HTML

'Dark Night Of My Soul'

Gondolatok. Sajátjaim és melyek Benned ébrednek. Thoughts. The ones in me and the ones generated in you.

Friss topikok

  • tizenkéthúr: A Tool-ra túlontúl nehéz szavakat találni. Zseniális banda. (2020.08.18. 13:17) Erre szavakat? Valaki?
  • tizenkéthúr: A FF nagyon kemény, a nyugalom megzavarására (is) alkalmas! :D (2020.07.31. 19:37) "mi nálad a 10 pontos" - 12. álom-zene hazai pályán (ismét)
  • János Vacsi: "Munkám során" :) Erős kezdet. (2020.07.17. 10:41) Kohászat
  • Krap: Majd jött a Kisvádra elleni utolsó meccs, 300 Ft-os jegyár mellett is csak harmadházzal, hogy "iga... (2020.06.29. 09:10) Nincs kivétel?
  • tizenkéthúr: "Megváltoztam, elmúltak a "régi szép idők". " Azok elmúltak, sajnos... (2020.06.16. 09:11) Nosztalgia faktor!!!

2020.09.03. 08:08 Krap

Tegyük fel! Vinyl (9.), 1977. először - Pistols

     Ha van album, amit analógban "kell" hallgatni, akkor ez az.
     Noha olyan 30 ezertől be lehetne szerezni hallgatható állapotban is az eredeti, 1977-es angol nyomást is, valamiért :) úgy döntöttem, hogy bár elveimmel ellentétes - hasonlóan a Nirvana (szintén Nevermind) LP-jéhez - utánnyomásban veszem meg. (Olyan embertől én nem venném meg ezt a lemezt, aki '77. óta nem hallgatta rongyosra, rongyos lemezt pedig minek megvenni? :) Persze, annak is meglehet a varázsa!) Sokat olvastam, keresgéltem a témában, és talán ezt a 2014-es verziót dicsérték leginkább. Amint remek áron (4000 Ft alatt!) találtam egy bontatlan példányt, már nyúltam is a zsebbe. A borítón csak 11 dalcím szerepel, de 12 számot tartalmaz.
Hát, mit mondjak? Most már nem bontatlan :), és minden fillért megért.
      A negatívuma egyedül a belső tasakja. Egy annyira igénytelen (sima, fénymásolópapír szintű, vagy annál is gyengébb) anyagból van, hogy azzal a lendülettel "koszolta", szöszölte össze a lemezt, ahogy' kivettem belőle. Természetesen soha nem teszem vissza bele. Olvastam erről is, de nem hittem a szememnek, amikor megtörtént. A "porolás" után viszont csakis pozitív élmények értek.
Azt írták róla, hogy dörren. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Maga a lemez nem túl harsány, sőt, inkább visszafogott, viszont a kívánt hangerőre tekerve (ezt az albumot nem lehet, nem szabad (!!) halkan hallgatni) akkorát DÖRREN, hogy nagyobbat sem kell. Csodásan szól!!!
Glen már, Sid pedig még nem volt a bandában (utóbbi jobb is, hogy nem) a felvételkor, így a gitáros Steve Jones játszotta fel a basszust is. Nem rosszul, viszont érthetően nincs a hangszer az előtérbe tolva. Nem úgy az ének és a gitár. Illetve gitárok. Sok helyen ugyanis finoman, de fel van turbózva az anyag egy második gitárral is. A dob és a cinek hangzása kellemesen nyers, fésületlen, de nem zavaró. Az összkép? Csoda!!! Steve Jones ritmusozása ösztönös, félelmetesen jó, Rotten "éneklése" pedig minden, csak nem szokványos.
Ahol az A2-es dal a Bodies, az A3-as pedig a No Feelings, ott én a zenéről nem tudok mit írni, csak annyit, hogy legendás, verhetetlen. És hogy teljesen az én zeném.
      Nem szaporítom a szót: egy hatalmas hatású banda első és egyetlen hanglemeze, amely (a The Ramones-t leszámítva) az összes kortársát nevetségessé tette (az ABBA-tól a Pink Floydig) (sőt, a mai napig etalonként használható, elfúj bármilyen nyálgépet :) és új fejezetet nyitott a (rock)zenében. Hatalmas 10 pont!!
     És ha hiszitek, ha nem, egy ennél is kultikusabb, nagyobb műkincs lemezt (ráadásul duplát) is birtoklok néhány napja 1977-ből. Erről majd hamarosan.

Sex Pistols: Never Mind The Bollocks Here's The Sex Pistols (1977.)

10/10 pont

 Universal Music (Back To Black), Made in EU, 2014.

pistols1.jpg

pistols2.jpg

pistols3.jpg

pistols4.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: vinyl lemezismertető puk


2020.08.10. 08:07 Krap

Lemezkritika (60.) – könnyű, de tartalmas hallgatnivaló

Nu, ez is eljött, egy jazz albumról írok. Nem kell azonban megijedni – sem az írásomtól, sem a zenétől –, semmi elrettentő, kottagyilkos, agyhalott nem hallható a 45 percben, de más kategóriába még nehezebb lenne elhelyezni. „Csendes”, nyugodt, szellős muzsika ez, ahol nem a virtuozitáson, hanem a dalokon, az ének dallamokon van a hangsúly. Éppen nem bár-zene, de a hangulata hasonló, gyakran andalító. Zongora (naná), nagybőgő, és dalonként változó, többféle kiegészítő hangszer. Itt-ott kis blues-os, gospeles beütés is vegyül a történetbe.
Egyáltalán nem pörgős, de nem is unalmas (mint pl. Lana Del Rey újabban). A hangja – inkább a hangszíne – kissé (csak nagyon kissé, nagyon halványan) Katie Melua-éra és Adele-ére is hasonlít, a zenei stílusa (és talán a hangja sem) viszont nem annyira karakteres, azonnal felismerhető, mint Suzanne Vega-é, vagy a két említett hölgyé. Viszont hozzájuk hasonlóan kellemes hallgatni, és hozzájuk mérhető lemezeladásokat is produkál(t).
Az összkép homogén, egy egyéni stílusú, kellemes és jó hangú szerző hetedik szólóalbuma ez. Kikapcsol, lelazít, kellemes perceket szerez. És még mindig csak 41 éves…
Csak ajánlani tudom, hiszen az életmű erősebb, hallgatóbarátabb feléből való, ez elsőre is nyilvánvaló.
Valamennyi dalt Norah Jones szerezte (négyet mással közösen), de ez, ugye csak Koncz Zsuzsa rajongóknak érdekesség. -;-)

Norah Jones: Pick Me Up Off The Floor (2020.)

norahjones-pick_meup2020.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 




7/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető


2020.07.29. 08:07 Krap

"mi nálad a 10 pontos" - 12. álom-zene hazai pályán (ismét)

