'Dark Night Of My Soul'

     Míg a tavalyi Iron Maiden dupla lemezzel kapcsolatban a mai napig nem merem összeszedni a gondolataimat :)  :(, az új Megadeth és Dream Theater albumokból pedig elsőre 30 percnél többet nem bírtam meghallgatni a csalódottság elhatalmasodása miatt, ezt követően pedig egyre csak halogatódik a második nekifutás, addig Ian-ék ezen alkotása gyakorlatilag két napja leállíthatatlan a lejátszómban.
Dobpergéssel, majd csellóval indul a friss anyag. A cselló nem új náluk az introban (Be All, End All), de ennyiben ki is merült az önismétlés. És ez nagy szó.
     Ez az ötös soha nem kísérletezgetett vagy tévelygett az immár 35 éves (!!!) pályája során, és a mai napig árad a zenéjükből, hogy azt csinálják, amit szeretnének, azért, mert éppen ezt szeretnék (és nem például a megélhetés miatt), és nem azt, amit elvárnak tőlük, vagy amit újszerűnek gondolnak.
Már a nyitó You Gotta Believe közepén van egy jó kis zenélgetés, de egyértelműen a második Monster At The End fülbe ragadó refrénjekor és gyilok jó középrészénél (szólónak nem nevezném, de nagyon zene, nagyon az én ízlésem szerint) dőlt el, hogy barátságban leszek a hallhatókkal. Aztán jön a szóló is.
És itt meg is állok egy szóra! Végre levetkőzték az "aki szólózott, az kiszállt, én pedig nem szólózom, mert ritmusgitáros vagyok" állapotot. Noha Charlie (a dobos!!) játszott pár egészen jó gitárszólót, és utána "rendes" gitáros is került, de mostanra érzem, hogy teljes lett a kép, sikerült megtalálniuk a hiányzó láncszemet. Jon Donais egy vérbeli - és ami a nagyobb szó, a csapatba tökéletesen illeszkedő - gitáros, egyéni, változatos szólózási stílussal. Dob egyet az egyébként is a csúcs közelében lévő bandán.
      Meglepetésemre a másik újdonság, kellemes meglepetés a 2010-ben visszatért, 55 éves (!!!) Joey Belladonna hangja. Jó, tudom, stúdióban valószínűleg én is jól énekelnék :), de itt többről lehet szó. Nekem a bandában őt követő összes énekesnek a hangja jobban tetszett az övénél, így tartozom neki annyival, hogy leírjam, most hibátlanul és fülnek kellemesen énekel. Szinte rá sem ismerek. Vagy visszavett, idomult a zenéhez, vagy az idő kivette a hangjából az idegesítő magasakat... Nem tudom. Tény, hogy hozzámélyült a hangszerekhez és az eredmény: Yeah! :)
     Nem elemzek dalokat, inkább arról írok (mert az első hallgatástól ez jár az eszemben), hogy érdekes - és vélhetően nagyon szubjektív - dolog a hitelesség. Ebből a bandából a kezdetektől (de mióta befutottak, tuti) süt. És ez (is) árad ebből az egy órányi zenéből is.
A big fourból a Metallica zenei értelemben egy vicc, a Testament sablonokat pufogtat (bár csont profi), a Slayert soha nem bírtam, a Megadeth Mustaine zenei útkeresésének és megfelelési (bizonyítási?) kényszerének csapdájában vergődik hosszú-hosszú évek óta, az Anthrax pedig tolja ezerrel a kemény riffeket. Hopp, ez már öt a négyből! De ha hozzájuk veszem a kezdetben megmosolygott, de az elmúlt 1-2 évtizedben a stílus talán legjobb lemezeit alkotó (érted!) Kreatort is, akkor talán a teljes thrash metal élmezőnyt megemlítettem.
Nagyon kellenek tehát a színtérnek az ehhez hasonló életjelek.
     Hogy Scotty remek formában van, hogy a basszust remekül hallani, és hogy van egy egyéni stílussal bíró NAGYON jó dobosuk, nem is említem.
      Hogy dalokról is szóljak (mégis): annyira friss az album, hogy még nem tudom idelinkelni a lassabb Blood Eagle Wings-t, pedig remek kedvcsináló lenne, mert 100% Anthrax, miközben újszerű és kiszámíthatatlan, ráadásul a ZENE, nem a húzás dominál benne.
A mosht a meglepő módon a szintén a lazább dalok közé tartozó, de azért a végére felpörgő This Battle Chose Us indítja be. Egyértelműen koncert favorit lesz.
     Remekül kevert, erős dalokat tartalmazó, masszív lemez. A négy bónusz koncert nóta szerényebben kevert, de az ötös lényegét tökéletesen visszaadja.
Az én zeném. Szeretem.
Örülünk, Bélám!

Anthrax - For All Kings (2016.)

8/10 pont

    A Born To Die album egyszerűen PEPEC, a 2014-es Ultraviolence bárgyú, a Honeymoon pedig eseménytelen, unalmas.
     Adott egy jó hangú, csoda-hangszínű énekesnő, aki mostanra zeneileg annyira leredukálta magát, hogy hozzá képest Enya (na, tessék, ismét Ő! :) Mike Portnoy a legjobb formájában.
Vagy elvesztette a fonalat, vagy ez a stílusa, melyre mostanra rátalált. Ha az utóbbi a helyzet, nálam egy hallgatásig jutnak majd az albumai.
Ez is.
Pedig a hangját élmény hallgatni!

Lana Del Rey: Honeymoon (2015.)

Egy feldolgozás az albumról, melyben van egy kis esemény:
https://www.youtube.com/watch?v=HLBXhdfab80

4/10 pont

u.i.: ilyen sem volt még, hogy egy lemezismertető megírásával az első hallgatás vége előtt elkészüljek.

     Már legalább kétszer beszóltam itt a művésznőre, holott régen nagyon szerettem a zenéjét, lemezeit. Aztán ez valahogy megtört. Nem hinném, hogy én változtam. Az ok az lehet, hogy nem tud megújulni, abban a szűk keretben, amelybe tette magát, amelyben létrehozza zenéjét pedig már mindent "feltalált", feltálalt.
Ugyanezt érzem a hét év elteltével megjelent lemezét hallgatva is.
      Elsőre csak el szerettem volna aludni rajta, ehhez képest untatott és kissé bosszantott is. A nyolcadik, Sancta Marianal aztán abba is hagytam az album hallgatását, mondván, ha a Neoton jobb dalt írt ennél ugyanezzel a refrénnel, akkor jobb valami mást keresni.
Azt még saját újkori rögeszmémnek tudtam be :-), hogy itt is találtam egy a-ha (koppintás) számot (Even In The Shadows), de az I Could Never Say Goodbye egy akkora Elvis ének lopással (Can't Help Falling In Love) indul, hogy belepirultam.
Az ilyesmire sajnos egyre háklisabb vagyok.
     Összességében nem rossz a zene, a dalok között sincs kifejezetten gyenge (igaz, kiemelkedő sem - legjobbnak az Echoes In Rain-t tartom). Aki esetleg nem hallott még Enya lemezt (dalt biztosan mindenki hallott, aki hallgat zenét, rádiót vagy néz tv-t), az sem kizárt, hogy kedvelni fogja, hiszen itt van az összes védjegy, hangszín, dallam, ami 30 éve (!!) azonnal felismerhetővé teszi a zenéjét. És persze a hangja, éneklési stílusa sem változott.
Számomra azonban már unalmas mindez, semmi pluszt nem ad.
Pedig - ismétlem és nagyon remélem, hogy - nem változtam azóta, hogy először elvarázsolt.

enya: Dark Sky Island (2015.)

