'Dark Night Of My Soul'

St. Anger (2003.): Ismét egy éles váltás. 75 perc gyakorlatilag dallam- és gitárszólómentes értelmetlen keménykedés, olykor béna dallamokkal megszakítva.
A hangzás nem rossz. A kongó pergő szerintem (sokakkal ellentétben) egészen jó - rideg, indusztriális.
Az "ének" szinte teljesen slayeres, helyenként a zene is, utánérzés (lopás) szintjén is, de hardcore hatások is akadnak, és a System Of A Down is beköszön itt-ott.
Még most is rossz hallgatni. Legszívesebben a negyedik számnál kivágtam volna a lejátszóból, annyira tartalmatlan és öncélú az egész.
Hihetetlen, hogy kb. 40 éves emberek minimum 20 év zenéléssel a hátuk mögött ennyire egysíkú, élvezhetetlen - mondjuk ki: rossz - "zenét" akartak, tudtak akkoriban játszani.
Egyetlen szerzemény sem tetszett róla a megjelenésekor, és nincs ez másképp most sem.
A nyitó Frantic-ben van egy kis dallamos rész. A címadó egészen hallgatható. Helyenként. Az Invisible Kid eleje is megüti (alulról) a középszerűség alacsony mércéjét. A többi... Több hallgatással fel lehet benne fedezni, bele lehet magyarázni már-már zenének minősülő dolgokat, de kár az időért, még egy hallgatás is sok ebből.
Teljes ötlettelenség, korlátolt vergődés, melynek meghallgatását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.
Ha valami ér valamit a kiadványból, az a bónusz DVD-je, mely egy film arról, ahogyan az egyes dalokat eljátssza a banda - már Robert Trujilloval a soraiban - a próbahelyén.
Lars meglepően jó, bár eléggé zakkant témákat üt.
Ez a felvétel más megszólalást kapott, a hamis énekkel viszont meg kell küzdeni, igaz, az előfordul a CD-n is.
3,5/10 pont

Death Magnetic (2008.): Nem kevés év elteltével (17?, 22?) egy újabb hallgatható Metallica lemez! Nem kiemelkedő, de éppen elég jó és kemény ahhoz, hogy reményt adjon a régi rajongóknak, hogy nem kell még leírni a négyest.
 75 perc visszakanyarodás a gyökerekhez. Harap, jól is szól, a basszusgitár egyenjogú hangszer rajta, és bár a (Re)Load éra bluesos ritmusgitározását, sőt, olykor a countryt is érezni rajta, de ez egy tisztességes (thrash?) metal lemez.
A nyitó, erősen testamentes That Was Just Your Life és az őt követő The End of the Line nem sok megjegyezhető momentumot tartalmaznak, de érezni rajtuk, hogy ez alkalommal nem szerencsétlenkedés a játék neve, és nem is értelmetlen zúzda.
A Death Magnetic ereje az, hogy nem tartalmaz kínos pillanatokat. A dalok a közepesen erős és az egészen király nívó között ingadoznak.
Utóbbira példa a The Day That Never Comes, amelyben megérkezik "amerika hangja", de ezúttal jó értelemben. A countrys indítás (igen, ex-edzőm, megy! Röhögve, első hallás után. Kinek nem? :) után bekeményedik és (de jó/fura leírni) a szólói kifejezetten figyelemre, sőt kiemelésre méltóak, érdemesek.
Az All Nightmare Long kemény és szimplán jó, a Cyanide pedig egy nagyon emlékezetes, húzós riffre épít.
Az Unforgiven III csak címében röhejes. A zongora+vonósok indítás jó benne és a refrén is, a verzék sajnos már nem annyira.
Bár maga a dal átlagos, a The Judas Kiss-nek a ritmizálása érdekes, és az első szólója is ott van a szeren. Bár nem mondom, hogy a Megadeth soha nem játszott semmi hozzá hasonlót.
Nem estem hasra ettől az albumtól - az instrumentális tételben szerintem nincs annyi jó ötlet, hogy indokolja a csaknem 10 perces játékidőt és a záró My Apocalypse-ről is max. annyi jó mondható el, hogy kemény, ráadásul utóbbiban James ismét slayeresen "énekel" -, de (a lemezről lemaradt négy dalt tartalmazó, évekkel később kiadott Beyond Magnetic-kel együtt) elmondható róla, hogy a sok kitérő után visszatértek a kemény, riffcentrikus zenéhez.
7/10 pont

 A zenekar 2011-ben Lou Reed-del közösen kiadta a hallgathatatlan Lulu albumot.
Összegzés az életműről később.

Metallica (1991.): a fekete vagy kigyós album.
He-he! Mekkorát röhögtünk a koleszban Töltőn, akinek habzott a szája, mikor meghallgatta, hogy "mi ez a fos!!?" :)) (vagy éppen Ő próbálta a habzó szájúakat győzködni, hogy jó ez?? :)
Nekem tetszett a zene annak idején (bár jót röhögtem rajta, hogy ezzel a lemezzel a süketek is belátták, hogy Dave Mustainnek igaza van, és lezenéli egykori bandáját - még ha nincs is ilyen ige, és ha lenne sem lenne értelme), de én éppen akkoriban kattantantam rá az akkor majdnem ennyire kemény Depeche Mode-ra is.
Ez az album ugyanis minden, csak nem kemény. Nem hogy nem thrash metal, de metal helyett is inkább azt mondanám rá, hogy kemény (hopp, ellent mondok magamnak?) rock.
Elődjéhez képest gyilkosan szólal meg! Megjött a basszus, a ritmusgitárok mélye, és a lábdob is remek.
Zeneileg viszont elment a négyes a kommersz tömegzene irányába. Rövid, slágeres, könnyed dalok alkotják. Egészen jó dalok, teszem hozzá gyorsan. Ha már gyorsaság: ez a lemez lassú, az elődeihez képest kifejezetten lomha, de az egyszerű dalstruktúrák miatt ez annyira fel sem tűnik.
A hangszereket figyelve még a gyorsabb tempókat tartalmazó Holier Than Thou és a Through The Never is lassú.
A hangszeres dolgok jók, bár kiemelkedő momentumot nem találok. A szólók? Rövid nyávogások, melyeket Kirk inkább a pedálokon játszik mint a gitáron, vagy valami rövid bluesos nyekergés. A két ballada sokkolt mindenkit, aki ezt megelőzően hallotta a zenekart. A The Unforgiven megbocsátható :), a Nothing Else Matters elsőre szép, sokadszorra nyálas és unalmas.
A Megadeth-Metallica sztori pikantériája, hogy az esti imát szinte egyszerre szőtték bele egy-egy dalba, azt pedig csak most vettem észre, hogy a The God That Failed Mustaine-ék előző évben megjelent lemezéről a Dawn Patrol vezértémájával indít.
Akkor és most is a Wherever I May Roam-ot és az Of Wolf And Man-t bírtam leginkább, de az egész lemez hoz egy jó átlagot, 1-2 gyengébb ponttal.
Az ...And Justice... korlátoltsága után a "fekete" lemezzel kaput nyitott a zenekar egy új világra (ezzel elvesztve addigi rajongói jelentős részét, de új tömegeket meghóditva).
A teljes '90-es években ebben a világban botorkáltak, útjukat keresve.
7/10 pont

Load (1996.): Egységes megjelenés: rövid haj, kihúzott szemek, bunda, napszemüveg, ha jól rémlik, még körömfestés is volt. A zene? Végül is még zenének lehet nevezni.
A hangzás pepec, van súlya a brutálisan hosszú (78 perc fölötti játékidő!) anyagnak.
Fémessége viszont nincs sok. Keményebb rock, blues alapú rockzene, amit hallunk.
A nem gyors, de lendületes, egészen kellemes Ain't My Bitch-csel indul, majd gyors hanyatlásba kezd a hangzó.
A pozitív dolgok említését egyérteműen az Enter Sandman keményebb kis tesójával, az Until It Sleeps-szel kell kezdenem. Álladék egy dal. Totálisan egyben van: a felépítése, a szövege, a hangulata, a dallamai... Még Lars is bedob néhány ötletet a dobokon. Ez utóbbi sajnos ritkaság ezen a lemezen.
A King Nothing-ben van egy-két jó hangulat/dallam, ezek el is viszik a szerzeményt.
Mostanra már természetes lett, hogy van ballada. A Hero Of The Day az. Jó, de én ki nem állhatom a balladákat, és az amerikai életérzés is távol áll tőlem, amely sugárzik belőle.
A Wasting My Hate is vállalható, sőt, egészen jó, a többihez képest egy friss, egészséges dal.
A Mama Said-del aztán elérkeztünk a gáz zónába. Ez szimplán egy country nóta. A stílusában jó, de a Metallicától nevetséges.
A nem említett track-ek nagyon változatosak: akad közöttük bluesosan unalmas (2 x 4 és The House Jack Built), merengően unalmas (Bleeding Me), bután unalmas (Cure), egyszerre álmosítóan és redneck módra unalmas (Poor Twisted Me), semmitmondóan unalmas (Thorn Within), idegesítően unalmas (Ronnie) és leírhatatlanul unalmas (The Outlaw Torn) is.
Összességében ez egy metalnak is alig nevezhető lemez, mely erősen húz a blues és a country felé. Ettől még lehetne jó, de nem az.
Egy vontatott útkeresés, zeneileg gyakorlatilag érdektelen.
A szólók lomha nyávogások, aki pedig Lars itteni teljesítményéből indul ki, az azt hiheti, hogy ilyen sebességnél (lassúságnál) nem lehet ötletesen, jól dobolni, pedig lehet(ne).
Load, "Nem fecsérlem rád a gyűlöletem. Megtartom magamnak."
5,5/10 pont