2006-os. Akkor volt húsz éves a zenekar. Az Octavarium albumot követő turné utolsó állomásán játszott teljes koncert felvételét tartalmazza az album. A Live Scenes-hez hasonlóan ez is tripla lemezes, hazai pályás (New York) és hibátlan. A csapat ereje és kreativitása teljében van, friss, ötletes. Szól, mit az álom - csodálatosra van keverve -, külön kiemelem a basszusgitárt, mert nem tudom, hallottam-e valaha ennyire jól és a helyén szólni. Ha csak a "dobmegabasszus" :) szólamokat hallgatja az ember, már az is hatalmas élmény. Pedig Portnoy itt nem is sziporkázza annyira végig a játékidőt, mint a Live Scenes-en. Mondjuk, van is minek teret engednie, de erről később.
Az első lemez egyből megvett magának (a hangzáson kívül is), ugyanis régi, (és) kiadatlan dalok is akadnak rajta. Így szűz füllel, először hallva őket (is) dobtam egy hátast. Pedig nem is kedvelem/ismerem annyira az eső néhány albumukat.
A második és harmadik lemezen egy szimfonikus zenekarral játszik együtt az ötös. Nyitnak a Six Degrees... dallal (szerény 41 perc)... Mások mellett előkerül az Octavarium (26 perc fölötti), zárásként pedig a Metropolis (10 és fél perc) is. Míg más zenekaroknál többnyire időhúzást, ötlettelenséget, vagy éppen kínos össze-nem-fésülhetetlenséget jelent, ha "szimpatikusokkal" játszanak együtt (tisztelet a kivételnek!), itt teljesen más a helyzet, hiszen pl. az említett Six... nagy része eleve komolyzenei hangszerekre íródott.
Nyilván nem tudom szavakba önteni, de tökéletes az egész. Rövidebb, mint a Scenes ("csak" 157 perc), és noha sok mindenben több, szerintem hangyányival gyengébb is. Viszont ez is totális 10 pont. LaBrie sokat van csendben, így a (most is elhasználtnak, erőlködőnek tűnő) hangja nem zavar különösebben. Sőt! A csendesebb részek alatt egészen rendben van.
Hallgassatok igényes és minőségi zenét! (Is! :)

Dream Theater: Score (2006.)

dtscore.jpg

dtscoreinner.jpg

4 komment

Címkék: progresszív rock lemezismertető Dream Theater


2020.05.13. 08:03 Krap

"mi nálad a 10 pontos" - 11. Poland, aki nem lengyel

Most hallottam először ezt az albumot, 30 évvel a megjelenése után. Egyből lenyűgözött, örömmel (!!!) hallgattam, hatalmas élmény volt, az első hangoktól kezdve, ahol azonnal felismerni a főhős hangzását, zenei világát. Egyből jött a nosztalgia is, hiszen gyermekkorom kedvenc zenekarának első két albumán hallani védjegyszerű játékát. (Érdekes, hogy én éppen a harmadik albumra kattantam rá igazán annak idején.) 
Nem sok említést tettem itt eddig a "magányos" "gitárhősökről". Ennek az az oka, hogy Satrianit szívesen meghallgatom, Marty Friedman műveinek többségét pedig csodálom, de rajtuk kívül szinte senki nem tudott úgy kitölteni egy szólóalbumot, hogy ne váljon unalmassá, magamutogatóvá számomra.
Ezzel a lemezzel nincs ilyen problémám. Az egyetlen gyengébb pontja talán a nem tökéletes hangzása, és a dobos. (Tudom, hogy ez már kettő, de ott van a "talán". :)
Egyrészt csak lágy szívvel tudok rá 10 pontot adni, másrészt viszont a hatalmas tudás, a teljesen egyéni dallamvilág, a kreativits és az, hogy süt az EMBER is a zenéből, szóval ezek miatt kevesebbre sem tudnám értékelni.
A rovat névadójával sokban különbözik a zenei ízlésünk, de majdnem biztosra mondom, hogy nem szállna vitába velem arról, hogy ez egy ZSENIális lemez. Még az is lehet, hogy megdicsérne, amiért felfedeztem.
Mindezzel együtt remélem :), hogy ennél közelebb nem kerülök a jazz-hez. Mert van egy olyan sanda érzésem is - és NAGYON remélem, hogy nem a nem létező sznobságom mondatja velem -, hogy bizonyos szintű zenei hozzáértés, képzettség, rálátás (az meg mi?) kell ahhoz, hogy hallja az ember ennek a zenének a nagyszerűségét.
Kicsit fura, hogy Chris-nek (egykori Megadeth gitáros) és a Death gitárosának mennyire hasonlított alapjaiban a stílusa.

Chris Poland: Return To Metalopolis (1990.)  (a video a 2002-es változat két extra dallal)

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Chris Poland


2020.01.06. 08:04 Krap

The Beatles albumok (5.) - valami más

Lassan öt éve, hogy elkezdtem a zenekar lemezeiről írni, és egyre nagyobb a szünet - három év! Rohan az idő!! - a róluk szóló irományaim között. Nem véletlenül.
Új év, új esély. Lássuk, mit rejt a nyolcadik lemez, amelyet, mint arra már céloztam - először a "rovat" történetében - hanglemezen hallgattam meg. Sajnos nem '67-es első kiadáson, de egy nem sokkal ezt követően utánnyomott sztereo példányon.

the_beatles-sgt_pepper_s_lonely_hearts_club_band-front.jpgSgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (1967.): Mindig a zenével foglalkozom főleg, de ahogy utánaolvastam, 1-2 elgondolkodtató dologra akadtam azon kívül is. Mindössze négysávos motyóval vették fel. Ehhez képest - és ennek ellenére - sok hangsáv szól egyszerre az album nagy részén. Kellett tehát trükközniük rendesen. Ráadásul vállalhatóan szól a mai napig, a basszusgitár pedig kiemelkedően. Állítólag ez az első album, amely tartalmazta a számszövegeket a borítón. Ha már borító: horror összegből készült a képen látható fénykép. Többek között viaszbábuk és tengernyi életnagyságú kivágott fénykép segítségével.
A lemezt kézbevéve látszik, hogy nincs üres, elválasztó terület a dalok (khömm) között, azt a benyomást keltvén, hogy egyetlen összefüggő hangmontázs a teljes játékidő (mindkét fele). Ez így nem igaz, de volt erre törekvés.
A zenére mondjuk, hogy érett - már nem "a '60-as évek Spice Girls-e". Hippis.
Eddig azért bántottam a zenekart, mert tingli-tangli, felszínes nulla dalokat írtak, most viszont az a baj, hogy a 40 perces játékidő nem tartalmaz semmi megjegyezhetőt. Akár érdekesnek is lehet nevezni (elsőre). Vagy időpocséklásnak."Az év legjobb kortárs albuma" - ez a díj akár jogos is lehet -> különös, nagy szám lehetett akkoriban. Meki bácsinak azonban tuti nem tetszik, hiszen süt a "zenéből", hogy - "A drog rossz, értem?!" - a négyes tolta a drogokat annak készültekor. Nem popzene ez, hanem enyhén megpiszkált agyak "okos", de azért light-os kreatívkodása. Egy elképzelt zenekar valós lemeze.
Indiai "dal", állathangok, vonósokkal (+hárfa) énekelt szerzemény, fúvósok, közönségzaj, a héliumosság határáig gyorsított énekhang felvétel, van itt minden (is). Csak éppen olyasmi nincs, ami miatt kedvem lenne ismét elővenni és meghallgatni.
Végül is nem taszít  - ez előrelépés az eddigi dolgaikhoz képest, ezért is a magasabb pontszám -, de nem is vonz.
Arra mindenképpen jó, hogy szinte garantáltan azonnali kedvet ébreszt egy értelmes album meghallgatására.
6/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető The Beatles


2019.06.14. 08:02 Krap

Lemezkritika (58.) – egyéniség (hiánya), oh!

