'Dark Night Of My Soul'

X: Wild Gift (1980.)

     Ezt dobta elsőként a tegnap említett generátor. Örültem, hogy nem ismerem a zenekart, soha nem hallottam róluk, így az albumot sem, így nem zavart, hogy egyből láttam a nevüket és a borítót, az viszont igen, hogy az évszámot is.
     Jó kis - erősen a Ramones-ban gyökerező - női énekes punk zene fogadja a hallgatót az első két dallal, de aztán a harmadik annyira eltávolodik ettől, hogy csak lestem. A hölgy mellé megjön a férfi énekes - marad is későbbre - és egy sanzon? reggae?? beütésekkel megáldott/átkozott tingli-tangli szenvedést kapunk. Igen, annyira nehéz leírni, mint elképzelni. Nem tesz jót a lemeznek, de ez csak pillanatnyi kisiklás.
A folytatásban aztán eltűnik a Ramones és marad a nyers, egyszerű, de eredeti földhözragadt rockzene. Szeretem az ilyesmit. Nincsenek nagy megfejtések, sem különösen emlékezetes dalok, de az attitűd simán 10 pontos.
A nő hangja, stílusa a The B-52s (egyik?) énekesnőjének érdekes (pimasz?) hangképzését juttatja eszembe, a férfié pedig nagyon illik mellé - teljesen egyenrangúak és sokat tesznek hozzá a végig lendületes zenéhez.
Annak ellenére változatos az anyag (van kb. két, a '60-as éveket idéző rock 'n' roll szám is), hogy a dalok zöme rövid, 2(!!)-3-4 perc alatti, 33 perc alatt lemegy a 13 darab, a hangszerelés és a cicomázatlan hangzás viszont homogenitást adnak az egésznek.
     Kifejezetten tetszett ez az album, kellemes meglepetés volt egy nagyon jó kis zenekartól, nagy örömmel hallgattam. Nem tömeg zene, de örülök, hogy egészen napjainkig alkottak, volt tehát közönségük. Az utolsó, 2024-es albumuk is legalább ennyire jó, mint ez, a karrierjükben a második. Az attitűd és az eredetiség fontos dolgok.

8/10 pont

/Független, ellenkező nemű, az enyémtől nagyban eltérő zenei ízlésű kritikusunk gyakori fejcsóválás mellett fülelte - szintén életében először - a zenét, mely "nagyon a '70-es évek elején" készülhetett szerinte. "Annyira nem jó, hogy nagyon, nem az én stílusom és az énekesek sem jöttek be annyira" -foglalta össze röviden a hallottakat és 4/10 pontra értékelte az albumot./

Ne nekünk, hanem a fületeknek higgyetek! Ha csak 2 perc 17 másodperc esélyt adsz a csapatnak, akkor az a Some Other Time legyen 19:29-től:

Kalevala-rajongó finn barátaink a 15. (!) albumukkal egy sort folytatnak. 6-10 lemezzel ezelőtt beálltak egy csapásra - nézőpont kérdése, hogy ezt a zenekarra korábban jellemző kísérletezés feladásának vagy a saját stílus, a hazai pálya megtalálásának tekintjük (esetleg mindkettőnek) -, melyen haladva különösebb kilengések nélkül alkotják két-három évente az újabb és újabb zenéket. A dalok színvonalasak, könnyen befogadhatóak, az önazonosság nem kérdőjelezhető meg, így, ha csodálójuk már nem is vagyok, egyértelműen kedvelem a zenekar munkásságát. Az "újkori" Amorphis nem vált ki bennem áll leeséseket, felemelő, megtisztuló pillanatokat sem élek át őket hallgatván (korábban azért akadt mindkettőből/mindháromból), viszont hibát sem találok a zenéjükben. Két eset lehet - és nem vagyok hajlandó gondolkodni rajta, hogy melyik az igaz : ) (esetleg mindkettő) -, vagy ugyanúgy ott van a varázs a zenéjükben, mint mindig is volt, csak megszoktam, esetleg én váltam kérgesebbé, vagy csodából "csak" egy nagyon jó zenekarrá lettek az idők folyamán. Bárhogyan is van, az idei albumukra sem tudok alacsony pontszámot adni, mert noha semmi meglepőt vagy váratlant nem tartalmaz, egyéni, hibátlan, pozitív hangulatú és színvonalas. Tökéletes belépő zene a heavy metal világába - pici nyitottsággal bárki találhat értékeket benne. A hátsó borító a révésszel különösen tetszik.

Amorphis: Borderland /2025./

8/10 pont (Az első hallgatáskor. Azóta egyre emelkedik.)

A saját fületeknek higgyetek: 

Igen, tényleg és valóban öt évembe telt, mire rávettem magam, hogy újra meghallgassak egy The Beatles albumot, és írjak róla. Egyszerűen nem az én zeném, amit csináltak, viszont komolyan állok a feladathoz, ha albumismertetőről van szó, a kettő összehozásához pedig kell nálam az idő és a hangulat. Vagyok olyan kegyetlen Vettem annyira komolyan a feladatot, hogy terjedelméhez illően (93 és fél perc!) két részletben írjak a kilencedik albumukról, amely dupla.
Arra jutottam a meghallgatásakor, hogy tulajdonképpen gonosz dolog nem figyelembe venni, hogy mikor adták ki, mert sok dologban biztosan merész, újító, ötletes volt ez az album (és általában az első öt album utáni dolgaik – legalábbis amennyit eddig hallottam belőlük) a maga idejében. Most viszont most van. Halljuk tehát, mit rejt a meglehetősen jó állapotú, 1981-es, jugoszláv nyomású LP-m!