ReLoad (1997.): A Load második része. Olyan is. Na, persze nem mindenben. Hangzásban, hangulatában és abban igen, hogy lendületesen, Load mércével mérve nagyon jól indul (Fuel), majd hamar (The Memory Remains) érkezik a már megismert vidéki Amerika egyhangú, bluesba oltott unalma. Megjelenésekor sokat kapott a dal, amiért egy "vénasszony" károg benne refrén helyett, de mindezekkel együtt a lemez egyik jobb szerzeménye.
Az Unforgiven II az, aminek látszik. Saját, két albummal előbb kiadott lírájuk átdolgozása. Fölösleges.
A Better Than You egy laza, egyszerű, hangulatos rock nóta lehetne a verzéi és a szólói alapján, a lendületes Prince Charming-ban pedig egyik ősi riffjüket (Creeping Death) és refrénjüket melegítik újra.
A ballada semmilyen (Low Man's Lyric).
Aztán... Kb ennyi.
A szólók talán hallgathatóbbak, mint elődjén, de ez a lemez is baklövés. A dalok "csak" jellegtelenek, gyengék (középszerűek?), nem annyira irritálóan unalmasak, de kevesebb közöttük a jobb, vagy akár csak több hallgatásra érdemes, mint a Loadon.
A fekete lemezt még meg lehetett magyarázni, a Load-ReLoad duplát már nem érdemes.
És a következő fordulat sem lesz kellemesebb.
5/10 pont

Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.

Írtam, hogy a róluk szóló könyv kapcsán ismét meghallgatom a lemezeiket. Több bejegyzésben be is mutatom ezeket, szépen, időrendben.

Kill 'Em All (1983.): lendületes, fiatalos, ötletes, jó a basszus. Ahhoz képest (is), hogy a stílus nagyon korai lemeze, egészen muzikális. Mai füllel is simán vállalható.
A szólók is tetszenek, de lehet, hogy csak azért, mert erősen Dave Mustaine stílusában fogantak.
Akkori kedvencem: Motorbreath. Mostani kedvenc: Anesthesia, Motorbreath és az újrakiadáson a Blitzkrieg feldogozás dal - utóbbi a szóló utáni beindulás miatt (bár a nyitó riff is király). A 2:20 és 3:20 közötti rész 100%-ban az én világom. Mindegyik hangszer ötletesen játszik, az összkép pedig olyan húzós, amilyen csak lehetett akkoriban.
6,4/10 pont

Ride the Lightning (1984.): az általam - méltatlanul - legalulértékeltebb lemezük. Pusztán azért, mert később hallottam, mint a Mastert, amelyet nehéz verni, így a a Ride nálam elsikkadt. Max. 5-ször hallottam eddig.
Pedig "újságírói" ""karrieremet"" is ennek a lemeznek köszönhetem.
Mai füllel hallgatva is kemény, mégis kellően muzikális. Bár a(z azóta meg)szokott dalstruktúrát nem rúgják fel, a sok, főleg ritmusgitáron játszott ötlet kiszámíthatatlanná teszi.
Tipikus thrash metal album, a nyitott, műfajt tágító fajtából.
Akkori kedvenceim: Ride The Lightning, For Whom The Bell Tolls, Trapped Under Ice. Mostani kedvencek: Ride..., For Whom... és a Fade To Black, amely előrevetíti a zenekar '90-es évekbeli elcountrysodását, mégis remek. Régen nyálas disconak tartottam. :)
A nyolc dal közül talán egyedül az Escape nem telitalálat, de a refrénje és a zárása azt is elviszi.
Lars kezd kikupálódni, egészen jó dolgokat üt, a Creeping Death gitárszólója pedig kiemelkedő.
Alapmű.
Óriási a fejlődés az első lemezhez képest, de volt még egy lépcső a csúcsig.
8/10 pont, vagy még több.

     The Perfect Circel, Porcupine Tree, Katatonia, Opeth, Long Distance Calling... - vannak zenekarok, akiknek egyetlen dalát sem tudnám eldúdolni, címekre sem emlékszem, hiába kedvelem őket és hallgatom zenéiket relatíve gyakran. Egyszerűen teljesen másképp állnak a zenéhez, mint a többség. Nem dalokban, refrénekben, dallamokban, hanem hangulatokban gondolkodnak. Mivel ezek hozzám közel álló hangulatok és az említettek tökéletesen leírják, kifejezik őket hangszerek segítségével, általában az Év albumai listámon előkelő helyeket foglalnak el.
Ez is egy ilyen előadó/album.
Elsőre azt írtam gondolatban róla, hogy "három semmilyen dal, majd kezdődik a VARÁZSLAT, 9 pont". Később aztán rájöttem, hogy annyira ebben a materiális világban élek, járnak a gondolataim, hogy első hallásra kellett három dalnyi idő, hogy kiszakadjak belőle.
Az első két dal valóban amolyan (tökéletes) felvezetés, de a harmadik (Hypnone) már vastagon megragadja a lelket és tisztítja, viszi magával.
A maradék 35 perc leírásához én kevés vagyok.
     Olyan harmónia, szépség, tisztaság, mélység (tartalom) árad belőle, hogy azt vagy megérzi a hallgató és akkor feleslegesek a szavak, vagy nem, és akkor a lelkendezésem tűnne értelmetlennek, hiábavalónak.
Összefüggő, egyben tekintendő alkotással van dolgunk, egy kialakult, stílussal bíró zenekar újabb, immár kilencedik utazásával a... Hova? Az érzések birodalmába, önmagunkba...? El? Vagy éppen egy választható mindenkori, permanens jelenbe?

Sokadik hallgatásra azért olyan földi dolgok is feltűnnek, hogy a dobos végig technikás és ötletes dolgokat üt élményszámba menően, de a zenébe teljesen beleolvadva, hogy tud SEMMIT sem játszani, csendben ülni, amikor nincs rá szükség (amikor éppen erre van szükség), vagy hogy a kellemesen mélyre kevert (de azért valószínűleg normál hangolású gitárokkal játszott) hangképben az összes hangszer végig arányosan és jól megkülönböztethetően szól. Élen a cintányérokkal!
     Hibátlan.
     Mivel nem túl kemény a csapat, a gitárok nincsenek agyon torzítva és Jonas Renkse is tisztán, hörgés nélkül énekel, mindenkinek (mimózáknak is) merem ajánlani a lemezt. Ha mást nem is ad, azt megmutatja, hogy így is lehet a zenélni.

     Káprázat, spirituális meghívás, táplálék, nyugtató.
Persze, ilyen névvel fura is lenne műmellű nőkről és arany láncokról énekelni.
Svédek, ráadásul stockholmiak. Ez is sok mindent megmagyaráz.

Katatonia - Dead End Kings

Kb. ilyesmi. Itt kezdődik a VARÁZSLAT:
https://www.youtube.com/watch?v=ZaNxGe0Vz3g&feature=related

A legmozgalmasabb, a záró tétel, afféle eszencia (a cinek!!!). 2 percig (a nyugis részig) én kibírnám a helyetekben. Utána úgyis kitartotok a végéig:
https://www.youtube.com/watch?v=u79MohYXcl4

Éppen ma költöztek/látogattak be a varjak a városba.