A legjobb rész (egyben a "daja-vu" zenei definíciója:
https://www.youtube.com/watch?v=OWFc5mkABNo

És a "hogyan forgassuk meg Elvist a sírjában" énekdallam:
https://www.youtube.com/watch?v=nOdU5iL5BV4

5,6/10 pont

     Dicsérni fogok. Ezt leírom előre, mert nem biztos, hogy egyértelmű lesz. :)
     Rockdisco. És a hangsúly a discon/popon van - nem úgy, mint az előző lemezek esetén. Már a nyitó dalok a-hábbak az új a-ha albumnál (bizony! adtak ki lemezt idén). A másodikban egy még éppen nem szemtelen lopás is van a norvégoktól. Aztán jön szépen, sorban a többi, utánérzéssel enyhén fűszerezett kellemes szerzemény. Konkrét hatásokat azért nem sorolok, mert nem merültem mélyre a '80-as évek pop zenéjében, és a memóriám is, ugye... (Azért aki az egyetlen (?) The Cure hatást észreveszi, azt meghívom valamire! :)
     Ez eddig nem túl biztató? Pedig a zene nem csak kellemes, de jó is, ugyanis a fentiekhez a csapat nagy adag egyéniséget adott hozzá, az eredmény pedig egy kellően változatos, dallamos, gitárral enyhén megtámogatott - itt-ott hangyányit bekeményedik, de semmi súlyos -, kellemes női énekes muzsika.
Azon ritka albumok egyike, melyet (bizonyos kor fölött) gyakorlatilag mindenkinek tudok ajánlani, aki a (könnyű)zenét szereti; legyen depeches, metalos, discos, dark vagy bármi. :) A South Park is tévedhet, jöhet jó dolog, még zene is Kanadából.
Talán nem is kellett volna semmit írnom, csak azt, hogy a borító tökéletesen kifejezi a tartalmat.

The Birthday Massacre: Superstition (2014.)

Itt egy kattintásra hallható is:

 u.i.: hogyan lehet hangyányit bekeményedni???

8/10 pont - nálam működik, tetszik a hangulata

     Na, tessék! Alig, hogy felfedezek egy műkincset, el is adja magát. Történt ugyanis, hogy a már itt is bemutatott Soulsavers zenekar új lemeze már a "Nagy Feró és a Beatrice" szindróma nyomán új/kibővített név alatt jelent meg.
Persze értem, hogy ki szeretnék használni Dave ismertségét, hiszen gyakorlatilag belépett a duóhoz, de az eredeti zenekarának rajongói úgyis meghallgatják, óriási befutást pedig ilyen zenével úgysem várhatnak, hiszen ez nem "zene a tömegeknek".
     Az előző album countris, amerikás hangulatai eltűntek, maradt viszont az intimitás, a nyugalom, a gospel, a lélektől lélekig zenélés, az "élő" hangszerek pedig még dominánsabbak.
Egy klubban, bárban vagyunk, ahol 3-4 ember zenél nekünk. Kb. ennyi a történet. A DOB hangzása, a gitárok, de még az elektromos orgona is annyira valósághű, hogy élmény hallgatni.
És persze ott van hősünk hangja, a hang, melyről néhány napja írtam. A hang, melyet bármikor, bárhol, bármilyen zenei körítéssel szívesen hallgatok. Nem bravúros, nem nagy hangterjedelmű, szimplán csak olyan hangszínű, hogy egyből a lelkemet rezegteti. És még csak meg sem erőlteti magát. Szimplán csak VAN.
     Kerekebbek kiszámíthatóbbak a dalok szerkezetei, nem a "mesél a magányos hős" érzet dominál.
Az All of This and Nothing képében még egy sima pop dal is van a lemezen (Hammond orgona hangszínnel). Lehet, mert amihez ez a csapat nyúl, az tartalmaz és hiteles.
Az összkép mindezekkel együtt most is erős.
A szövegek egyszerűek, olykor akár klisések, mégis telitalálatok, mert (ismétlem magam) tőlük hitelesnek hatnak. A "chance"-t akkora "a"-val ejti, hogy az helyből emel egy tizedet a pontszámon. :)
      Nem ragozom: emberi, nyugodt, szellős, lélegző zene Dave Gahan énekével.
Az előző album hatott (a semmiből), ez másabb, de tartja a szintet.
Nagy szó.

Dave Gahan & Soulsavers: Angels & Ghosts (2015.)

A pop:
https://www.youtube.com/watch?v=2k11RlYp51I

És a soul/blues/gospel (három hathúros gitárral!):
https://www.youtube.com/watch?v=4FMe8Eo4HnU

8,2/10 pont

     Az első másodperctől kiszámítható, mondhatni, semmi újdonság nincs.
Kezdődik néhány másodperc indusztriális zajjal, majd bejön egy egyszerű, de nagyon pozitív és szép zongora dallam (itt már érződik, hogy valami nagy dolog van készülőben), aztán ugyanaz a lassú dallam ráesik, betemeti a hallgatót mázsás gitárral, gyomrozó basszussal/lábdobbal előadva, utána váltás és a szokott gépi dobolás szétcsapja az egészet, de valami gyilok módon, megnyitva az utat a szintén kíméletlen riffelésnek - megtámogatva persze ipari/elektromos prüntyögésekkel - és Burton jellegzetes üvöltözésének. Így telnek a hosszú 10 másodpercek, amíg a bajnok, tiszta énekkel előadott, káprázatos dobtémával és dallamosba váltott riffeléssel kísért refrén ki nem ragad a zúzdából.
Ismerős? Persze. Ezt találta fel a banda annak idején.
Az újdonság és a meglepetés a dalokban, azok összeszedettségében és a refrének kivételesen jó mivoltában éri a (nyitott) hallgatót.
      Azon kevesek (?) egyike vagyok, aki a Dino nélküli, dallamosabb, lazább korszakát legalább annyira szereti a zenekarnak (sőt), mint az azt megelőzőt vagy éppen az azt követőt. Azt azonban itt vallom be, hogy kb. fél óra kellett, mire a lemez harmadik dalához elértem, ugyanis az első kettő akkora királyság, hogy már első hallgatáskor újra és újra meghallgattam őket. Az Anodized konkrétan az egyik legjobb dal, amit valaha írtak. Leírhatatlan, mennyire tetszik!!!
Életkedvvel, boldogsággal, reménnyel tölt el. Azt csak most (kb. 10. hallgatás) vettem észre, hogy a záró refrént két (három?) szólamban énekli Burton. Ezt is megéltük.
És persze - ez az egész albumra igaz - szól, mint az állat (házat bontó módon!! Nagyon bölény.) és olyan dobtémákkal van tele - ez is jellemző a teljes lemezre -, hogy reálisnak tűnik a felvetésem, hogy ha sorra rúgják ki a dobos legendákat, akkor egy album erejéig miért nem veszik be a zeneileg mindenre (?) nyitott Mike Portnoyt.
A meglepő az, hogy továbbhaladva is megmarad a szint.
     Itt-ott (Dielectric, Protomech) nincs különösebb kapocs a verze és a refrén között, a címadó és a Church Of Execution pedig üres, csupán rutin stílusgyakorlat a négyestől, de mindezekkel együtt tartalmaznak érdemi részleteket. Ráadásul utánuk még jön egy óriási dobás a zeneileg (a dobot kivéve, természetesen. Az itt is sziporkázik.) már-már teljesen leegyszerűsített punk/hardcore jellegű/beütésű energiabomba, a Regenerate képében, (ismét csak: természetesen) egy óriási refrénnel.
A zárás is a szokásos, egy kellemes, keménység nélküli csodaszép, egyszerre szomorú és reménnyel eltöltő dal (Expiration Day).
Az egyetlen és igazi meglepetés a második bonus dal képében (Enhanced Reality - katt a dalcímre, ha érdekel) hökkenti meg a hallgatót, pláne a rajongót. Ez ugyanis az igazi lezárás. Színtiszta (pop?) elektronika, Burton tiszta énekével, torzítatlan gitárral, nyugalommal. Csoda.
     Régen ültetett meg ennyire egy új album, kedvencem új albuma talán még régebben. Ez bizony derült égből a banda (egyik) legjobb lemeze. Nagy szó.

Fear Factory: Genexus (2015.)
 