(The Beatles) ((avagy: The White album)) (1968.): Az előző néhány albumuk borítójára gyakran a zenekar nevét nem írták rá, ennek címe nincs. Egy fehér borító, a(z én kiadványomnak a képpel ellentétben) közepén dombornyomással a zenekar neve. Egyszerű, jó.
A nyitó Back in the U.S.S.R . tánczene kis The Rolling Stones beütéssel. Nem rossz, még egy minimalista szólója is van.
Ezt követően megtudjuk, hogy a Dear Prudence nem egy Siouxsie and the Banshees szerzemény, hanem egy langyi dal kis keleties beütéssel. Pozitívuma, hogy van benne egy rész, ahol a dob jó dolgokat játszik.
A Glass Onion hippi tánczene. Eddigre nyilvánvaló, hogy jól szól a lemez, sok sávot használtak a felvételkor (vagy az előző albumhoz hasonlóan jól ügyeskedtek a kevés sávval),betéteket, közjátékokat tettek a dalokba és próbálták ötletesen, változatosan hangszerelni az egészet. Üdvösebb, ha esetükben nem is egyszerűbb lett volna jó dalokat írniuk. Például a vállalhatatlan hippi szemét, a sárga tengeralattjáró kettő Ob-La-Di, Ob-La-Da helyett.
A Wild Honey Pie arra jó példa, hogy milyen az, amikor próbálsz egyedi és művészi lenni, de az eredmény mindössze annyit mutat meg, hogy egy (négy) drogos vagy.
Bungallow Bill folytatódó sztorija hagyományos dalszerkezettel bír, minimális ötlet is van benne, viszont túl hosszú. Majdnem megüti egy közepes The Rolling Stones dal szintjét.
A While My Guitar Gently Weeps egyértelműen egy jó dal – az ének helyenkénti nyávogását leszámítva. Van hangulata és még gitároznak is benne.
Az oldalt záró Happiness is a Warm Gun próbál komoly, újító lenni, de itt is az a gond, hogy a dal béna.
Lebutított, de jó kis ragtime indítást kapott a Martha My Dear, mely az idő előrehaladtával tovább butítódott, ezzel az ígéret is elveszett, hogy ez egy jó dal lehet. Persze, ha az őt követő, középszer alatti nem is tudom mihez (I’m so tired) viszonyítjuk, akkor már más a helyzet - de miért tennénk ilyet?
A Blackbird atom jó. Tökéletesen megmutatja, hogy a jó a zene minden cicoma nélkül is hat. Eddig egyértelműen ez a legjobb tétel az albumon. Erre próbál ráülni a barokkos Piggies, és végül is sikerül neki. Az előző dal, és a tény, hogy zenélnek benne eladja ezt is.
A Rocky Raccoon-ból viszont minden hiányzik, így le is ülteti az oldalt. Rávilágít, hogy nem nagyon megy a sztorimesélős zenélés (sem) a zenekarnak.
„Húzd meg jobban, menjen a munka!” Ismerős? A Don’t Pass Me By az eredetije. Zérus.
És ha az zérus, akkor a Why don’t we do it in the road? a dupla zéró, egy meggyalázott blues alap.
Az I Will zeneileg jó. Langyos, mint az állat, de önazonos és jó. Majdnem ennyire jó a Julia is, amely zeneileg érdekesebb, viszont itt gyengébb az alapötlet.
Holnap (?) folytatása következik, az album második felével.

       Ha van brutálisan nehéz folytatás, akkor a karizmatikus frontemberét tragikus hirtelenséggel elvesztő Linkin Parké egyértelműen az. A legutóbbi, meglehetősen gyenge albuma után hét évvel, női énekessel tért vissza a hatos. 
       Nem írnék róla, ha a From Zero nem lenne klasszisokkal jobb, mint elődje. Jobb. Sokkal. Visszatért a dög, a lendület, az igazi keménység a csapatba - a dalok némelyike (Casualty, Two Faced, IGYEIH) a new metal szintjéig zúzós -, miközben a dallamok is jelen vannak. A zene tökéletesen rendben van, azonnal felismerhető (!), Linkin Park a  javából. Egyedül a Cut the Bridge-ben érzek kis önismétlést, de a nyolcadik albumon ennél nagyobb baj ne legyen senkinél!
Az új tag, Emily Armstrong hangja tökéletesen illik a zenéhez és Mark Shinoda-éhoz. Nem helyettesítheti Chesterét, de hasonlít hozzá, miközben - nő lévén - nem beszélhetünk klónról. Remek választásnak tartom. Az igazi tesztje az lesz, hogy az üvöltözős részeket is bírni fogja-e a turnén
       Alig több, mint fél órában tíz dalt és - a lényeg! - egy eredeti zenekar sikeres visszatérését kapja a hallgató. Még csak ismerni sem kell az előzményeket vagy a zenekart, ez az album önmagában megérdemel minden dicséretet. 

/Az mondjuk vicc, hogy - ha jól látom, az LP 14 formátumban jelent meg, de egyik sem hagyományos, fekete./

 Linkin Park: From Zero (2024.)

9/10 pont

A saját fületeknek higgyetek: 

https://www.youtube.com/watch?v=hd2fPEh_NVg

     Történelmi pillanatok, ugyanis ezt az albumot soha nem hallottam még – nem is birtoklom, Youtubeon fülelem, minőségi fülessel. Ez az első CD-jük, és rendesen belecsapnak a lecsóba. Érdekes, hogy sok kiadásnak a borítóján nincs is rajta a címe, csak a CD „élén”, gerincén tüntetik fel. Charlie Dominici énekel, Kevin Moore játszik billentyűkön, a másik hármas a klasszikus felállás tagja.
     A dob hangzása eléggé egydimenziós, egysíkú, de pl. a basszus tökéletesen, élményszámba menően szól. A zene itt-ott kicsit amerikásabb (AOR, hard rock?), mint a későbbi dolgaik – érezni rajta a ’80-as évek korszellemét -, ha nem is glam-et, de soft rockot, de inkább csak az első néhány dalban hallottam ilyesmit és csak az első hallgatáskor. Az egyetlen ismerős a harmadikként érkező, instrumentális The Ytse Jam, amelyet már hallottam koncert(felvétel)eken. Majdnem hat percnyi progresszív villogás, 100%-os, tökéletes Dream Theater. KEMÉNY és technikás, hol sziporkázó, hol visszafogottabb. Ez kb. a teljes, 51 percnyi játékidőre igaz.
Az énekes – akit lecseréltek a többi albumra – átlagos, semmi bajom nincs vele. A Rush „énekesére” hajazó hangja illik a dalokhoz.
     Ez egy aton nagy album. Jobban tetszik, mint a második, pedig maguk a dalok kevésbé erősek vagy megjegyezhetőek. Első hallásra rácuppantam. Nagy élmény, hogy csak egy dalt ismertem róla. El is felejtettem már, hogy milyen egy fantasztikus Dream Theater albumot először hallani.
A borító béna, de kezdésnek elmegy.
Az Images is meglepett pár hete, de arról a koncert dalokat ismertem – ez viszont derült égből ütött be. "Zenemuzsika", kavalkád, sziporka, kreativitás hegyek.  A pontszám

9/10

amiben benne van az újdonság varázsa, de az is, hogy ha majd beleásom magam hangszerenként, az csak emelni fog rajta.