     A tegnapi dal önmagában csodás. Úgy került ide, hogy egy picit más változata rajta van egy friss lemezen, amit mostanában hallgattam.
      Gondoltam, ha már ennyi ideje a pályán van és sikereket ér el, meghallgatom egy sorlemezét. Könnyen lehet, hogy én választottam rosszul. A „művésznő” új albuma ugyanis minden, csak nem egy szólóénekes friss zenéje. Sajnos – ja, mániám – egyetlen dalt sem jegyez sem zeneileg, sem szövegileg a 13-ból. Nekem égne az arcom ilyen helyzetben a nevemet/képemet a borítóra tenni - de nem vagyunk egyformák, és nem is vagyok az Ő helyzetében.
Tulajdonképpen a dalszerző azonnal felismerhető stílusán kívül leginkább Katona Klárit hallok a zenében helyenként, mást nem nagyon (Zoránt?), de Katona Klári csak egy van, és nehezen pótolható/helyettesíthető.
Nem részletezem, mert nem szeretnék senkit megbántani. Így ez számomra egy jó kis Presser lemez az orrhangon éneklő lány/asszony hangjával. Az pedig nekem nem tetszik különösebben.
      Ha Pressernek nem ment el a hangja, akkor nem tudom, miért nem Ő énekelte fel és adta ki ezt az albumot.

Hallgassatok Dead Kennedys-t! Ők ALKOTtak valami újat annak idején.

Ezek után pláne nem sanszos, hogy Magdolna poplemezei közül is meghallgatok egyet valamikor.

Rúzsa Magdolna: Lélekcirkusz (2019.)

ruzsamagdolna-lelekcirkusz2019.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zene 8/10, az összkép 4/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető


2019.04.01. 08:08 Krap

Lemezkritika (55.) – derült égből napsütés

     Na, EZ az album meglepett. Elemeztem itt a zenekar összes stúdiólemezét, a többségét leszóltam, erre most új, általam nem ismert arcukat mutatják ezen a két LP-s, 70 perces, csak erősen limitált példányszámban, karitatív céllal kiadott koncertfelvételen.
      Minden előítéletemet, még a dalok eredeti verzióját is elfelejtettem hallgatásakor. Ezt segítette a tény, hogy az 1-2 balladát leszámítva gyakorlatilag teljesen átírták az elhangzó nótákat. Annyira, hogy már a nyitó Disposable Heroes-t - nem is beszélve az Enter Sandmanről -is csak a szövegéről ismertem meg. Néhány másik dalt még arról sem, lévén feldolgozások.
Teljesen akusztikus az anyag.
A hangzása tökéletes és hibátlan! Élmény hallgatni. Lágy (szépek, teltek, kerekek a mélyek), arányos és – ez a legnagyobb szó – nem „egyen unplugged”, hanem élő, lüktető és valahogy egyéni. Simán elhiszem, hogy a négy ember így szólt azon a tavaly novemberi szombat estén.
James hangja sokkal (de sokkal) jobb, sokoldalúbb, viszont ugyanolyan természetes, mint a lemezeken, hagyományos koncerteken. A konferálásai is jók – profik, de nem erőltetettek. Olykor Lars is beleszól, de sem ez nem idegesítő, sem az, hogy gyakorlatilag az összes dal az ő – olykor hosszabb – beszámolásával indul.
Jól összegyakorolt, nem spontán zene ez, viszont mégis olyan, mintha csak úgy összeült volna öt ember (és néhány plusz zenész néhány dalban), és muzsikálna egyet a tábortűz mellett. Valahol délen, a kopár préri közepén. Árad ugyanis a country, a lassulás, a western (olykor a stoner elszállás) a hangfalakból. Plusz a lazaság, az érettség, az életigenlés. Olyan, mintha a rettenetes Load/Reload albumoknak mostanra találták volna meg a megfelelő köntöst, hangszerelést. Ha ezt a dupla akusztikus albumot adták volna ki az említett kettős helyett annak idején, sokkal kevesebb köpködést kaptak volna. Tőlem biztosan. :)
      A netnek hála nem annyira nehéz beszerezni. Mindenképpen ajánlom, mert egy jó kis zenélgetés, igazán kellemes hallgatnivaló. Semmi köze a zenekar nevéhez, eddigi munkásságához, a rockhoz vagy a metalhoz. Igényes, hiteles, hangulatos. Kellemes hallgatnivaló. Kikapcsol.

Metallica - Helping Hands…Live & Acoustic At The Masonic (2019.)

metallica-helpingfrontsmall.jpg
 

 

 

 

 

 

 

 

9/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: acoustic lemezismertető Metallica


2019.01.09. 14:10 Krap

Görögországból

Nem engedem, hogy a Youtube ajánlgasson zenéket, jobban tudja, mint én, hogy mit szeretnék hallgatni. Zavar, hogy figyelnek, szűrnek, kategorizálnak, nyilvántartanak. Aztán ma ráböktem erre az albumra, melyet az újabban olykor hallgatott post-rock csapatok nyomán dobott fel. És nagyon bejött. Szeretem az ilyen, a hangulattal, nem pedig külön az összetevőkkel ható zenéket. (25 percig nem is figyeltem, hogy mit üt a dobos.) Kevés igazán jó ilyen album van, de ez minimum 8,5/10 pont. Inkább több. Írom ezt az első hallgatás felénél. Az is eszembe jutott, hogy városkámból a Ritmiklift legalább ennyire jó zenét csinált, csinálna, csinálhatna, ha nem hagyták volna abba. 

És annak is örülök, de nagyon, hogy újabban van időm ilyen zenék befogadására.

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető post-rock


2018.12.01. 08:05 Krap

Motörhead albumok (2.): Indul a dübörgés (1979.)

Az Eddát és Suzanne Vegát elfelejtettem említeni, tehát legalább öt életmű/sorlemez ismertetőm áll. Ez viszont halad:

Motörhead: Overkill (1979.)

Annyit is elég lenne írnom, hogy az album( címadó dalá)ról már 1980-ban elneveztek egy máig működő thrash metal csapatot. Frissült kicsit a hangzás, közel vagyunk a végső formához és ahhoz, hogy "vérbeli Motörhead" albumnak nevezhessük, kristályosodik a stílus, irányvonal is, de például az (I Won't) Pay Your Price könnyed játékossága, az első albumra hajazó (Hendrixes) Capricorn vagy a merő blues Limb From Limb nehezen nevezhető klasszikusnak. Még mindig "mazsola-barát" a zene, tehát ez az album is szélesebb körnek ajánlható, mint majd a többiek.
Az eredeti felvétel 34:46-ig tart.
Jó hallgatni. Az Overkill pedig kifejezetten jó munkanap indító.