 A kiadó is tudja, hogy nem kockáztat. Kitette a teljes albumot a netre:

 https://www.youtube.com/watch?v=RgVT1MjnXOg
 

 9,6/10 pont, egy úttörő csapat csúcsformában

     Fura egy album ez. Elsőre csalódás, hiszen egy rendkívül egyéni és klasszikus zenekar visszatérő (újjáalakulás utáni) lemeze, ráadásul (nincs Big Jim Martin gitáros!) önmagukhoz képest visszafogott és (hangsúlyozva, hogy csakis önmagukhoz képest) nem túl izgalmas vagy kísérletező.
Mégis...
      A nyitó zongorázástól kezdve tudja a hallgató, hogy ki zenél, már itt hatalmába keríti az érzés, hogy itt valami új és jó következik.
A második Superhero már a fénykor minden szépségét (sodrás, csattogó basszus, epikus kiállások, dallamok) felvonultatja..., de semmi többet vagy kellemesen váratlant.
És ez igaz a teljes albumra. Minden olyan, mint régen, de az egymástól nagyban eltérő dalok között nincs igazán újító, meghökkentő, mindent felforgató, vagy éppen elsöprő. Nincs újabb Out Of Nowhere, Midlife Crisis vagy Digging the Grave.
     Nem írom, hogy csalódás, sőt, aki rohanó életében rászán több hallgatást - én megtettem -, megállapíthatja, hogy ez egy jó, elvárásokkal nem törődő, "igazi" lemez. Nem a digitális kor gyermeke. Mint ahogyan a zenekar sem.
Nekem két dal tetszik nagyon a tízből. Jól védik a lemezt, a YouTubeon nem találtam a Rise Of The Fall-t, a Black Friday-nek viszont akad ott majdnem hallgatható minőségű verziója.Érdemes mindkettőt album minőségben megfülelni. A hippire vett színpadképhez inkább nem szólnék hozzá:

Faith No More: Sol Invictus (2015.)

7/10 pont

Egy zenekar, akikről nem kell sokat írnom. Aki ezen a bolygón él és érdekli a (könnyű) zene, az hallott a csapatról, ismeri, hogy milyen stílusban alkotnak (milyen stílust alkottak).
A lemezt azt bizonyítja, hogy remek formában vannak. Elsőre (természetesen) gyengébbnek tűnt, mint a Fat Of The Land, sőt, talán az előző Inviders... albumnál is, de az Always Outnumbered...-et azonnal veri. Többedszer és alaposan meghallgatva viszont szépen jönnek elő a finomságai.
Fura egy főleg elektronikus zajokból és ösztön ritmusokkal alkotó brigádról ilyet írni, de mintha zeneibbek lennének, mint valaha. Mindezt úgy, hogy a fő ismérvük (szinte lehetetlen mozgás nélkül hallgatni a zenéjüket) megmaradt. Sőt. A dalaik felére remek klipet lehetne úgy forgatni, hogy "bedobnak" néhány kamerát a koncerten a bulizók közé, és kész.
Úgy hoztak létre ismét valami újat, hogy a lemezen ott van a karrierjük, eddigi munkásságuk szinte valamennyi állomásának stílusa, védjegye.
Nem minden "dal" üt óriásit, de összességében egy nagyon jó party lemezt alkotnak, tele rengeteg jó kis ötlettel. Mivel egyszerre átlag 4-5 összetevő szól, mindig van min csemegézni, ha éppen a fő téma nem kötné le az embert. Talán a szöveg is több az eddigieknél. Gyakran nem csak 2-3 sort ismételgetnek.
Aki valaha is szerette a zenéjüket, kedvelni fogja ezt az anyagot. Erős. Kellemes meglepetés.

"Tudom már, melyik a prodidzsáj!"

The Prodigy - The Day Is My Enemy (2015.)

Gyanítom, hogy a Wild Frontier vagy a Rebel Radio lesz a nagy sláger, de nekem most a Roadblox tetszik leginkább. És a lassú (!!!) dal az Invisible Sun. De a Get Your Fight On is bejön nálam a sodrásával.

Valahogy így kell őket elképzelni 2015-ben: https://www.youtube.com/watch?v=ltHhT-Atu1I

8,5/10 pont

Help! (1965.): A címadóval indít. Jó dal, van húzása, dallama. Mindez (a húzást leszámítva) elmondható a The Night Before-ról is.
A You Like Me Too Much az én ízlésemnek túl gáz, de hallom, hogy jó, és hogy valamit próbálnak vele adni. Jó, csak nem tetszik. Van ilyen nálam.
Az I've Just Seen a Face elején gitároznak (!!!) ez új elem. Üdítő 10 másodperc!
Említésre méltó a Ticket To Ride, amely már-már művészet, nem pedig szalon zene. Persze csak akkor, ha nincs nagy elvárása a hallgatónak.
A Yesterday mellett sem lehet szótlanul elmenni. Bár, ha nem kapta volna fel a közízlés, nem hinném, hogy kiemelném. Nem rossz, a vonósok kifejezetten jók benne, de - hogyan is fogalmazzam finoman - nincs ötletekkel túlzsúfolva. Van egy hangulata, aztán ennyi.
A többi hallgatható, de semmi különöset nem tartalmazó langyi szerzemény. Vannak, de ha nem lennének sem lenne különösebben kevesebb a világ.
(A You've Got to Hide Your Love Away a hippie ízt is behozza.)
Buta tánczene az egész. Az összkép és a színvonal mégis mintha jobb lenne, mint az az előző négy lemez átlaga. Az Act Naturally countryján és a záró Dizzy Miss Lizzy-n kívül (mindkettő fölösleges feldolgozás) már nincs kimondottan hallgathatatlan vagy vállalhatatlan szerzemény a 14 között.
5,8/10 pont (az A Hard Day's Night-ot alulpontoztam annak idején. Az egyértelműen és sokkal jobb lemez, mint ez. Ezt ahányszor hallgatom, úgy esik a pontszám. Két hallgatás után 4-es környékén jár(ok))

Rubber Soul (1965.): 14 dal, 35 perc - ez nem változott. Meglepően egy Jimi Hendrix-ízű dallal (Drive My Car) indul, majd rögtön utána bejön India is a képbe (Norwegian Wood (This Bird Has Flown)). Homogenitásról tehát nem igazán beszélhetünk (van barokk (?) csemballó (?) szóló is az In My Life-ban). Komolyodásról, érésről viszont egyértelműen.
Ez már nem egy tánci-tánci hülyegyerek lemez. Legalábbis nem annyira, mint az előzőek.
Vállalható, többszöri hallgatásra méltó album. Az A Hard Day's Night a(z eddigi) csúcs az életműben a populáris, sikerhajhász stílusban - a Rubber Soul szinte semmiben nem hasonlít hozzá, mégis majdnem/legalább annyira jó.
Jellemző, hogy a "mezei" zenehallgató - mint én is - alig-alig (sem) ismer dalokat róla, holott ez egy jó lemez. Azt le sem kell írnom, mert az eddigiekből következik, hogy nincs feldolgozás dal rajta.
Vannak gyengébb pontok, de az önkifejezésre való hajlam - amit eddig csak elvétve éreztem, itt viszont a lejátszási idő nagy részét áthatja - erősebb annál, hogy a gyengébb pontok lehúzzák az összképet. És kohéziót, sőt, homogenitást is ad a lemeznek.
A hangzás naturális, tiszta, sallang- és cicomamentes.
Kellemes meglepetés ez a zene az előzmények ismeretében. Én ezen a vonalon haladnék tovább a helyükben. :)
7/10 pont

     Amennyire kultikus az AC/DC, akkora név a saját műfajában ez a New-York-i csapat. Esetükben szó nincs stadionokról, ez bizony underground a javából. Már majd' 30 éve (!!) zajonganak, ez a 11. lemezük.
A játékidő esetükben is 35 perc, de ezen 16 kő kemény, sodró tétel osztozik.
     Hardcore a tánc neve. Az énekes szolidan üvöltözik (nekem NAGYON tetszik, hogy nem ordít, nem énekel, nem beszél, hanem valahol ezek határán (mindezeket egyszerre művelve?), relatíve érthetően tolja), a dobos a stílusjegyeket hozza, de ötletes, szívből jövő dolgokat üt. Gitárszólót pedig ne keressen senki a lemezen!
Esetenként (Sound Of The Alarm, Part Of History) túl kemények, még az én fülemnek is, helyenként pedig (Losing War, With All Disrespect) "csak" a dallamot, ötletet hiányolom, de van jó néhány jól elkapott, beindító részlet. Koncerteken tehát ugyanúgy fognak hasítani, mint eddig. Nagyon sodró, a maga nemében hibátlan lemez ez.
      Óriási sláger most nincs, de a fogós (nagyon nagy!! váza lever! :)) refrénű és néhány nagy riffel, valamint pazar dobtémákkal megtámasztott DNC és az erős punkos beütéssel is bíró Beltway Getaway nagyon közel áll hozzá, hogy az legyen. Csak hát a Step Down-nal és a For Now-val nagyon magasra tették a lécet anno.
     A pontszámom nagyobb részben szól az attitűdnek, mint a zenének.
Ezt a zenét kamuból vagy a pénz miatt nem lehet játszani, sem divatból hallgatni.
Elhivatottság a köbön. Elismerésem!