     Bizony! Semmi nem gátol meg abban, hogy újabb sorozatba kezdjek, annak ellenére, hogy szinte egyiknek sem érek a végére. A negyedik albumától követtem naprakészen a zenekar zenéjét (a dobosuktól való elköszönésig), de az első három album dalait talán csak koncert(felvétel)eken hallottam. Örültem tehát, mikor a Rosenheimerstrasse 77-ben potom 10 Euróért beszerezhettem a kezdeti dolgaikat a múlt héten. Kicsi üröm, hogy a Train Of… így már kétszer is megvan eredetiben, viszont az első album nem része a csomagnak, azt még nem birtoklom. Ezért kezdem a sorozatot a második CD-jükkel.
     A borító nagyon tetszik, főleg a madár. Itt kezdenek 3-4 dolgot összemixelni – ez sokáig jellemző volt a csapatra – és remekül sikerült. A felállás a klasszikus, kivéve, hogy ekkor még Kevin Moore a billentyűs.
     8 dal, 57 percben. A Pull Me Under-rel indul – a Greatest Hit :), az egyetlen slágerük, a klip sokkal rövidebb, mint a 8 perces szerzemény – és itt található a Take The Time koncert himnusz, a végére hatalmassá terebélyesedő Learning To Live és a Metropolis-Part I is, rossz tehát nem lehet. Ezek talán mindegyike a mai napig a koncertek része. A Mertopolis és az őt követő Under The Glass Moon a két legkomplexebb dal a nyolc közül, helyenként rendesen elengedik az ujjaikat és a matekot bennük, de ezzel együtt is minden percük élvezhető laikus zenekedvelők számára is. A Pull me… és a Take… között az Egyirányú út (Egyedül Blues) témája szólal meg az Another Day-ben, ami azért bravúros, mert három évvel megelőzte az Edda „eredetijét”. A legnagyobb kedvencem a lemezről a mindössze 2 és fél perces Wait For Sleep a hangulata miatt.
     Összességében jó kis dalok gyűjteménye, kellő mennyiségű, de messze nem eltúlzott mértékű hangszeres villanással. Portnoy (dob) még nem zsenizik, csak lekíséri a dalokat, LaBrie (ének) gyakran azt a benyomást teszi rám, mint élőben, hogy csak erőlködik, kiabál – de lehet, hogy csak én vagyok érzékeny a hangszínére, ha kiengedi a hangját -, Petrucci (gitár) viszont alkot nagyokat. Kellemes, jó kis album. Érdeklődő laikusoknak, rockereknek és progresszivitásra vágyóknak is bátran ajánlható.
/Független, szűz fülű ellenkező nemű kritikusunknak 3-4 dal kifejezettem tetszik, csakúgy, mint az énekes hangja, és csak kevés, progos résznél mondta, hogy „ez már sok”. Összefoglaló értékelése: ez jó választás volt, mert hallgatható, 7/10 pont. Ez Nála kiemelkedő ilyen típusú zenére./
Aki még nem ismeri a zenekart, mindenképpen bátran ismerkedjen velük. Nem érdemes az én kritikáimra várni – jobb előre menni a hallgatással (én időrendben tervezek haladni), hogy majd vitatkozhassatok a véleményeimmel. Ahogyan ex- gitáredzőm is tuti megteszi majd, ha épp beszélgetős passzban lesz.

8,5/10 pont, kerekítve 8/10

Paradise Lost (2005.)

     Alig másfél éve lengettem be, hogy elkezdek egy ilyen (mini?) sorozatot, és máris itt vagyok. Lássuk először az ötletadó CD-t! (Igen, azt, ugyanis tavalyig lemezen meg sem jelent.)
     Sokadszor is leírom, hogy azon túl, hogy önmagában is tökéletes az ötös neve (Elveszett paradicsom), a zenéjükhöz is hibátlanul passzol. Ez a zenekar tizedik albuma - jelenleg tizenhatnál tartanak -, 55 perc, 12 dal, felépítésében semmi rendkívüli nincs.
Noha zenéjük azonnal felismerhető, munkásságuk során nagy változásokon ment keresztül, vagy mondhatjuk, hogy a mai napig folyamatosan változik, korszakokra oszlik. Kezdtek hörgős metállal, majd megteremtették (?) a goth metalt, elmentek dark rockba/popba, visszakanyarodtak metálba, hogy aztán a mai napig keressék az egyensúlyt a (számomra már olykor túl) kemény, hörgősebb zúzás és a dallamosabb, lágyabb metál világ között. 2005-ben éppen a leglágyabb, szintivel dúsított korszakuk (One Second, Host, Believe In Nothing, Symbol Of Life albumok) után voltak. A cím-nem-adás valószínűleg annak szólt, hogy visszatértek a keményebb, gitárcentrikus stílushoz. Tették ezt egy fejlődés lépéseként, nem pedig a múltbéli dolgaik újbóli elővételével.
Tiszta ének, egyszerű dal struktúra, a lesújtott, szomorú de a szépre szomjazó ember lelkét tükröző dallamok, egyszerű, de szép szólók jellemzik. Semmi sallang, cicoma, időhúzás, stúdiós ügyeskedés. Jó zene, nagyon tetszik. Új motyót raktam össze/szereztem be, ez az egyik első CD, amit hallgatok rajta, így a gyönyörűen telt basszushangzást is ki kell emelnem.
A Grey a legnagyobb kedvencem erről az albumról, de a mostani hallgatáskor, amikor azt vizsgáltam, mennyire jellemzi a kiadvány a zenekar teljes munkásságát, azt vettem észre, hogy az All You Leave Behind-dal, egyetlen dallal meg lehet mutatni, miről szól a Paradise Lost. A végén még a lábdob is elszabadul - ez mondjuk nem jellemző az alapból lassú dolgokkal operáló csapatra. Összességében tehát, igen - noha nem ez a legjobb lemezük - mondhatjuk, hogy ez egy "klasszikus" Paradise Lost alkotás, ha nem is "A" Paradise Lost album, de egy olyan, amely a legnagyobb metszetét alkotja a különböző korszakoknak, amelyeken a zenekar átment - a nagy szó az, hogy beleértve ezekbe a 2005. után megjelent zenéiket is.

8/10 pontos album és arra is adok kb. 8/10 pontot, hogy mennyire indokolt, hogy nincs címe.

Mondjuk, a borítót a mai napig nem fejtettem meg.

3. Sin After Sin (1977.): Érdekes, a hátsóval együtt egészen jó borító. Gyorsul a tempó, rockosodik, metálosodik a történet. Feltűnnek az ikerszólók, a gitárjáték gyorsabb, ötletesebb, mint az első két albumon, alakul a legendás duó összjátéka, a szólók is kezdenek karakterrel bírni. A hangzás az évszámhoz képest kifejezetten jó, friss. Két dalt leszámítva Simon Phillips dobol a lemezen. Halford csúcsforma közelében énekel, itt már a később megszokott stílusa hallható. A Last Rose Of Summer (lírai) még a hard rock irányt erősíti, de ott van benne Robert hangja, ami ezen az albumon és később is már minden dalt elvisz, ha formában van. Mérföldkő. Innen kezdve lett a zenéjük azonnal felismerhető, egyéni.

7/10 pont

4. Stained Class (1978.): Ez az első album a klasszikus Judas Priest logoval a borítón, és ismét egy lépéssel közelebb kerültek a klasszikus/tipikus Judas P. zenéhez, hangzáshoz. A sebesség ismét emelkedett, Halford hangmagassága, hangjának szerepe a zenében szintén. A hard rock és blues elemek kisebb részben vannak jelen, mint eddig, helyükre például kidolgozott (iker)szólók kerültek, melyeket élmény hallgatni. Les Binks dobol, jól.

7,1/10 pont

Halford és Downing könyveinek olvasása közben természetesen az életművet hallgattam. Minden albumhoz írtam 1-2 mondatot. Aztán vagy kibővítettem őket, vagy nem. Nem jutott időm az összes albumra, de hátha, egyszer... Gyakorlatilag valamennyi meghallgatható a Youtube-on is, ha érdekel valakit.