9,7/10 pont

     Béna lemezborító, nullás cím - kb. ennyit a negatívumokról.
Mindenki örménynek, örmény gyökerűnek hiszi hősünket és zenekarát is - valamilyen szinten joggal -, holott Ő, az énekes például Libanonban született.
Ez a harmadik szólólemeze, és az első kettő rendesen megosztotta a hallgatóit. Mindkettő kapott hideget, meleget. Nekem nagy bajom nem volt velük, de tény, hogy kedvenceim sem lettek.
Bezzeg ez!
     Bekezd egy a Foo Fighters legjobb pillanatait idéző lendületes rock zúzással (Cornucopia), de egy (fél) percnek sem kell eltelnie, és már garantáltan nem asszociálunk más bandákra (az anyazenekart leszámítva), és így lesz ez a következő 50 (Deluxe) percben is.
A lényeggel kellett volna kezdenem: NINCS (egy rövid dallamot leszámítva) ZONGORA vagy komolyzenei hangszer a lemezen, így az is bátran próbálkozhat vele, akit a 2010-es Imperfect Harmonies hazavágott. :)
Vérbeli rock zenéről beszélhetünk, karakteres énekkel, erős (ne kerülgessük a nyilvánvalót!) System Of a Down attitűddel, átérzéssel, a legjobb fajtából.
Egyszerre laza, technikás, dallamos, ötletes, érzelemgazdag. Bár Serj neve alatt fut a produkció, (szerencsére) egyáltalán nem visel magán énekes-szólólemezi jegyeket, bármely "zenekari" lemez mellé bátran odatehető.
Dalonként és egyben is nagyon erős(en muzikális). Ha ezzel kezdett volna, mindenki padlózna, max. azon lehetne fanyalogni, hogy hasonlít a SOAD-ra, de ehelyett az előző két album miatt eleve előítélettel (és bottal :) közelítenek a kritikusok hozzá.
     Ha önmagában nézzük - és ez minden lemeznek kijár - ez egy remek alkotás. Amolyan System light, új ízekkel is fűszerezve.
A metal részek helyett "csak" (kemény) rockkal operál, a SOAD védjegy "agyatlan" dallamok és hangnemek csak jelzés szinten, bőven az elsőre befogadhatóság határán belül bukkannak fel.
Az iméntiekből adódóan Serj hangja sem hoz "idegesítő" dolgokat, a jellegzetes kiejtése, hangképzése miatt pedig élményszámba megy, hogy szinte minden szavát elsőre érteni.
     Az első hat szerzemény után kicsit lassul, leül ugyan, és az egyetlen matalos darab (Uneducated Democracy) sem telitalálat, de a záró Weave On visszahozza a Foo Fighters leglendületesebb pillanatainak érzését, így teljesen (keretes) pozitív összképet hagy már első hallgatásra is maga után.
A negatívumokról azért nem szóltam bővebben, mert nincsenek.
Nagyon tetszik.

Serj Tankian - Harakiri

Kb. így kell elképzelni (a nekem leginkább tetsző dalt):
https://www.youtube.com/watch?v=7hxqq2fAZKI&list=PL6ogdCG3tAWgQHLLRB6pLR5Te8AliJQbp&index=4

Akinek beesik, hogy 0:27-től 0:38-ig a kísérő riff (jobb csatorna) melyik dalra (valami nagy klasszikus metal) emlékeztet, az írja meg, kérem, mert napok óta nem jövök rá!
OOOOPS!!! Most (4-5 újrahallgatás után) beesett: Paradise Lost: As I Die, a legendás nyitódallam, ami végigvonul azon a dalon. Igaz, itt rendesen fel van turbózva.



8,2/10 pont

     Megígértem, hogy szólok erről a lemezről, ha megjelenik.
Kár volt.
Nem szeretem ugyanis leszólni más munkáját, pláne nem egy olyan fiatal hölgyét, aki nem egyszer elbűvölt hangjával, kisugárzásával, megjelenésével az X-Faktorban.
Hogy "munka", az is sokat elárul erről a zenének csak kis jóindulattal nevezhető jellegtelen, buta tucatpop "alkotásről".
"Zenei" és szövegbeli klisé hegyek, kaptafa, mely úgy vesz el 48 percet az ember életéből, hogy semmire nem emlékszik belőle utóbb.
Enikő hangja remek, belekötni most sem tudok, de ezen a lemezen minden egyéniséget nélkülöz, olykor/leginkább talán Kozma Orsiéra hasonlít, aki(é) viszont bármilyen stílusban felismerhető CD-n is.
     A dalok? A nyomokban gitárokat tartalmazó Célba értem vagy az egy fél jó dallamot felmutatni képes Őrültség hallgatható, akár jónak is nevezhető, a többi "saját", "vadonatúj sláger" nem érdemel említést.
Hogy hősnőnk mit tud, azt az Udvaros Dorottya hangjával megismert (Dés-Bereményi, naná!) Botladozva a szó jó értelmében borzongatóan megmutatja. Érzés, tartalom, tisztaság, HANG, mind ott van benne.
Ha a 2012-es The Killers lemezről azt írtam, hogy csalódás, akkor most nincsenek szavaim.

Muri Enikő: Enciklopédia

Amit mindenképpen hallani kell:
https://www.youtube.com/watch?v=2oOBoektkXI 

És az elrettentés:
https://www.youtube.com/watch?v=fLJRqY5qThE

3,5/10 pont

     "Kíváncsi vagyok, a show-business/revü vonalat viszik-e tovább a jövőben, vagy folytatódik az érés, komolyodás." írtam a négyes előző lemezéről a Rockinformban, mikor még az eredeti szerkesztőség vitte a lapot (2009. márciusi szám).
Nos, jelentem egyik iránynak sincs nyoma a friss jelentkezésükön.
Nem mentek el revübe, annál sokkal rosszabb történt.
Mainstream a történet, persze, annyira hallgatóbarát, hogy bárkit bejelölhet közösségi oldalakon, de sajnos az angol (amerikai) szó rossz, buta népszórakoztató értelmében az.
Háron (és fél) éve fura volt, hogy csak két totálisan nagy sláger van a lemezen.
Folytatódott a trend, most egy sincs.
      A nyitó Flesh And Bone "könnyed mint egy olívabogyó", írtam a jegyzetembe, de az egy óra öt perc (deluxe edition) végére érve ez már-már bóknak hat.
Az első kislemez (Runaways) szimplán gyenge, de egy minimális kis tartalom, mélység van benne, így akár még azt is mondhatnánk, hogy kiemelkedik a középszerűségből, a tucatnyi jellegtelen dal közül, pedig dehogy. Még akkor sem kapom fel a fejem, ha a rádióban hallom.
      Igyekszem a pozitívumokra fókuszálni.
Ronnie Vannucci dobos ismét végigöteteli a játékidőt, már ahol hagyják és nem unalmas lassú témákat kell ütnie (Here With Me, Heart Of A Girl, Be Still). Utóbbi a lassabb dalok közül a nyerő. Kár, hogy ezen kívül is próbálkoztak lírával. Ha az említetteket leszámítjuk, már csak a The Rising Tide marad kivételként, melyet Mr. Vannucci egyszerűen csak sablonosan lekísér és kész.
Halványul a zenekar, ha így folytatják, a kövtkező lemezzel ki is hunyhatnak, de az összkép nem tragikus (ha nem önmagukhoz viszonyítunk), akad néhány egészen jó szerzemény.
Az A Matter Of Time zeneileg teljesen rendben van, de belőle (is) a zenekar legnagyobb fegyvere, az ütős refrén maradt ki.
A Miss Atomic Bomb felfért volna az előző albumra, védjegyszerű, már-már szerethető, de a refrén inkább csak kellemes vagy szerethető, mint jó. A Mr. Brightside gitárdallamának beleszövése mutatja, hogy nem álltak le az apró zenei poénokkal. Ha ez lenne a leggyengébb dal a lemezen, szavam sem lenne, de majdnem ez a legjobb.
A csúcspont talán a From Here On Out, amit gyakorlatilag bármely zenekar játszhatna, annyira újszerű és egyéni. Kellemes, lendületes akusztikus kíséret, könnyed kis dal, 2:27, ennyi.
A címadó és az első ráadás dal, a Carry Me Home is vállalható, ezzel vége a pozitív dolgoknak.
     Azt is írtam anno, hogy "Továbbra is a The Killers az egyik legjobb az indie/britpop mezőnyben.". Ez sajnos már nem állja meg a helyét.
Összességében lehet, hogy ráharap a nép és óriási siker lesz a Battle Born, de már messze van a zenenekar a csúcstól. Ez nem az a szint, amit az első három lemezen megszoktunk, megszerettünk.
Elkészítették eddigi leggyengébb lemezük.
Nem rossz, hanem középszerű.
A pontszámom túl szigorú, de a Sam's Town alkotóitól egy semmilyen pop album elfogadhatatlan.
Csatában született. Elvérzett.