/Kedvenc dal: a nyitó Overkill és a király, tipikusan Motörhead riff miatt a Metropolis (26:18-tól)./

8/10 pont

Motörhead: Bomber (1979.)

Bizony, még mindig 1979-et írunk. A második Motörhead album abban az évben.
Több sávban szólnak a gitárok, többnyire két hathúrost hallani, sűrűbb tehát a hangzás, ezáltal frissebb, modernebb is, de még ott van benne a '70-es évek is. Annyi az előrelépés, hogy egyre több a tempós dal, kb. a szerzemények 50%-a. Ezek mutatják, mi lesz a fő csapásirány a későbbiekben és egyben a lemez legjobbjai. A lomha Sweet Revenge és a blues Step Down (ének: Eddie) kifejezetten nem tetszenek.
A borító figyelemre méltó.

Az eredeti album 36:38-ig tart.

/Kedvenc dal: Stone Dead Forever (17:27-től), az őt követő All The Aces és a Talking Head (29:20-tól)- nálam ez az első három 100%- ban Motörhead tétel./

Ezt a lemezt is a klasszikus hármas vette fel. Phil 2015. nov. 11-én, Lemmy 2015. dec. 28-án, Eddie 2018. jan.10-én halt meg. : (

8,1/10 pont

 

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Motörhead


2018.11.29. 08:05 Krap

Motörhead albumok (1.): ez jobb, mint vártam

Noha (számoljunk csak: Beatles, Iron Maiden, Kreator) három, sorlemezeket bemutató sorozatom is (átmenetileg) félbemaradt, és csak egyet (?) (Metallica) vittem végig, nem tudom megállni, hogy újba ne kezdjek.
Az új munkahelyemen ugyanis vannak napok, amikor számítógépen rajzolok, és ilyenkor a fülesben szól a zene. A sok újdonság mellett egy őskövületet is meghallgattam. Mint közben kiderült, ezt az albumot most először.

Motörhead: Motörhead (1977.)

    Hú, az az évszám. A lenti a 40. évfordulós kiadás a maga 52 percével - az eredeti album az első 33 perc.
Érdekes, bájos (!?), "régies", de ízes, stílusos, rengeteg dolog benne van a későbbi Mortörhead-ből. Nem annyira sodró - finoman fogalmazva -, mint a későbbi dolgaik, sokkal bluesosabb, hard rockosabb, de azért tempós. A szólók kiforrottak és a basszus ritmusgitárként kezelése is megjelenik.
Ez az album maximálisan igazolja Lemmy évtizedeken át használt koncertnyitó mondatát: "A Motörhead vagyunk. Rock 'n' Rollt játszunk."
    A lényeg: már az elejétől karakteres, hiteles a banda. Már itt látszik, hogy nem "fogalmatlan vakegerek". :)
Talán ez a trió (később kis ideig négyes) egyetlen lemeze, amely - a fentiek miatt - kilóg a sorból. Éppen ezért olyanoknak is ajánlom, akik a számomra "ősinek" ható hard rock zenéket, ne adj' Isten a Beatles jellegű dolgokat szeretik, de a Motörhead-et (még :) nem (annyira).
     Írjuk le, hogy Lemmy, "Philty Animal" Taylor és "Fast" Eddie Clark zenél az albumon. Hátha egyszer lesz egy "a rockvilág legendás triója" szavazás.

Tetszik, mert egy jó, feelinges, karakteres album.

/Kedvenc dal: a nyitó (az a dübörgés az elején) Motörhead és a zenekar mottójának is tökéletes, a bónuszdalok egyike, az On Parole (39:26-tól)/

7,6/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Motörhead


2018.11.20. 09:02 Krap

Lemezkritika (53.) - Határtalan

     Vannak zenekarok, melyek lemezeinek hallgatásához sötétség, nyugalom és egy remek fülhallgató kell. Ezt követően már "csak" a lelket kell megnyitni, és kezdődhet az élmény:

Ilyen albumok esetén a szavak teljességgel mellőzhetőek.

Long Distance Calling: Boundless (2018.)

8/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető


2017.10.25. 08:02 Krap

Tegyük fel! Vinyl (6.), Status Quo

     Egyértelműen a borító miatt vettem előre a sorban a meghallgatásnál a sok kapott lemez közül. Egyszerre stílusos, érdekes, hangulatos, eredeti, jól kivitelezett. Egy olyan kor hírnöke, amikor még számítottak ilyen dolgok. (Marlon Brando a bal felső sarokban!)
Mondjuk, a hátsó oldalon a pingvint - aki miatt az egész felhajtás van - nem értem, de ez az én bajom.
     A zenekar ismert, a lemezről viszont csak a címadó dalt hallottam előzőleg. Hivatalosan "hard rock" a történet, de sokkal inkább a Dire Straits-szel, vagy egy tempósabb ZZ Top-pal rokon, mint pl. a Purple-lel. (Oly annyira, hogy a High Flyer egyik riffje eléggé Heavy Fuel (Dire S.))
És mint ilyen, kellemes, jó.
A korai dátum ellenére ez már a csapat 12. albuma.

Status Quo: Whatever You Want (1979.)


6,9/10 pont


Vertigo, Manufactured In India by Polydor of India Limited, 1979.

statusq2.jpg

statusq1.jpg

statusq3.jpg

statusq4.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: vinyl lemezismertető soft rock LP


2017.09.18. 08:05 Krap

Tegyük fel! Vinyl (5.), Aerosmith

aerosmith-toys5.jpg- Toys In The Attic?
- Naná! Mennyi?
- 25 dolcsi.
- Sok.
- Találtam egy másik példányt, 5 dollárért. Nyitom, nézem. A borító kicsit viseltes.
- A borító nem téma.
- A lemez jól néz ki. Semmi olyasmi, amit ne tudnál letisztítani.
- El ne engedd! Kosárba vele! :)
- Már benne volt, mire írtad. :)

Isten áldja az internetes kommunikációt! Így lett enyém ez a műkincs egy amerikai lemezboltból, S. nem kicsi segítségével.
Elsőre az lepett meg, de nagyon, hogy 1975-ös. Sokkal későbbinek ('83-'86.) tippeltem volna. Egyrészt, mert már hallottam régebben, másrészt utóbb, a hallgatásakor a sok ismert dal miatt.
Nagyot szól! Főleg a B oldalt nyitó Sweet Emotion a csilingeléseivel. Pedig nincs digitálisan túlcicomázva, -polírozva.
Jó kis rockzene. Nem az őskori (Led Zepp. - bár a Round And Round eléggé doomos/sabbathos), de nem is az Aerosmith újkori, kicsit glames korszakára jellemző módon.
Ezen van a Walk This Way is a jellegzetes riffel.
A Big Ten Inch Record a rock & rolljával (fúvósok, minden) (szerző: F. Weismantel) kilóg kissé, de a többi nagyon egyben van.
Rendesen poénos/beteg a borítója.
A zenekar harmadik albuma. Csak az USAban 8 millió példányban kelt el.

