntyögéssel kísért negédes dalolgatás hallható a lemezen, azt inkább nem számolom össze.
Most is meg kell említenem, hogy Mike Mangini dobolása fantáziátlan, de itt a teljes zenekar idomult hozzá.
Vagyok annyira jóhiszemű, és elhiszem, hogy jót akartak, azt is elhiszem, hogy ha valaki nagyon korán a csúcsra ér zenei értelemben, annak már-már lehetetlen fejlődnie és olykor tapogat, kitekint érdekes irányokba, de ez a próba nálam nagyon nem jött be.
A legrosszabb az benne, hogy nem találtam az albumról a jegyzeteimet, és meg kellett még egyszer hallgatnom.
Csak olyannak ajánlom, aki életében nem hallott még Dream Theatert és nem fér hozzá egyetlen, még Mike Portnoy-jal készített albumukhoz sem és/vagy elkötelezett musical, rockopera és Amerika rajongó.
Nagy csalódás.
A kettes lemez kevésbé kiábrándító, az felfelé húzza a pontszámot, de a közepest így is alig súrolja.
Dream Theater: The Astonishing (2016.)
4,5/10 pont
Alaposan elkéstem, csak most szereztem róla tudomást.
- Nem hibátlan, de nagyon könnyű beleszeretni.
- Meghallgattam ezt az albumot. Még dél sincs, mégis tudom, hogy remek napom van/lesz.
Ilyesmiket jegyzeteltem az első hallgatáskor.
A tegnap itt bemutatott dal a legkommerszebb, legmegszokottabb a 10 közül.
Elsőre nem tetszett túlzottan az album, de hamar rájöttem, hogy nem elvárásokkal, hanem pihenten, nyugodtan, esetleg egy pohár borral kell nekiülni.
Azóta bármennyire keményen, objektívan is állok hozzá, a végére, legkésőbb a Laying On Of Hands/Stoic 2 második felét, a záró refrénjét hallgatva minden alkalommal kenyérre ken. Fura, hogy míg az agyam azon pörög, hogy "mit keres egy hippi dal egy Suzanne V. albumon", addig a lelkem mosolyog, a ceruzám pedig egy magas pontszámot ír a lapra, melyre jegyzetelek. És a csoda folytatódik: a záró Horizon (There Is A Road) egy ezerszer hallott dal, téma, hangulat, mégis visz, sodor, végképp elvarázsol (a kürt hathatós segítségével), ki ebből a világból. Jó, ha egy zene erről szól.
Akár kísérletezőnek vagy eklektikusnak is mondható, holott 100% Suzanne Vega amit hallunk. Jó példa erre a Portrait Of The Knight Of Wands, ahol az akusztikus gitárhoz elektronikus hangok is simulnak.
A lényeg azonban nem változott. Maradt az első lemeztől felismerhető stílus, és noha minden albumon változtat kicsit a hangszerelésen - most, ellentétben az előző lemezzel, nincs annyi szimfonikus hangszer, jött viszont egy kevés elektronika, az akusztikus gitár sem dominál annyira, mint általában, valamint, noha nem viszi túlzásba, nem rémlik, hogy (ennyi) háttérvokált alkalmazott volna korábban -, maradt a magányos történetmesélő dalnok kép is, hiszen minden dala előadható (lenne) egyetlen gitárral is. Nem hallgatom újra (de érzem, hogy hamarosan megteszem), de valamiért a days of open Hand világa és (belső borító) képei ugranak be ezt a 36 és fél percet hallgatva.
Az I Never Wear White-ot leszámítva nincsenek az előző, 2007-es lemez New York Is A Woman, Frank & Ava és Bound dalaihoz fogható azonnal ható telitalálatok, de az összkép így is kerek és teljes.
A borító(k) kapcsán viszont jól jönne már kis kreativitás, újítás.
Nem hallgatok Cseh Tamást, Bródit, Springsteent, Dylant, de az első hallott dalától Suzanne Vega "rajongó" vagyok. A hangszíne (!!), az egész egyénisége, zenei világa, kisugárzása nagyon szimpatikus "és hogy' beszél angolul!!!"...
A Judas Priest gitárosa nyilatkozta egyszer, régen, hogy házibulikban gyakran kérték, hogy játsszon valamit, és nem hitték el, mikor azt mondta, hogy ő csak Judas Priestet tud. Valahogy Suzanne Vegat is ilyennek képzelem. Annyira erős és jellegzetes a (zenei) világa, annyira önazonos, hogy nem hiszem, hogy ki tudna lépni belőle. Szerencsére nem is kell, hiszen így SZERETJÜK.
Lelki vezetőm egy újabb csokor példabeszéddel, mini csodával jelentkezett. Vannak füleim a hallásra.
Suzanne Vega: Tales From the Realm of the Queen of Pentacles (2014.)
8/10 pont
Mit lehet írni egy olyan albumról, amely a Helloval indul?
Talán azt, hogy a többi dal nem annyira erős (kivéve a Love In The Dark, a Million Years Ago, és az All I Ask), hogy végig Adele csodálatos és erős hangja viszi a prímet, hogy a hangszeresek inkább semmit vagy minimális dolgokat játszanak, mintsem hogy egyen-pop műanyag antizenével töltsék ki a csendet (kivéve: Water Under The Bridge), ezzel az énekhanghoz kellően szellős teret biztosítanak.
És azt, hogy tetszik az album, jó ezt a HANGot hallgatni. Hallottam a rádióban futó dolgait, de ez az első lemeze, melybe belemerültem. Tartalmas, amit találtam.
Közvetlenül a rendkívül tömör új, itt is bemutatott Anthrax album után hallgattam. Nektek is úgy (is) ajánlom. A 14 dalos változattal ismerkedtem.
Adele - 25 (2015.)
8,2/10 pont