The Killers-Battle Born

Szavaimat alátámasztandó vagy éppen vitát gerjesztendő:
https://www.youtube.com/watch?v=3iHVe9yuYlI

És hogy valami jó is legyen itt azoknak, akik lusták beszerezni a zseniális Live from the Royal Albert Hall-t (hopp, más is hallja az ismerős dallamot):
https://www.youtube.com/watch?v=PUvfkZLozcg

5,8/10 pont

     Kissé szétszórt vagyok, így fordulhatott elő, hogy noha ez az album adta az ötletet az egész rovathoz, és ezt akartam először ajánlani/bemutatni, csak a kilencedik lett a sorban.
Szokásomtól eltérően már a címben leírtam a címét és az előadót, mert úgysem ismeritek.
Ez egy különleges lemez. Azért is, mert ellentétben a többi elemzettel már 1994-ben megjelent.
     Véletlenül akadtam rá annak idején - úgy tíz éve -, és egyből a szívembe zárta magát.
Eleve az alt hangok szerelmese vagyok, és ha egy gyönyörű alt nő tehetséges is, ráadásul nem a mainstreamben alkot (remek dolgokat), pedig megtehetné (erről később), akkor nálam majdnem garantált a magas pontszám.
Az első pillanatoktól a szerző/énekes bájos, kellemes, de egyéni és olykor megcsavart kis világába csöppen hallgató, és ott is marad 45 percig.
Erősen alternatív a zene, de kis jóindulattal és a később említendő hírnév felhasználásával simán elmenne néhány tétele - de nem több háromnál - rádiókban is. Na, persze nem nálunk, hanem (bárhol) máshol, ahol megvan az ilyesminek a kulturája.
A színvonal, a zene atmoszférája végig adott, így csak ízlés kérdése, ki mennyire (gyakran) bírja (hallgatni). Egy próbát mindenképpen megér.
Nyudodt, lassú tempó, előre nem sejthető, de mégsem komplikát zenei, dallambeli megoldások és a főhősnő szép, kellemes hangja jellemzik. Igazi szólóalbum.
A mandolin gyakori alkalmazása (is) érdekes ízt ad az összképhez.
Említendő a különleges, de az egészbe nagyon illeszkedő talán a záró, eredeti (anya)nyelven előadott orosz (ukrán?) népdal, a fura módon angol című In a Glade.
     Azt írtam, nem ismeritek az előadót. Az így nem igaz, ugyanis a Milla név Milla Jovovich-ot takarja, a gyönyörű modellt, aki azóta az Ötödik elemmel és a Kaptár filmekkel a mozikban is befutott.
Ez a lemez 19 éves korában (!!! ez nekem is csak most esett le) jelent meg, de a dalokat 15 évesen írta(!!!).
A legnagyobb dicséret, hogy ezt egyáltalán nem hallani rajta, simán oda lehet tenni (a mai napig) bármely CD mellé.
Egy időben sok zenét pakolt fel a netre.
Egyszerű kis gitározgatásos dalokat, mesével a születésük körülményeiről, a mondanivalójukról - húsz további szerzeményét találtam a számítógépemen. Többségük a Divine-nál elborultabb.
Ezek azért különösek, mert míg a lemezen csak énekel, de ezeket Ő is gitározza.
Néha fel is lép. Íme egy zúzósabb "koncert"felvétel. A lemez nem ilyen (azért egy kis "borulat" ebben is van), de jó ízelítő a hangjából (noha nyilván nem tud egyszerre két szólamot énekelni, maga alá vokálozni, mint a felvétel sugallja - az csak Ákosnak és Kowának megy :) :

https://www.youtube.com/watch?v=A8py6Wdnv30

Most látom, hogy 2007.10.29-én már említettem a lemezt itt (http://krap.blog.hu/2007/10/29/milla_jovovich_s_music). Írtam, szétszórt vagyok.
Ha minden jól megy, októberben (már 36 évesen, anyaként) jön a következő Milla album.
Várom.

Milla-The Divine Comedy

Kedvenc dalom a lemezről:
https://www.youtube.com/watch?v=rdXsjFRQA6g

Érdemes meghallgatni, hogyan adta elő annak idején. (Ilyen fiatalon (19) ilyen (KIRÁLY) szétcigizett hangot!!):
https://www.youtube.com/watch?v=k8G2IRy0WpA

Az elvontsága és a magas hangjai miatt ez a másik kedvencem (2:20-tól az a dallam!):
https://www.youtube.com/watch?v=IbzuKpqDrMk

11 dal, 45 perc művészet, egyéniség.
8/10 pont

     Nagyon nagy kedvcenceim. Szerencsére a nekem leginkább tetsző felállásban (már Dino nélkül, de még Herrera dobosmindenséggel, a basszusról szólóra váltó (!!) Christian-nel), a két legdallamosabb albumukat követően láttam is őket élőben - örök emlék.
Azóta? Dino visszajött, Christian és Herrera repült, sőt mostanra a lábgép-csoda helyett bevett dobos-fenomén Gene Hoglan és Byron Stroud basszer sincs sehol. Helyettük? Senki!!! De komolyan. Dundika kettesben vette fel az énekessel ezt a 10 (12) dalt.
Olyan(ok) is.
      Az első (és ismét címadó) hozza azt, ahogyan általában kezdeni szoktak: túl kemény, szinte dallammentes fölösleges brutálkodás. Bár a kezdeti indusztriáliskodás :) a lassú nyitással király - csak sajna jön utána négy és fél perc trancsír.
Az egész albumra jellemző az elektornikus, ipari zajok visszatérte. Megy a zenéjükhöz, védjegyük, de semmi új nincs már benne - én kifejezetten megvoltam nélkülük.
Aztán persze jönnek a dallamok az énekben, hozzák a szokott kontrasztot az érzelemmentes zenével. Talán összességében több (jobb?) is a dallamos ének mint eddig.
Noha továbbra sincs egyetlen hangnyi szóló sem és az alkalmazott dalszerkezet sem változott, új dolognak hangzik, hogy az említett dallamok már nem csak egy-egy sorban jelennek meg, hanem nem ritkán teljes versszaknyiak a refrének.
 Kb. ennyi az újítás. A 49 (57) perc keményebb, de értelmetlenebb mint az eddigi műveik.
      A nem elített erősségeik, védjegyeik közül a zseniális, megnyugtató, lelket simogató záró dal(oka)t hiába keresem (ebben CSODÁS az előző, 2010-es lemez!!). Egy 9 perces értékelhetetlen semmit kapunk végszóként.
Az ezt megelőző, két percnél rövidebb Religion Is Flawed Because Man Is Flawed szösszenet nem rossz, akár be is tölthené ezt a szerepet, de sajnos nem rá marad ez a szerep.
A legnagyobb fájdalmam a bevezető alapján könnyen kitalálható. FF album kiherélt, dobgéppel rögzített "dobbal"?? Rettenetes. A soundja csak-csak (gyenge közepes), a "kézzel ütött témák" hoznak egy még gyengébb, de még hallgatható szintet, de az egydimenziós ötlettelenség, amit "lábdob" címén elővezet(nek), az méltatlan a zenekar és pláne a két említett dobos leganda nevéhez.
      Hogy általános csalódásom (az előző lemez SOKKAL jobb) ellenére miért adok nálam magasnak számító pontot a lemezre? Mert biztos kézzel hozzák az alap szintet, mert az ének nagyon rendben van és mert egy stílusteremtő zenekar közepes lemeze nálam ennyit ér.
Csak nehogy valaki ezzel kezdje az ismerkedést a zenekarral!
A Deluxe változat két extra száma hallgathatatlanul rossz.

Fear Factory-The Industrialist

A legjobb, a zenekart leginkább jellemző dal (én kibírnám a refrénig a helyetekben :):
https://www.youtube.com/watch?v=6oiPY3M7NKk

7,6/10 pont

     Mivel a főhős az előző (egyben első szóló) lemezét a rock/metal világ vezető énekeseinek (is) a segítségével vette fel, most mindenki az énekesről (is) beszél.
Kezdem tehát én is azzal, hogy Myles Kennedy hangja elsőre nem igazán tetszett, de aztán megszoktam. Nem volt nehéz, nem különösebben irritáló vagy jellegzetes ugyanis, viszont egészen jó. Helyenként Eddie Vedder-es (We Will Roam, Far And Away), olykor Johnny Rotten-es (One Last Thrill), egyébként egy biztos amerikai rock-torok.
Az 54 perc (Deluxe: 61) ízig-vérig amerkiai rockzenét rejt. Nem igazán kedvelem a stílust, azt sem mondom, hogy minden dal telitalálat (a Bad Rain kifejezetten középszerű, de a Hard & Fast is lényegében csak egy Mötley Crüe utánérzés), ennek ellenére - túlzás nélkül - ÉLMÉNY hallgatni minden percét.
      A főhős szólózása és ritmusozása is éredeti, érzéssel teli, már régen legendás státuszba emelkedett. Megérdemelten.
Laza és technikás egyben. Az élmény ott kezdődik, hogy bekapcsolja a gitárt és játszani kezd. Ha jól hallom, még tremolót sem használ, nem hogy kölönböző effekteket, trükköket. Minden úgy hallatszik, mint ha a szobában játszana - ez az album egyik legnagyobb erénye.
Csak annyit tudok róla írni, hogy egy őstehetség, hiszen véleményem szerint így gitározni NEM LEHET (meg)tanulni, ezt ÉREZNI kell.
A zenének alárendelve magát - 13 (15) DALT hallunk -  de végigsziporkázza a játékidőt. A JÁTÉKidőt.
     Mindenki a főhősről és az énekesről beszél, pedig a másik gitáron is remek dolgokat játszik valaki (ha Kennedy, akkor pláne emelem kalapomat!!), Todd Kerns basszusa is ötletes és élő, ráadásul ragyogóan szól és Brent Fitz dobolása is illik a zenéhez.
A teljes csapat rendben van tehát, bőven átlag feletti az összkép. (Összhang.)
Állítólag élőben rántották fel stúdióban a dalokat. Elhiszem.
Az életmű értékes darabja, pedig ott sorakozik benne az összes legendás Guns N'Roses album is, a Sweet Child O'Mine csodálatos nyitódallamával és még gyönyörűbb szólóival (49,6 millió megtekintés!!!), a You Could Be Mine talán nem is verhető riffjével (bár azt talán Izzy játszotta) és... és... és....
A pontszám hallgatásról hallgatásra emelkedik.

Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators: Apocalyptic Love

Kedvenc riffem:
https://www.youtube.com/watch?v=9FAsmtgZTfE

Megkerülhetetlen, áll leejtő/bepisi, Bach ihlette:
https://www.youtube.com/watch?v=G49s6t6Bj5E

8/10 pont

A végére egy kis csemege (ex-edzőm: szakmailag?):

Szinte mindenben az ellentéte az itt eddig a pontrekordot tartó Toy Dolls-nak,
mégis csodálom ezt az alkotást és hallgatom újra és újra. Az utóbbi lemezeiken kezdtek visszatérni
színvonalban a fénykorukhoz, az ezt megelőző, 2009-es jelentkezésüket
viszont talán háromszor ha hallottam, annyira nem tetszett.
Már nem vártam tehát Tőlük nagy dobást, mégis itt van.
Ez a 13. lemezük, és mintha (sokadszor) kicserélték volna a bandát.
Visszalassultak a kezdeti, stílusalkotó szintre, és teljesen más zenei
eszközökkel, de el is érték az akkori nívót, tartalmasságot.
Óriási súlya, tartalma van ennek a 46 percnek. Külön-külön egyik dal sem
egy nagy durranás (mondjuk, gyenge sincs közöttük), de a zene atmoszférája,
- használjunk nagy szavakat - összművészeti értéke nagyon ott van.
Elhagyták egyik védjegyüket, a dalokon végigvonuló szólisztikus gitár-
dallamokat, nincsenek íves, dallamos szólók (vannak, de másmilyenek),de
nem érződik hiányuk, van ami kárpótolja a hallgatót.
Most a gyorsabb szerzemények (Theories From Another World, In This We Dwell)
sem könnyedséget, enyhülést hoznak, hanem keménységet, sodrást.
Az összkép viszont ezzel eggyütt sem brutális egyáltalán, mégcsak nem is (túl)
pesszimista - erről a szokott tiszta, gyakran és véletlenszerűen is
felbukkanó szép dallamok gondoskodnak.
A szövegek - egészen könnyen érthetőek, ami nagy szó, lévén yorkshirei
az ötös - csak emelnek az egyébként is felemelő zenén.
Persze, ilyen névvel nem is lehet Dezről a démoni dekoratőrről énekelni.
Az megmarad a Toy Dollsnak.
Ez egy össze-vissza lemezismertető lett, mert írása közben az írás tárgya
(alanya?) szól, és egyszerűen megköveteli a figyelmet, lehetetlen
a háttérben hallgatni.
Persze csak, ha elsőre megérzi benne az értéket a hallgató. Ez esetben
magával ragadja. Különben untat. Középút nincs.

46 perc élet értelme, melankólia.
Nagyon szeretem.
VÉGRE ismét valami tartalmas és JÓ a Paradise Losttól!

Paradise Lost: Tragic Idol

A legjellemzőbb dalok:
https://www.youtube.com/watch?v=zd-PMjLj7vM
https://www.youtube.com/watch?v=fSGPgcjE2tw

8,9/10 pont

    Ez az egyetlen német zenekar, melyet szeretek.
Nem volt ez mindig így. A kezdeti éveik, lemezeik kifejezetten nem tetszettek, de
ahogyan elkezdtek egyre jobban ZENÉLNI (kb. 1989-től), lenyugodni és kiforrott a
stílusuk, követni kezdtem a pályájukat. A kísérletező éveik idején már óriási
lemezeket alkottak (1992, de főleg 1999), melyeket a mai napig szívesen hallgatok.
2001-től már kilengésektől mentes, csont profi, agresszív, de zeneileg is figyelemre
méltó, nagyszerű CD-k jellemzik a négyest, melyekkel telibe lőtték az ízlésemet.
Az új lemez (a 13. stúdió albumuk) is ebbe a sorba illeszkedik.
     Nem annyira sodró vagy szilaj (de azért kellően), mint megszokhattuk, de
ugyanannyira kemény és muzikális.
A szokatlan, de jó intro után a címadó szerzemény tulajdonképpen a leggyengébb tétel,
nem több egy szimpla stílusgyakorlatnál.
Ezt követően azonban a KREATIVITÁSé lesz a főszerep. Gyakran kitörnek a stílus
sztenderdjei (standardjai, standard-jei?) közül. A From Flood Into Fire
- főleg a refrénben - epikus metál jegyeket vonultat fel, a klisés szövegű
United In Hate pedig barokkos akusztikus gitározással indul, de szinte valamennyi
dalban van jó néhány figyelemreméltó, cseppet sem rejtett zenei, dallamos csemege.
Ezekből Ventor derekasan kiveszi a részét. Játéka egyszerre kőkemény és sziporkázó.
Csoda jó dolgokat csoda jól üt. Érdemes egyszer csak az Ő dobolását figyelve meghallgatni a lemezt.
     Vártam ezt az albumot, és nem csalódtam benne. Kiszámíthatatlan, egységesen
magas színvonalú, ötletes.
Szeretem.
Bajom egyedül a címmel, borítóval és a szövegekkel van. Utóbbi színvonala csak ritkán üti meg a zenéét.
     Ők azon nagyon kevés zenekar egyike, akik napjainkban is hitelesen (és jól!)
játszanak thrash metált.
Méltók a nevükre
Kreator - Phantom Antichrist

A Nuclear Blast ügyesen védi az anyagot a YouTube-tól, ahol még csak a címadó
dal klipje található meg, amely zeneileg nem kiemelkedő, így nem is ajánlom figyelmetekbe.

8,6/10 pont

    Szerencsés vagyok, mert viszonylag korán, zsenge fiatalságom elején megismertem a
zenekart. Az első tíz évük így is kimaradt. Szerencsére azóta is - immár 33 éve!!! -
működnek, csempésznek vidámságot a szívekbe.
     Ezt a triót csak szeretni lehet, vagy csodálkozni, hogy miért szeretik annyira és annyian őket. Engem még annak idején, a legelső hallott dalukkal megvettek, és azóta sem csalódtam bennük. Egyetlen gyenge dalt sem hallottam még tőlük, koncerten pedig annyira jók, hogy van egy eredetileg fehér pólóm, melyet egyik fellépésük óta szürkeként viselek, kimoshatatlanul beleívódott ugyanis a por és az izzadtság.
Mint szinte minden kedvencemet, ezt a csapatot is egyből felismerhető hangzás és stílus
jellemzi. Ezek esetükben annyira jellegzetesek és erősek, hogy könnyű helyzetben van, aki
először találkozik velük, gyakorlatilag két perc alatt eldöntheti egy tetszőlegesen
kiválasztott dal alapján, hogy érdekli-e a továbbiakban az életmű.
Nincs tehát szükség mélyenszántó imertetőre, elég egy linket idepakolnom.
     Azt azért leírom, hogy Olga (férfi) ezen az albumon a szokottnál (SAJNOS) kevesebbet
szólózik, sokkal inkább a refrénekre építkezik, és természetesen a szintén zseniális
ritmusgitározására. Ez a legvidámabb zenekar, akiket ismerek. El nem tudom képzelni, hogyan lépnek fel egy rossz nap estéjén. Szerintem Nekik nincs is rossz napjuk.
Mióta kezdem érteni a szövegeiket, pláne szívesen hallgatom őket.
     A szokott poénok és közjátékok közül vannak, melyek ismétlődnek (telefonhívás, kopogás), az újak között a karácsonyi ének és harangjáték beleszövése az intro utáni dalba, a Marty's Man elején és végén hallható hárfa (!!!) és a többszólamú ének, a matrózdal alkalmazása a Decca's Drinking Dilemma-ban (a "Decca, your're still alive, Decca?" résznél felröhögtem), illetve a bónuszként eljátszott akusztikus átdolgozások a legjobbak.
    Úgy kapják a rekord-magas pontszámot, hogy nem ez a legjobb lemezük.
Egyszerűen nem tudnak hibázni. Sziporkáznak, táncra perdítenek, megmosolyogtatnak.
Emlékeztetnek arra, hogy az élet nem a gyűlölködés, a törtetés színtere.
Toy Dolls: The Album After the Last One

A legjellemzőbb dal:
https://www.youtube.com/watch?v=v-gfPccNxU0
A nekem legjobban tetsző (ÉRZÉS!!!), melyet a dobos énekel:
https://www.youtube.com/watch?v=YBxHai-1UJM