7,5/10 pont, legalább

Columbia Records, Printed In U.S.A., 1975.

aerosmith-toys1.jpg

aerosmith-toys2.jpg

aerosmith-toys3.jpg

aerosmith-toys4.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: vinyl lemezismertető Rock LP


2017.07.13. 08:07 Krap

Lemezkritika (52.) - Paff

     Ekkora köpködést, felháborodást, csalódottságot, ennyi negatív véleményt én még nem láttam a neten (megjegyzem, Metallica lemezkritikákat nem olvasok :), mint amit ez az album kiváltott.
Könnyű lenne beállni a sorba, - főleg, mert teljesen igaza van a bírálóknak - ehelyett leírom a tényeket.
     Ez merőben más zene, mint amit a zenekartól megszoktunk. Az összetevők úgy-ahogy megvannak, tehát elvileg (!) kitalálható lenne, hogy kit hallunk, ha nem tudnánk, de... A dinamika, a keménység, a gitárok, a dob, a változatosság és mindenféle ötlet hiányzik belőle. Kimondom: ez egy nullás, rádióbarát limonádé "zene". Egyszerű, felszínes, gépi, buta, kiszámítható.
A mélypont a nagyrészt nő (Kiiara, bárki is az) énekelte Heavy, ami (mondanom sem kell) minden, csak nem heavy. A záró Sharp Edges egy az egyben ByeAlex (Még mindig rólad írok dalt).
     Nem részletezem tovább. Ha az egyszerű popzenét szereted, pláne ha a Justin Bieber-féle zenékért rajongsz, valószínűleg szeretni fogod, ha viszont a zenekar nevéből indulsz ki, csalódni fogsz.
Ha pedig a Volt szervezők ezen 35 perces (sok belőle!) rettenet megjelenése után szerződtek volna a zenekarral, jelentős összeget tudtak volna alkudni.

Linkin Park: One More Light (2017.)


linkinpark-onemorelight.jpg

 



A "sláger":
https://www.youtube.com/watch?v=5dmQ3QWpy1Q

 

 


3/10 pont

1 komment

Címkék: pop lemezismertető Linkin Park


2017.06.08. 08:08 Krap

Tegyük fel! Vinyl (4.), Bikini: Hova lett...

    Jajj, nagyon nagy klasszikus. :)) Nem vagyok ugyan totálisan oda érte - talán a második lemezük jobban tetszik -, de természetesen ismerem, kedvelem. Végre jó minőségben és remekre alkudott áron sikerült hozzájutnom hanglemez formátumban.

Nincs a borítón (az a Vedres Joe fej azért nem gyengén felismerhető! :) feltüntetve, hogy kik a zenekar tagjai, ezért kerestem kicsit és meglepve konstatáltam az alábbiakat: nem csak Lojzi (Németh Alajos - az egyetlen tag, aki ma is a zenekarban van), hanem a tesója (Németh Gábor) és Szűcs Antal Gábor!! (mellesleg: Szűcs "Judith" testvére, nem mellesleg: később Tátrai duó-társa) is tagja az ötösnek.
Ők hárman előtte a Dinamitban (lemezismertető is lesz egyszer), de már a Skorpióban is együtt zenéltek. (Szintén a gyűjteményben. Lehet, hogy azokról a lemezekről is írok.)
Feró, ugye adott az akkor éppen betiltott Riceből, de hogy Vedres Joe (későbbi (lehet, hogy korábbi is?) Beatrice zenész) már ilyen korán Feró mellé keveredett, az számomra újdonság.
     A borító nagy királyság, tökéletesen illik a zenéhez. Minden fordítva, le-fejjel, "Nagy Feró és a Bikini együttes atomfegyvermentes nagylemeze", Feró ugrik a a gépből, a többiek ülnek az utastérben. Nagyon nagy. :)
A zene pedig egy merő agymenés. Felrúg és kiforgat mindent. Dal közepén véget érő lemezoldal, folytatással a B oldalon, kínai dallamok(ba oltott Érik a szőlő), fűrész, punk, mese, zörejek, kakukk, "fordulatszám" változtatásos nyújtás/gyorsítás, "répa, retek, mogyoró", "Emberek! Dől a fa! Jóska, vigyázz, gyün a fa!" és minden, amit el (nem) lehet képzelni.
     A kezdő dallam (annak ellenére nagyon tetszik. hogy ott van benne az István a király!) remek hangulatát azonnal hazavágja a rendhagyó szerelmi vallomás, majd jönnek sorra a jobbnál jobb, agyasnál agyatlanabb gegek, ötletek szövegben és zenében lelkes összevisszaságban.
Mégis egyben van az egész. Talán ez a legnagyobb erénye. És az, hogy rettenetesen (szó szerint? :) eredeti. Kell hozzá egy nyitottság, borulat, humorérzék, de ha ezek megvannak, üt.
A Születésnapi fűrész és az Ó, igen. Felborult nekem már túlzottan - milyenek? - dadaisták(?), de mivel utánuk két nagyon nagy "dallal" zárják a lemezt, illetve ahogyan van, a mai napig megnevettet ("leszek a nem-nem") és tetszik, a pontszám sem lehet kevesebb, mint

"bim-bam"

9,5/10 pont

1983. Start, Made In Hungary, a zenekar első nagylemeze

bikini1-czimke.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: vinyl alternative lemezismertető LP


2017.05.23. 08:06 Krap

Lemezkritika (51.) - a nu is lehetne régi

     Azonnal, az első másodpercekben beindul az ugrálás, aztán rendesen elvonják az értelmet, de már ugyanezen dal (Insane) refrénje jelzi, hogy nem egy fáradt vagy kísérletező anyagot hallgatunk. És ez így megy tovább egy ütős félórán keresztül. Kevesebb borulattal, nagyon erős refrénekkel.
     Alapból nem az én zenémet játssza a zenekar, készítettek is már számomra hallgathatatlan albumot is, de tény, hogy nagyon eredeti(ek), amit kitaláltak annak idején. A hangzás, a hangolás, az énekes, a borítók, a dalszerkezetek, azonnal felismerhetővé teszik őket.
A dobosuk tud ezt-azt, de most önmagához képest csak közepest üt (azért érdemes figyelni!), a dallamérzékük viszont csúcsközelben van, főleg az anyag első felében. Ehhez jön még a kiforrottság és a frissesség, plusz a tökéletes hangzás, és már lehet is konstatálni, hogy ez bizony egy egyéni zenekar remek albuma. Az életműbe nem tudom elhelyezni (az biztos, hogy az elektronikus elhajláshoz semmi köze), és azt sem tudom megmondani, hogy önismétlő-e, de az tény, hogy a "derült égből" jött - hozzám vágtak egy tavalyi Metal Hammert, abban olvastam egy interjút velük - és hogy mindenkinek tudom ajánlani. Mazsoláknak, a bandát nem ismerőknek, a tőlük esetleg eddig ódzkodóknak (az a szó!) is.
     A Take Me, illetve a záró Calling Me Too Soon előtti pár történés nem ültetett meg, ezért nem magasabb a pontszám. Rutint vagy pénzszagot viszont nem érzek rajta. Nagy szó.

Korn: The Serenity Of Suffering (2016.)