1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest  üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.

4,7/10 pont

2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit  modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.

6/10 pont

     Vettem öt Depeche Mode CD-t („Isten áldja az Internetet!”), és arra kellett rájönnöm, hogy az Iron Maiden mellett ők a másik zenekar, amelynek most már az összes albuma megvan eredetiben valamilyen formában. Mivel néhányról már írtam, idővel talán lesz egy újabb félbehagyott rovatom mindegyik sorra kerül. A 11-es a címben azt jelenti, hogy a 11. album a téma, nem azt, hogy ez a 11. írás a tárgykörben.

     „Fájdalom és szenvedés különböző tempókban” – mondja a hátsó borító. Ehhez képest a zenekar 2000-es évekbeli munkásságában ez egy gyorsabb anyag. Több szerzemény húzós, lüktető, akár táncolható is – az egyébként jól sikerült Lilian ezek mellett kifejezetten zakatoló, retro Mode. A dalok felépítése, „hangszerelése” Depeche Mode mércével mérve relatíve egyszerű. Nyilván rengeteg munka volt vele, de a szó jó értelmében vett rutinból hozott, lazán összerittyentett lemez benyomását kelti. Nem túlzottan kísérletező, viszont van hangulata, helyenként igazi mélysége is. Verzék, refrének kiszámítható helyen és számban, megjegyezhető dallamok. Nincs túlelektronikázva, bár a zenekarra jellemző zajok és zörejek is jelen vannak, de általában van egy zenei alap, ami végigvonul a dalon, az van felturbózva ezzel, azzal. Kvázi van egy ritmushangszer (ami fizikailag nincs, de funkcióban igen). Több dalban a gitár is jelen van, tökéletesen a hangképbe illesztve. Annyira, hogy a Suffer Well egyenesen egy gitár riffre épül.
      Kedvenceim a klipes Precious, a The Sinner In Me, az I Want It All és a totálisan 10 pontos Nothing’s Impossible; gyengébbnek a Gore által énekelt két dalt (Macro, Damage People) és a záró The Darkest Star-t érzem.
      Így, kevesebb mint két hónappal a halála után furcsa látni, hogy a zenekari fotók közül kettőn is a másik két tagtól külön, a füzetben másik lapon szerepel Fletch.
     A hangzásától nem haltam be annyira, amennyire egy Depeche Mode album esetén szoktam, de azért még bőven jó.
Nem kiemelkedő alkotás, a középmezőnyben van az életműben.

7,7/10 pont (kerekítve 7)

     Petrucci, Rudess, Portnoy - a Dream Theater nekem tetsző időszakát kitevő felállás többsége (plusz Tony Levin) ráadásul ének nélkül! Ez az album a progrock kedvelőin kívül a hozzám hasonló "nem bírod az újkori Dream Theater-t hallgatni, mert kiveszett belőle mindaz, amit szerettél bennük, vagy csak az agyad gátolja az új dobos befogadását és ezért érzed úgy, hogy egy elgépesedett lemezgyár lett a zenekar?" alakoknak készült nyújt örömöt. Nem kicsit. Itt ugyanis nem termék, hanem zene a végeredmény. Ugyanúgy (?) agyas, mint a Dream, ugyanúgy tele van halmozva témákkal - na, nem mindenhol -, itt is vannak kellemes visszautalások, viszont benne van az is, amiről az egész zenélés szól. Az érzések, hangulatok átadása, a fülön keresztül a szívhez, lélekhez szólás - és hasonló megfogalmazhatatlan apróságok.
    Nagy, de átlátható hangtenger - csak a bónusz lemez a maga improvizációkra épülő öt dalával 55 perces (érdekes módon ez szellősebb, lazább mint az egy órás alap mű) -, amely nem lesz heti vendég a lejátszómban, de olykor előveszem majd és szörfözöm a hullámain vagy éppen elmerülök kissé benne. A harmadik folyadékfeszítési kísérlet nálam bejött.

Ha valaki nem ismeri az említettek által képviselt zenei szintet/tudást, annak ajánlom az album dalai közül a Kék rapszódia című Gershwin kompozíciót. Eljátsszák. Négyen - a dobost is beleszámolva.

Liquid Tension Experiment: 3 (2021.)

8/10 pont

Little Earthquakes (1992.)

     A megjelenéskor 28 éves hősnőnk nem árul zsákbamacskát, a nyitó, zongora-basszus-dob hármasra épülő Crucify-ban minden fő stílusjegye ott van úgy a hangzásban, mint a szenvedély, dallam, tartalom terén. Egyszerre csodás, érdekes, egyszerű, mégis kiismerhetetlen. A stílus könnyednek hangzó (már-már) popzene.
Ahogy a dal, úgy az album sincs túlhangszerelve – szeretem az ilyesmit –, de ügyesen, okosan fel-feltűnnek hangok, dallamok vokalistáktól és különböző hangszerektől. Nem állandóan és nem mindenáron, pláne nem folyamatosan.
      Amos zongorázási stílusa is megér egy értekezést – hiszen erre és a zeneszerzési képességére (jut eszembe a konstans mondat Koncz Zsuzsa rajongóknak: az album összes dalát az szerezte, akinek a neve alatt megjelent) épül a karrierje –, de ilyesmivel nem szolgálhatok, mert az ösztönös, virtuóz (?), zenei egységben gondolkodó és hasonló jelzőkön kívül sajnos nem sokat tudok róla írni sportszakmailag.
Ami viszont még az egyértelműen egyéni billentyűs játékánál is figyelemre méltóbb, az az, amit a hangjával művel. Egyrészt van egy csodás mezzo-szoprán hangja, amelyen csodálatosan (China), szívet melengetően, tisztán tud énekelni, de úgy, hogy a lelke is benne van a hangjában, másrészt – bizony, van tovább, ráadásul ez a nagyobb szó – kerül minden skatulyát, szinte állandóan játszik a hangjával, rengeteg dolgot kihoz belőle. Gyakran alkalmaz váratlan ugrásokat, hajlításokat, stílusváltásokat, a hangképzés módjában pedig kiéli magát, gyakorlatilag felrúg minden konvenciót. A sóhajtól a legfurább sikolyokig bármi, bárhol előfordulhat nála, ha éppen olyanja van, ha a dalban ennek érzi szükségét. Talán azért nem még sikeresebb mint amennyire, mert ezt szokni „kell” a laikus (ortodox :) füleknek.
      Hat-nyolc dalt ki lehetne emelni (a Precious Things és az őt követő Winter talán a két legnagyobb kedvencem), gyenge pontja viszont nincs. A pop és az alter határán mozog. Első szóló album létére kiforrott, komplett, teljes, úgy, hogy érzelmek, gondolatok, stílusok széles tárházát vonultatja fel. Annyira, hogy a legkonzervatívabb felépítésű, a ’90-es évek rádiós popdalai közé is beilleszthető Tear In Your Hand után közvetlenül az a cappella előadott, a megerőszakolásáról szóló Me And A Gun következik.
      Ettől a kezdettől napjainkig megvan az a művészetében, hogy csak a színvonal és az eredetiség a biztos, minden más kiszámíthatatlan. A dalok mennyiségétől, azok hosszán át a hangszerelésig.
Hibátlan, fantasztikus bemutatkozás, óriási

10/10 pont.