Sick Of It All - Last Act Of Defiance (2014.)

A leginkább tetsző dal (katt a linkre, ha érdekel, vázák leszögezendők előtte): https://www.youtube.com/watch?v=OpWlTQP6bxI

8/10 pont  -  nem mimóza zene. (van, hogy a fele nem tetszik; van, hogy magával sodor az egész)

     Két egymástól zeneileg teljesen eltérő, más megközelítés szerint viszont teljesen rokon lemezt hallgattam a napokban. (Kellett, mert a munkahely...)
Mindkettő egy-egy "őskövület" aktuális, új (na, jó, lemaradtam, mondjuk, hogy legutóbbi), a többi előadóhoz képest rövid lemeze. Egyik sem tartalmaz meglepetést, mégis mindkettő jó, engem viszont csak mértékkel állítottak maguk mellé.
      Kezdem az AC/DC tizenhatodik lemezével, az elsővel, melyen nem játszik Malcolm (Young), aki a dalok megalkotásában még részt vett.
Phil Rudd dobos a lemezen még szerepel, de a turnét a nem gyenge balhéi miatt már nélküle kezdi az ötös.
     Hogy milyen az album? Olyan, mint sejthető. Pontosan. Vagyis, kicsit jobb. Az énekes nyávog, a dob kő egyszerű, a dalok pedig semmi újdonságot nem hordoznak - de így megy ez már vagy 40 (!!!) éve.
Ez is egy szellős, remekül szóló, jó lemez. A közhiedelemmel ellentétben a zenekarnak semmi köze a metalhoz, a 11 szerzemény nagy része egyértelműen a blues-hoz áll közel, abból ered, magán hordozva persze a kultikussá vált csapat (jellegzetes hangzását és) egyedi jegyeit.
Nekem leginkább Angus (1 hónap múlva 60 éves lesz!!) rövid, de ízes szólói tetszenek.
     Hogy mennyire nem foglalkoznak a trendekkel: eddig sem a 70 perces albumaikról voltak híresek, ez pedig az eddigi legrövidebb lemezük, a 35 percet sem éri el a játékidő. Megtehetik, ráadásul hiányérzet sincs a hallgatóban a végén.
     Az utolsó három dal számomra gyenge, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy ez egy jó album.
Az lesz a sorsa, mint a zenekar általam hallott többi alkotásának, egyszer-kétszer figyelmesen meghallgatom, aztán háttérzene lesz belőle. Elismerem őket, nagyon szimpatikus, amit eddig letettek az asztalra, de nem az én zenémet játsszák.
Pontszámot nem illik írni egy ilyen csapat esetén, ugyanis belekötni nem lehet abba, amit és ahogyan csinálnak, pusztán az ízlés határozná meg. (Egyébként pedig: hetes. :)

AC/DC - Rock Or Bust (2014.)

A leginkább tetsző dal (katt a linkre, ha érdekel):
https://www.youtube.com/watch?v=aGrEYa159Go

 u.i.: (Sz.S.E. = Sz@rra Sem Emlékszem :)

     Na, ilyen sem esett még meg velem.
     A New Model Army eddig sem a felszínről szólt és énekelt, de ezzel a lemezzel még engem is megleptek.
Kb. hét (7, hetes!!) nekifutás kellett, mire végig bírtam hallgatni. Semmi nem hatott még rám zeneileg ennyire intenzíven. Első kísérletkor csak "megérintődtem" az első néhány daltól, és félbehagytam, mondván, ez az album többet, odafigyelést érdemel, nem utcán vagy két tennivaló közötti gyors hallgatást.
Aztán eljutottam kb. a negyedik, ötödik dalig, de úgy felkavart, hogy nem tudtam, nem mertem tovább haladni. Most, sok -sok hónappal a megjelenés után jutottam el a végéig.
Mire elértem a - szerintem legjobb - hetedik dalig (Lean Back And Fall), már olyan lelkiállapotba kerített az első hat, hogy...
Nincs mit ragozni - könnybe lábadt a szemem. Utána van egy kis (3-4 dalnyi) pihenő, de az első hét dal (és a záró három) olyan szinten emeli fel, marja és tisztítja a lelket, hogy azt leírni nem lehet. TISZTA, MENNYEI, csodálatos.
A zene? Nincs zene ("There is no spoon"), csak az ember van, és az élete, a megélt érzései, mulandósága és (örökké élő?) lelke.
(A (törzsi) ritmusok és az ütősök hangsúlyosabbak, ez ad különös ízt az évtizedek óta felismerhető karakterrel bíró zenekar ezen 14 dalának. A varázslat az, hogy ez (és a zongora, hárfa, rézfúvósok, Hammond orgona és sok-sok finomság) észrevétlenül olvad egy nagyobb egészbe. Mondom: varázslat az egész, ahogyan van.)
Káprázatos album. A szó legpozitívabb értelmében kavart fel.
     Nem tudom, hogyan lehet ennyire lélekből (léleknek) zenélni, de ha lesz még módom Justinnal beszélni, megkérdezem. Akkor az angolom sem lesz olyan szétesett az izgulástól, mint első angol nyelven készített interjúm alkalmával, amikor éppen a legjobb kérdést felejtettem el feltenni Neki, ami a teljes interjút/írást keretbe tette volna.
      Nem szimplán 10 pontos, hanem az egyik legjobb, legfelkavaróbb, engem leginkább megérintő lemez, amit életemben hallottam.

New Model Army - Between Dog And Wolf

Az Intim Torna Illegál lemezét kihagytam a tegnapi felsorolásból.pedig elsőre NAGYOT üt, csak ajánlani tudom. Most viszont nem róluk szólok, hanem Animáékról.

      Nehezen indul, de ha az első két dal (Never Be Alone, Give Me Solace) nem veszi el a kedvet - nem rosszak, de nem is emlékezetesek -, akkor egy remek kis album bontakozik ki.
A harmadik Sweet Salvation véletlenül forog a rádiókban is. Gyakorlatilag bárhol a világon megállná a helyét az éterben. Váratlanul feltűnik benne Halott Pénzt egy nagyon jó magyar rap(szerű) betéttel. Hat.
      Tetszik, hogy noha nem minden dal kiemelkedő, de van stílusa a zenekarnak - nem hangszerekkel alkotó csapatnál ez pláne nagy szó -, amely a változatos dalokat összetartja.
Mert van itt "minden" a hétfőn itt bemutatott Wonder nem is tudom, milyen tánczenéjétől (foxtrot? charleston? Én és a táncok!) a Máté Péteres Az is te vagy-on (de addig írj, gyakran írj - énekelhetnénk a szöveg helyett), az említett rapen át az a capella éneklésig.
És még a raggae (beütésű) Mama Earth is egészen jó. Pedig maga a stílus nálam nem nyerő.
A Wonderről még annyit, hogy 2014-ben számítógéppel ilyen zenét írni?? Remekül kivitelezett ötlet. Ritka (nálam), hogy a legegyszerűbb, legkiszámíthatóbb dal lesz a kedvencem egy lemezről, de ennek a hangulata elsőre elkapott.
     Kiemelkedő még az egyszerre táncolható és hangulatos Csak egy szó (még a Csinálj gyereket-ből (is) ismerős szitár (?) ismételt elővételét is elbírja), a teljesen az én világom, hangulatom Crossroads és a NAGYON NAGY lezárás, a Sose lesz vége. Utóbbinak az első fele csak emberi hangokat tartalmaz és az egész annyira jó, hogy talán a The Smashing Pumpkins Farewell And Goodnight-ja óta nem is hallottam ennyire jó album lezárást. Azt pedig, hogy a "vége" szóval zárul a 41 és fél perc, remekül oldották meg.
     Gépi a zene, de az indíttatás, amely létrehozta nagyon is emberi. Sőt, megkockáztatom, hogy holmi földi dolgok fölött álló.