Itt a teljes mű:

 8,4/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: nu metal lemezismertető


2017.05.11. 08:02 Krap

Lemezkritika (50.) - 4:10-től padló

Ez is inkább egy lemezbemutató. Már a nyitó csilingelés remek. Az első nóta aztán ne vegye el senki kedvét, mert a  4:10-től kezdődő Show Yourself riffje már első hallgatásra hat (van egy meglehetősen morbid humorú klipje is), az őt követő Precious Stones pedig zenei kéjhömpöly. De komolyan, 7:10-nél akkora zenélés veszi kezdetét (folytatólag :) (dobos!!!), hogy az bekaki! Ezt a 7 percet senki ne hagyja ki! A teljes album nagyon egyben van. Ismét egy, a zenekar nevéhez méltóan erős alkotás. Egyéni, innovatív. Kb. ezt hívom progresszívnak 2017-ben, noha már az előző pár lemezükön is ilyesmi szinten zenéltek. Ez nem Dream Theater-ös művészkedő pop/rockopera, hanem valami teljesen más.

Mastodon: Emperor Of Sand (2017.)

8,4/10 pont

 

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető


2017.04.25. 08:04 Krap

Lemezkritika (49.) - Depeche Mode is back!!!

     Noha a zenekar nagy kedvelője vagyok, nem olvashattatok tőlem ismertetőket a blog indulása óta megjelent albumaikról. Ennek annyi az oka, hogy nem tartom őket kiemelkedőnek, sőt, akárcsak jónak sem.
Részletesebben: az Exciter-t (2001.) egy az egyben bekajáltam, az utolsó tökéletes lemezüknek tartom; a Playing The Angel-ről (2005.) a Nothing Is Impossible telibe csapott, a többi messze nem; a Sounds Of The Universe (2009.) a Peace-t leszámítva gyakorlatilag csak hangzásra kiemelkedő (igaz, úgy nagyon); a Delta Machine (2013.) pedig csak néhány hallgatásig jutott nálam, szóval csalódás.
     Az előzetes, klipes Where's The Revolution is a fenti vonalat viszi tovább. Nem lenne rossz, de a refrénje a "van, de minek?" kategóriába teszi nálam.
Az őt megelőző, az albumot nyitó Going Backward zeneileg, felépítésében az előző 1-2 lemez világát idézi, de van hangulata, lelke.
A kettős után viszont jó kis fordulatot vesz az album. A The Worst Crime-tól a már szintén ismert lenyugodott, gospelbe hajló világ dominál. Noha a körítés, a hangszerelés változik olykor, ez a hangulat, indíttatás jellemzi a zenét. Nem Exciter ismétlés, de hasonló az összkép, a hatás. Én pedig nagyon vevő vagyok az ilyesmire.
A Worst... Dave szólólemezeinek, illetve a Soulsavers-zel készített dalainak lecsupaszított, "igazi" hangszeres érzetét kelti. Egy ember, egy LÉLEK áll egy mikrofon előtt, és dalba önti a lelkét.
A Cover Me is hasonlóan minimalista - és hangulatos - noha a végére "beelektronikusodik".
A Marti énekelte nóták közül az Eternal kifejezetten gyenge, a záró Fail már jobb.
A Question Of Time módon zakatoló remek So Much Love az egyetlen gyors dal.
     Nem minden dal erős, de érezni, hogy van egy vezérfonal, ami az egészet egyben tartja, sőt, egybefonja. Innen kezdve hiteles az egész, minden más csak részletkérdés.
      Ez egy jó lemez, végre ismét méltó a zenekar nevéhez. Biztos vagyok benne, hogy hallgatásról hallgatásra jobban fog tetszeni. Hogy Hi-Fi, de nagyon - azaz élmény hallgatni, olyan gyönyörűen szól - azt nem is kell említenem, ez alap a zenekarnál. A Deluxe változat öt gyakorlatilag instrumentális remix dala a szokottnál is alaposabban öblíti át a hangfalak tekercseit.

Depeche Mode - Spirit (2017.)

 depechemspirit.jpg

 

 

 

 

 

 

 

7,6/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Depeche Mode


2017.04.20. 08:08 Krap

Suzanne Vega albumok (2.) - a sikerlemez

     Rendhagyóan és azonnal megragadóan indul, a karrier legsikeresebb számának, a Tom's Diner-nek "egyszálénekes" változatával. Csak Suzanne hangja, és semmi más. Ezt fokozza a második (legismertebb dal, a) Luka, ami szintén nagy sláger lett. Itt már hallani a "zenekaribbságot", ami a fő különbséget jelenti az első lemezhez képest. Ugyanazok a zenészek szerepelnek az album dalaiban, sőt a két előremutató, a következő album hangulatát előrevetítő dal zenéjét (a címadó Solitude Standing, és a zenéjében és szövegében is kissé elvontabb, borultabb Wooden Horse/Caspar Hauser's Song) együtt írta a négyes az énekesnővel.
Közülük említés érdemel a basszusgitáros Michael Visceglia, aki sok-sok évvel később is részese volt a turnéknak.
      Alapjaiban nem változott a zene. Kissé populárisabb, "hagyományosabb" lett, de nem vesztette el a meghittséget, őszinteséget, a komolyságot, a személyes bájt. Röviden: maradt 100%-ban Suzanne Vega.
Érdekesség, hogy noha a lemez 1987-es - április elsején volt 30 éves! -, több dala lényegesen korábban született. Tom's...1982., Luka '84., Calypso és Gypsy 1978. (!! 19 éves korában !!).
A Gypsy szimplán a nekem leginkább tetsző Suzanne Vega dal. Bármikor, bármilyen formában meg tudom hallgatni és a refrének végi "oh"-zásokba mindannyiszor belezúgok.
Ötletes, hogy a Tom's Diner ének nélküli változatával zárul, keretbe téve a lemezt és teljessé a dalt.
     Nagyon megörültem, amikor egy volt osztálytárs nekem adandó lemezei (LP) között megláttam. Egy régi kedves ismerőst kaptam meg eredeti (számomra új) formában.
Picit más, mint az első lemez, de már négy kiemelkedő dalt tartalmaz és továbbra is a HANG és a szerző egyénisége dominál, úgyhogy még mindig

10 pont.                            A színes dalcímekre kattintva látható/hallható az adott mű.

suzannevega2-solitudestanding_1.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető LP Suzanne Vega


2017.03.31. 08:09 Krap

Az Edda Művek hallgatható lemezei (1.)