12 dal, 57:11, de a művésznő feltette a Youtube-ra a dupla lemezes, újrakevert, 2015-ös változatot két óránál hosszabb játékidővel.

Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:

Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)

Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)

The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)

Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)

Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam

6/10 pont,

ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.

A belső borító viszont pazar:

Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).

     A tervem az volt, hogy hagyományos lemezismertetőt írok erről az albumról. Egyrészt, mert egy nagy klasszikus új zenéje megérdemli, másrészt, mert régen írtam már olyat és kíváncsi voltam, hogyan menne.
     A megjelenés másnapjának reggelén (ma) a lassú ébredést és a kellemes reggelit követően – fekete teával, na-ná, kell a hangolódás – feltettem a fülest és hamar rájöttem, hogy ma nem írok erről az albumról egy szép (?), kerek elemzést. Helyette azt találtam járható útnak, hogy ma csak a dupla album első lemezével CD-jével foglalkozom, és a szerkesztők által kifejezetten és joggal tiltott formában, dalonként haladok az írásban.
Következő bejegyzésemben hasonlóan járok majd el a kettes CD-vel, hogy aztán kellően megemésztve, többször meghallgatva a teljes anyagot talán eljussak egy objektív, hagyományos lemezismertető elkészítéséhez. Ha az Úr segít, egyszer elérkezem eddig az albumig az időrend szerinti elemzésekben (még mindig a Fear Of The Dark következik, ha jól sejtem), érdekes lesz akkor, évek távlatából megnézni a véleményemet a Senjutsu-ról.
      Türelmet hozzá(m)! A zenéhez is kell majd – ez volt az első hallgatás utáni tapasztalatom.

Senjutsu : Úgy látszik (SAJNOS), vége annak a hagyománynak, hogy egy Maiden album lendületes, rövid, egyszerű, kemény dallal indul. A címadó lassú, már-már epikus, teljesen átlagos, nem rossz, de Maiden mércével mérve finoman szólva sem kiemelkedő. Van hangulata, de egy 8 perc 20 másodperces dallal kezdeni…? (Elsőre nagyon nem tetszett, másodszorra 6/10 pont a nagyon szubjektív értékelésem szerint.)

A Stratego már az album előtt megjelent középtempós, hagyományosabb Maiden szerzemény. Nem sokat cicomáz(ik?) a maga öt percével. Bár ez sem egy kiemelkedő dal az életműben, egyértelműen tetszik. A refrén jó, igaz, alatta a szintiket én kihagytam volna belőle, bár nem mondanám, hogy zavaró a jelenlétük. Sok keménynek mondható rész van benne, amit én elvárok egy Maiden daltól. (Kap egy jóindulatú 8/10 pontot.)

Az első „kislemezes” The Writing On The Wall nagyon nem az én zeném. Nem tetszik a blues-os, country-s, amerikás, hard rockos hangzása, a refrént leszámítva nem igazán maidenes stílusa. Nicko cinei viszont a barátaim. Az egyébként jó szólóiról (is) ordít, hogy A. Smith írta a dalt. Sebessége, lendülete viszont nincs. (5/10 és kedves voltam)

Lost In A Lost World: két perc akusztikus akkordozgatás után végre IRON MAIDENt hallunk. Nem mellékesen: ez az első Harris szerzemény a lemezen. Száj mosolyra húzódik, szív megdobban, gitár előkap, és együtt játszik a zenekarral, ahogyan kell. A szólók alatt kifejezetten tetszik a halvány szinti aláfestés. Minden szép és jó. Leszámítva, hogy a kilenc és fél percbe nem sikerült egy jó refrént belepakolni - cserébe van benne refrénnel felérő jó énektéma. Már a Writing-nak is jót tett volna, ha másfél perccel rövidebb, a Lost In…-re ez pláne igaz. A záró része egyszerűségében is csodás, Bruce hangja beragyogja. (8/10 pont, pedig elsőre untam kissé).

Days Of Future Past: Végre! Egy átlagos, de tipikus Maiden dal. Laza (végre!), tempós (végre, végre!!), és noha a jó kis szólók közepén sajnos indokolatlanul megtörik, ezzel együtt is egy nagyon kellemes, üde… tetszik, na! (9/10, de nem klasszikus közeli, tehát ismét jóindulatúan pontoztam)

A The Time Machine The Book Of Souls (album) jellegű kezdéssel és lezárással bír. Nem rossz dal, csak éppen nem (a szokott) Maiden. A második felében egy ismert panel és kellő mennyiségű kreativitás is felüti a fejét, például a szólók képében és azok alatt. (5,7/10 pont)

Itt tartok tehát 40 percnyi új Maiden zene kétszeri meghallgatása után. Nem mondom, hogy csalódott vagyok, de egyelőre gyengébbnek érzem, mint a The Book Of Souls-t. Sajnos egyszer sem „ültetett le”, ejtette le az államat, és a kis lelkemet is csak párszor pöccentette meg.
Nem összecsapott, hallani, hogy munka, tartalom van benne, mögötte. Az sem kizárt, hogy idővel beérik nálam, de így, kezdésként azt mondom, hogy noha kellemes hallgatnivaló, nem igazán az én zeném. Öregszenek (öregednek?), lassulnak. Sztorikat mesél a zenéjük (is) – nyugisan, ráérősen, nem pedig sodor vagy kápráztat. Kár.

Megértem, ha valaki egyből rázúzza az 5 pontot, de én nem vagyok szenya, így az első CD nálam első pár blikkre

7/10 pont.

A belső borító pazar:

 Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).