Anima Sound System: Gravity And Grace (2014.)

8,1/10 pont. Nálam a részletezett fele nagyon működik, és a többi is rendben van.

     Új Tankcsapda lemez. Nem fektet meg, de a megfáradástól is messze vannak. Kb. ennyi elég, minden más csak szócséplés.
     Kiszámítható, profi, de sajnos belőlem leginkább azt hozza ki a zenéjük még mindig, hogy "bocs', de ez az egész Motörhead". Pedig nem is (annyira, mint régebben), de úgy látszik, bármit csinálnak, ez a stigma levakarhatatlanul ott van a zenekaron. (Mondjuk, az Egyedül a világ ellen egy az egyben Würzel (nyugodjon békében!) mini szólót az elején és hasonló társait hallva nem is érzem magam túlzottan skatulyázónak, sznobnak a Motörhead tárgykörben.) 10% a Motörhead tartalom, de az még mindig 10%-kal több az (esetükben) elfogadhatónál.
      A lemezt megítélése a hozzáállástól függ. Ez mondjuk sok dolog esetén így van, de ennyire karakteres és keveset változó zenekar esetén pláne egyszerű ezt érezni, belátni.
Lehetne tömjénezni is (joggal!!), lehetne mutogatni, hogy "itt Sabbath, itt Motörhead, itt Agregator, itt..." és le is lehetne húzni - a választás csak indíttatás kérdése.
     A tegnapi dalszöveg nálam nagyon bejött. A másik telitalálat (Köpök rátok) éppen a kritikusokról szól, egyben ki is fogva a szelet a vitorlájukból. És ez így is van jól. Tulajdonképpen örülök is a dalt hallgatva, hogy nem akartam "rendes" lemezkritikát írni.
A zenekar készítsen egy nekik maximálisan tetsző lemezt (gyanítom, hogy ez ilyen), a sajtónak, "megmondóknak" pedig fölösleges okoskodnia, magyaráznia. Van már akkora "brand" a zenekar neve, hogy mindenki eldöntse, meg szeretné-e hallgatni az albumot, majd azt, hogy tetszik-e neki vagy sem.
      "Semleges" szemmel, füllel ez egy átlagos, profi, de a helyenként a "megszokott", rendkívül ügyes szövegeket leszámítva semmilyen belső töltettel, plusszal nem rendelkező lemez.
Ez egy vélemény. Nyilván sok másik is van/lesz, és ez így van jól.

Tankcsapda: Urai vagyunk a helyzetnek

6/10 pont

     Lesek. Erre nem számítottam. 2014-et írunk, és itt egy heavy metal lemez (de-de, tessék nyugodtan tovább olvasni, kérem!!), amely friss, forradalmi, ötletes, sziporkázó, gördülékeny és szinte semmilyen rokonságot nem mutat a színtér egyik zenekarával sem.
     Sablonok, kiszámíthatóság, korlátok, skatulya? Ugyan kérem!!! Az összes klisét tessék elfelejteni! Még csak fémesen sem szól. Kemény, persze, de annyira mély a dob, olyan szép telt a basszus, hogy senki nem kötné a szegecses bőrdzsekit a zenekarhoz.
A Death, Fear Factory és az In Flames óta nem hallottam ennyire újító, minden addigit felrúgó, a saját útját járó öntörvényű zenekart. (Hogy melyikből mi lett, azt most hagyjuk!)
Ráadásul az ének itt igazán ének, nem pedig kornyikálás, áriázás, üvöltözés vagy hörgés, a dalok pedig kerek, megjegyezhető, dallamokra épülő, egymástól nagyban eltérő szerzemények - nyitott "külsősöknek" is bátran ajánlható tehát ez az 54 perc.
     Nagy szavak, de a műfaj megújítóinak, megmentőinek hallom a bandát, akik friss vért pumpálnak abba. Sok ennyire egyedi, bátor, nagy tudású banda kellene, és visszatérne a 80-as évek aranykora, amikor szinte havonta jött egy újító banda egy mai füllel is klasszikus lemezzel. Azóta ezek száma az idővel exponenciálisan csökkent.
Mastodonék (na, mi az a masztodon?) lendületesen, ötletesen, minden görcsösség nélkül tolják.
És mindeközben cseppet sem hivalkodóan, mintegy észrevétlenül szinte folyamatosan ÓRIÁSIT ZENÉLNEK. A szép "tercrokon-light"-ért külön dicséretet érdemelnek (ex-gitár edzőm: megtalálod? az egyik dal vége felé (is) keresendő! Az Éjféli harangjáték segíthet. :)).
Durva, de egyben ez is dicséret, hogy csak azért nem 10 pontos az album nálam, mert nem minden dala forradalmian új(szerű).
Kalapom emelve, sokadszor is örömmel, bólogatva hallgatom.
Nem tartom kizártnak, hogy 10 pontossá érik majd nálam.
Állat név, állat zene!!!

Mastodon - Once More 'Round The Sun (2014)

Hiheted, hogy mindez nem igaz, de előbb füleld meg a legegyszerűbb, leglazább dalt az albumról három percben!:
https://www.youtube.com/watch?v=tI81VTGTdaU

9/10 pont - nagyon nagy

     Spanyol elköszönés, mexikói (?) kalapos őslények a festményről koppintott borítón - humor és önirónia.
Az elmúlt másfél hónapban hetente kb. 2-3-szor meghallgattam ezt az 1995-ös albumot. Nálam (újabban) ritka az ilyesmi. Az pláne, hogy egyre jobban tetszik (pedig eleve magasról indult).
Ez a Ramones - ki hinné a cím alapján - utolsó, búcsúlemeze.
Nem érződik rajta. Semmi sallang, szirup, ünneplés, fennköltség. Vagyis, utóbbi akad, de ez mindig is ott volt a zenekar zenéjében. Olykor a langyosság, üresjárat, rutin is, de ezt a lemezt nem jellemzi ilyesmi.
     Nehéz (lehetetlen) róla objektíven írni, hiszen egy stílusalapító, "ezer évig" létezett, klasszikussá vált banda alkotása, mely (alapító) tagjai a feloszlást követően sorban elhunytak. A lemezen hallható öt zenész közül ma már csak a dobos (Marky Ramone) és a basszusgitáros (C.J. Ramone) él.
Nem ugyanaz a helyzet, de olyan érzésem van, mint a The Smashing Pumpkins feloszlás után kiadott dalgyűjteménye (Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music) esetén - a körülmények és (a Ramones-ról szólva) az eltelt idő történései miatt hajlamos vagyok sokkal többet belehallani, mint ami benne van.
     Ez ugyanis csak egy remekül kevert, a szó jó értelmében profi, egyszerű, agresszió nélküli punk/rock lemez. Pont.
És mégis több. A She Talks To Rainbow már-már lírai, az egész lemezről süt, hogy bármi miatt is hagyták abba, az biztos, hogy nem a kreativitás hiánya vagy a zenei megfáradás, kiégés volt.
Vicces (és jó) a néhány gitárszóló (kezdemény).
      Ahogy hallgatom, gondolkodom életről, halálról, arról, hogy nem lehet véletlen, hogy Butt-Head beszéde nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Joey Ramone énekel (nyugodjon békében!), hogy nem akarok felnőni (I Don't Wanna Grow Up), hogy 34 és fél perc tökéletes albumhossz ennek a zenekarnak, hogy nem éltek hiába, hogy a leggyengébb dalban (It´s Not For Me To Know) van egy rövid, csak úgy odaszúrt (egyébként jellegzetesen Ramones) dallam (1:44), amely a semmiből az égbe emel, hogy...
     Nem minden dal telitalálat. Maga a zenekar (volt) az.
Viszlát barátok! Nyugodjatok békében! Éljen sokáig a zenétek!
8/10 pont

Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.

Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.

Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.

A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.

Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.

Marty Friedman: Inferno (2014.)

10/10 pont

A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q

És a nem kemény, csak szimplán szép:

     Több olyan lemez is jelent meg a közelmúltban, melyeket vártam, érdekeltek és alapból "illik" írni az előadójukról. Aztán, ahogyan hallgattam őket, kettőről is csak olyasmit írtam emlékül a jegyzeteimbe, hogy "bárgyú" vagy "semmi".
Aztán adtam nekik még egy esélyt.