9,4/10 pont

     Mindenek elott utalnek arra, amirol itt mar esett szo: ahhoz, hogy jo kedvem legyen, nekem eleg, ha Shirley Manson megjelenik, eszembe jut, olvasom a Facebookon a bejegyzeseit. Ha beszel, mosolyog, plane ENEKEL, mint most, zenekara friss albuman, akkor olvadok, gumicukor vagyok a tenyeren.
     Rejtely a csapatara kattanasom, mert noha irtak nehany oriasi slagert, olyan tipusu popos rockot (rockos popot) jatszanak, melyet altalaban kellemes hatterzenenek tartok, nem muveszetnek. Shirley hangja sem kiemelkedo, megis valami miatt nagyon szeretem hallgatni. Nezni pedig.... Nyamm. :)
     Az onkent vallalt szunet es het evvel a legutobbi albumuk utan ismet itt vannak.
1. "Lenduletes, de semmi extra", 2. "! Nev-/vegjegyszeru jo kis dal" 3. "atlagos" - irtam a jegyzetembe, majd jott a Control, annak is a refrenje, es borultam. Innen kezdve ez a lemez jo, es kesz - gondoltam. Ez a dal teljesen a stilusom. Elvont, megis felemelo, kiszmithatatlan, megis egyszeru. Mind a harom hangszer jo dolgokat jatszik a refrenek alatt (az enekrol nem is beszelve!!), egyutt pedig sokkal tobbek, mint a szimpla osszeguk.
     Nincs igazi nagy slager a lemezen. A gyorsabb tetelek kozul a Battle In Me es a remek Man On A Wire allnak kozel ahhoz, hogy azok legyenek; a harom lassubol a cimado gyenge, a Sugar edesen jo, a zaro Beloved Freak pedig egyertelmuen nyero.
Az osszkep csucspont, mega-himnusz nelkul is jo. Aki szereti oket, az valoszinuleg hozzam hasonlo( emberek)an kedvelni fogja, aki nem ismeri oket, az nezzen szet a Youtube-on es a nagy slagereikkel kezdje az ismerkedest.
A 11 dal nem sok, varom a Deluxe kiadast negy masik felvetellel.
     Mert vannak zenekarok, akiket - ha nagy bakot nem lonek - csak szeretni tudok. A Garbage ilyen.
Garbage - Not Your Kind of People

https://www.youtube.com/watch?v=bFN6_F_HlHI

7/10 pont

Ha egy zenekarnak az első dobütéstől/pengetésből felismerhető stílusa, hangzása
van, az jelent valamit. Ha ugyanez a gitárosára külön is igaz, az pláne nem
hétköznapi. Ha azt mondom, ez a(z egyetlen) gitáros(uk) védjegyszerűen ritmusozik és
legendásan szólózik is, akkor már sejtitek, hogy nem az új Roxette lemezt hallgatom éppen. :)
     Zenéjük annyira amerikai, hogy az én ízlésem szerint csak a remek dobos, a jó
basszer és a káprázatos gitáros miatt érdemelnek említést.
Ezt megelőzően 1998-ban adtak ki lemezt.
Arról lehet vitatkozni, hogy Sammy Hagar (az én voksom itt van) vagy a most
visszatért David Lee Roth az "igazi" énekes számukra, de ezt hagyjuk meg
az amiknak - akiknél ez a lemez valószínűleg tarol(ni fog).
Nekem "csak" tetszik. Tartalmaz kiemelkedő szerzeményeket, de többségben vannak az
átlagos dalok. Persze, ami esetükben átlagos, az másnál lehet, hogy az elérhetet-
lenül magas szint.
A szólók zseniálisak, a refrének egyszerűek, de hatásosak.
Tökéletesen, élményszámba menően jól kevert zene, a három hangszer csodásan tölti ki (és be) a teret.
A legutóbbi Mr. Big albumot juttaja eszembe. Az (is) zseniális, fantasztikus zenészek villognak rajta, de többszöri hallgatás után sem marad meg bennem az egészből semmi.
Ahogy' egyre többször hallgatom, annál magasabb a pontszám, amit adok erre az
alkotásra. Most 7,2-nél járok (10-ből), de én a Guns N' Roses-on kívül egyetlen
"kimondottan amerikai" zenét játszó zenekart sem kedvelek igazán.
A lemezre/zenekarra legjellemzőbb dal (szóló!):
https://www.youtube.com/watch?v=gPWpWvLuJyA
Van Halen: A Different Kind of Truth

Új Ozzy, Fear Factory, velencei rondó, Bach... ilyesmiket hallgattam a múlt héten
bicajozás közben. Hazatérve ("Otthon az, ahol a Hi-Fi-d van") aztán rávetettem magam
a "rendes" hangmotyóra.
Mindig új zenékről írok, most elemzem tehát az egyik legritkábban hallgatott lemezemet,
a Songs Of Faith And Devotion-t a Depeche Mode-tól. Ezt tettem be ugyanis először.
A legnagyobb sikerüket (Violator) követõen gyökeresen váltott a csapat a hangzásán, a
dalok felépítésén. A szintipop és a hangminták, zörejek nagy számából zseniálisan
felépített struktúra irányából elindultak a rock, a gospel, az élő hangszerek (dob,
gitár), illetve a kevesebb, de direktebb összetevőkből (dallamokból) álló,
"klasszikus" szerkezetû dalok irányába.
És rögtön elsőre nagyot alkottak.
A borító béna (az egyetlen, melyen a tagok láthatók), ráadásul lila az uralkodó színe.

A lemez nem hibátlan, akadnak rajta kevésbé erős szerzemények, de a jobbak szinte
mindent visznek. A Walking In My Shoes az egyik legjobb, legmélyebb Mode dal.
Nagyon szeretem. A klipje (https://www.youtube.com/watch?v=p8AQMwHC7z8) is tud - a
csőrös alakok a turné nem gyenge színpadképének is egyik meghatározó elemei lettek.

A Condemnation, a Get Right With me és a zseniális Mercy In You a gospelbe hajlás kezdete, utóbbiban markánsan megjelenik a gitár, mely azóta is csak ritkán szakad ki a szintis komponista zseni Martin Gore nyakából. A turnén néhány dalban dobra váltó (!!) Alan Wilder ezen a lemezen játszik utoljára, ezt követően kilépett a csapatból.
Az In Your Room egyik mixe (Zephyr) sokkal jobbra sikerült, mint az eredeti dal;
érdekesség, hogy a klip (https://www.youtube.com/watch?v=6RHDDKEOOt8) erre a
verzióra készült. (Ex-edzõm! 3:21 környékén nem egy szép kis tercrokonba hajló
érdekesség hallható?)
A lemezt záró, a turné koncertjeit nyitó Higher Love pedig felejthetetlen élmény,
ahogy a távoli vihar zajai után MEGDÖRRENT 1993.07.27-én az MTK pályán. A csak a
dal után leomló, teljes színpadot eltakaró függönyök, rajtuk az árnyjátékkal...
Depeche Mode koncertbõl sem felejti el soha az ember az elsőt. :)
Hogy miért hallgattam nagyon ritkán ezt a lemezt? Mert ugyanez a tíz dal megjelent
még ugyanabban az évben egyező számsorrenddel koncert változatban (Songs Of Faith
And Devotion Live), amely sokkal jobb a stúdió verziónál. Meg sem lenne, ha nem
adták volna egybe csomagolva az ajándékba vett Violator albummal 2004-ben.
Nem ez a legjobb, de az első FELNŐTT Depeche Mode lemez. Az élő változatát
pedig telibe lőtték (a két néger vokalistával és az élõ hangszerekkel).
Ja, és persze 47 perc HANGTECHNIKA az album. Pedig 1993-as.
Közelíti a 7 milliós (!) lemezeladást. (A Violator 13,5 millió fölött jár!)

       Idén májusban jelent meg Tori Amos legutóbbi stúdióalbuma az Abnormally Attracted To Sin. Ennek turnéján írta meg a Midwinter Graces dalait, mely november elején jelent meg. Mondhatjuk rá, hogy karácsonyi album, de egyben vérbeli Tori Amos lemez is. Nagyon tetszik! Tori (született Myra Ellen) Amos zenéje mindig is egyéni és különleges volt. Minden lemeze azonnal felismerhetően magán hordozza a stílusjegyeit (zongora, jellegzetes énekhang, gyönyörű, már-már megható dallamok és elvont, kissé zakkant melódiák), de el is térnek egymástól, szó nincs önismétlésről. A Midwinter Graces az élő hangszerekre és a tiszta, lélekemelő énekre helyezi a súlyt, de közben egy vérbeli Tori Amos sorlemez. Már a tizenegyedik!
       Van itt minden (ZONGORA (Bösendorfer), hegedű, csőharang, csengettyű), csak egy valami nincs - ami a karácsonyi piacra szánt zenékre általában jellemző -, giccs, mesterkéltség. (Ez kettő valami volt.) A tizenkét dalból csak ötöt szerzett a művésznő, a többi tradicionális - de nehogy azt higgye bárki, hogy a bevásárlóközpontokban, vagy filmekben hallható agyonjátszott karácsonyi "slágerek"! -, de a borító megtekintése nélkül nem mondaná meg a hallgató, hogy melyik új és melyik régi. Kivétel talán a jazz-be hajló Pink And Glitter.
       Adventi, alternatív, pop, művészi. Valami félelmetesen hiteles. Egy metodista lelkész ZENÉSZ lányának hangokból festett meghitt, spirituális karácsonyi képeslapja, mely az év bármely szakában megérinti a lelket. Mint Tori Amos lemezei.