     Az EB döntőt követő reggelen kerestem a megfelelő zenét munkához. Hamar megtaláltam.
     A hölgy kanadai, meglehetősen hasonlóak az albumai(nak a hangulatai), és félelmetesen erős saját zenei világa van. Nem szeretném elemezni, mert fél perc után mindenki eldöntheti, neki mit jelent. Nekem az első hallott dalától kezdve tetszik minden, amit alkot. Nem 100%-ban az én világom, de csak elismerni tudom a munkásságát.
Koncz Zsuzsa rajongóknak a konstans mondat: csaknem az összes dalt az előadó szerezte - a zenét és a szöveget is.
     Íme a teljes album (az utolsó kb. két percet leszámítva):

Loreena McKennitt: An Ancient Muse /2006./

9/10 pont

     Még hogy nem lehet lemezismertetőt írni egyetlen hallgatást követően!? Most megdöntöm a korábbi - szintén Lana Del Rey album kapcsán született - rekordomat. Ezt az írást ugyanis az album, pontosabban a harmadik dalának (Tulsa Jesus Freak) első hallgatása közben kezdtem írni, és nem szándékszom a játékidőből hátralévő 35 percnél többet tölteni az írással. Ez azt is jelenthetné, hogy lenézem a művésznő munkáját, erről azonban szó sincs.
      Ahhoz képest, hogy nincs igazi dobosa :) sokat foglalkozom a hölgy életművével (ez már a negyedik itt véleményezett alkotása a hétből). Ennek pedig oka kell hogy legyen. Ez az ok pedig a remek második albuma, amely nagyon tetszett és tetszik a mai napig, illetve a hangja. Noha a sodrástól ez az alkotás is messze áll, erre már csak rosszindulattal lehetne mondani az "újkori" Lana jelzőimet (bárgyú, unalmas). Picivel talán nőtt a tempó, de azért még bőven lehet lassúzni bármelyik dalra a 11 közül, tehát nem ez emeli nálam az előző (jó)pár albuma felé, hanem az, hogy egy kis ÉLET, érdekesség költözött a barázdák/bitek közé. Éppen csak annyi, hogy időpocséklás/altató helyett beesett a "zene" kategóriába. Hangsúlyozom kell, hogy "nálam", mert ez a szokottnál is szubjektívebb (szubjektívabb?) iromány, ez tiszta sor. Nincsenek ritmusképletek, nagy dallamok, sőt, igazán megjegyezhető dallamok sem, hanem csak az a megszokott álmoskás (fülledt?) hangulat (milliő, hogy sznob legyek), amely eddig gyakran untatott, most viszont működik, szerethető, érdekes. Hogy mitől ez a nagy különbség, ha gyakorlatilag semmi nem változott? Nem tudom. Hogy a Szerelmes Shakespeare-t idézzem: "Varázslat."
     Ettől szép a zene mint művészet, hogy a jó alkotásokban benne van ez a megfoghatatlan dolog.
És ez egy jó album.

(Három dal még hátra van belőle. Azok alatt megformázom a szöveget, esetleg írok még bele, ha a három dal indokolttá teszi, és készen is vagyok - ennyit a műhelytitkokról. Nyilván ezt csak bizonyos stílusú zenékkel lehet megcsinálni - Lana-é tipikusan ilyen. Hogy hogy' tud egy metal hammeres arc 40 lemez/könyv/koncertkritikát megírni egy hónapban, azt én sem értem.)

Lana Del Rey: Chemtrails Over The Country Club (2021.)

7,5/10 pont - soha rosszabbat!

     Írhatnám, hogy Malcolm meghalt, hogy a többiek hogyan tértek vissza a bandába, hogy tökéletes a borító, hogy 12 darab 3-4 perces szerzeményből áll, hogy élményszámba menően (de valami nagyon) jól szól, de nem ez a lényeg, hanem, az hogy ez az album egyáltalán elkészült. Egy hang meghallgatása nélkül egyértelmű volt számomra, hogy ez egy remek lemez – különben ki sem adták volna.
((Ez a tizenhetedik albumuk, az előzőekből összesen 200 milliónál is többet adtak el. Ezzel a The Rolling Stones-zal (!!) és a Queen-nel vannak egy szinten, és olyan előadókat előznek meg (nem kevéssel), mint például: U2, Aerosmith, ABBA (!!!), Dylan, Bowie, Metallica, Bon Jovi. Elgondolkodtató.))
      Soha nem kísérleteztek különösebben, ez most sincs másképp - hozzák a kötelezőt, a megszokottat. Két dalra kitérek részletesen, melyek nálam az anyag csúcspontjai. A Through The Mist Of Time egy remek sláger, stadion-himnusz, a leheletnyi amerikás mellékíz miatt kissé „testidegen”, de ezzel együtt emlékezetes. A Witch’s Spell viszont tömény, 100% AC/DC. Faék egyszerűségűnek hangzik, az „énekrészekben” semmi érdekes, megjegyezhető nincs, viszont akkora (mi? dög, húzás, boogie, blues?) egyediség van a játszott témákban, hogy ezt hallva megértem (érzem), miért rajonganak annyian a zenekarért.
A teljes játékidőre igaz, hogy semmi cicomát, sallangot nem tartalmaz. Nem hallani mást, csak az öt embert, amint a hangszereiken játszanak.
Nem nekem készült – én meghallgatom 3-4-szer, mint a többi lemezüket és kész -,hanem annak a jó néhány millió rajongónak, akik azóta szeretik őket mióta csak először hallották a zenéjüket. Nekik ez a 41 perc egy hatalmas ajándék. Az én pontszámom éppen ezért lényegtelen.
      Úgy is az életmű erősebb felében van a helye, hogy a dalok nem túl emlékezetesek.

AC/DC: PWRϟUP (2020.) /Power Up/

Through The Mists Of Time: https://www.youtube.com/watch?v=FpMVBqSWbsA

 Witch’s Spell: https://www.youtube.com/watch?v=a-bleGp2ADY

7/10 pont

     Ez egy ízig-vérig Deftones album. Mint ilyen, nem adja meg könnyen magát, nem az azonnal befogadható kategória. Minden stílus- és védjegyük megvan benne, feszes, kemény, súlyos, mély (a szó több értelmében), csak éppen hiányzik belőle minden más. Leginkább a lényeg, ami több albumukban is megfogott: a tartalom, a fogós, vagy éppen „talpad alól a lebegést kirántó” (képzavar?) dallamok. Becsületes, derék, csont profi munka, jó sorlemez, de számomra nagyon üres. Nem kellemes hallgatnivaló, nem okoz örömöt.
      A záró hármas vállalható: a Radiant City egy kellemes kivétel a fentiek alól, ott van benne a plusz; a Headless és a címadó is illenek az életműbe. Rajtuk kívül nagyon halvány reménysugár van az Error-ban, de kb. ennyi.
     Így éreztem első hallgatásra. Másodszorra javult a kép. Annyiban mindenképpen, hogy leírjam: ez egy remek lemez, de nem az én zeném. Ha még többször meghallgatnám, valószinűleg egyre inkább tetszene, de nem fogom.
Ilyen is van.

Deftones: Ohms (2020.)