     Ezt az alkotást azonban ez sem mentette meg nálam. Alapból nincs bajom a nyálas, szerelemmel vastagon átszőtt dalokkal, ennek az érzésnek a zenei kifejezésével, mert mi lenne a művészet, ha ez sem; azt is írnám, hogy (inkább előbb, mint utóbb) valószínűleg én is megbolondulnék zeneileg (is :), ha Gwyneth Paltrow lenne a feleségem, gyerekeim anyukája, de most olvasom, hogy éppen a lemez megjelenése táján hagyta el a frontembert a színésznő.
Hősünk hangjáról csak annyit, hogy nekem eddig nem volt bajom vele, de amit itt az Oceans dalban leművel, az bőven ad muníciót bírálóinak.
     A klipes A Sky Full Of Stars az egyetlen mozgalmasabb tétel, az viszont mintha túlzottan is a rádiók és zenetévék elvárásaihoz lenne igazítva, a többiben igazi dob is csak elvétve van, nem beszélve a dinamikáról, tempóról.
      Éteri, ölelgetős, bealvós, szenvelgő, unalmas, vontatott - keresem a jelzőket a zenére. Biztosan rá lehet hangolódni, de nekem nem sikerült. Jobb is ezt nem részletezni.
A szövegek? Brrrrr. A Beatles ezekhez képest szellemi szipoka és ötlet hegyek!
Zeneileg egyedül a True Love (mondtam! tényleg ilyenek a szövegek!) hamis (!) szólója tetszik. Az egy jó kis ötlet, ami néhány másodpercre kimozdít szirupföldről.
És a borító is jó. Az éjszakai tenger a csillagokkal és a szárnyak. Aztán, ennyi.
      Kíváncsi lennék a Ti véleményetekre róla, mert nem egy szokványos lemez, az is tény.
Mialatt ezeket a sorokat írtam, meghallgattam harmadszor is. Vannak részei, melyek kezdenek tetszeni. Pedig szerelmes sem vagyok.
Gyorsan idezúzom a pontomat, mielőtt megenyhülök és elfelejtem, hogy a ha még egyszer meg kell hallgatnom a Magic-et,... áh, rossz gondolni is rá! :)

Coldplay: Ghost Stories

5/10 pont

"All songs written by Brody Dalle"
Oh, de régen vártam egy ilyen lemezt. És még csak nem is tudtam róla, hogy várom.
Ahogy' öregszem, úgy csökken - rohamosan - az olyan új(abb) zenék mennyisége, melyek tetszenek, amelyekért lelkesedni tudok, és úgy értékelődnek még feljebb a régi kedvenceim.
Most esett le, hogy évek óta csak "kimérten", ""szakmailag"" hallgattam új zenéket.
Erre jön ez a (két gyermekes!!!) hölgy a semmiből és letarol. De valami nagyon.
Már a hangja visz mindent - nőies, mégis erős, eredeti, pimasz -, a zene pedig...
A zene pedig 100%-ban (de valami hihetetlen módon!) az ízlésem telibe lövése. Szétcsapta az agyamat, de belecirógat a lelkembe is.
Alter (sok mindent szeretek, de azért ez a "stílus" áll hozzám a legközelebb), az attitűd punkos, a hangzás pedig (a lemez jelentős részében) már-már metalos.
Intenzív, kemény (alter, vagy rock lemez létére pláne), sodró, üresjárat, töltelék, alibi nélküli, és semmi mű nincs benne.
Megfeküdtem az első hangoktól, a második dal rézfúvósainál pedig libbent a függöny, ahogy' elszállt az agyam.
Az elmúlt kb. 15 évben kétszer headbangeltem: a Motörhead koncerten (lehet, hogy csak a hangerő mozgatta a fejem? :) és most, ennek az albumnak már a legelső hallgatásakor.
A 9 dalból 5 tökéletes energiabomba. Az utolsó harmadban inkább az alter jelleg domborodik ki.
Telecaster-szerűség Stratocaster fejjel?! Johnny Rotten a pólón! :))
Ez az első szólóalbuma, de nem ma kezdte a szakmát.
Nem ragozom. Ha valaha hallgattatok meg albumot az ajánlásom, ismertetőm miatt, akkor ezt (de minimum az első hat dalt) ki ne hagyjátok!

Brody Dalle - Diploid Love

A Hard Day's Night (1964.): Hamar összeállt az ütőképes arculat, egyéni (?) stílus. Ez egy homogén, egyenletes színvonalú album. Slágergyűjtemény. Nincs rajta feldolgozás. 13 rövid, a maga szintjén ütős dal alkotja. Fél óra, és kész. Kerek, teljes.
A nyitó címadó és az őt követő I Should Have Known Better egyből tarol. A Can't Buy Me Love viszi még ezt a vonulatot.
Nekem talán a záró I'll Be Back (hol volt még akkor a Terminator!?) tetszik leginkább (ha erős összpontosítással kizárom a szöveget a figyelendő dolgok közül), de a szintén lírai/szerelmes And I Love Her is hitelesnek hat.
Kis hullámzások vannak a tempóban és a slágerességben, de ez jó arra, hogy ne legyen unalmas vagy egysíkú a lemez.
Zeneileg (főleg mai füllel) egyszerű, de nagyon, de a tömeghisztériát nyilván nem is a komplexitásukkal vívták ki. Az énekdallamok, az énekesek (a vokálok is) és a szövegek nyálasak, de brutálisan.
Bár tartalmaz zenei ötleteket, összességében súlytalan lemez. A '60-as évek Spice Girls-ének csúcs-közeli alkotása.
Van az a kor(szak) és szellemi szint, amelyben rá lehet kattanni, hangolódni. Nekem ez már 14 évesen sem sikerült, amikor először hallottam.
Ezekkel együtt is simán ajánlom, akár többszöri meghallgatásra is.
Akik pedig szeretik a bandát, gondolom, fogják a fejüket, hogy miket írtam itt össze. Joggal. Ízlésekről ugyanis nem vitatkozom.
6/10 pont (gyanús, hogy túlpontoztam az előző lemezt, de nem akarom ismét meghallgatni)

u.i.: valahányszor ilyen jellegű zenét hallok, az jut eszembe, önkéntelenül, de szinte azonnal és mindig, hogy "a Fear Factory csúnyán megijesztené őket". :)

Beatles for Sale (1964.): Hopp! A nyitó No Reply már-már kemény! Tetszik is.
Valamivel talán komolyabb a hangvétel, mint a megelőző három lemezen. Újdonságnak hat, hogy próbálnak szólózni is a rövid dalok némelyikében és olykor - minimális szinten - kísérletezgetnek is.
Másrészt ismét elővettek dalokat másoktól. Nem kellett volna.
A Chuck Berry feldolgozás Rock And Roll Music-kal nem tudok mit kezdeni. Olcsó, hatásvadász, felszínes. Azt hittem, a negyedik lemezre kinőtték az ilyesmit.
Ennyivel azonban nem ússza meg a(z ilyen) feldolgozásokat gyűlölő hallgató. A Mr. Moonlight egyértelműen gyenge (a Hammond orgona még rá is tesz a borzasztósági fokra); a Kansas City/Hey-Hey-Hey-Hey! úgy klisés és rémes, ahogyan van; a záró Everybody's Trying to Be My Baby-t pedig mindenkinek jobb, ha nem is említem.
A Buddy Holly dal (Words of Love) ezekhez képest - de csakis úgy - még jó is.
A Honey Don't (szerző: Carl Perkins) helyenként (sok helyen!) egy az egyben Motörhead! :) De tényleg!!! Érdemes ilyen füllel meghallgatni!
A pozitív oldalon ott van a már említett No Reply-on kívül az I'll Follow The Sun, a "tipikus Beatles" Eight Days a Week, az akkor újítónak ható (? nem éltem, nem fogadom le) Every Little Thing a maga beat (vagy mi:) gitározásával. Az I Don't Want to Spoil the Party alapból nem rossz, de engem annyira emlékeztet a fél évvel előtte (!!) megjelent The Boxer című (ZSENIÁLIS) Simon (& Garfunkel) dalra, hogy így itt felejtős.
Két év négy lemez...
Arra jöttem rá, hogy akkordozni röhögve meg lehet tanulni a The Beatles zenéjére. Nem haszontalan tehát. Ha nem lennének a feldolgozások, valószínűleg jobban tetszene, mint az előző album.
Meg lehet botránkozni, hogy ennyire alacsony (?) pontszámokat adok (eddig) a The Beatles bakelitjeire, de nem tehetek mást, ugyanis pl. a The Boxer önmaga jobb, mint ez a teljes lemez.
5,8/10 pont

Nem gondoltam át alaposan, mire vállalkozom, de tény, hogy érdemel annyit a zenekar, hogy (egyszer! :) végighallgassam az életművüket. Ugyanis mindössze egy lemezüket hallgattam meg korábban, illetve a TV-ből, rádióból rám ömlő nem kevés dalukat ismerem.
Kemény vagyok :), de három Dream Theater lemez egymást követő meghallgatásával kellett erőt gyűjtenem, hogy betegyem a lábam zenei Primitíviába.
Kíváncsi vagyok, mi vár ott.
Kezdjük is!