Haladok, ha lassan is a Maiden összes albumának bemutatásával.
A '83-as Piece Of Mind-ra azt mondtam, hogy nyugis és, hogy visszalépés.
A '84-es Powerslave ehhez képest egy remek album, talán a Maiden utolsó
klasszikussá vált (stúdió)lemeze. A nyitó Aces High egyből mutatja, hogy a
fiúk állítottak a metronómon és az ötletzsákba is rendesen belenyúltak.
A nagylemez borítója bajnok. A humor szokás szerint jelen van vicces
feliratok ("itt járt Indiana Jones"), és figurák (pl. Miki Egér) képében az
egyiptomi jelek között.
A belső borítón a banda a szarkofág mellett, a kaszás árnyékával a háttérben...
Pepec! Az Aces High kislemezének borítója ott van nálam a legjobbak között.
A lángoló repülők a háttérben, az elforgatott horizont, a város lenn, a
lövésnyomok az üvegen és Eddie koponyáján!!! Zseniálisan kidolgozott
rajz (festmény?). A 2 Minutes To Midnight-é is remek az atomvillanással.
Vissza a dalokhoz: a két említett kislemezes dallal indul az 50 perc.
Az Aces méltán lett klasszikus, minden benne van, amitől jó a Maiden (gyors,
technikás, dallamos, ötletes) a 2 Minutes-ben pedig a szólók vannak
nagyon eltalálva, valamint a helyenként hallható hamar lecsengő, sustorgós
(homorú?) cinek tetszenek nagyon. Hat perces, de ezzel sincs a leghosszabb
három dal között a lemezen. Az instrumentális Losfer Words (Big 'Orra)
is egy jól felépített, ötletes szerzemény.
Flash Of The Blade: veretes. Akár a The Number Of The Beast albumra is
illene. A két gitár két témát játszik a szólók nagy részében, nem
"ikerszólóznak". A The Duellists középtempós, olyan ikerszóló hegyekkel, hogy
tanítani lehetne őket. A közepén a hosszabb instrumentális rész is ötös és
- csak ismételni tudom magam - jól felépített.
Back In The Village: az Aces-en kívül ez volt a kedvencem erről a lemezről,
mikor megismerkedtem vele. Nem tudom, miért - fiatal voltam. :)
Jó a refrén, hibátlanok a szólók, de egy eléggé elfeledett nóta lett belőle.
Powerslave: hú, mekkora Egyiptom feeling! Majd' hét perces. Van egy jó kis
atmoszférája! Még azt sem tartom kizártnak, hogy tercrokon fordulat van
benne (ex-gitáredzőm??). A közepén a kis (hippis?:) gitározgatás - az
első egy-két lemezen voltak ilyesmik - jól vezet át a szokásos
színvonalú szólókba.
A Rime Of The Ancient Mariner egy külön fejezetet igényelne a maga majd'
negyedórájával. Jó sztori (olyan szavakkal, mint a 'mesmerize' igeként,
küzdöttem a fordításával annak idején, ahogy' kell). Jó sok zenei
hangulat és téma található benne. Szeretem, jó dal, a friss Flight 666
videón jó volt látni, hogy ismét játszották élőben. Harris papa jót
basszusozik benne, de ez (végre) egy olyan album, mely elsősorban nem róla szól.
A csendes részt követően a sikoltás után hallható az egyik kedvenc
ritmusgitár riffem (egyszerű, de üt, az első náhány szóló alat
is az megy).
Az egész lemezen száraz a gitársound (mint egy múmia, hogy a néhány nappal
korábbi hasonlatos bejegyzéshez kössem :), de egyáltalán nem erőtlen, Nicko
pedig káprázatosan dobolja, ötleteli végig a nyolc dalt.
Nagy ötlet volt a turné koncertjeit Churchill híres beszédével, régi vadász-
repülők robajával és az Aces High-jal indítani. Ott tojtam volna be, ha
hallom.:) (Mondjuk Németo-ban érdekes lehetett, ha ott is előadták! :)
A The Number Of The Beast nálam verhetetlen, de utána ott tolong a
Powerslave a Maiden legjobb stúdió lemezeinek rangsoromban. Ötletes,
változatos, kreatív.

Most hallgatom először figyelmesebben az albumot, eddig kb. ötször szólt
olvasás mellett. Ezen alkalmakkor egy kellemes, hallgatható, az
eddigiektől kellően eltérő, amolyan "közepes" (Dream Theater mércével
mérünk!!) alkotásnak tartottam. (Mondjuk van olyan lemezük az elmúlt
tíz évből, melyet összesen nem hallgattam meg tíznél többször - ehhez
képest az új jól indul.)
A borító már-már szokványos. Az a belső kép NAGYON hat nálam, melyen
az elefánt (sok helyen előfordul a bookletben) nézi a sűrű vihart,
fellegeket, és közben egy finom vonalakból álló kecses virágot fest.
Mintha a tiszta, világos háttér előtti kis virág lenne az, amit a
viharban lát. Még a szeme is kifejező. Egyszer azt hiszem, hogy a tájat,
másszor, hogy a vásznat nézi.
A kedvenc témámról (világítótorony + tenger) is van egy remek kép.
Jobb a billentyűk hangszíne, mint eddig. Ez jó, mert egyik-másik
Dream lemezen már kezdett zavarni. Főleg azokon, melyeken ráadásul még
túlzásba is vitték a hangszer alkalmazását.
A zene kellően változatos, tetszik. Már a második dal meggyőzi az
embert, hogy a túlzott kreativitás és a munkamánia náluk nem hiba,
hanem jellemvonás. Talán nem annyira technikás, mint az eddigi műveik
(mondom, talán!), a dalok sem annyira közvetlenek, egyszerűen érthetők,
mint a közérthetőbb lemezeiken (mondom, talán!), de mégis (vagy éppen
azért, mert nem hat elsőre) egy olyan (remek?)mű, melyet újra és újra
szívesen hallgatok.
Az, ahogy a régebbi dolgaikat újraértelmezik, beleszövik egy új dalba
(nem új keletű szokás), hátborzongatóan zseniális. Most a The Shattered
Fortress-ben teszik ezt. Van az elővett dolgok között olyan is,
amit gyakoroltam régebben, úgyhogy ez az első olyan Dream Theater
hangzó, melyről egy témát (ráadásul egy eléggé komplikált, félhangoktól
hemzsegőt) első hallást követően együtt tudtam játszani a csapattal.
Hát még ha fejlődnék is! :)
(Ex-gitáredzőm: mennyire ismered a munkásságomat?:) Melyik ez a dallam?)
Illetve: a The Best Of Times-ban 7:25 környékén van egy(-két?) fincsi
akkordváltás (a "The fleeting winds of time-mal kezdődő verzében).
Leírod? ((Aztán a 'Thank you for the inspiration'-nel induló verzében
is visszatér))
Érdekes lesz egyben meghallgatni Portnoy bá' 12 tételes elvonókúrás
összefüggő sztoriját is. A The Shattered... ugyanis a záró (három) tétele
a műnek. Színház a színházban. (Álom a színházban?)
(Álom az álomszínházban?)
Kezdek kalandozni - hat a zene...
Remek alkotás.
Hogy élőben mit tudnak, arról is(mét) hamarosan beszámolok.

Szeretem az ilyen zenéket, lemezeket. Legutóbb a Machine Head-től a The Blackening
hatott így rám/az agyamra. Nem az én stílusom, különösebben nem is tetszik, de
ahányszor meghallgatom, annyiszor ÉRZEM, hogy veszett jó. Ellentmondás?
Nem tudom.
A Mastodon friss lemezéről beszélek. IGÉNYES, kidolgozott, agyas, technikás kemény
zene. (Nem merem leírni, hogy metal, mert ... Mert nem. :)
Nyitnak három borult dallal - szétzenélik bennük az agyukat -, majd jönnek a könnyebben
emészthető tételek. Illetve: a több könnyen emészthető részt tartalmazó tételek.
Aki gitározott/gitározik, mindenképpen hallgasa meg, ugyanis garantáltan hall "1-2"
ügyes dolgot!
Gitártedzőknek kedvcsináló: gyögyörű tercrokon fordulatok és Dream Theater szintű
dolgok is akadnak a lemezen szép számmal.
Sablonoktól mentes, egyéni alkotás. Minden zenének ilyen (indíttatásúnak) kellene lennie.
Az ehhez hasonló albumok viszik előre a zenét.
     "Mindennapi munkám során" ismerkedem az October nevű magyar csapat két lemezével.
A 2007-es elsőt (Sziget a szívnek) érdemes letölteni a zenekar honlapjáról:
www.october.hu
Egy hallgatást mindenképpen megér. Nekem tetszik.