Radiant City: https://www.youtube.com/watch?v=Yoy0f-vRrsw

 5,6/10 pont

     Ha van album, amit analógban "kell" hallgatni, akkor ez az.
     Noha olyan 30 ezertől be lehetne szerezni hallgatható állapotban is az eredeti, 1977-es angol nyomást is, valamiért :) úgy döntöttem, hogy bár elveimmel ellentétes - hasonlóan a Nirvana (szintén Nevermind) LP-jéhez - utánnyomásban veszem meg. (Olyan embertől én nem venném meg ezt a lemezt, aki '77. óta nem hallgatta rongyosra, rongyos lemezt pedig minek megvenni? :) Persze, annak is meglehet a varázsa!) Sokat olvastam, keresgéltem a témában, és talán ezt a 2014-es verziót dicsérték leginkább. Amint remek áron (4000 Ft alatt!) találtam egy bontatlan példányt, már nyúltam is a zsebbe. A borítón csak 11 dalcím szerepel, de 12 számot tartalmaz.
Hát, mit mondjak? Most már nem bontatlan :), és minden fillért megért.
      A negatívuma egyedül a belső tasakja. Egy annyira igénytelen (sima, fénymásolópapír szintű, vagy annál is gyengébb) anyagból van, hogy azzal a lendülettel "koszolta", szöszölte össze a lemezt, ahogy' kivettem belőle. Természetesen soha nem teszem vissza bele. Olvastam erről is, de nem hittem a szememnek, amikor megtörtént. A "porolás" után viszont csakis pozitív élmények értek.
Azt írták róla, hogy dörren. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Maga a lemez nem túl harsány, sőt, inkább visszafogott, viszont a kívánt hangerőre tekerve (ezt az albumot nem lehet, nem szabad (!!) halkan hallgatni) akkorát DÖRREN, hogy nagyobbat sem kell. Csodásan szól!!!
Glen már, Sid pedig még nem volt a bandában (utóbbi jobb is, hogy nem) a felvételkor, így a gitáros Steve Jones játszotta fel a basszust is. Nem rosszul, viszont érthetően nincs a hangszer az előtérbe tolva. Nem úgy az ének és a gitár. Illetve gitárok. Sok helyen ugyanis finoman, de fel van turbózva az anyag egy második gitárral is. A dob és a cinek hangzása kellemesen nyers, fésületlen, de nem zavaró. Az összkép? Csoda!!! Steve Jones ritmusozása ösztönös, félelmetesen jó, Rotten "éneklése" pedig minden, csak nem szokványos.
Ahol az A2-es dal a Bodies, az A3-as pedig a No Feelings, ott én a zenéről nem tudok mit írni, csak annyit, hogy legendás, verhetetlen. És hogy teljesen az én zeném.
      Nem szaporítom a szót: egy hatalmas hatású banda első és egyetlen hanglemeze, amely (a The Ramones-t leszámítva) az összes kortársát nevetségessé tette (az ABBA-tól a Pink Floydig) (sőt, a mai napig etalonként használható, elfúj bármilyen nyálgépet :) és új fejezetet nyitott a (rock)zenében. Hatalmas 10 pont!!
     És ha hiszitek, ha nem, egy ennél is kultikusabb, nagyobb műkincs lemezt (ráadásul duplát) is birtoklok néhány napja 1977-ből. Erről majd hamarosan.

Sex Pistols: Never Mind The Bollocks Here's The Sex Pistols (1977.)

10/10 pont

 Universal Music (Back To Black), Made in EU, 2014.

Nu, ez is eljött, egy jazz albumról írok. Nem kell azonban megijedni – sem az írásomtól, sem a zenétől –, semmi elrettentő, kottagyilkos, agyhalott nem hallható a 45 percben, de más kategóriába még nehezebb lenne elhelyezni. „Csendes”, nyugodt, szellős muzsika ez, ahol nem a virtuozitáson, hanem a dalokon, az ének dallamokon van a hangsúly. Éppen nem bár-zene, de a hangulata hasonló, gyakran andalító. Zongora (naná), nagybőgő, és dalonként változó, többféle kiegészítő hangszer. Itt-ott kis blues-os, gospeles beütés is vegyül a történetbe.
Egyáltalán nem pörgős, de nem is unalmas (mint pl. Lana Del Rey újabban). A hangja – inkább a hangszíne – kissé (csak nagyon kissé, nagyon halványan) Katie Melua-éra és Adele-ére is hasonlít, a zenei stílusa (és talán a hangja sem) viszont nem annyira karakteres, azonnal felismerhető, mint Suzanne Vega-é, vagy a két említett hölgyé. Viszont hozzájuk hasonlóan kellemes hallgatni, és hozzájuk mérhető lemezeladásokat is produkál(t).
Az összkép homogén, egy egyéni stílusú, kellemes és jó hangú szerző hetedik szólóalbuma ez. Kikapcsol, lelazít, kellemes perceket szerez. És még mindig csak 41 éves…
Csak ajánlani tudom, hiszen az életmű erősebb, hallgatóbarátabb feléből való, ez elsőre is nyilvánvaló.
Valamennyi dalt Norah Jones szerezte (négyet mással közösen), de ez, ugye csak Koncz Zsuzsa rajongóknak érdekesség. -;-)

Norah Jones: Pick Me Up Off The Floor (2020.)

7/10 pont

2006-os. Akkor volt húsz éves a zenekar. Az Octavarium albumot követő turné utolsó állomásán játszott teljes koncert felvételét tartalmazza az album. A Live Scenes-hez hasonlóan ez is tripla lemezes, hazai pályás (New York) és hibátlan. A csapat ereje és kreativitása teljében van, friss, ötletes. Szól, mit az álom - csodálatosra van keverve -, külön kiemelem a basszusgitárt, mert nem tudom, hallottam-e valaha ennyire jól és a helyén szólni. Ha csak a "dobmegabasszus" :) szólamokat hallgatja az ember, már az is hatalmas élmény. Pedig Portnoy itt nem is sziporkázza annyira végig a játékidőt, mint a Live Scenes-en. Mondjuk, van is minek teret engednie, de erről később.
Az első lemez egyből megvett magának (a hangzáson kívül is), ugyanis régi, (és) kiadatlan dalok is akadnak rajta. Így szűz füllel, először hallva őket (is) dobtam egy hátast. Pedig nem is kedvelem/ismerem annyira az eső néhány albumukat.
A második és harmadik lemezen egy szimfonikus zenekarral játszik együtt az ötös. Nyitnak a Six Degrees... dallal (szerény 41 perc)... Mások mellett előkerül az Octavarium (26 perc fölötti), zárásként pedig a Metropolis (10 és fél perc) is. Míg más zenekaroknál többnyire időhúzást, ötlettelenséget, vagy éppen kínos össze-nem-fésülhetőséget jelent, ha "szimpatikusokkal" játszanak együtt (tisztelet a kivételnek!), itt teljesen más a helyzet, hiszen pl. az említett Six... nagy része eleve komolyzenei hangszerekre íródott.
Nyilván nem tudom szavakba önteni, de tökéletes az egész. Rövidebb, mint a Scenes ("csak" 157 perc), és noha sok mindenben több, szerintem hangyányival gyengébb is. Viszont ez is totális 10 pont. LaBrie sokat van csendben, így a (most is elhasználtnak, erőlködőnek tűnő) hangja nem zavar különösebben. Sőt! A csendesebb részek alatt egészen rendben van.
Hallgassatok igényes és minőségi zenét! (Is! :)

Dream Theater: Score (2006.)