Please Please Me (1963.): Rettenetesen indul. Az első 6 dal gyakorlatilag értékelhetetlen, egyéniség és ötlet nélküli amerikai rock n'roll klisé, nem gyengén tingli-tangli szinten. Aztán jön a címadó, majd a Love Me Do, melyek már saját arculatot mutatnak, reménnyel töltve el a hallgatót.
Aztán ismét a nagy semmi. De annyira, hogy az A Taste Of Honey már westernes nulla, a záró Twist And Shout feldolgozás pedig a "brrr" kategória nálam.
Nem egy Appetite For Destruction szintű debüt lemez :). A maga korában biztosan az élvonalban volt, de minden olyan korszakjegyet magán hordoz, ami miatt a '80. utáni zenéket szeretem és nem az ilyesmit. Zeneileg a Hungária simán veri (igaz, 10-20 évvel később), a szövegek pedig olyanok, hogy sokkal jobb lenne nem érteni őket.
3,8 pont (a 10-ből)

With the Beatles (1963.): Ez már karakteresebb (SOKKAL karakteresebb), egyénibb lemez (szintén 1963-ból!).
Annyira, hogy az All My Loving -nak és az I Wanna Be Your Man-nek simán helye van a Best Of lemezükön. A Don't Bother Me pedig kifejezetten tetszik.
Letagadandó vagy ordenáré nyúlásokat tartalmazó dal alig van rajta (a Chuck Berry dalt (Roll Over Beethoven), a záró Money (That's What I Want)-ot és a Please Mister Postman-t leszámítva, de az utóbbi kettő is erősen feldolgozás szagú), nem úgy, mint az első lemezen.
Mondjuk, a Devil in Her Heart-ot (szintén feldolgozás) nem szeretném többször hallani, de kb. ennyi.
Az első 6 dal nem rossz, aztán jön a két feldolgozás (Beethoven, Postman), ezt követően rendesen leül a lemez és csak az I Wanna Be Your Man és a Not A Second Time idejére vesz pozitív fordulatot. Így a kezdeti 6-os pontszám is redukálódik.
Persze annyira felszínes az egész, hogy jobban sem kell.
Mára ennyi bőven elég is volt ebből.
5,6 pont

(Az aláhúzott/színes dalcímekre kattintva megnézhető/-hallgatható az adott szerzemény.)

Hat rám a Rotten könyv. Pl. már annyira sem akarok megfelelni dolgoknak/embereknek, mint eddig. Eddig sem jellemzett túlzottan az iyesmi, de megbántani a lázadó tiniségem óta senkit nem akarok, és itt, a blogon pláne igyekszem simulékony :) lenni.
Erre itt ez az album egykori "munkatársamtól". Ráadásul még írok is róla. (Miattam az idézőjel, hiszen nekem csak hobby (volt) a zenei újságírás.)
Vannak "adott pillanatban jó ötletnek tűnt" dolgok, de amikor komollyá fordul a kérdés - például egy albumnak, ráadásul az elsőnek kell címet adni -, akkor át kell gondolni, túl kell lépni az ilyesmin. Különben marad a vállalhatatlanul gyenge "Szörpoholista".
Eklektikus, inkább össze-vissza, és összességében gyenge - ha Alexra jellemzően keményen és röviden szeretném leírni ezt a 46 percet, akkor csak ennyit mondanék.
      Van itt kérem vocoderes rádió-pop (rögtön a második Nekemte), vocoderes elektromos tánczene (Te vagy és Játék), reggae (harmadik, Láttamoztam), (soft-)rock (Messziről), népzene (Az én rózsám), disco (Te vagy), még egy Ady vers is, de mindez egyéniség, tartalom, összetartó erő nélkül, standard-eket puffogtatva egymás mellé pakolva.
És kapunk háromféle Kedvesemet.
A kiemelendő dalok közül a Csóró itt minden hang csendes nyugalmával, hangulatával, egyéniségével, a már említett Messziről húzásával, realtíve érdekes (bár sablon) dobtémáival, a követendő irányt jelző Csókolom és az említett mű-népdal jelzi, hogy nem reménytelen ez a szólópálya.
A Kedvesemről nem szóltam, mert azzal kapcsolatban már mindenki kialakíthatta álláspontját.
A versenyben, ahol indult üde színfolt volt, de mostanra túljátszották.
       A szövegek helyenként egészen jók, érezni rajta (a bölcsészt :) az egyéniséget, de az esetek nagy részében a zene gyengesége kioltja őket, elviszi róla a figyelmet.
      Alex a mai kor gyermeke, talán a "nagylemez" formátun nem Neki való. Ha a jobb dalokra támaszkodva, apránként, csepegtetve jelentkezett vona, a produktum és a fogadtatás is jobb/kedvezőbb lenne, lett volna idő kiérlelni az egyéni hangot, elhagyni az elhagyandókat.
Így viszont azt mondom, amit A három nővér paródiájában az ünnepelt a harmadik ajándékba kapott szamovár után: ezt (így) "igazán nem kellett volna".
      Nem tudom elképzelni, kinek tetszik ez az album.
A pontszámom jóindulatú.
4/10 pont

"Haver csajáról vagy jót, vagy rosszat" szólt egykori szobatársam félrecsúszott mondása.
Tény, hogy vannak helyzetek, amikor az őszinteség nem a legjobb út, más úton pedig eleve nem kellemes járni. Ezért fogadtam meg magamban annak idején az első eset után (amiből egészen jól kijöttem, igaz, erőfeszítések árán) a lapnál, hogy nem nehezítem a saját dolgomat, és ismerős (pláne haver vagy barát) zenekaráról nem írok. Be is tartottam. Ez azonban nem a lap vagy egy "hivatalos" média, így aztán kivételt teszek.
Jelen írásom tárgya a Zord zenekar második albuma, mely a hetekben jelent meg. Nem vagyok egy puncsolós típus - sem a szó bratyizós, sem a csak azért is bepancsolós értelmében -, ezért örülök, hogy olyan lett ez a lemez, amilyen. Így bátran vállalhatom a véleményemet, nem bántok meg vele senkit, és az a vád sem érhet, hogy tolom a banda szekerét. Ha nem ismernék két tagot személyesen, akkor is ugyanezt mondanám.
      Ha a névből nem esne le, az ötös thrash metalban aprít, zenél. Ebben a stílusban (is) sok múlik a megszólaláson, ami az első lemez gyengébb pontja volt. Most azonban minden a helyén van, súlyos és dörren. A lassabb Home, Black Hole-ban hallani, hogy nem angol anyanyelvű az énekes, de ezzel együtt is odatehető a lemez bármely album mellé a nemzetközi mezőnyben. Ez nagy szó.
Az talán még nagyobb, hogy nem csak a hangzás, de maga a zene is óriásit fejlődött az egyébként nem gyenge első jelentkezés óta. Thrash metalt írtam, de sok hagyományos metal elem, megközelítés teszi egyedivé, változatossá a dalokat.
Kedvencem a két instrumentális, a címéhez méltóan játékos és poénos Pedal to Metal, illetve a záró Dini, mely egy akusztikus (!), hangulatos, érzelmes zenélgetés, mely egyben keretbe is fogja az akusztikus, klasszikusba hajló pengetéssel induló CD-t.
Nem a csépelésről, hanem nagyon is a dalokról, a zenélésről szól ez az "ősi" alapokon nyugvó, lendületes, modern (!), az ének és a hörgés között kb. félúton alkotó új frontemberrel felvett 40 és fél perc.
Kb. így kell thrasht játszani 2013-'14-ben!
Rátalált a zenekar a saját hangjára, zenéjére, ami ebben a műfajban pláne nagy szó, hiszen évtizedek óta - finoman fogalmazva is - telített a mezőny.
A már említett intro utáni Child of the Bright Tribe jól jellemzi az egész albumot, annak hagyományosabb vonalát:
https://www.youtube.com/watch?v=NaIAGnq-Xjc
       CD-t említettem. Akit érdekel, a zenekar honlapjáról (zord.hu) jelképes összegért megszerezheti, de akár rajtam keresztül is megkaphatja ugyanannyiért.
       Felmerülhet, hogy egy amatőr (a szó azon értelmében, hogy mindannyian dolgoznak, a zenélés csak a hobbyjuk) miskolci banda zúzására hogyan adhatok magasabb pontszámot, mint a Dream Theater legutóbbi lemezére. Nos, ezt a lemezt örömmel hallgatom, a Dream műve pedig minden egyes hallgatás után legalább egy hétre elveszi a kedvem az új zenéktől. Nálam ez is számít.
7,5-8/10 pont