'83-at írunk. Kedvenc dobosom (Clive Burr) ment, másik kedvenc dobosom (Nicko McBrain)
érkezett. Nem sikerült túl fényesre a bemutatkozása, ez ugyanis egy hallgatható, de
egyáltalán nem kiemelkedő album. A nyitó Where Eagles Dare-ben bejön a Somewhere In
Time ('86.) albumra jellemző gitársound. Ez most tűnt fel.
Nyugodt, gitározós, kellemes zene-bona, de nagy visszalépés az egy évvel előtte
megjelent The Number Of The Beast-hez képest. Barátnőknek mutathatjuk ezt a Maiden
lemezt először, annyira nincs benne különösebb keménység, vagy agresszivitás.
A borító ismét fölöslegesen kegyetlen (innen datálódik Eddie "agyatlansága",
vágott, összecsavarozott koponyája),

a kislemezek (bezony, ilyesmi is volt régen!)
borítói közül viszont a The Trooper nagy klasszikus lett (nem véletlenül),

a
Flight Of The Icarus-é pedig - humora miatt - a mai napig egyik kedvencem.

A világ körüli turné rajza (Eddie tépi szét a Földgolyót, a közepén pedig ott az agya)
is ötletes - Eddie és Dereck Riggs nagyon tudnak!
Nyugis harmóniák, lassú dallamok - talán csak egy dalt tudok kiemelni a kilenc közül,
a záró To Tame A Land-ben van néhány nekem kifejezetten tetsző téma.
(Sőt - ex-edzőm! - az elején és a végén mintha több tercrokon fordulatot is hallanék!!)
Valahogy még most sem (26 évvel a megjelenése után) tudom rámondani,
hogy nem egy jó lemez.
Tisztes, jó (rutin)munka, de a Maiden ennél sokkal többet/jobbat tud.

1982. Hú-ha! Mit lehet erről a lemezről írni?! Nálam a Metallica Master Of
Puppets-e és 1-2 Megadeth album mellett ez foglalja el a "legjobb metal albumok"
dobogóját.
Csere énekes fronton, Paul ment, érkezett Bruce és vele a szirénázó magasak és
a dallamok vették át a punkos nyersesség helyét. Kialakult a Maiden szerintem legjobb
felállása (Clive, Bruce, Dave, Steve, Adrian), mely később sem sokszor gyengült.
A borítónak mondanivalója van (és poénos), a hátsó borító is rajzolt (most először).
A front borítón az embert bábuként irányítja az ördög (alaptalan?), de fölötte is
áll hatalom, Eddie; a hátsón a zenekar nézi az alvilági szörnyeknek az elsőn is
láthatő csatáját a felperzselt Földön. Persze az is lehet, hogy a pokol fortyog
és emberek szenvednek benne, a lények csak felügyelnek... Eddie a lényeg! :)
A címadó dal miatt sokat kaptak, sok belemagyarázást hallottam, nagy port vert fel.
Pedig egy bibliai idézet - csakúgy, mint a nóta elején elmondott szöveg.
/A 'has' helyett használt 'hath' (óangol verzió - angolul tudóknak megéri visszamenni
az időben, nagy ínyencségek voltak, mikor (Shakespeare, pl.) még intenzívebben
ragoztak!) és annak ejtése..!!/
A kezdeti "báj", abból a jó elemek megmaradtak, de nagyon nagyot (egy klasszist!?)
lépett előre a Maiden ezzel az albummal. Tiniként döbbenet jó élmény volt hallgatni,
hogy ilyen zene is van - meg is határozta a zenei ízlésem rendesen -, és mai füllel
is csak lelkesedni tudok érte. Főleg a sodró lendülete, keménysége (a legkeményebb
Iron M. lemez a koncertfelvételeket nem számítva!), Clive dobolása (kellően agyas
és rettenet energikus) arat nálam a mai napig. Mindkét oldal (BAKELIT) záródala
kiemelkedő (22 Acacia Avenue, Hallowed Be Thy Name), nagy kedvenceim, (utóbbi
szövegét ajánlom azon korlátolt arcok figyelmébe, akik szerint metal=sátánizmus) de
sorolhatnám mind a nyolcat, ugyanis gyenge pillanatnak nyoma sincs a 40 perc alatt.
Angol tanulásom is a Number.. szövegkönyvének fordításával indult. Van szókincse,
főleg egy kezdő számára..
Ha "mettált birrod", a The Number Of The Beast-et nem tudod megkerülni.

Elkezdtem egy Maiden-összes albumelemzést, most folytatom a második,
1981-es lemezzel.
A borító brutális - túlságosan és indokolatlanul brutális. Remélem, csak ezért
ilyen, mert nem akarták, hogy balhé legyen az egyik ablakban diszkréten elrejtett
ölelkező (szeretkező ?) párból :).
A jó kis instrumentális The Ides Of March és a kő proli (nem is tudom, miért szeretik
annyira tolni élőben) Wrathchild után a Murders In The Rue Morgue-ban már kezd
kikristályosodni a későbbi stílus: sodró lendület, basszus uralta dalvezetés, király
szólók (Adrian Smith itt kerül képbe. Vele összeáll a klasszikus Murray-Smith páros). Kicsit még jelen van az első album punkossága, de a szólók némelyike
(pl. Another Life, Genghis Khan) akár a Somewhere... albumon is lehetne.
Ekkor még Paul Di Anno énekelt, akinek a hangja jól megy ezekhez a nyersebb dalokhoz.
Nem tudom megítélni, hogy Vele is eljutott volna a csapat olyan magasságokba, ahová
kirúgását követően jutottak. Valószínűleg nem, de a 80-as évek végén nagy eséllyel
maradtak volna a kemény vonalon, nem az elvarázsolt, szintis felé vették volna
az irányt.
Tetszik a korabeli dobhangzás, Clive direkt, egyenes, de stílusos dobolása.
Steve basszusa ekkor már egyértelműen meghatározó.
Vannak stílusbeli elhajlások (Prodigal Son), de ezek mai füllel is élvezhető kuriózumok.
Kialakultabb, karakteresebb album, mint az első, sok remek ötlettel, de az igazi
áttörést csak előkészítette.

Ahogy Ákos azt hiszi néha, hogy tud (keményebb) rockot játszani, úgy a "női
Ákost" (Ágnes Vanilla) is elérte a bekeményedés. Ez azért nem lep meg, mert
láttam már a művésznőt metal zenekar klipjében énekelni (nem lógott ki, sőt!)
és egyik-másik régi dalát hallgatva (lebuktam! szeretem a popos dolgait is)
felmerült bennem, hogy "ebből áthangszerelve mekkora királyság zúzda
lehetne!!".
A Gömb eléggé zordan szóló (még azt is megkockáztatom, hogy talán mélyebbre
hangoltak a gitárok?), Ágnes hangja is mintha mélyebb lenne kicsivel, mint a
megszokott. A dallamok, mondanivaló, hangulat, érzések megmaradtak a már ismert
tiszta, szép, pozitív szinten, tárgykörben, nem hiszem tehát, hogy veszíteni fog
rajongókat. A szövegek is jók (lesz, amely itt is visszaköszön majd), nálam az
"Amit ígért az Isten a legelején" sor a legnagyobb, de nem tudom indokolni,
miért.
/Ja: edzőm: beszéltem egy thrash gitárossal, akik D-re hangolnak. Ez teljesen
normális, de koncerten rezgés közben szinte látni a szinuszokat az E-ből
lett D húron, annyira laza. Komolyam. Nem semmi látvány volt./
//Megfelelő megvilágításban klasszikus gitáron is látni! Láttad már? Ha nem,
az azt jelenti, hogy nem gyakorolsz eleget (este. : ) //
Van a magyar zenei életnek egy olyan szegmense, keménységi foka, ahol nincs
kiemelkedő alkotás, zenekar. Néhány éve ezt lőtte telibe Kentaur a zseniális
Urban Stigmata albummal és most Agnes is ide talált be a kb. ugyanannyira
jó Gömbbel.
Messze nem hibátlan album, de hiteles és vállalható, a magyar mezőnyből
egyértelműen kiemelkedik.
Nem mondom, hogy "az év magyar albuma", mert alig hallottam idei albumokat,
még az "új" PUF-ot sem.
Ha ezen az úton megy tovább és fejlődik, idővel Ákos lesz "a lágy Agnes".:)