Most hallottam először ezt az albumot, 30 évvel a megjelenése után. Egyből lenyűgözött, örömmel (!!!) hallgattam, hatalmas élmény volt, az első hangoktól kezdve, ahol azonnal felismerni a főhős hangzását, zenei világát. Egyből jött a nosztalgia is, hiszen gyermekkorom kedvenc zenekarának első két albumán hallani védjegyszerű játékát. (Érdekes, hogy én éppen a harmadik albumra kattantam rá igazán annak idején.) 
Nem sok említést tettem itt eddig a "magányos" "gitárhősökről". Ennek az az oka, hogy Satrianit szívesen meghallgatom, Marty Friedman műveinek többségét pedig csodálom, de rajtuk kívül szinte senki nem tudott úgy kitölteni egy szólóalbumot, hogy ne váljon unalmassá, magamutogatóvá számomra.
Ezzel a lemezzel nincs ilyen problémám. Az egyetlen gyengébb pontja talán a nem tökéletes hangzása, és a dobos. (Tudom, hogy ez már kettő, de ott van a "talán". :)
Egyrészt csak lágy szívvel tudok rá 10 pontot adni, másrészt viszont a hatalmas tudás, a teljesen egyéni dallamvilág, a kreativits és az, hogy süt az EMBER is a zenéből, szóval ezek miatt kevesebbre sem tudnám értékelni.
A rovat névadójával sokban különbözik a zenei ízlésünk, de majdnem biztosra mondom, hogy nem szállna vitába velem arról, hogy ez egy ZSENIális lemez. Még az is lehet, hogy megdicsérne, amiért felfedeztem.
Mindezzel együtt remélem :), hogy ennél közelebb nem kerülök a jazz-hez. Mert van egy olyan sanda érzésem is - és NAGYON remélem, hogy nem a nem létező sznobságom mondatja velem -, hogy bizonyos szintű zenei hozzáértés, képzettség, rálátás (az meg mi?) kell ahhoz, hogy hallja az ember ennek a zenének a nagyszerűségét.
Kicsit fura, hogy Chris-nek (egykori Megadeth gitáros) és a Death gitárosának mennyire hasonlított alapjaiban a stílusa.

Chris Poland: Return To Metalopolis (1990.)  (a video a 2002-es változat két extra dallal)

Lassan öt éve, hogy elkezdtem a zenekar lemezeiről írni, és egyre nagyobb a szünet - három év! Rohan az idő!! - a róluk szóló irományaim között. Nem véletlenül.
Új év, új esély. Lássuk, mit rejt a nyolcadik lemez, amelyet, mint arra már céloztam - először a "rovat" történetében - hanglemezen hallgattam meg. Sajnos nem '67-es első kiadáson, de egy nem sokkal ezt követően utánnyomott sztereo példányon.

Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (1967.): Mindig a zenével foglalkozom főleg, de ahogy utánaolvastam, 1-2 elgondolkodtató dologra akadtam azon kívül is. Mindössze négysávos motyóval vették fel. Ehhez képest - és ennek ellenére - sok hangsáv szól egyszerre az album nagy részén. Kellett tehát trükközniük rendesen. Ráadásul vállalhatóan szól a mai napig, a basszusgitár pedig kiemelkedően. Állítólag ez az első album, amely tartalmazta a számszövegeket a borítón. Ha már borító: horror összegből készült a képen látható fénykép. Többek között viaszbábuk és tengernyi életnagyságú kivágott fénykép segítségével.
A lemezt kézbevéve látszik, hogy nincs üres, elválasztó terület a dalok (khömm) között, azt a benyomást keltvén, hogy egyetlen összefüggő hangmontázs a teljes játékidő (mindkét fele). Ez így nem igaz, de volt erre törekvés.
A zenére mondjuk, hogy érett - már nem "a '60-as évek Spice Girls-e". Hippis.
Eddig azért bántottam a zenekart, mert tingli-tangli, felszínes nulla dalokat írtak, most viszont az a baj, hogy a 40 perces játékidő nem tartalmaz semmi megjegyezhetőt. Akár érdekesnek is lehet nevezni (elsőre). Vagy időpocséklásnak."Az év legjobb kortárs albuma" - ez a díj akár jogos is lehet -> különös, nagy szám lehetett akkoriban. Meki bácsinak azonban tuti nem tetszik, hiszen süt a "zenéből", hogy - "A drog rossz, értem?!" - a négyes tolta a drogokat annak készültekor. Nem popzene ez, hanem enyhén megpiszkált agyak "okos", de azért light-os kreatívkodása. Egy elképzelt zenekar valós lemeze.
Indiai "dal", állathangok, vonósokkal (+hárfa) énekelt szerzemény, fúvósok, közönségzaj, a héliumosság határáig gyorsított énekhang felvétel, van itt minden (is). Csak éppen olyasmi nincs, ami miatt kedvem lenne ismét elővenni és meghallgatni.
Végül is nem taszít  - ez előrelépés az eddigi dolgaikhoz képest, ezért is a magasabb pontszám -, de nem is vonz.
Arra mindenképpen jó, hogy szinte garantáltan azonnali kedvet ébreszt egy értelmes album meghallgatására.
6/10 pont

Ha szigorúan veszem, akkor az egész gáz. A borító (van egy másik is, az pláne!), a cím, az, hogy újra és újra ugyanazt a bárgyú, unalmas, eseménytelen merengést adja elő. Ezen a lemezen ráadásul több dalban káromkodik is. Mostanra arra jöttem rá, hogy a hangszíne is zavar; az mindenképpen, hogy mesterkéltnek hallom.
Mindezzel együtt azon kaptam magam, hogy a második esély után harmadszor is meghallgattam. Azt nem mondom, hogy lenyűgözött, de nem is irritál annyira, mint az előző 1-2 albuma. Nem tudom, azért-e, mert türelmesebben álltam hozzá, hogy adtam neki időt, vagy (vagy miért? mert öregszem? : )... Ha még vagy kétszer meghallgatnám, lehet, hogy tetszene is.
Annyira viszont nem jó, mint a művésznő Born To Die albuma! Vagy bármi Adele-tól.
Ezzel együtt is mindenképpen ajánlom meghallgatásra. Csendes estére, borozáshoz, olvasáshoz, nyugisabb munkához tökéletes, és – gondolom – Hi-Fi-ben is nagyot szól a maga szellős „hangszerelésével”.
Kár, hogy soha nem jeleztek vissza, pedig érdekel, ki milyennek hallja.

Nagyon nagy poén, ha az album meghallgatása után közvetlenül megfülelitek a nem régen idepakolt Idiosyncrasy-t, vagy bármely más Korn számot!!! : ) „Apró” kontraszt. Vagy dalonként váltakozva hallgatni egy Fear Factory albummal, ahol kb. 17 másodperc alatt van annyi zenei ötlet, mint ebben a 68 percben! : ) És akkor még csak a FF dobosról beszéltem. : ))

Nem bántom. Amerikai. Női. Előadó. (És dalszerző - Koncz Zsuzsa rajongók kedvéért. :)

Lana Del Rey - NFR! (2019.)   ((Norman Fucking Rockwell))

6/10 pont