Most hallgatom másodszor. Hogy többször nem fogom 1-2 éven belül, az nagyon valószínű. Az első hallgatás után ugyanis hetekre elment a kedvem az új zenéktől.
Nem rossz lemez ez. Egyértelműen mutatja, milyen irányba mozdultak, mit szeretnének játszani az alapító dobos zsenijük kirúgását követően. Kiforrott, még azt is megkockáztatom, hogy karakteres zene. Ezzel nincs is baj. Nekem úgy nem tetszik, ahogyan van - ezzel sincs. Veszítettek egy rajongót, csodálót. Gondolom, jól meglesznek nélkülem is.
A hangsúly érezhetően a dalokra helyeződött, a dalok viszont átlagosak, semmire nem emlékszik az ember belőlük a hallgatás(ok) után. Zeneileg nem hogy újat nem mutat az ötös, de az eddigi szintet sem hozza. Régebben ha egy-egy korábbi téma ismét felbukkant, az zseniális újraértelmezés volt. Az ezt megelőző lemezen azonban már az önismétlések és a bárgyú lírai alibizések hemzsegtek. Most mindkettőből sokkal kevesebbet kapunk, de tartalommal sem sikerült megtölteni a játékidőt.
Korábban, míg érezhetően szívből/lélekből jött a zene, a legegyszerűbb, már-már klisés szövegek is hatottak, mert őszinték, hihetőek, zenével alátámasztottak voltak, most az olyan sorok, mint például "Restless angels help me find my way" csak mosolyt vagy értetlenséget váltanak ki.
Lehet, hogy most is van 67 féle (szűkített) dzsisz és egyéb soha nem hallott hangnem (és akkord), melyben relatív prímes ütemmutatókkal játszanak - olyasmi, amire felkapja a fejét az ember, sajnos nincs -, de eddig sem azért voltak KÁPRÁZATOSak a lemezeik, mert több kereszt volt a kottaképben, mint egy katolikus temetőben, hanem, mert úttörők, művészileg értéket képviselők voltak. Ilyesmi erről a 68 percről nem mondható el.
Az instrumentális Enigma Machine a kellemes, üdítő kivétel, melyben a szabadjára engedett kreativitásból egy jó kis zenélés kerekedik - hogy aztán 4 perccel a kezdést követően egy korábban már felhasznált ötlet csökkentse a lelkesedést.
Említést érdemel még a záró (22 perces) Illumination Theory, mely a lenyugvásig szintén kreatív, a szimfonikus rész után pedig elborul egy rövid ideig, a szó jó értelmében.
Kb. ennyi.
Összességében ez egy átlagos alkotás. Nem önmagukhoz, hanem a zenei mezőnyhöz képest. Csak azért készült, hogy legyen egy újabb Dream Theater lemez. Abból pedig van elég. Ennél sokkal jobbak. Olyanok, melyek a progresszív rockzene legendájává tették a bandát, nem önmaga kiégőfélben lévő, túlhajtott árnyékává.

Ha valaki korábban (egyenként) lehozta a csillagokat, attól nagyon kevés, ha egy készen megvehető kis csokor virággal állít be. Akkor inkább ne hozzon semmit.

Dream Theater: Dream Theater

Amit mindenképpen érdemes meghallgatni róla: https://www.youtube.com/watch?v=CU7uGKV7d4E

5-6/10 pont hangulattól, pillanatnyi vérmérséklettől függően

Endless Pain (1985.): Hú-ha! :) Azt nem mondom, hogy végtelen fájdalom, de igazi ősi, kapkodós thrash metal, a trióban játszott fajtából.
Érdekessége - azon kívül, hogy Mille (ének/gitás) és Ventor is 18-19 évesek voltak a megjelenésekor (!!) (és vélhetően Rob Fioretti is az a korosztály) -, hogy Mille csak a páros számú dalokat énekli, a páratlanokat Ventor (a dobos!!!) kiabálta lemezre. Nincs minőségi különbség a két hang között :), nekem Ventoré még jobban is tetszik. Ő hörgősebb, Mille bénább, black metalos károgásszerű hangon nyomja.
Van húzása, érdekes album - de mai füllel nem jó lemez.
A Flag Of Hate és a Tormentor a mai napig koncertjeik része. (Ne vegye el a kedvét senkinek a többi lemeztől, az ismertetők elolvasásától ez a dal, mert nagyokat váltottak, változtak az idők folyamán!)
5,3 pont

Pleasure to Kill (1986.): A hangulatos, tercrokon (!?), NAGYON muzikális intro (Choir of the Damned) után elképesztő csépelés veszi kezdetét. Jobb a hangzása, mint az első albumnak, kidolgozattabb is, de a fel-felbukkanbó zeneiség helyett inkább a sodrás, a sebesség jellemzi.
Ventor már csak három dalban énekel, ezek közül a Riot Of Violence az első olyan Kreator szerzemény (időrendben), melynek felépítése, szerkezete van, és érdekes (,jó) megoldásokat is tartalmaz. Az utána jövő The Pestilence állat riffel és dobolással indít, és majdnem 7 perces.
Kemény, kíméletlen lemez, tekerős szólókkal. Körvonalazódik rajta a kezdeti stílusuk, hangzásuk, amely hírnevet hozott nekik. Nem az ilyen alkotásaikat szeretem.
Kevés rajta az igazán jó pillanat, de van stílusa, lendülete.
5,7 pont

Terrible Certainty (1987.): Három év, három album. Ez az első, melyen már négyesben játszanak. Jörg "Tritze" Trzebiatowski az új tag. Ventor már csak egy dalban énekel, Mille "éneklése" viszont itt vette fel a sokáig klasszikus jegyként viselt acsarkodó ugatást.
Igazi, kiforrott Kreator. A tempó a kezdetektől adott volt, itt már a hangzás is megvan.
A címadó zseniális dobritmussal indít, majd bejön a basszus és a gitárok is, ugyanarra a riffre. A dal utolsó harmadában megismétlik ezt a jó kis ötletet.
A Toxic Trace-ben a kiállás is rendben van a közepén és a One Of Us is remek riffelgetéssel indul, és 1-2 kiállás, dallam-kísérlet hallható ugyan még a lemezen az említetteken kívül, de zeneinek nem nevezném őket - a záró Behind The Mirror introját leszámítva.
Egy egyéniséggel rendelkező zenekar vérbeli, klasszikus európai thrash metal albuma. A stílusnak megfelelő doboláson kívül másra nem igazán tudom felhívni a figyelmet róla.
Haladtak, fejlődtek, de nem az én ízlésem irányába. A szólók pl. még mindig csak üres tekerések és a klisés csépelésből is túl sok.
5,6 pont

Lesz jobb. Hamarosan.
(Az aláhúzott dalcímekre kattintva megnézhető/-hallgatható az adott szerzemény.)