Egy kislemezzel kezdődik a sztori. Kaptam. Ma hallottam életemben először.
1979-et írunk. Annyira az elején járunk a történetnek, hogy még Művek sincs, csak simán Edda látható a borítón. A lemezen pedig a Minden sarkon álltam már és az Álom Budai Ifjúsági Parkban rögzített koncert változata szerepel.
A dalok nagyon jók, a felvétel tényleg élő hangulatú (ez azért nem minden magyar zenekarra volt jellemző annak idején (sem)), simán hihető, hogy akkor és ott készült. Ennél természetesen sokkal jobb, gyakorlatilag hibátlan minőségben, de szinte ugyanerről van szó:
https://www.youtube.com/watch?v=nX-8eD6DqCQ
A borító is beszédes.
Mivel minden lemezt pontozok, ez egy sima                                            9/10 pont.

eddakislemez.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Edda


2017.03.29. 08:03 Krap

"mi nálad a 10 pontos" - 9. a sebesség nem minden

Ez nálam az első hallgatástól (1995.) a mai napig 10 pontos:


Már az együttes nevéből és a borítóról is sugárzik, hogy itt nem földi tájakon járunk, és a nyitó zongora dallamtól, az első szavakon át - "Oh, like a fever, fever, inside of me" - egészen a végéig tartó hibátlan, egyedi stílusú, nagyon erős kisugárzással bíró remekmű igazolja is, hogy Yorkshire szépei :), bajnokai komolyan gondolják a lélekgondozást.
Dallamos, szomorú, TISZTA, kreatív, kiszámíthatatlan. 100%-ban az én ízlésem. (Most éppen a videón 42 percnél kezdődő I See Your Face a kedvencem (a dobolás(!!), és az egész), de  Shadowkings záró szólóját is ahányszor hallom, annyiszor játszom gitáron. De nem részletezem, mert EGYBEN hibátlan.)
Mivel úgy kemény (ha ezt keménynek lehet nevezni manapság), hogy közben dallamos (Greg gyakorlatilag végigszólózza a teljes albumot ízes dallamokkal) és egyáltalán nem agresszív, sőt, kifejezetten lassúnak mondható, talán a stílussal nem szimpatizálók is tovább bírják hallgatni, mint egy "átlag" metal lemezt.
A remekül érthető szövegek koronázzák az egészet.

Paradise Lost: Draconian Times (1995.)

Szólj hozzá!

Címkék: dark goth lemezismertető


2017.02.23. 08:09 Krap

Suzanne Vega albumok (1.) - fiatalság, kiforrottság

Valahogy úgy kell karriert csinálni, ahogyan ez a hölgy tette. Művész családban nőtt fel, gyermekkorától támogatták, hagyták, hogy verseket, írásokat, dalokat szerezzen. Aztán (egy angol nyelvből (irodalomból?) szerzett diploma előtt/alatt/után) fogta a gitárját és járta a városa (New York) kocsmáit, játszott, ahol lehetett. Először csak néhány embernek, de aki érdeklődött, azok címét elkérte és lapot küldött nekik a következő fellépéseiről. A közönség nőtt, annyira, hogy egy kiadó is felfigyelt rá. "A többi történelem." Az első album eladása közel jár a két millióhoz. Ezé:

Suzanne Vega: Suzanne Vega (1985.)

A dátum azért érdekes, mert hősnőnk 25 éves ezen első lemeze készítésekor, megjelenésekor. Az itt hallható 10 dal markáns bemutatkozás. Azonnal és tökéletesen megmutatja az előadó és szerző (nem írom majd le az összes lemezénél, de valamennyi dalát (zene és szöveg) Ő szerezte, ritkán társszerzővel ((de SOHA nem Koncz Zsuzsával :))) stílusát, melyből - lévén a "saját bőre" - azóta sem bújt ki. Zenei kalandozások sem igazán jellemzik - de azért látjuk majd, hogy főleg a hangszereléssel variált, hol finoman, hol nyilvánvalóan - az évek során. Nincs zsákbamacska, az első másodpercek alapján bárki eldöntheti, hogy érez-e valamit a zenében, vagy sem, és ez jó eséllyel az egész S.V. életműhöz való hozzáállást is meghatározza.
A nyitó Cracking és a B oldalt indító Undertow talán a két legjellemzőbb, nekem leginkább tetsző dal, de a populárisabb Marlene On The Wall és a Small Blue Thing is talán a mai napig részei a koncertjeinek. Előbbiben előkerül az elektromos gitár a poposabb hangképben és nem csak a védjegy visszafogott, hanem a nyersebb ének is megmutatkozik. Utóbbi (ének) csak most tűnt fel, "ezredik" hallgatásra. Tetszik.
Kiemelendő még a szintén az életmű ékkövévé vált The Queen And The Soldier, nem csak a szöveg története, de a hangulata, dallamai miatt is.
Érdekes, hogy sokan (én is) egy "egyszálgitáros énekesnőnek" tartjuk Vegat, de gyakorlatilag nincs olyan dala, amely (az általában domináló gitárján kívül) ne tartalmazna más hangszert is. A The Queen...-ben is akad helyenként zongora, orgona és 12 húros gitár is.
Az Undertow szó egyébként tökéletesen leírja Vega teljes életművét. Nem tudom, van-e rá magyar szó - a (tenger) vízfelszín alatti áramlatot jelöli, amely ellentétes irányú a felszínivel.
Valamennyi dalnál külön felsorolja, hogy ki és milyen hangszeren játszik a felvételen. Ha jól rémlik, a teljes életműre igaz ez. Szimpatikus.
Az is, hogy szinte valamennyi albumának belső borítóin is vannak képek róla, jól dokumentálva az akkori stílusát és az idő előre haladtát.
Az talán a legjobb és legfurább Suzanne Vega zenéjében számomra, hogy noha gitár alapú, ez a hangszer dominál benne, de teljesen egyedi megközelítésben használja azt. Nem is tudom máshoz viszonyítani, hasonlítani, és noha hallottam már sok véleményt a játékáról, én csak annyit tudok róla mondani, hogy Suzanne Vegás. És kész. Még csak meg sem próbáltam soha egyetlen dalát sem eljátszani, annyira egyéni, amit csinál.
Meghallgattam LP-n és CD-n is az albumot. Nekem a hanglemez hangzása jobban tetszett. Ez jelentheti azt, hogy AZ az igazi formátum, hogy ideje lenne lecserélni a CD lejátszómat vagy, hogy nincs hallásom.
Mivel a 35 és fél perc egyéni, karakteres, könnyen emészthető, de helyenként kellően elvont zenét rejt egy azonnal felismerhető hangú és stílusú előadótól és a záró Neighborhood Girls-t leszámítva nincs halványabb pontja, nem vitás hogy nálam ez

10 pont.

suzannevega1-front.jpg


A nyitó remekmű: https://www.youtube.com/watch?v=32GGaizRqu0

És amiből kialakult: https://www.youtube.com/watch?v=W0Trp3U5IJI

Undertow: https://www.youtube.com/watch?v=_VdptStNu-k

 

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető LP Suzanne Vega


2017.02.14. 08:02 Krap

Lemezkritika (?) (47.) - Ez nem jött össze

Megpróbáltam. Komolyan.
Meghallgattam. Talán kétszer is. Jegyzeteltem. Aztán több mint egy hónapig pihentettem, majd ismét elővettem, de a második szám (sokak szerint a lemez legjobbja, az Atlas, Rise!) közepén "kivágtam" a lejátszóból az egészet, mondván: az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rettenetesen korlátolt banda görcsös erőlködését hallgassam.
Így aki esetleg a félig megígért lemezismertetőmre volt kíváncsi, az kénytelen ennyivel beérni.
Az album első lemez(én)e(k első négy dala) majdnem hallgatható, a Moth Into The Flame egy (a Metallica szintjén) erős dal, a második lemez azonban minden kritikán aluli. Kirk "szólói" pedig... Áh, hagyjuk!

Metallica: Hardwired... to Self-Destruct (2016.)

metallicahardwired.jpg

 

4/10 pont

Segítség annak, aki (zenét szeretne hallgatni! vagy) nem ért velem egyet: közvetlenül az Atlas... szólója után a tavalyi In Flamest (Battles) kezdtem hallgatni és a Drained, The End, The Truth hármas rögtön körökkel veri a Metallica vergődését. Pedig az In Flames is messze került mára a fénykorától. És akkor az új Kreator albumról még nem is szóltam, amely osztályokkal a Metallica felett játszik, ALKOT.

1 komment

Címkék: lemezismertető Metallica


2016.12.01. 08:03 Krap

Tegyük fel! Vinyl (3.) Nem minden kezdet nehéz

     1982-ben vagyunk, mindössze egy évvel az első lemez után. A felállás a mai hármas (!!). Vince Clark (Yazoo, Erasure stb.) kiszállt, és ez a zenére is hatott. A két szinti főként már nem dallamokat játszik, hanem megjelennek a kis zörejek, hangfoszlányok, melyeket annyira profin pakolnak egymás mellé, variálnak később.
Az akkor még mindig csak 20-21 éves Martin Gore írta az összes zenét és szöveget.
     Előbbi már nem tiszta szintipop, hanem kellően kísérletező - bár az A oldalt záró kedvencem, a "Peti áll a ház előtt"-ből ismerős dallamot is tartalmazó See You, a The Meaning Of Love és az A Photograph Of You is pop.
Hallatszik, hogy még nagyon az út elején jár a zenekar. Erősen újító lemez volt akkoriban, illik a mára nehezen verhetővé teljesedett életműbe, de még a gyermeki báj is benne van.
Sokkal tartalmasabb és előremutatóbb, mint a sorozatomat indító Alphaville lemez, de az pontszámban több, mert ott a dalok erősebbek.
A záró, csoda hangulatos és 10 pontos The Sun & The Rainfall-ra a Bonanza Banzai egy teljes életművet épített 6-7 évvel későbbi kezdettel.
     A lemez régóta az enyém, de fogalmam sincs, hogyan került hozzám.
És persze - mint minden a zenekartól - NAGYON Hi-Fi!
A festménnyé retusált borító fotó kiemelkedő, a lemez tasakján a tagok fotói és a dalok szövegei szerepelnek.

Depeche Mode: A Broken Frame

8/10 pont

Mute Records, RTVL, Jugoszlávia, 1982.

A lemez borítója a tegnapi videóban látható.

dm-lemez.jpg

dm.jpg

dm-belso.jpg

 

Szólj hozzá!

Címkék: vinyl electronic lemezismertető LP


2016.11.24. 08:04 Krap

Lemezkritika (46.) - "talán csak megszokásból indultam tovább"

     (Tanuljunk egy új szót! Disztópia: az utópia ellentéte. Olyan társadalom, amely(ben) az elképzelhető legrosszabb(ak az életkörülmények).)
     Arab jellegű énekkel kezdeni egy ilyen című és borítójú albumot, merész és gondolatindító.
Aztán kb. ennyi a pozitívum a nyitó The Threat Is Real-ben. A szólók rendesen tekernek, de a riffelés, a basszus és a dob is kiszámítható, ezerszer hallott, önismétlő. Mondjuk ki, nem jó, korlátolt, a ZENE, az élet hiányzik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az Anthrax egy albumot adott ki ugyanezzel a címmel.
A címadó szerzemény bizakodásra ad okot. Lazább, jó, van hangulata. A gitáron tekerésből ZENÉLÉS lett. A szólók első harmada alatt az első villanás is érkezik az eszméletlenül jó ritmusgitározás képében. Sajnos ez is saját ötlet újrahasznosítása - mint több más megoldás is a dalban -, de így is vérbeli Megadeth. Élmény hallgatni. Csakúgy, mint a szólókat.
Ezt követően viszont ínséges idők jönnek a lemez hallgatóira. Kavarás és technikázás akad bőven, csakúgy mint panelekből építkezés, de jó dal vagy emlékezetes momentum alig. Csak a szólók teszik hallgathatóvá a dalok nagy részét és mentik a helyzetet. Kiko Loureiro képében ismét egy figyelemreméltóan tehetséges gitáros került a csapatba. Szinte valamennyi dalban remek szólókat játszik.
A Bullet To The Brain-ben már szóló orgiáról beszélhetünk.
Sajnos olyan dalok is akadnak (Post American World és a bónusz Last Dying Wish) amelyeket a szólók sem emelnek fel, szimplán üresek és feleslegesek.
A hatperces Poisonous Shadows villan egy nagyot a refrénben. Igaz, nem akkorát, mint a régi Megadeth dalok, de megmutatja, hogy aki tud, az 54 évesen is tud dalt írni. 
     A lemez csúcspontjai a Look Who's Talking és a Conquer Or Die. Előbbi a zenekar tudásához mérve kő primitív (Metallica szintű :), de ami van benne, az nagyon működik. Még azt is megkockáztatom, hogy én a szólók nagy részét kihagytam volna belőle, mert leültetik a dalt.
Utóbbi egy egy percnél hosszabb akusztikus gitározással induló remekül felépített instrumentális gyöngyszem. Mindkettő az életmű kiemelkedő darabjai mellé tehető.
     Az pozitív és talán érződik írásomból, hogy Dave letett a mániájáról, hogy slágert írjon. Sajnos a The Emperor képében még kísért a múltnak ez az árnya. Pedig ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A záró Fear feldolgozás (Foreign Policy) egy jó kis (szoft-)hardcore nóta. Kicsit idegen a Megadethtől, de remek lezárás.
     Nehéz erről a lemezről beszélni. Nem véletlen (hogy csak gondolatokat dobáltam egymás után), hogy az ezt megelőző néhányról sem írtam itt, ugyanis kb. azóta halódik tini korom kedvenc zenekara, amióta a blogom üzemel.
Nyilván ez egy egészen jó, profi, feszes thrash metal lemez, még úgy is, hogy 2016-ot írunk, és a virtuozitás is ott van benne sok helyen, de a zsenialitás már nagyon megkopott. Márpedig az emelte őket a színtér többi csapata fölé. Egykor, régen.
Én egyszerűen nem tudok úgy örömmel meghallgatni egy Megadeth lemezt újra és újra, hogy már elsőre sem fogott meg, nem ejtette le az állam. Ezért nem lesz a Dystopia sem nagy barátom. Annak ellenére sem, hogy az elmúlt 10-15 év egyik/talán legjobb lemeze a négyestől. Maradok a '88-'98 között kiadott öt remekműnél, melyek a mai napig verhetetlenek.

Megadeth: Dystopia (2016. január)

 megadethdystopia.jpg

 

 

Címadó: https://www.youtube.com/watch?v=bK95lWHl7js


Conquer Or Die (klasszikusgitár tanároknak is): https://www.youtube.com/watch?v=dQ_-tUKT-nY

 

 


7/10 pont

Szólj hozzá!

Címkék: lemezismertető Thrash Metal